Gérard de Nerval: Sylvie

Hű, ez nagyon jó volt. Nehéz megmondani miért. Szeretem, ahogy elhomályosítja mi mikor történt, ahogy a múltba tekint, ahogy keverednek a tó vizének tükrében a szeretett nők arcképei. Különleges atmoszférája van, szinte lebeg az egész mű, és az utolsó két szó (illetve egy szám és egy szó) akár egy nagy jelzőoszlop, váratlanul fúródik a történetbe: kijelöl egy konkrét időpontot. Az olvasó visszamenőleg sakkozni kezd: mi is történt, és mikor? De zavaros az egész. Nem lehet kibontani, vagy legalábbis én nem tudom kibontani. Valahogy nagyon mélyen értem ezt a művet, és sok dolgot mégsem. Holnap belenézek pár tanulmányba, ami foglalkozik vele. Karc-anyagnak is kitűnő mű, rengeteg irodalmi alakot, alkotást, festményt, zenét és létező helyszínt említ. És mégis ott van ez a varázsos, lebegő, sehová sem köthető gyönyörűség…

Honoré de Balzac: Sarrasine

Már a Goriot apót is szerettem Balzactól, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyet is tud írni. Nagyon jó, meghozta a kedvem az Emberi színjáték többi darabjához is, úgyhogy majd egyszer…

És vagy az ő bravúrja, vagy az én figyelmetlenségem, de nem vettem észre a kerettörténetbeli egyik szereplő és a betétsztori egyik szereplőjének azonosságát, úgyhogy meglepetések értek bőven a művet feldolgozó szemináriumon. :)

Mariana Alcoforado: Portugál levelek

Világirodalom I. szemináriumra olvastam ezt a sokrétű elemzésre lehetőséget adó levélregényt. Levélregény? Különös dolog ez, ugyanis válaszleveleket nem kap Mariana, csak ő maga ír, ezért egyfajta naplójellege is van ennek az egyoldalú kommunikációnak. Sőt: a levelek megírásának oka nem is ismeretközlés, tájékoztatás, sokkal inkább az önmegértést ill. az érzelmek feldolgozását szolgálja. 

Mariane egy igazi férfi vágykép, a mű keletkezésére irányuló kutatások is megmutatják, hogy a mű férfi keze munkája, mégis sokan próbálják - a mai napig! - felkutatni, hogy ki lehetett Mariane, és néhányan megtalálni vélik egy-egy kolostor fennmaradt hivatalos papírjai között a nevét, így jelenhetett meg Mariana Alcoforado névvel a szöveg, bár korábban név nélkül adták ki, ezen a későbbi kutatások változtattak csupán.

A szövegben Mariane testi jelenléte erős, de egészben sosem jelenik meg, mindig részeit és reakcióit látjuk: szem, szív, könny, ájulás. Más szavakkal: a testet helyettesítő metaforák jelzik a test jelenlétét. A szenvedélyekről való beszéd erősen retorizált nyelv által valósul meg. 

A leveleket olvasva nyomon követhetjük a szerelem kibontakozásának folyamatát, a szerelmes testi reakcióit, betegségének tüneteit ( :) ), a kiábrándulást és az amúgy sem létezhető kapcsolat tudatos lezárását. Nem tekintek a Portugál levelekre kedvenc szövegként, azonban vitathatatlanul jól elemezhető és remek alapul szolgál a szerelemről való beszéd megfigyeléséhez a vele hozzávetőlegesen egy időben keletkező szerelmet tematizáló művek értelmezéséhez.

Bíró Kriszta: Fércmű

Amilyen nagy lelkesedéssel kezdtem bele, olyan levert, csalódott vagyok most. Ha az előző két könyvéhez kéne mérnem ezt, egyértelmű, hogy ez tetszett a legkevésbé. Próbálom függetleníteni az élményt a korábbiaktól, de ez nehezen megy. 

A Fércmű, bár eszközeiben és témáiban hasonlít Bíró Kriszta korábbi írásaihoz, világképe alapvetően más. Nem éreztem azt a belenyugvást a világ rendjébe, amit korábban, azt a rendíthetetlen játékosságot, bolondozást és életerőt. A Fércmű többnyire szomorkás történetek láncolata, korrajz az írónő gyermekkorából és napjainkból. Kőbe vésett tragikus sorsok, reménytelen élethelyzetek, olyan sorsképletek, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk az utcán anélkül, hogy tudnánk róla. 

Elmegyünk a kéregető, koszos cigánygyerek mellett, az utcán verekedő neveletlen tizenévesek viselkedésén felhorkanunk, hibáztatjuk a szülőket, a tágabb családot, a világot, Istent. Csak magunkat nem, sőt, saját magunkra nem is gondolunk éppen, mi makulátlan kosztümben vagy öltönyben igyekszünk a munkahelyünkre, egészen elkülönülve a világ dolgaitól. Szeretjük azt hinni, hogy elkülönülve. 

Bíró Kriszta beránt minket a világba, megpofoz párszor, lök rajtunk néhányat, megmutatja, hogy nem vagyunk, nem lehetünk érintetlenek. Én csak azt bánom, hogy végül nem röhög a képünkbe a Fiókregény Sóri Micije, nem ránt fel a földről Jozefa, nem igazítják meg a ruhánkat, és engednek tovább, hogy mosolyogjunk azért, mert nem csak ilyen az élet.

A Fércmű nagyon pesszimista, szeretném ezt hinni. Szeretném, hogy ne realista legyen.

Hajlama elvtárs olyan volt, mint Tizennegyedik Lajos. Sose láttam, viszont abszolút uralkodott.

Kányádi Sándor: Sörény és koponya

egy virágról nem ismerem 

csak az illatát érzem 

arról amiben idelenn 

s odafenn se lesz részem

arról ami már szerelem 

s még nem bánat egészen

Nekem Kányádihoz még mindig kell a Kaláka. Egybeforrtak a tudatomban. Ettől eltekintve – és attól, hogy kötelező olvasmány volt, tehát alapvetően rossz szájízzel kezdtem bele – jó volt olvasni. Éreztem némi Illyés-visszhangot több versben is, a nyelvet és kultúrát sirató és dicsérő sorokban. Kányádi létélménye nem az enyém, azt kell mondjam, szerencsére. De becsülöm a gerince miatt, és nagy igazságok vannak a szavai mögött, különben miért érezném most magam olyan kellemetlenül, mint aki elmulasztott megtenni valamit, valami fontosat?

Kertész Imre: Sorstalanság

(…) itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne.

Rég olvastam el hasonló hosszúságú regényt ennyi idő alatt. Tartottam tőle, a legtöbb ismerősöm nem is szereti Kertész Imrét, de minden aggodalmam felesleges volt, olvastatta magát. Érdekelt a történet, szinte filmként láttam magam előtt (a könyvből készült filmet nem láttam!) a főszereplő utazásait, a vele megtörténő dolgokat. Az értékelésem kezdetéül választott idézet mutatja a történet – számomra – legjellemzőbb vonását: a főhős (?) „megtörténik velem, de csak mint tárggyal”-élményét, ami elidegenít és megrettent egyben. Vártam valami áttörést, nem tudtam letenni a könyvet, éjszaka a kollégiumi szobában paplan alatt, mobiltelefon fényénél olvastam, hogy hátha, majd a következő oldalon… és nem volt feloldozás. Miután kijutottak a koncentrációs táborból, na, majd akkor. És nem. Nem lehet kilépni ebből a lehúzó, mocsárszerű állapotból, a sorstalanságéból. Nyomasztó volt, a történet berántott engem is a regényvilágba – ami sajnos ez esetben nem csak a regényben létezett – és vitt magával. 

Öt csillag lenne, ha az a fura, számomra zavaró mondatszerkezet nem hálózta volna át az egész művet. A rengeteg mondatvégi természetesen és társai egyenesen idegesítettek. Persze már olvasás közben is, és a regény végén pedig a magyarázat által még inkább értettem a szerepét, mégis soknak és erőltetettnek találtam. Nálam nem újraolvasós kategória, sőt, azt hiszem – ha illetékes lennék – Nobel – díjat sem kapna tőlem, de elismerem, hogy (ezt a mondatszerkezetet leszámítva) jól megírt, lélektanilag és történelmi szempontból egyaránt érdekes regény.

Illyés Gyula: Puszták népe

Nem is volt könnyű, később magam is tapasztaltam, amikor alkalmam lett egyik társadalmi rétegből a másikba átjárnom, s azt hittem, szédülés nélkül tehetem. Nem tehettem; a társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a természetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat a tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le, vagy hirtelen megállt velem a felvonó egy alpesi csúcson: fölkavarodott a gyomrom, ütőerem gyorsabban vert, értelmem megbénult, meginogtam, és levegő után kapkodtam. Akkor eszméltem rá, mily nehéz az egyenlőség, a társadalmi hely mennyire magához idomítja az embert, mily tökéletesen magához köti az utolsó porcikáig is.

Őszinte leszek. Úgy kezdtem bele ebbe a szociográfiába, hogy ugyan kit érdekel a puszták népe?. Aztán szépen lassan érdekelni kezdett. Valami sokkal szárazabbra számítottam. Illyés – bármennyire is hangsúlyozza, hogy nem magáról akar írni – minden tapasztalatát és ismeretét átszűri magán. Ez természetes, hiszen bármiről beszélünk/írunk, tulajdonképpen saját magunkról nyilatkozunk. Arról, hogy bennünk miként csapódtak le az események. Engem is jobban érdekeltek azok a részek, ahol személyes élményekről számolt be, mint a számadatok. Az az erőssége ennek a szociográfiának, hogy közel hozza az emberhez azt a közeget, amiről nem lehetnek személyes ismeretei. 

Illyés személye – és írásai – eddig valahogy kívül álltak az érdeklődési körömön. Most egy kicsit megszerettem őt, és kíváncsivá tett a verseivel kapcsolatban: ilyen gyökerekkel, (többlettel vagy hátránnyal?), lelki alkattal milyen lehet Illyés Gyula, a költő? 

Ha lesz időm, kiderítem. :)