2013. november 10., vasárnap

Gérard de Nerval: Sylvie

Hű, ez nagyon jó volt. Nehéz megmondani miért. Szeretem, ahogy elhomályosítja mi mikor történt, ahogy a múltba tekint, ahogy keverednek a tó vizének tükrében a szeretett nők arcképei. Különleges atmoszférája van, szinte lebeg az egész mű, és az utolsó két szó (illetve egy szám és egy szó) akár egy nagy jelzőoszlop, váratlanul fúródik a történetbe: kijelöl egy konkrét időpontot. Az olvasó visszamenőleg sakkozni kezd: mi is történt, és mikor? De zavaros az egész. Nem lehet kibontani, vagy legalábbis én nem tudom kibontani. Valahogy nagyon mélyen értem ezt a művet, és sok dolgot mégsem. Holnap belenézek pár tanulmányba, ami foglalkozik vele. Karc-anyagnak is kitűnő mű, rengeteg irodalmi alakot, alkotást, festményt, zenét és létező helyszínt említ. És mégis ott van ez a varázsos, lebegő, sehová sem köthető gyönyörűség…



2013. november 2., szombat

Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében

Tiszta, alapos könyv, és bár szakirodalomként adták fel mégsem hasonlítható a kimondhatatlan című borzadványokhoz, melyek lapjain a szerző latin-görög szavakat dobál az unott kényszerolvasó arcába. Ennek ellenére rengeteg ideig olvastam, mert lusta vagyok, és mert nagyon nem szeretek mostanában olvasni (a magyar szak áldásos következménye), és értékelést sem tudok írni, csak nyavalyogni. Pedig ez a könyv nem érdemli meg, Eco sem érdemli meg, mert zseniális, érthető, elgondolkodtató és sokat segített két szemináriumon elhangzottak megértésében.



2013. november 1., péntek

Takács Zsuzsa: A test imádása / India

Vegyes, vegyes... volt már tőle jobb is.

Ölelés

Érintse bőrödet bőrömbe vésett, 
száraz panaszom? Félek, 
hogy verejtékezésem elárul. 
Fontold meg jól a következményeket. 
Akárhogy döntesz, igazad van. 
Messzebb tőled, vagy közelebb: 
oda állok, ahova akarod.


Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú

Zseniális, páratlan, katarzis. Színpadon. Olvasva (is) gyönyörű és megérint. Juhász Ferencről alig hallottam valamit, ezzel a művével berobbant, belém robbant, és kitörölhetetlen, amit művelt velem.



gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 
mert én csak révülök, 
szikáran betölt a benti-látomás, 
szikrázik a korhadt, deres szerveken, 
mint kerítésen lógó fagyott ingeken 
a tél-reggeli kakaskukorékolás, 
én hívlak, a te édesanyád, 
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 
a dolgoknak adj újra elrendelést, 
a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést, 
a rakoncátlan fésű mutassa meg magát, 
mert én már két ikrás, zöld szem vagyok, 
áttetsző-könnyű, mint a szitakötő, 
akinek, fiam, te jól ismered, 
tarkója, s állkapcsa között 
két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget, 
csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok 
és nem-földi dolgokat látok ezekkel, 
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 
igazíts el mindent a lélekzeteddel

2013. október 21., hétfő

Tóth Krisztina: Porhó




Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat.



Honoré de Balzac: Sarrasine

Már a Goriot apót is szerettem Balzactól, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyet is tud írni. Nagyon jó, meghozta a kedvem az Emberi színjáték többi darabjához is, úgyhogy majd egyszer…
És vagy az ő bravúrja, vagy az én figyelmetlenségem, de nem vettem észre a kerettörténetbeli egyik szereplő és a betétsztori egyik szereplőjének azonosságát, úgyhogy meglepetések értek bőven a művet feldolgozó szemináriumon. :)


rövid, kötelező szabadkozás

Mióta magyar szakos egyetemista lettem, rengeteget írok - csak nem ide. Egyszerűen írásundoritiszem lett, és csak akkor gépelek, ha muszáj. Ezt a blogot viszont nem szeretném elenyészni hagyni, úgyhogy most pótlólag bejegyzek pár gondolatot minden általam olvasott műről. Meglátjuk, hogy sikerül-e szeptemberre visszamenőlegesen dátumozni az akkori olvasmányaimat, ha igen, az szuper, ha nem, akkor valahogy jelzem majd, hogy szeptemberben olvasódtak.

...És most megrázom magam, viszlát, lustaság, helló könyvesblogolás! :)


2013. október 17., csütörtök

Bódi Katalin: Könny és tinta

Tanulmány, és jó olvasni. Igen, lehetséges egyszerre a kettő. Persze kell hozzá jó csillagállás, vagyis inkább egy jó író és előadó, aki ezen könyv esetében adott. Érdekes, tiszta, nekem tetsző, tartalmas. Szerintem fogom még forgatni, és ezt ajánlom a levélregények iránt érdeklődő olvasóknak is, kétlem, hogy csalódást okozna. :)




2013. szeptember 20., péntek

Tóth Krisztina: Síró ponyva

Hááááát... ez nem az volt, amire vártam. T. K. prózája alapból közelebb áll hozzám, de itt most kevés tetszetős verset találtam, mondhatni untam az olvasást.Rossz sem volt, olyan közepes. (Mondjuk az elég rossz, ha egy verseskötet közepes...)

Ne vidd el kérlek 
a függönyt, amit együtt, 
és vidd el, kérlek, 
az ágyat, amin együtt, 
de hagyd meg, kérlek, 
a képet, ahol együtt, 
– meg a létrát, mert nem érem fel 
ésszel, hogy most viszik 
az ágyat…

2013. szeptember 18., szerda

Parti Nagy Lajos: Parti Nagy Lajos legszebb versei

Számomra nem ezek voltak a legszebbek, de jó volt ismerős szövegekkel találkozni. 

ne bánts el szeretnék 
valamennyi sokat élni veled 
ha rosszan hát rosszan 
hámozzák a fecskék 
az ég héját a nullakék vizet 
ne bánts el keresnék 
kicsike pénzt kenyérre könyvre borra 
nézném kortyolnám hosszan 
ahogy az esték 
jócukra odasűrül a holdra

2013. szeptember 16., hétfő

Mariana Alcoforado: Portugál levelek

Világirodalom I. szemináriumra olvastam ezt a sokrétű elemzésre lehetőséget adó levélregényt. Levélregény? Különös dolog ez, ugyanis válaszleveleket nem kap Mariana, csak ő maga ír, ezért egyfajta naplójellege is van ennek az egyoldalú kommunikációnak. Sőt: a levelek megírásának oka nem is ismeretközlés, tájékoztatás, sokkal inkább az önmegértést ill. az érzelmek feldolgozását szolgálja. 

Mariane egy igazi férfi vágykép, a mű keletkezésére irányuló kutatások is megmutatják, hogy a mű férfi keze munkája, mégis sokan próbálják - a mai napig! - felkutatni, hogy ki lehetett Mariane, és néhányan megtalálni vélik egy-egy kolostor fennmaradt hivatalos papírjai között a nevét, így jelenhetett meg Mariana Alcoforado névvel a szöveg, bár korábban név nélkül adták ki, ezen a későbbi kutatások változtattak csupán.

A szövegben Mariane testi jelenléte erős, de egészben sosem jelenik meg, mindig részeit és reakcióit látjuk: szem, szív, könny, ájulás. Más szavakkal: a testet helyettesítő metaforák jelzik a test jelenlétét. A szenvedélyekről való beszéd erősen retorizált nyelv által valósul meg. 

A leveleket olvasva nyomon követhetjük a szerelem kibontakozásának folyamatát, a szerelmes testi reakcióit, betegségének tüneteit ( :) ), a kiábrándulást és az amúgy sem létezhető kapcsolat tudatos lezárását. Nem tekintek a Portugál levelekre kedvenc szövegként, azonban vitathatatlanul jól elemezhető és remek alapul szolgál a szerelemről való beszéd megfigyeléséhez a vele hozzávetőlegesen egy időben keletkező szerelmet tematizáló művek értelmezéséhez.

2013. augusztus 30., péntek

Virginia Woolf: Saját szoba


Ahhoz, hogy egy nő írhasson (ahhoz, hogy bárki írhasson) feltétlenül szüksége van egy saját szobára. Ahhoz, hogy egy nő írhasson, szüksége lehet arra is, hogy Virginia Woolftól olvasson. 

Nem mondanám, hogy nehezen olvasható, de türelem kell hozzá, és higgadtság. Nem hosszú írás, de hosszú folyamat, és magunkban is meg kell születnie a gondolatnak, amely magvát az írónő csak elhinti. Vagy nem is ő hinti el, hanem azok az írok, akikről beszél. Egy könyv élettartamát, hatóidejét nem lehet pontosan megadni előre, de írni kell úgy is, hogy nem tudjuk a holnapnak, vagy a következő századoknak is szól-e majd a szöveg. Ilyeneket kell írni, ilyeneket kell olvasni: ilyen időtlen gyönyörűségeket. Nem indulatból ír, hanem szikrázó bölcsességgel és pontossággal. Követni való, és utolérhetetlen. Tényleg, csak a legnagyobb szavakkal lehet...

Éljen a nő, éljen a saját szoba, éljen Virginia! És persze: a nőirodalom.

Az elmúlt évszázadok során át a nők olyan tükörként szolgáltak, melyben megvolt az a varázslatos és gyönyörűséges képesség, hogy a férfi alakját kétszeres életnagyságban verje vissza. (…) A tükörbeli látomány tehát felette fontos (..). Vedd el tőle, és a férfi meghal, mint a kábítószer-élvező, ha megvonják tőle a kokaint.


Tomi Ungerer: Nem puszilom meg a mamát!



Nagyon aranyos volt. Szuper képek és szuper mese. Ráadásul emlékeztetett arra a korszakomra, mikor ki nem állhattam, ha puszilgatnak. Rákaptam a gyerekkönyvekre, ez van, na. :)

2013. augusztus 23., péntek

Nádas Péter: Saját halál





Haláltudat, tudatos halál. Átbillenni az érzékelés határán, de nem az érzéketlenségbe, hanem egy másfajta érzékelésbe. Saját magunk újraszülése. A megfoghatatlant közelebb hozta, szép, jó olvasni, és rettenetes belegondolni. Meg izgalmas. Egész érzelemkavalkád.


Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből

A művészetnek is a csönd a párja, nem a beszéd. A szó, a kimondás a hallgatással van párban; nem az értelmezéssel.

Mostanában képtelen vagyok leülni olvasni. Mindenbe beleunok, a kedvenc könyveim is sorra visszavándorolnak a polcra, valahogy türelmetlen és ingerült lettem a könyvekkel. EP viszont – épp, akitől nem vártam volna – kizökkentett ebből a kellemetlen állapotból. Más könyvekhez továbbra sincs túl sok kedvem, EPhez viszont kifejezetten van.
Nagyon jó kapaszkodókat talált társadalmi problémákon, emberi dilemmákon, a kortársain, könyvekkel, kultúrával kapcsolatos kérdéseken, szórakoztató volt, de nem idétlen. Sok íráshoz nem tudtam hozzászólni: olyan emberről szólt, akiről szinte semmit sem tudok, egy olyan politikai eseményről elmélkedett, aminek a körülményeit nem ismerem, stb. Ezek a számomra üres írások rontottak az élményen. A saját tájékozatlanságomat nem kívánom a könyvön leverni, de az élmény mégsem lehetett ötcsillagos.


Szabó Magda: Az őz

újraolvasás, mer' csak

az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák

Ezt mindig újra kell olvasnom, annyira fáj. 
Encsy Eszter vagyok egészen. Amire vágyom az mindig a másé, s megszerezni nem, csak elpusztítani tudom. Akiket szeretek mindig mást szeretnek; olyat, akit logikus szeretni mert jó, mert szép, mert egészen egyszerűen megérdemli. Reklamálnék én, csak nem tudom hová menjek, mert nincs olyan földi szerv, ami nekem adna igazat, az égieknél próbálkozni meg minek, ők az olyan embereket hallgatják meg, amilyen Angéla



Tudni, hogy ami neked járna az mindig más zsebébe vándorol, hogy kárpótlást várni esztelenség, mert három gazdagságban és szeretetben töltött élet sem tudná feledtetni veled a mostanit, hogy az enyém meg a tied milyen pengeéles határral van elvágva egymástól, hogy az egyetlen aki szerethetne és akit szerethetnél már-már irreális, távoli alak, réges-rég egy Angéla tulajdona. 
És elpusztíthatsz mindent és mindenkit, az emlékezet akkor is életben tartja azt, ami fáj, kényszerít, hogy arra gondolj, amit olyan makacsul feledni akarsz: hogy ki voltál, ki vagy, és ki nem lehetsz soha az életben.

ki tilthatja meg az emlékezésnek, hogy emlékezzék?

2013. augusztus 10., szombat

Érsek Rózsa: Első nap az iskolában



Jó kis összefoglaló, de semmi extrát nem ad, a rajzoktól sem lett sokkal több, pozitívum talán, hogy a diákok végre nem csak pálcikafigurák, bár Orsi az első lapokhoz képest igencsak fogyásnak indul a könyv végére. :D 

Andrew C. Andry – Steven Schepp: Hogyan születik a kisbaba?

Alapvetés: minden felvilágosító könyvecske szerencsétlen és nevetséges valamennyire. Mégis ez a legjobb, amivel valaha találkoztam, talán a legkevésbé kínos is. Azt írja a fülszöveg, hogy felnőttek kezébe való, magyarázó segédlet is egyben. A technika, amivel az illusztráció készült (bár tudnám a nevét) fantasztikus, nagyon feldobja az egészet, és még azt is feledteti, hogy a szöveg helyenként suta, vagy túl tudományos.


Harry Horse: Kisnyuszi karácsonya

Másik kedvenc gyerekkönyvem. Nem is tudom eldönteni, mi az erősebb: mese vagy illusztráció? Azt hiszem szépen egymáshoz simulnak. Itt volt a legerősebb a történet, úgy is élveztem, hogy már bőven elmúltam hat éves, a tanulság sem hiányzott, de nem volt didaktikus (azt utálom). Az illusztráció pedig mintha ehhez a világhoz teremtetett volna, mintha egyszerre születne szöveg és kép. Nagyon jó az összhang, barátságos, édes mese, szeretném a többi Kisnyuszit is olvasni. 


Berg Judit: Micsoda idő!

Tündéri, csodaszép, saját példányt akarok. Az e havi gyermekkönyves olvasásaim közül egy másik könyvvel fej-fej mellett haladva vezetnek. (Hű, ez elég furi mondat lett.) Tartalmas, én is élveztem, az aprónép is többnyire, nem butácska, van történet és tanulság. Teljesen jó, nem tudok semmit kifogásolni benne. :)


Lessétek meg a cukiságot itt!

Nyulász Péter: Miazami



Kötözködhetnék, hogy találós kérdésekből megjelent egy könyv ezer éve, és minden találós kérdéses könyvben ugyanazokat szajkózzák tovább és tovább, de egyrészt a gyerekeknek minden új, másrészt itt erős többségben vannak a  nagyon ötletes darabok, illetve szép, igényes a "tálalás", nézegetni is jó. Alig várom, hogy majd saját csemetével/csemetékkel, bekiabálósan játsszunk kitalálósat a nappaliban. :)

Jakabosné Kovács Judit: Kerekítő manó egy napja

Édes kis könyv volt, nagyon tetszetős illusztrációval, a színeket-árnyalatokat remekül eltalálták. 
Szeretnivaló, és sajnáltam, hogy nem hosszabb picit. :) Nálam hozzáértőbb is dicséri, itt.


2013. július 31., szerda

Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből

Mi a bánat is az irodalom?




A fenti kérdésre keresi a választ E.P., közben meg – ahogy szokott – elkalandozik. Ohó! Mi csak hisszük, hogy elkalandozik. A posztmodern irodalom a tárgytól való elkalandozás maga. Legalábbis szerinte, meg most már szerintem is. 
Imádtam ennek a hetven oldalnak minden sorát, utólagos engedelmetekkel szana-szét is idéztem. Kedvenc lett. Szuper, felszabadító, okos, kemény, bátor, humoros. Imádom.


Az irodalom bonyolult. Tandori szavával: bonyi. Nem gonosz posztmodernek vagy ásatag naturalisták bonyolítják, hanem eleve az. Nem túl bonyolult, hanem bonyolult. Ez a természete. A bonyolult ma szitokszó. Hessegetnénk el magunktól. Olyan bonyi az élet, és akkor még ez is! (Jelzem, mintha maga az irodalom is errefelé változnék, nem szereti a bonyolultat, vagyis önmagát, ami nem szokott jóhoz vezetni.) Az a bizonyos fürkészés teszi az irodalmat bonyolulttá, vagyis ő maga. Akkor is bonyolult, ha egyszerűnek hat, ezt olykor a nagy írók tudják, ez (is) a nagyságuk. 
A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.

2013. július 30., kedd

Molnár Nikolett: Cím nélkül

„újra azért sírni, mert boldoggá szeretnek”

A kötet még kiadatlan, de kiadás után kiált. :)
A kortárs költészetben járatos olvasó kénytelen a Cím nélkült Simon Márton  közelmúltban megjelent Polaroidok című kötetéhez hasonlítani. Néhol utalások is felfedezhetők, melyeket csak az érthet, aki mindkét verseskötetet olvasta... :)
Nem utánzás ez, nem unalmas epigon-költészet: S. M. kötete csupán ihletforrás volt Molnár Nikolett számára, méghozzá rendkívül gazdag. 




A Cím nélkül remekül szerkesztett könyvecske lesz, ha egyszer megjelenik; észrevétlenül sodorja tovább az olvasót egyik sor után a másikra. A hatszavasoknál, melyek a kötet első nagyobb egységét alkotják ez néha problémát jelent, a rövid gondolatok után pihenőre van szükség. Szerencsére nincs túl sok hatszavas egy oldalra zsúfolva, elrendezésük szellős, kényelmes. Az olvasónak tudni kell megállni, és időt hagyni arra, hogy hassanak. Az ifjú költőnő néha billeg ugyan a közhelyeket és eredetien megfogalmazott igazságokat elválasztó keskeny pallón, de az esetek kilencven százalékában a jó irányba lép. Gyakorlat teszi a mestert, az pedig tény, hogy életünk közhelyek sorozata. Fricska is lehet hát az odamondott, látszólag mindennapi igazságot elénk táró mondat. 
A hatszavasok között vannak belterjesebbek is, ezek nem nyílnak meg mindenki számára, de túlnyomó többségben vannak azok a gondolatok, amelyek minden bizonnyal már a mi fejünkben is megfordultak, talán nem ilyen szép köntösben. A magány, a fájdalom, az öröm és a szerelem ősi, legemberibb hangjai mai csomagolópapírba göngyölve, és a ma emberének élményei tömören:

„akció! 9000 helyett most csak 8999!


A kötet majdnem felét kitevő hatszavasakat haikuk követik. Ez a számomra nem túl kedves versforma M. N. kezei között megtelt modern tartalommal, nem csak cseresznyevirágok hullanak egy japánkertben szépen - de unalmasan. 

gombot varrok 
a hiábavalóság
szakadt kabátjára.

A harmadik nagy egységet a versek (Vöersek) alkotják. Az előzőekben szépen végigvitt tömörítések, hangulatok érzékletes leírása apró képekben a versekből sem hiányoznak, bár ezek hosszabb, szerkezetileg más alkotások. Lírai hang és igazán mai, indulatos fogalmazásmód keveredik és lesz egésszé. 

A kötet egészére jellemző a harmónia, bár az alkotó lelkében - ahogy az írásokból tükröződik - ez nem mindig van meg. Szabad mondani, hogy ne is legyen? Különben hogyan születne még több ilyen írás? :)
Összetartó, jól szerkesztett, megérintő, a figyelmet felkeltő és fenn is tartó írások gyűjteménye, köztük igazán idézni való darabokkal. Remélem, hogy könyv alakban is a kezembe vehetem. Előre is ajánlom olvasásra azoknak, akik szeretik a kortárs költészetet, meg azoknak is, akik kíváncsiak rá, milyen M. N. meztelenül. 

Pont ilyen. 

Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának

Újraolvasás, újra sírás. És újra. És újra.



Olyan szép, és olyan szomorú. Szép, hogy van ilyen mitológiai szerelem, szomorú, hogy földi keretek között nem lehetséges örökké, el kellett válniuk egymástól. Bár SzM biztosan vitatkozna velem, ők nem szűntek meg szeretni egymást Szobotkával. Elszomorít és felvidít, hogy van ilyen szerelem. Felvidít, mert számukra van, elszomorít, mert számomra talán nincs. 

Jó volt megismerni Szobotka hátterét, és a mű második felében pedig rájönni, hogy mi - azaz ki - volt SzM "háttere" támasza 34 évig: Szobotka. Saját karrierét háttérbe helyezve örült felesége sikereinek, örült helyette is. Ő állaz életmű mögött, nélküle nincs annyi remek SzM regény. Hálával tartozom neki, és megbecsüléssel. Köszönöm, kedves Szobotka, hogy megmaradt Szobotkának. 

2013. július 28., vasárnap

Orbán Ottó: A kozmikus gavallér



Szerencsés esetben a sugallat varrótű, a verssor cérna, 
s a költő foltozó szabó, aki összeölti a foszló végtelent, 
hogy gőzzel és porral teli műhelyében fölsegítse 
egy addig nem észlelt jelenségre a ráillő nevét.

/Oszt modern vagy posztmodern? (részlet)/

Eddig ebben a kötetben találtam a legtöbb olyan verset, ami nem mozgatott meg, viszont a kiemelkedően jó darabok miatt még így is megérdemli a négy csillagot. Szeretem, ahogy O. O. gondolkodik a világról, és ahogy két mondatban összesűrít nagy gondolatokat anélkül, hogy negédes bölcselkedővé válna.

Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese


Összességében sokkal dallamosabb és lágyabb, mint a kései költészet, de ez most tetszett. Arányos, szép, de odacsap és gúnyolódik is párszor. Ezt szeretem legjobban O. O. verseiben. A politikai/társadalmi üzenetet közvetítő versek különösen erős pontjai a kötetnek.

Este az embereknél

elegem van a történelemből 
tízezer helyszínén tízezer változatban 
mindenki mindig ugyanazt csinálja

új nyelven akarok beszélni 
amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság 
sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép

a mindenség sötétjében egy verssoron kuporogva 
mint tábori székén Bartók 
fonográfhenger és jegyzetblokk helyett

a csontjaimba rögzítem 
hogy a gazdátlanul összedőlő templomokban 
ahol még megvan az ajtó

a deszka ujjnyi résén át mit fütyül a szél 
hol a kaddist hajlítgatja sivítva 
hol egy elcsukló csángó siratót

Orbán Ottó: A föltámadás elmarad

ők voltam én, veszély és élvezet, 
ők megmaradnak, ha én elveszek, 
butaságuk, gyönyörük halhatatlan, 
föltámadnak majd száz és egy alakban, 
ágyban, padon, füvön és sírkövön 
rázza őket az őskori öröm, 
öl és öl közt a kétfázisú áram; 
zengd őket, föld, ők folytatják a vérem, 
ők nyögdelik, hogy leégett a menny, 
és megváltás, ha van, csak idelenn, 
csak általuk, bennük, a pillanat, 
mint légypapírhoz, csókjukhoz ragadt, 
örömükben vereségem ragyog, 
halálomban is életük vagyok, 
vér a vérükből, kéjükkel rokon, 
lihegésük süt át a csontomon.

Foghíjas száj, lefittyedő ajak (részlet)



Közel sem olyan jó, mint az utolsó kötetek. Már említettem: a közeledő vég jót tesz a költészetnek. Megjelentek itt is azok a dolgok, amiket szeretek Orbán Ottóban: villanásnyi időre, egy rövid versrészletben, néhány egymás után írott szó kimondásakor érzett különös szájízben. Töredékesség és elnyújtottság, csiszolatlanság. Lefaragásra váró végtelen sorok. A hosszúság tompította a versek élét, nem vágtak igazán.

Takács Zsuzsa: A letakart óra



Vegyes élmény. Hiába versek, valahogy prózás hangon íródtak, a legtöbb sortördelés nélkül akár prózarészlet is lehetne. Néhány tetszetős darabot leszámítva nem sok tudott megmozgatni. Nem ébreszt bennem semmit, kívül maradtam a kötet atmoszféráján ha ugyan volt neki egyáltalán olyan.


Kérdés-felelet

Amikor a szerelmesek ráébrednek, 
hogy önkívületük színhelye egy világvégi 
előszoba pókhálós szöglete volt, 
megdöbbennek először a felismeréstől. 
Aztán az önmaguk iránt érzett édes 
szánalomtól sírni kezdenek. Dereng 
valami fény a benti szobában, szemük 
párafelhőin át is látják a nagypárnák 
holdsütött gerincét, a lepedők 
hóesést utánzó szüntelen vonulását, 
melyet a levélfűzérek hímzett, gyönyörtelt, 
apró szerelmi sikolya kísér, és elfogja 
őket a vak bizakodás, hogy medret 
vált elhibázott, tévelygő életük 
s félelmes robajjal áttör minden akadályon, 
és fölhangzik száz torokból a szívdobogtató 
győzelmi ének, mely eddig más füleknek 
zengett, de soha nem nekik. Ám ekkor 
sietős léptek recsegtetik a padlót, 
és a hirtelen beálló csendben meghallják 
a bőröndök fedelének végső zárkattanását.

2013. július 21., vasárnap

Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen

Minden kabát átmeneti.

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megírnék mindent az életemből. Kiírnám magamból azokat a jelentéktelennek tűnő pillanatokat, amelyek tengelyén emberi sorsok fordulnak meg, és indulnak ellenkező irányba, vagy éppen 360°-os fordulatot vesznek, és szédelegve, zavarodottan folytatják a megkezdett utat. 
Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megtalálnám a szavakat, a tökéletes szavakat arra, milyen nyomasztó tud lenni, ha egy tárgynak olyan neve van, ami a használaton kívüli állapotára utal. Egyetlen esernyővel védeném magam naptól, esőtől és emberektől. Összecsukva rá is tudnék támaszkodni, ha úgy adódik. 




Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, úgy tudnám összeállítani apró szeletkékre tört tükrök mozaikját, hogy közben egészen higgadt lennék, csak belülről remegnék csillapíthatatlanul. Röntgenszemmel vizsgálnám a hétköznapokat, és félretenném az izgalmas részleteket. Keverném a kártyát, hogy ne maradjon egymás mellett két hasonló. Szeles időben szétszórnám egy kézirat lapjait az udvaron, aztán szórakozottan (?) egymás elé és után pakolnám a számozatlan lapokat, és csodálkoznék rajta, hogy így is összeáll a történet.

A történetek így vagy úgy, de mindig összeállnak végül. Erre tanított meg ez a kötet.

2013. július 18., csütörtök

Az Olvasó kudarca

Nem megy ez nekem. Itt a nyár, a könyvespolcok tömve, szabadidőm végtelen, és nem tudok olvasni. Ez az Olvasó Ember legnagyobb kudarca. A gondosan összekészített, nyári olvasásra váró kötetek szomorkásan szoronganak egymás mellett, nap mint nap emlékeztetve az Olvasót arra, mit is ígért nekik: elolvasást.

Nem az ember van a könyvekért, a könyvek az emberért... perszepersze. Mégis, kihasználatlan lehetőségeket hagyok magam mögött minden olvasás nélkül eltöltött nappal. Bűntudat nyomaszt, és gyomorideg gyötör: hol van már az a könyv, ami kirángat ebből a tarthatatlan állapotból?

És a könyv nincs sehol. Belekapok tízbe egyszerre, aztán lehiggadok. Elkezdek egyet, nem tetszik, sőt! Szabályosan idegesít. Félredobom. Idegesen dobolnak az ujjak az asztalon. Jön a végtelenített sorozatnézés. Mikor már nagyon hiányzik az irodalom, szánalmas kísérleteket teszek az írásra, melyek szintén kudarcba fulladnak.

Rozsdás vagyok. Nyomott és ideges. Szomorú. Várakozó. Odafigyelni, koncentrálni képtelen. Haladni akarok, és nem csak a könyvekkel. Toporgok. Türelmetlen vagyok. Elégedetlen. Értetlen. Mi ez itt, kérem?
Remélem ez a korszak záros határidőn belül véget ér. Mert fojtogat. És nem csak a könyvek hiánya.


Listázom azért mit csináltam könyvek terén, mutassunk má' fel valamit júliusban is.

  • hangoskönyvek: Háy János: Egy szerelmes vers története; Örkény István: Van választásunk
  • rövidke olvasás: Karinthy Frigyes: Az emberke tragédiája
  • félbehagyott: Krasznahorkai László: SátántangóForgács Zsuzsa Bruria – Gordon Agáta – Bódis Kriszta (szerk.): Éjszakai állatkertTolnai Ottó: Homorú versekNick Hornby: Pop, csajok, satöbbi
  • folyamatban: Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen, Peter Shaffer: Equus, Farkas Lívia: Ennél zöldebb nem lesz!


2013. június 30., vasárnap

Séllei Nóra: Lánnyá válik, s írni kezd

Nagyon örülök, hogy ez a tanulmánykötet nemrég a kezembe került. Azt sem bánom, hogy valószínűleg tetemes könyvtári bírságot kell majd fizetnem érte, abszolút megéri. 



A tanulmányok világa veszélyes terep, sok tanulmányíró elsüllyed az idegen szavak mocsarában, és ahelyett, hogy az olvasónak átadna valamit, csak makacsul ismételgeti a latin kifejezéseket. Nehéz olyan jóízű, lelkes, pontos és olvasásra érdemes, méltó szövegeket találni, mint amilyen Séllei Nóra kötete volt. 
Szerettem (majdnem) minden oldalát. Azt, ahogy a szerző megnyílt előttem, ahogy kicsit megismerhettem a szavai, gondolatai által. Ügyesen vezette rá az olvasót a következtetésekre, kőről kőre lépdeltünk együtt, a felfedezés, megértés igazi öröme azonban sajnos nem volt meg úgy, mint az általam nemrég olvasott P. Müller Péter tanulmánykötetben. Ennek ellenére minden tiszteletem az övé, precíz, akkurátos elemzéseket, értelmezéseket adott ki a kezéből. (Fura párhuzam, de a könyvből olyan Séllei Nóra-képet ismertem meg/alakítottam ki magamban, amilyennek a Született feleségek Bree-jét tartom… aki ismeri a sorozatot, érti. :) ) 
Séllei Nóra rávilágított arra, hogy mennyit ronthat vagy javíthat a fordítás egy irodalmi alkotás esztétikáján, és ami még fontosabb: a megértés, helyes értelmezés esélyein. A fordítási javaslatok, melyeket lábjegyzetben közölt, igazán hibátlan megoldások, szemben azokkal, amelyeket mint „elrettentő példát” közölt a Jane Eyre egy magyar fordításából. Rövid példa, hogy illusztráljam: „I wanted to hear his voice, yet I feared to meet his eye.” Ebből a gyönyörű mondatból a fordító ezt farigcsálta: „Hallani akartam a hangját, de féltem is a találkozástól.” 
Elgondolkodtam azon, hogy eredetiben kéne olvasnom a Jane Eyre-t, hogy a fordítók által lefaragott szépségekben is gyönyörködhessem. (Van, ahol gyönyörű félmondatok maradtak ki a magyar fordításból, és Séllei Nóra megmutatta, hogy nem azért, mert lehetetlen lett volna magyarul valamelyest visszaadni őket). A lábjegyzetekből sugárzó felháborodásban én is osztoztam: hanyag, lusta fordítói munkára vallanak az egyszerű nyelvi megoldások. 
A legkedvesebb részem a kötetből a Jane Eyre elemzése volt. Nemcsak azért, mert ez az egyik kedvenc olvasmányom, és ezért mélyebben ismerem, mint a többi elemzett művet, hanem mert rengeteg újdonságot tudtam meg, új nézőpontokba helyezkedhettem. Hajlamos vagyok a regények, novellák szereplőire valódi alakokként gondolni, és elfelejtem, hogy csupán struktúrák, megjelenített gondolatok, a szerzői üzenet közvetítői, allegorikus alakok. Séllei Nóra segített abban, hogy ne csak laikusként olvassam a továbbiakban az irodalmi műveket, hanem elemző tekintettel, és kicsit kritikusabban. Ebben a kedvenc tanulmányomban nagyon jól működött az egy szálra felépített elemzés is, a gondolatok végigvezetése, bár a befejezést kicsit túl tömörnek, elsietettnek érzem. Jane Eyre hangjának keresésére és megtalálására fűzte fel elemzését a szerző, nagyon szépen, tisztán. Használta az angol nyelvű szakirodalmat mint hivatkozást, de nem szolgalelkűen, hanem a számára nem egyértelmű gondolatvezetéseket bátran bírálva. Tetszett ez a magabiztos hang, az ötletgazdagság és a lelkesedés, amit kiolvastam a sorok közül. 
Nagyon szeretnék még olvasni tőle, illetve ebben a témában más köteteket. Igazi agytorna volt, fitness a szellemnek. :)

2013. június 28., péntek

Esterházy Péter: A szív segédigéi



Ha őszinte akarok lenni: a rövidsége ellenére kínlódás volt. Az elején még úgy éreztem, hogy na, tudom én ezt az Esterházyt szeretni, nem is áll olyan távol tőlem. És sajnos kiderült ismét, hogy de. Az elejét meg a végét tudtam élvezni valamennyire, a többit nagyrészt nem tudtam hova tenni, nem érdekelt, nem értettem, vagy nem érintett meg. Megint azt kell mondanom, hogy nem való nekem Esterházy, valamiért taszítanak a szövegei, illetve 10 oldalnál többre nincs hitelesítve nálam. Sajnálom, mert érdekelnek az írásai, de csak nagyon nehezen tudok elmélyülni bennük. 
Azért az pluszpont, hogy felfedeztem néhány átvett idézetet a mű elején „beígért” szerzőktől, és nagyon büszke lehettem magamra. :D

Látod, nyitott vagyok, mint egy seb, nyüszítek, vinnyogok. Annyira lágy, hogy minden pillanatban szerelmes tudnék lenni. Nem valami guszta látvány. Silány anyagból vagyok, kicsikém… Az elesés! mely ott a gyöngeség és a bűn közt húzódó határon, ahol az ártatlanság helyet cserél a bűnnel.

2013. június 23., vasárnap

Bíró Kriszta: Fércmű

Amilyen nagy lelkesedéssel kezdtem bele, olyan levert, csalódott vagyok most. Ha az előző két könyvéhez kéne mérnem ezt, egyértelmű, hogy ez tetszett a legkevésbé. Próbálom függetleníteni az élményt a korábbiaktól, de ez nehezen megy. 



A Fércmű, bár eszközeiben és témáiban hasonlít Bíró Kriszta korábbi írásaihoz, világképe alapvetően más. Nem éreztem azt a belenyugvást a világ rendjébe, amit korábban, azt a rendíthetetlen játékosságot, bolondozást és életerőt. A Fércmű többnyire szomorkás történetek láncolata, korrajz az írónő gyermekkorából és napjainkból. Kőbe vésett tragikus sorsok, reménytelen élethelyzetek, olyan sorsképletek, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk az utcán anélkül, hogy tudnánk róla. 
Elmegyünk a kéregető, koszos cigánygyerek mellett, az utcán verekedő neveletlen tizenévesek viselkedésén felhorkanunk, hibáztatjuk a szülőket, a tágabb családot, a világot, Istent. Csak magunkat nem, sőt, saját magunkra nem is gondolunk éppen, mi makulátlan kosztümben vagy öltönyben igyekszünk a munkahelyünkre, egészen elkülönülve a világ dolgaitól. Szeretjük azt hinni, hogy elkülönülve. 
Bíró Kriszta beránt minket a világba, megpofoz párszor, lök rajtunk néhányat, megmutatja, hogy nem vagyunk, nem lehetünk érintetlenek. Én csak azt bánom, hogy végül nem röhög a képünkbe a Fiókregény Sóri Micije, nem ránt fel a földről Jozefa, nem igazítják meg a ruhánkat, és engednek tovább, hogy mosolyogjunk azért, mert nem csak ilyen az élet.

A Fércmű nagyon pesszimista, szeretném ezt hinni. Szeretném, hogy ne realista legyen.

Hajlama elvtárs olyan volt, mint Tizennegyedik Lajos. Sose láttam, viszont abszolút uralkodott.

Szív Ernő: A vonal alatt


Kellett valami rövid az érettségi időszakra. Ezt választottam, de aztán a kötet megsínylette az érettségit. Kapkodva, ingerülten olvastam, méghányoldalvan, jajmégöttételtátkénenézni, csakpihenésképpenelolvasokpártörténetet.  Ez nem tett jót a könyvről alkotott képemnek, no meg a lelkiállapotomnak sem, de az nem tartozik a könyv méltatásához.

Kedves, hangulatos történetek, amolyan kávéházba való - talán ott íródott? - novellák. Kosztolányi Esti Kornélja jutott az eszembe olvasáskor. Szív Ernő csak abban hasonlít rá, hogy egyfajta alteregonak érzem, de ő nem csibész, szemérmetlen alak, hanem nagyon kifinomult úriember, hírlapíró. Valamiért Tóth Árpád külsejét tudom elképzelni Szív Ernőhöz: törékeny, betegségre hajlamos, már-már nőies vonásokat hordozó arcú férfi. A személyiségét illetően pedig visszahúzódó, igazi papucsférj. 
Néhol nekem már talán szenvelgésnek hatottak a szövegek, de voltak nagyon jól elkapott gondolatok, élethelyzetek. Tanulság magamnak: vizsgákra készülve inkább ne olvassunk, nem jó az senkinek.

Olyan az életünk, hogy folyton belelóg másokéba. Elszabadulnak rólunk szavak, lélekalkatrészek, tökéletlen kis pontatlanságok, és ki tudja, hol állnak meg, kit találnak meg, kit találnak el.


Kazuo Ishiguro: Napok romjai

A könyvből készült filmet ajánlották nekem, de ritkán helyezem előbbre a filmfeldolgozást, mint a könyvet, tehát előbb mindenképpen el akartam olvasni, mielőtt megnézem. 
Csalódás volt. Olvasmányosabb műre és valami érzelmesebbre számítottam (és vágytam). A filmről azt hallottam, hogy a sok visszafojtott szenvedély szinte kibuggyan a vászonról, és nagyon hat. Ez a könyvről nem mondható el. Mr. Stevens visszafogottsága szinte minden akciót (nem a szó lövöldözős-üldözős értelmében ;) ) lapossá, jelentéktelenné tett. Az a mértéktelen finomkodás, amellyel Stevens a múltjáról beszélt untatott, idegesített. A rengeteg leírás csak feleslegesen duzzasztotta ezt a regényt, a történet feleennyi oldalban is megíródhatott volna, talán összetartóbb is lenne szöveg, egységesebb, nem szétfolyó. A történelmi háttér is elterelte a figyelmet a fő szálról, vagyis inkább úgy fogalmaznék: nem lehetett tudni, melyik is a fő szál. Stevens önértelmezése? Talán ez. Mert Miss. Kenton neve alig fordul elő a szövegben. 
Ne szerelmi történetre számítson az olvasó, aki kézbe veszi ezt a könyvet, mert csalódni fog.
Egy megöregedő férfi tekint vissza a múltba, és nem tud engedni a merev tartásból, ami neki is fájdalmat okoz, és elrabolja magától a boldogság lehetőségét. Visszatekintése keserű, mert rájön, hogy amire feltette egész életét, értelmetlen. Mégsem képes ezt egészen beismerni, így végig idegen, azonosulhatatlan és valahol talán szánandó is marad. Sajnálni nehéz, annyira következetesen rombol le mindent maga körül és magában.
Nekem mindössze erről szólt a regény. 



Úgysem lehet visszafordítani az időt. Az ember nem töprenghet örökösen azon, hogy mi lett volna másképp. Hanem be kell látnia, hogy van olyan jó sora, mint a legtöbb embernek, talán még jobb is, és hálásnak kell lennie érte.


2013. június 8., szombat

József Attila: Medvetánc / Nagyon fáj



Hasznos kötet, a József Attilás tételemhez ebből (is) készültem. Alapos, érdekes. A könyv végi kérdésekhez talán válaszokat is adhatna az ellenőrizhetőség kedvéért, ezért a levonás. :)

Szergej Medvegyev: Fodrásznő

Kell hozzá a színpad, kell hozzá Szűcs Nelli és Trill Zsolt. De ötletes, szórakoztató, gyorsan falható.







Szabó T. Anna: Villany

Hm, hm. Hmm, hmm. És folytathatnám tovább a hümmögést. Ez nem volt átütő. 

Ritkán érintett meg, és akkor sem nagyon. Szabó T. Anna költészete számomra nagyon anyás. Nem sok közös élményünk lehet, legalábbis ez alapján a kötet alapján. Elhagy című versét máshonnan ismerem, az megfogott. Talán ezért is kezdett érdekelni Szabó T. Anna költészete. De arra kellett rájönnöm, hogy összességében nem az én világom. Nincs vele semmi baj, csak éppen nem hozzám szól. Emellett a megszólítatlanság-érzés mellett azért azt is meg kell említeni, hogy azért nem rossz kötet. 
Olvastam róla egyébként Ayhan Gökhan véleményét, és örömmel konstatáltam, hogy nem csak nekem jutottak eszembe a kötet írásairól a következők, csak címszavakban: Lóci-versek, Borbély Szilárd „testversei”, nem odaillőnek érzett versek.

00:00
Átugrani a karikákat. 
A négy lyukon a semmi fúj be. 
Most, tűzsörényű mutatványos – 
vár rád a nulla óra nulla.

Lendülj át égő, nyitott szemmel 
egyik napból a másik napba. 
Egyetlen néma hördüléssel 
ugorj át legújabb magadba.

Most lesz a tegnapból kísértet, 
pörkölt szőrszaggal vár holnap. 
Lángoló szőrű öreg állat: 
ostor se kell, hogy átugorjad.

Ég mindened, az ágyon fekszel, 
mozdulatlan szállsz, hosszú ívben. 
A semmiről szól ez a perc itt. 
Ezen átjutni, ez a minden.

Repülsz a tűzben, míg mögötted 
egy nulla átfordul az egybe. 
Mert voltál, mert vagy, míg lehetsz még: 
a nullanulla duplanulla, 
a semmi nem fér a fejedbe.

Federico García Lorca: Vérnász



Hamisítatlanul spanyol. 
"Csak úgy" elém került, és gyorsan végeztem vele. Nem volt nagy élmény, de elég borzongató ahhoz, hogy egy unalmas délutánra biztosítsa a szerelmet, szenvedélyt intravénásan. :) Na igen, mostanság ráharapok ilyenekre. És ez jó ropogós volt. 


2013. május 31., péntek

Erlend Loe: Naiv.Szuper.

Ennek a sztorinak a főhőse ugyanazokról a dolgokról gondolkodik, mint a Rém hangosan… főszereplője. Annyi a különbség, hogy az ottani kissrác van vagy 9 éves, itt viszont 25, és elvileg még egy egyetemre is sikerült bejutnia (amit aztán otthagyott, hogy elmélkedjen a hülyeségein). 



Nem ismerem a norvég oktatási rendszert, de azért az elég képtelenség, hogy egy idővel foglalkozó könyvet olvasva újdonságként hat számára a relativitás-elmélet, és még sok más, amit kb. nyolcadikban tanul egy magyar diák. 

Nos, szóval adott ez a 25 éves srác, aki nagyon csodálkozik, hogy miért nincs nője, meg úgy egyébként is, miért olyan szerencsétlen. Hogy javítson a helyzeten (?) otthagyja az egyetemet, vesz egy óvodásoknak való dühöngőt (íme) meg egy színes labdát, és ezekkel játszik rengeteg szabadidejében a bátyja lakásán, ahová költözik, ugyanis a bátyja külföldre megy egy időre. Ja, itt még van egy fergeteges szórakozása, sőt, kettő: listákat ír minden felesleges dologról, meg faxokat küld és fogad. Néha tesz egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy kimenjen az emberek közé, de általában ilyen alkalmakkor is csak lúzerkedésre futja az erejéből. Aztán persze legalább öt egymást követő véletlen folytán találkozik Lisével, aki normálisnak tűnik minden szempontból addig, míg el nem kezd Erlenddel randizni. Nagyon eredeti sztori. 

És hogy a többi oldal miről szól? Nos, van benne irtózatos mennyiségű termékreklám, de tényleg, orrba-szájba, aztán bescannelt lapok, emailezések és könyvtári keresések dokumentációja (Erlend és szintén érett bátyja szórakozása ugyanis az, hogy a könyvtári keresőbe trágár szavakat ír, és az eredményeket mindenképp meg kell osztani ennek a könyvnek a hasábjain), egy válasz a levélre, amit ő írt egy tudósnak, és hasonló felesleges hülyeségek, amelyek gondolom arra hivatottak, hogy megtöltsék ezt az amúgy üresen maradó 200 oldalt. Mert a nagy sztori ami a könyvben van, leírható egy mondattal is. Sőt, én még annyit sem pazarolnék rá. Nem tudok hinni a fülszövegnek, volt ez valaha kultuszregény? Én szerencsére csak most hallottam róla, de remélem, hogy többet nem találkozom vele. 

Orbán Ottó: A fényes cáfolat


Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus; 
élni annyi, mint pórázra kötve szállni: 
gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen, 
és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

Versek életre-halálra, versek életről, halálról. Tetszik Orbán Ottó hangja, elég érces ahhoz, hogy vágjon, mint a penge. A fél csillag levonás azokért a versekért, amelyek nem találtak meg annyira. De ezektől eltekintve zseniális írások, és hatalmas élettapasztalatról tanúskodnak.

2013. május 20., hétfő

Janikovszky Éva: Az úgy volt…



Édes történetek. Akad közöttük néhány szomorkás is, illetve olyan, ami régi emlékeket bolygat fel.
Bárcsak felcímkézhetném még nagymamámnak a húst, hogy milyen szép, és hogy rántva szeretném...


Mit hallok? kérdezte apu, pedig tőlem aztán igazán semmit se hallott. Ez bizony nagyon szomorú, mondta anyu, és ebből mindjárt gondoltam, hogy tőle hallhatta apu is, amit hallott.

Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek?


Nem fura, hogy húszévesen olvastam életemben először Janikovszky Évától? De. 
Viszont jó, hogy legalább most előkerült. Nagyon édes, vicces és igaz. 



Közhelyek, amelyeket utáltam. Megesküdtem, hogy az én gyermekem sosem hallja majd tőlem őket. Közhelyek, amelyek nagy valószínűséggel el fognak hangzani, ha gyermekem lesz. 
Azért majd igyekszem.


Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból. De mindig későn szól, mert olyankor már kint van.


2013. május 15., szerda

Anne Frank: Anne Frank naplója


Egyszer csak elmúlik ez a szörnyű háború, s akkor újra emberek leszünk, nemcsak zsidók.



A holokauszt, akárhonnan nézzük, rémes dolog. Idős emberek visszaemlékezését olvasva ugyanúgy, mint belepillantva egy fiatal lány naplójába, aki előtt még ott lett volna az élet. Anne nagyon aranyos, okos, érdeklődő lány, és – úgy éreztem olvasás közben – tud őszinte lenni a naplójával. Annak idején nekem ez sem ment. Még a naplómba leírtakat is háromszor meggondoltam. Szomorú történet, és helyes ez a kislány, de az irodalmi értéke közepes az én szememben.

Gát Anna: Felütés




Ez bizony csalódás volt. „Túl egyszerű”, nekem valahogy semmitmondó. Művészies próbál lenni, de erőlködésnek hat… Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de egyetlen sor sem volt, ami igazán megfogott volna. Vártam, hogy vége legyen. És ezek a rímek! Példa: mikrokozmosz-osztrakiszmosz :D Mutatok szövegkörnyezetet, hogy nyilvánvaló legyen a tökéletes értelmetlenség:

Vessél egy pillantást az ujjaim közötti 
Résen át fehér legelők és mikrokozmosz 
Csomót csomóba bújtatni bekötni 
Egyenjogúan mintha osztrakiszmosz

Vagy ilyesmi, mély köhögés és itt vagyunk 
(…)

A többi rím meg bántóan egyszerű, a szavak tulajdonképpen funkció nélküliek, a mottók és a versek kapcsolatát még továbbra is nagyítóval kutatom. Egyelőre semmi eredmény. Huh, többet Gát Annát nem.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka


Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 
Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 
Ha beborít a világvégi este, 
Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 
Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 
Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 
Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 


A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 
Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Havasi Attila: 1001 magányos rinocérosz




No, kérem szépen, nem csak Weöres és Varró Dani tud remek gyermekverseket írni. Ezzel a kötettel Havasi Attila bizonyította, hogy van más is, aki életképes ezen a területen. Öröm volt olvasni. Frappáns kis mondogatók, nem csak gyerekeknek. Sőt, a címnek talán ellentmondva, a verseknek felső korhatáruk nincs. Lehet, hogy alsó sem, mert ha a szöveg minden szavát nem is érti a gyermek, a dallamosság, játékos hangzás biztosan megnyeri magának. 
Ha lenne gyermekem, ezt (is) olvasnám neki. Ha gyerek lennék, követelném a felolvasását. Így csak szimplán elolvastam, és jókat mosolyogtam rajta. Édes.

Fekete-fehér versike

Sáros úton bandukolva 
megy az ördög a pokolba. 
Ejha, nahát! 
Olyan, mintha angyal volna.

Havas úton lépegetve 
megy az angyal föl a mennybe. 
Ejha, nahát! 
Olyan, mintha ördög lenne.

Füst Milán: Boldogtalanok




Hű, ez aztán nyomasztó volt. Persze már a címet látva sem vártam semmi szívderítőt. De amellett, hogy nyomasztott, nem sok esztétikai élményt nyújtott. Valahogy ügyetlenek, zavarosak az alakok, és a párbeszédek is. Vilma irritálóan jókislány, Húberhez hasonló lény szerintem nem létezik, Rózát még tudtam volna érteni, de őt meg túldémonizálta. 

Eddig mindent szerettem, amit Füsttől olvastam, ez most nem talált meg.


Róza: (…) Meghalni, nem olyan nagy dolog az. Sokszor elképzeltem, milyen lehet. Jól megnézem ezt az asztalt, meg ezt a szekrényt, meg azt a szobát… és aztán nem látom többé…

2013. május 10., péntek

Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke


hol rajongásom, lesütött pillám? 
Te vagy már az én huffnágelpistám

/Bontott hangsorok, részlet/

Karafiáth verseskötete villant pár jó kis intertextust, de összességében hervatag, gyenge írásokat tartalmaz. Sokszor iskolás, szájbarágós, néhol meg annyira el akar emelkedni a földtől, hogy beveri a fejét a – nem túl magas – korlátaiba. Vannak rémes rímek (romantikázni – nem látja senki … nadekéremszépen!), és a legtöbb vers mintha közhelygenerátorral készült volna. 
Mit mondjak? Csillivilli ürességek.

Némelyiket Sárbogárdi Jolán is megirigyelhetné… (Csak az a baj, hogy Karafiáth szerintem nem viccnek szánta őket.) Vannak egyébként Parti Nagyra reflektáló ügyeskedései. Azok nem lennének rosszak. Annyira. Ezen a vonalon kéne maradni.


Sárközi Mátyás: Párban magányban

Ügyes írás. Közelebb hozta Babitsot, Tanner Ilonát pedig még érdekesebbé tette számomra. Meg úgy általában azokat a költőket, akik köré kész mitológia épült. Izgalmas, de sosem közönséges, vagy bulváros. Szerethető.


érdekesség még itt