Bereményi Géza és Mácsai Pál válogatása: Azt meséld el, Pista! (Örkény István írásaiból, megszólalásaiból)

Örkényt elég régóta ismerem és szeretem. Minden a Tóthékkal kezdődött, az egypercesekkel folytatódott még úgy öt évvel ezelőtt. Azóta folyamatosan szükségem van az Örkény-féle látásmódra, a saját tragédiáin röhögő (mert nem szimplán nevető) szarkasztikus hozzáállásra. Dr. House karaktere elbújhat mögötte. Örkény Isván a (sajnos már nem élő) példa arra, hogyan lehet belenevetni a szenvedés arcába, orrba fricskázni, és élni tovább, mintha mi se történt volna, közben legbelül megőrizve minden lenyomatát az eseményeknek.

Az egypercesek tömörsége jellemző a válogatásban megjelent írások többségére. Örkény élete önmagában megtöltött egy kis kötetnyi feljegyzést, s azt hiszem, többet is megtöltött volna, ha hagyják igazán kibontakozni. Viszont ha nem hallgattatják el, akkor az erről szóló tragikomikus írások nem láttak volna napvilágot. Ördögi kör.
Mindenkinek kell egy kis Örkény. Sírva nevetni, átlapozni, megdöbbenni, elmosolyodni, újraolvasni. És megint újraolvasni. Folyamatosan olvasni. És profitálni belőle.

Az új otthon okozta felhőtlen boldogságban befogadtunk egy kóbor kutyát. Jötti lett a neve, mert úgy jött. Nem tudtuk, milyen, leginkább őzikére hasonlított, egy darabig szilárdan hittük, lehet, hogy őz lesz belőle, csak még nem döntötte el, mert fiatal. Nem értek kutyákhoz, de etettem, itattam, vakartam. Önzetlenül tettem, ne féljenek, nálunk nem lett kutyamitológia, mint Dérynél, befogadtam, mert éjjel, szakadó esőben nyüszített az ajtóm előtt. Ha önök szakadó esőben nyüszítettek volna az ajtóm előtt, önöket is befogadtam volna. Etettem, itattam, vakargattam is volna. Humanista író vagyok.

Henrik Ibsen: Nóra (Babaház)

Elég régen éjszakáztam már könyv miatt, de a Nóra ezt is elérte. Nem mintha olyan hosszú lenne, csak túl későn jutott eszembe (11 óra környékén), hogy olvasni támadt kedvem, és éppen ez akadt a kezembe. Szerencsére.

Nóra édes naivitása és önzetlensége, öntudatlan erkölcsisége egyszerűen elragadó volt, nem kedveltem így női karaktert Füst Milán Lizzy-je óta. Valahogy az volt a benyomásom, hogy szerelemben, szeretetben él a férjével, és nagyon boldog, nagyon játékos.Végül persze kiderül, hogy "csak vidám" volt, mert más nem is lehetett egy babaházban, ahol ő volt a legnagyobb játékbaba. Bár alulbecsült, alárendelt állapota valóban bicskanyitogatónak érződik, fejemhez kellett kapnom: de hát nem ő viselkedik folyvást úgy, ahogy? Hebehurgyán, éretlenül gyerekesen. Ki neveljen fel egy háromgyermekes anyát? Nem összeférhetetlen ez az egész? És valahogy mégsem. Bár nekem az utolsó felvonásban történt hirtelen változások túl elsietettnek tűntek. Nóra megváltozni, megújulni is úgy akar, ahogy eddig élt: hebehurgyán. Kapjunk össze gyorsan egy ruhát, uzsgyi! futás messzire. Lehet így? Lehet eltűnni egy családanyának hosszú időre (talán örökre), hogy önmagát keresse? Megkérdőjelezhető számomra, de Nórának ezt is megbocsátottam. Nóra tulajdonképpen az önmagát kereső nő, és ezért szimpatikus, de útjai, módszerei már nem annyira azok. Emancipáció ide vagy oda.
Főként azért, mert Torwald Helmer, a férje jó embernek látszik. Ha kicsit túl merev, szigorú, földhözragadt is. Különös  meglepettsége a mű végén: nem vette észre, hogy Nóra a házasság nyolc éve alatt csak "várt a csodára", hogy a férje megérti? Helmer kétségbeesetten kap ide-oda, nem lehet nem sajnálni. A vád ellene, hogy saját jó hírét félti. Ki ne féltené? Pláne, ha ezen múlik a keresete (valamiből Nóra szeszélyeit is fizetni kell...). A váltó megkerülése utáni pálfordulása azért tenyérbemászó. Ez tenné összeférhetetlenné feleségével? Ez. Nóra erkölcsiségébe nem fér bele az önmagát féltő, látszatot megtartani akaró férfi kispolgárisága.
Rank doktort szerettem is, nem is. Ha valaki a saját halálát is ilyen hivatalosan éli meg, az számomra furcsa. Az még inkább különös, hogy állítólagos legjobb barátai ügyet sem vetettek rá a névjegy otthagyása után. Mintha azonnal temették is volna.
Lindéné kavarta fel az állóvizet leginkább, azt hiszem. Ha ő nem tartja a tükröt Nóra elé életmódjával, akkor talán sosem fordul meg a fejében ez a cselekedet. Azért sem, mert nem lett volna hova mennie, hol segítséget kérnie az új életéhez. Tudom (?), hogy a levelet meg kellett találni, azt is, hogy az egész házasság hazugság volt, de mégis haragszom rá, amiért nem kérte meg Krogstadot, hogy tűntesse el. Ha már itt járunk: Krogstad teljességgel hiteltelen volt számomra. Pálfordulása is, fenyegetőzése is.

Sok kétségem ellenére is élveztem a drámát. Érdekes lett volna megtudni, hogyan érte el célját, elérte-e egyáltalán Nóra, hogy ne babafeleség, babaanya, hanem felnőtt nő váljon belőle.

(A képről: ahogy elolvastam a drámát egyből eszembe jutott, hogy Eszenyi Enikő tökéletes Nóra lenne. S láss csodát! Ő játssza a szerepet.)

Nem fogsz megmenteni, Torvald!

Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála

Azt hiszem, egyre jobban kedvelem az orosz írókat. Volt bennem valami viszolygás irántuk, amit még a szüleim, nagyszüleim ültettek belém. Szerencsére ez az előítélet is lehullott (mi másért vannak az előítéletek?), és teljességében tudtam élvezni ezt a néhány rövidebb történetet.

Három halál: bevezetőnek jó, bár nem ezt tartom a leghangsúlyosabb történetnek a könyvben. Mindenesetre hozzásegített annak a látásmódnak elsajátításához, ami a halálra a kikerülhetetlen, természetes dologként tekint, minden misztikum nélkül (vagy legalábbis erősen profanizálva). Szimpatikus látásmód lett ez számomra az utóbbi időben.

Mennyi föld kell az embernek?: Tipikus emberi tulajdonság, a lehető legszemléletesebben ábrázolva. Szinte filmként láttam magam előtt a gyöngyöző homlokú Pahomot, aki már szinte biztos benne, hogy nem fog időben megérkezni, és utolsó erejét megfeszítve rohan. És végül: hiába minden. Csak akkora föld az övé, amekkora területen eltemetik. Megrázó történet volt, bár nem a legmegrázóbb, számomra.

Két öreg: Remek tanmese. Igazán elgondolkodtatott. Lehet, hogy feleslegesen menetelek valami felé, mikor itt van karnyújtásnyira a hely, ahol hasznossá tehetem magam...?

Ivan Iljics halála: Borzalmas. Borzalmas volt végigkövetni Ivan Iljics halálát. Milyen apróságok vezethetnek idáig...! És a felesége viselkedése... undorító és valahogy mégis természetes volt. Mármint... ezt vártam tőle. Szörnyű, hogy az ember végül is teljesen egyedül van, olyan totálisan egyedül, akárhányan is vannak körülötte. Meghalni is csak maga fog, bárki szorítja közben a kezét.

Kreutzer-szonáta: A legjobb, a legeslegjobb írás a kötetben. Nem is tudom érzékeltetni szavakkal, mennyire nagyon tetszett. Pozdnisev tapasztalatai a társadalom romlottságával kapcsolatban megrémítenek. Nem is létezik hát igazi, tiszta kapcsolat? Minden csak a bujaság fertője? Először nevetségesen konzervatív, az élvezetek minden nemét elutasító elvakult embernek láttam, azután pedig annak ellenére, hogy nehezemre esett, igazat kellett adnom neki. Az elején csak bizonyos gondolatokban, a vége felé pedig már majdhogynem teljes egészében. Egyetlen kapaszkodóm maradt: hogy nem szerelemből nősült, csak azt hitte, hogy szerelmes. De ez gyenge kapaszkodó, mert mi van, ha minden ember csak azt hiszi, hogy ez az igazi tiszta és nemes érzés, s közben csak az érzékekre keltett múlandó benyomás? Vagy mi a helyzet, ha csak ennyi az egekig magasztalt szerelem? Puszta múlandó benyomás. Lehet. Biztos. De akkor nincs benne semmi vágyni való. Vagy van? Kérdések, kérdések. Ezret meg ezret hagyott maga után ez az írás.

Bál után: Talán elhamarkodottan ítélek, de ez volt a leggyengébb láncszem az egész könyvben számomra. Eltörpül a többi írás mellett, de rossznak sem mondanám. Ha a többi írás házi pálinka, akkor ez csak limonádé.

Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna – hasított elméjébe a sejtelem. – De hogyan lehetséges ez, amikor mindent úgy csináltam, ahogyan kell?

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

Úgy ültem neki az olvasásnak, hogy "jaj ne, megint egy hosszú könyv, valami rövidebbhez lenne kedvem". És ismét felesleges volt ez a nyavajgás! Fordulatos, izgalmas, mulattató és elgondolkodtató történetet olvastam, és igazán élvezetes volt.

Noszty Feri minden rossz tulajdonsága mellett szimpatikus volt. Könnyelmű és hozományvadász széptevő, és mégis: mintha valami megváltozna, mikor Tóth Marival táncol a szüreti mulatságon. A regény végéig sikerült elhitetnie velem, hogy tényleg szerelmes Mariba, komolyan hittem benne, hogy ezegyszer komolyan gondolja a vallomásait. És ez a zseniális hitegető a legutolsó sikertelen próbálkozás után is úgy hajtott el kocsin, hogy van még elég nagy hozományú lány a világon. Mariéval együtt egy kicsit az én szívemet is összetörte.

Tóth Mari nem volt különösebben szimpatikus, bár rosszat se nagyon tudnék róla írni. Inkább semleges.

Tóth Mihály erkölcsisége páratlan, ő a leginkább becsülendő jellemű szereplő. Felesége hiúsága is kedves női szeszélynek tűnik fel ekkora jósággal karöltve.

Malinkáról és Vilmáról még szívesen olvastam volna, akár egy teljes regény terjedelmében is. :) Vilmát valamiért szerettem, Malinka pedig emlékeztet valakire, akit nagyon kedvelek.

Kopereczky Izsák Izráel vicces figura, kissé baleknek, butának tűnik, de így is szerettem. Nem találtam benne rosszindulatot. Közel él a természethez, hát annak törvényei szerint gondolkodik. Bubenyik pedig ördögien ravasz, ha szükségem lenne segítőre egy bonyolult terv kivitelezésében, akkor biztosan rá esne a választásom. Homlódyné pedig nyélbe ütné a házasságom akár Robert Sean Leonarddal is. ;)

Kedvenc részek? Nos, Kopereczky főispáni beszéde viszi a pálmát. Az egész Izsák-Izrael históriát végignevettem. A főkötő-őrök... a gyöngyök kikönyörgése... Tóth Mihály fiatalkora és becsületes meggazdagodása... nem is tudok választani.

Zseniális volt a mű. Csillagos hatos lenne, ha Vilma és Malinka egymásracsodálkozását, beszélgetéseit, pásztoróráit (már ha voltak egyáltalán!) csak pár oldal erejéig bemutatta volna Mikszáth. Így "csak" ötös, de bekerült a kedvenceim közé.

A tudatlanságnak csak egy takarója van – a nyelv; minek azt minduntalan mozgatni?

Gogol: A köpönyeg, Az orr

Úgy döntöttem, hogy ezt a két rövid novellát egy bejegyzésben "értékelem". Röviden: egyszerű és nagyszerű! Tetszett Gogol stílusa, a történetek, a groteszk ábrázolásmód minden eszköze, a szereplők.

A köpönyeg: te jó ég... Akakij Akakijevicset nagyon sajnáltam! Bármilyen szórakoztató is volt az írás, erőt vett rajtam a sajnálat, együttérzés. Szinte láttam magam előtt az életében először hivatalán kívül másnak is örülni tudó férfit az új köpenyében. Halála utáni "tevékenysége" kicsit oldotta a szomorú hangulatot, és remek történet volt összességében.

Az orr: nagyon-nagyon szórakoztató! Kovaljov személye, a húzott-nyúzott leírások, túlzások, helyzetkomikum, játékosság... igazi rövid kikapcsolódást nyújtott. Köszönöm,  Gogol! Azt hiszem, még találkozunk... ;)

Ha lesz időm, nekiugrok A revizornak is.

Olykor tűz lobbant fel a szemében, sőt a legvakmerőbb, a legmerészebb gondolatok villantak át agyán: ne tétessen-e nyusztprémet a gallérjára?