Séllei Nóra: Lánnyá válik, s írni kezd

Nagyon örülök, hogy ez a tanulmánykötet nemrég a kezembe került. Azt sem bánom, hogy valószínűleg tetemes könyvtári bírságot kell majd fizetnem érte, abszolút megéri. 

A tanulmányok világa veszélyes terep, sok tanulmányíró elsüllyed az idegen szavak mocsarában, és ahelyett, hogy az olvasónak átadna valamit, csak makacsul ismételgeti a latin kifejezéseket. Nehéz olyan jóízű, lelkes, pontos és olvasásra érdemes, méltó szövegeket találni, mint amilyen Séllei Nóra kötete volt. 

Szerettem (majdnem) minden oldalát. Azt, ahogy a szerző megnyílt előttem, ahogy kicsit megismerhettem a szavai, gondolatai által. Ügyesen vezette rá az olvasót a következtetésekre, kőről kőre lépdeltünk együtt, a felfedezés, megértés igazi öröme azonban sajnos nem volt meg úgy, mint az általam nemrég olvasott P. Müller Péter tanulmánykötetben. Ennek ellenére minden tiszteletem az övé, precíz, akkurátos elemzéseket, értelmezéseket adott ki a kezéből. (Fura párhuzam, de a könyvből olyan Séllei Nóra-képet ismertem meg/alakítottam ki magamban, amilyennek a Született feleségek Bree-jét tartom… aki ismeri a sorozatot, érti. :) ) 

Séllei Nóra rávilágított arra, hogy mennyit ronthat vagy javíthat a fordítás egy irodalmi alkotás esztétikáján, és ami még fontosabb: a megértés, helyes értelmezés esélyein. A fordítási javaslatok, melyeket lábjegyzetben közölt, igazán hibátlan megoldások, szemben azokkal, amelyeket mint „elrettentő példát” közölt a Jane Eyre egy magyar fordításából. Rövid példa, hogy illusztráljam: „I wanted to hear his voice, yet I feared to meet his eye.” Ebből a gyönyörű mondatból a fordító ezt farigcsálta: „Hallani akartam a hangját, de féltem is a találkozástól.” 

Elgondolkodtam azon, hogy eredetiben kéne olvasnom a Jane Eyre-t, hogy a fordítók által lefaragott szépségekben is gyönyörködhessem. (Van, ahol gyönyörű félmondatok maradtak ki a magyar fordításból, és Séllei Nóra megmutatta, hogy nem azért, mert lehetetlen lett volna magyarul valamelyest visszaadni őket). A lábjegyzetekből sugárzó felháborodásban én is osztoztam: hanyag, lusta fordítói munkára vallanak az egyszerű nyelvi megoldások. 

A legkedvesebb részem a kötetből a Jane Eyre elemzése volt. Nemcsak azért, mert ez az egyik kedvenc olvasmányom, és ezért mélyebben ismerem, mint a többi elemzett művet, hanem mert rengeteg újdonságot tudtam meg, új nézőpontokba helyezkedhettem. Hajlamos vagyok a regények, novellák szereplőire valódi alakokként gondolni, és elfelejtem, hogy csupán struktúrák, megjelenített gondolatok, a szerzői üzenet közvetítői, allegorikus alakok. Séllei Nóra segített abban, hogy ne csak laikusként olvassam a továbbiakban az irodalmi műveket, hanem elemző tekintettel, és kicsit kritikusabban. Ebben a kedvenc tanulmányomban nagyon jól működött az egy szálra felépített elemzés is, a gondolatok végigvezetése, bár a befejezést kicsit túl tömörnek, elsietettnek érzem. Jane Eyre hangjának keresésére és megtalálására fűzte fel elemzését a szerző, nagyon szépen, tisztán. Használta az angol nyelvű szakirodalmat mint hivatkozást, de nem szolgalelkűen, hanem a számára nem egyértelmű gondolatvezetéseket bátran bírálva. Tetszett ez a magabiztos hang, az ötletgazdagság és a lelkesedés, amit kiolvastam a sorok közül. 

Nagyon szeretnék még olvasni tőle, illetve ebben a témában más köteteket. Igazi agytorna volt, fitness a szellemnek. :)

Lackfi János: Élő hal

S csak nyelvem képes kitapintani 

A lyukat, amelynek túlfelén 

Az a világ van, honnan hiányzom én.

Ez már nagyon hiányzott a világomból. Üdítő hang. Hiába szeretem a komor és merengő verseket, néha kell egy kis lackfiság. Cáfolat álláspontomra: csak az lehet (az irodalmi művek közül) igazán szép, ami szomorkás, borongós. Persze ez a kötet sem csak mókás verselgetésből áll, de a vidám/kedélyes írások túlsúlya egyértelmű. Lackfi ezerarcú, kreatív, lelkes és vállalkozó kedvű. Játékos, örök fiatal. Olyan, mint a borítón a kávé a mamuszos alak kezében: beindítja az embert. Levertség és életundor ellen javallott. Hozzáadott cukor nélkül fogyasztható.

Kiss Judit Ágnes: Koncentrikus korok

Végigcsinálni, 

abbahagyni 

egyformán retteg az ember, 

minden, mi egyszer 

elkezdődött, 

veszélyes, halálos fegyver.

Kiss Judit Ágnes lírája olyan közel áll hozzám, mint Szabó Magda prózája. (SzM lírája is csodás, csak ez most más téma.) Legutóbb a legeslegelső verseskötete, az Irgalmasvérnő került a kezembe, és az némileg csalódást okozott. A Koncentrikus korok újra meghozta a KJÁ-élményt. Sok verset ismertem már belőle, ezeket jó volt látni, újraolvasni. Néhányat szinte fejből tudtam már, annyiszor elővettem olyan helyzetekben, amikor segíteni tudott rajtam. Jó, hogy megvan nekem ez a kötet is, bármikor levehetem a polcról. 

Kiss Judit Ágnesről olvasok, de csak részben, csak látszólag. Magamról olvasok, a Nőről olvasok, magamat látom pongyolában és régi szeretők emlékén merengve (pedig nincsenek régi szeretőim). A Nőiség évezredekkel ezelőtt kódolt üzenetei ezek a versek, ott vannak mindannyiunkban. KJÁ mesteri módon tudja felszínre hozni őket.

Bíró Kriszta: Fiókregény

Lassan olvastam ezt a könyvet, talán annál is lassabban, mint ahogy Dina/Mici elszopogat egy savanyú cukorkát. Kiélveztem minden ízét, az édest, a savanyút. De főleg a keserűt. 

Bíró Krisztát pedig most azonnal meg akarom ölelni, és sírni akarok – mit akarok? már sírok is – mert ez annyira jó, és annyira rossz. 

Együtt lélegeztem Micivel, máshogy nagyon nem is lehet. Szerettem Holdas Józsefet egy egészen picit, Rátzba viszont halálosan beleszerettem. És amikor az ő útjaik különváltak, csak akkor szakadtam el Micitől. Ő továbblépett, én nem. Én Rátz mellett akartam maradni, bele akartam fúrni a fejem Öregember szakállába, érezni az illatát, végigcsókolni az összes csigolyáját. Nem számít, hogy parancsolgat, hogy van más nő is… nem lesz. Felfalom Rátzot, és majd nem lesz más nő. Őrületes szélvész leszek, a végzet asszonya, megtartom magamnak, nem eresztem. 

Csak épp az itt a bökkenő, hogy az ember semmit sem tarthat meg magának . Sem azokat, akiket szeret, sem a sikereit, sem az örömeit, még csak az emlékeit sem, mert azokat is elmossa majd az idő, mint a lassú eső. Úgy végezzük, mint Sóri, a szabó: belekapaszkodunk valamibe, ami a végzetünkké válik. Ilyen ez az élet, örökös kapaszkodás valamibe, valakibe, aki tulajdonképpen nem is létezik. És aztán: felismerés, és zuhanás.

Én is kapaszkodom. Nekem is van egy Rátzom. Csak én nem vagyok olyan erős, mint Mici. Sokan nem tudnak olyan erősek lenni, mint Mici. Ezért rendkívül tisztelem. És Bíró Krisztát is, amiért ezt a csodát leírta. Nem is tudom, hogy ha befejeztem ezt az értékelést, lesznek-e még szavaim ezen a világon bármire.

És akkor most meghaltam. Legbelül.

– Csak tegye azt, amit szokott, akkor nem lesz semmi baj. 

– Azt szoktam tenni, hogy szerelmes vagyok magába, mint egy ló.

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi

Boldogságnovellák? Hm. Nem tudom, mennyire pontos ez az alcím. Mert boldogság, az nem sok van bennük. Sőt. A kortárs novellák mindig ráébresztenek arra, hogy iszonyatos ez a világ, és maga az ember is, de a fene egye meg, erről olyan jól lehet írni…!

Voltak történetek, amik kifejezetten tetszettek, volt néhány gyengébb, de csak egy-kettő, amit nem szívesen olvastam.  Kőrösi Zoltán gyönyörűen ír, ez megcáfolhatatlan tény. Öröm ízlelgetni a szavait, a leírásai nem untatóak, hanem mozgalmasak, nem is kép, inkább filmszerűek.

Szeretnék, fogok még olvasni tőle.

Szeretik egymást az emberek, úgy szeretik, mintha lehetne tudni, meddig tart. Vagy mintha lehetne tudni, hogy mit szeretnek, s nem sejtenék, hogy csupán a szégyen marad.

Milan Kundera: Nevetséges szerelmek

Már tegnap késő este befejeztem, de erre aludni kellett egyet. 

Először is: szenzációsan jó volt! Azokkal a könyvekkel, amikre sokáig kell várnom, rendszerint nagy elvárásokat támasztok, így aztán sokszor csalódom bennük. Most nem így történt, még jobbat kaptam mint amit vártam. 

A lét elviselhetetlen könnyűsége után azt hittem, hogy ennél jobbat nem olvashatok tőle, de ez nekem még annál is jobban tetszett. Valamivel könnyedebb, és mivel lazán egymáshoz kapcsolódó elbeszéléseket tartalmaz, tagoltabb. Nincs belefulladás a szövegbe, hogy te jó ég, mikor lesz már vége ennek a fejezetnek?! 

Minden elbeszélése tetszett, de kiemelném: Hamis autóstopp, Az öreg halottak adják át a helyüket a fiatal halottaknak, Eduard és az Isten. 

Találó a cím is: Nevetséges szerelmek. Tényleg nevetségesek és kicsinyesek tudunk lenni a szerelemben, belemegyünk mindenféle játszmákba, amelyekben vagy mi sérülünk, vagy mi sértünk vérig másokat. E közül a kettő közül valamelyiknek meg kell történnie, hogy ki tudjunk lépni belőlük. DE mégsem lehet kizárólag önfeledten kacagni a történeteken. Van valami szánnivaló, valami szomorúan emberi az egészben, ez leginkább a Szimpozium című elbeszélésben érzékelhető. Amiből mások tréfát űznek, amiatt valakinek fáj a szíve, és ki tudja, hová vezethet ez.

Ma nem működik valami jól a fogalmazókám, úgyhogy csak annyit írhatok még: ajánlom olvasásra, akár részletekben, akár egészében, mert igényes, érdekes, elgondolkodtató és szórakoztató egyben.

De ez csak így szokott lenni az életben: az ember azt hiszi, hogy egy bizonyos színdarabban egy bizonyos szerepet játszik, és nem is sejti, hogy a színpadon közben kicserélték a díszleteket .

Szabó Magda: Pilátus

Vigyázat, ez leginkább ömlengő, lírai önvallomás lesz.

Az elmúlt egy-két évben két ember került igazán közel hozzám, és tudni kell rólam, hogy a környezetem nagyban befolyásolja az olvasmányaimat, mivel legtöbbször ajánlás miatt veszek a kezembe egy könyvet. Nos, ez a két ember – egy férfi és egy nő, egyébként – csak egy dologban közös: hogy nem szeretik Szabó Magdát. Azért utálni nem utálják, de semmivel sem tartják többre egy átlagos, bizonyos körökben népszerű írónál. Nem jelent nekik semmit, nem tudják átélni, amit leír. 

Bár Szabó Magda elsődleges példaképem és bálványom, a festménye (egy pályázaton nyertem) itt lóg a szobám falán – most is rá-rápillantok, ahogy ezt írom –, valahogy mégis hajlandó voltam eltemetni magamban a vele kapcsolatos élményeimet, gondolataimat, a hozzá fűződő vonzalmamat. Olvastam mindenfélét, amit ajánlottak, igen jó könyveket méghozzá, némelyik maradandóbb élményt adott, mások csak egy céltalan délutánt töltöttek ki, de nem voltak rosszak. Érdemes volt olvasni őket. De valami hiányzott. 

A Pilátus már régóta ott porosodott a „Szabó Magdás” polcomon, amit csak az írónő könyvei töltenek meg. Valamiért pár napja levettem arról a polcról.

Szabó Magdát olvasni számomra olyan, mint hazatérni. Belépni az ismerős szobába, szeretettel megtapogatni a bútorokat, örülni, hogy minden a régi, hogy nem változott semmi. Rájöttem, hogy ami hiányzik az életemből, az az állandóság , és ezt adta vissza nekem Magda néni. Ha kinyitom egy könyvét, mindig tudom, mire számíthatok, ismerem a szófordulatait, a hasonlatait, a jellemeit. Öröm felfedezni egy-egy regényalakban az Írónőt magát, vagy Szabó Eleket, esetleg Jablonczay Lenkét, Szobotka Tibort, egy régi tanárát, akit említett az Ókútban, a Merszi, möszjőben, a Für Elise-ben, vagy másutt. Bármennyire is ismerősek az alakok és a szavak, mégis mindig új és más csoda egy Szabó Magda regény. Fordulatos, elgondolkodtató, megdöbbentő és életszagú. A jellemek tökéletesek: van, akit szeretni lehet, van, akit nagyon utálni, néhányakat sajnálni, és az utolsó mondatig az olvasó sosem biztos benne, hogy kire milyen címkét fog akasztani majd. De ami számomra a legfontosabb: mindig van olyan szereplő, akinek a helyébe képzelhetem magam. 

Azt mondják, az ember a hős, az erkölcsi győztes alakjában látja szívesen magát. Ez nem illik rám, én mindig kiválasztok egy jellemet, ami érdekes, amiben megtalálok valamit magamból, és legyen ez jó vagy rossz, nő vagy férfi, mindegy. A rokonszenvem az övé. 

A Pilátusban három ilyet is találtam: Vincét, Lídiát és Antalt. De minden egyes mellékszereplő, még Gica is, még Kapitány, a nyúl is érdekelt, és ezért volt különösen nagy élmény ez a regény.

Sok dolgot megtanultam belőle: hogy a „jótét” igenis relatív, hogy senki sem láthat be a másik lelkébe, csak ha már késő, hogy annyi mindenen múlik egy férfi és egy nő kapcsolata, hogy az fel sem fogható. De legfőképpen azt tanultam meg egy életre, hogy Szabó Magda hétéves korom óta kísér, közelebb áll hozzám, mint a saját nagymamám, és folyton mondani akar valamit nekem. Ha nem engedem közel magamhoz, akár egyfajta irodalmi sznobságból, akár mások véleménye miatt, csak saját magamtól veszek el. És nincs rá szükség, hogy még én is megraboljam saját magamat.

Köszönöm szépen, Magda néni. Nagyon köszönöm.

Tudta, ha nagyon akarná, lehetne egy azok között, akikkel Antal időnként együtt jár, csakhogy nem vágyott erre. Antal viszonyai még klinikai mértékkel mérve is túl rövid ideig tartottak, s mindig azt a kellemetlen érzést keltették a kívülállóban, hogy kizárólag biológiai célt szolgálnak. Lídia többre tartott igényt, Antal gondjai, problémái érdekelték, szerette volna rosszkedvűnek, csüggedtnek látni, vigasztalni, enni adni neki, ha éhes, segíteni a munkájában, ha tud. Beszélgetni kívánt volna Antallal, megközelíteni a testi közeledésen túl is, fecsegni virágokról, betegek váratlan gyógyulásáról, még arról is, milyen ruhát csináltasson, vagy mit érdemes elolvasnia, mikor nem szakkönyvet vesz a kezébe. Lídia védtelenül és ártatlanul szerelmes volt Antalba, s mikor tudatosult benne az érzés, más szemmel nézett Szőcs doktorra is. Sóváran, valami új elemmel bővülő imádattal nézte Izát, aki sokféle személyes kiválósága mellett még azt a titkos igét is ismerte, amelyre Antal teste-lelke válaszol. Rendes körülmények között nem félt volna attól, hogy bármiféle más nőnek utódja legyen egy házasságban, de azt eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy Izát kövesse Antal ágyában, asztalánál. Ha valaki Izával élt valamikor, nem felejtheti el – gondolta Lídia –, s ha mégis, csak látszólag, nyilván folyton hozzá mér mindenki mást. Ki merne versenyre kelni ilyen emlékekkel? És hát ha valakinek még Iza sem volt elég, hogy venné észre éppen őt?

Király Kinga Júlia: A test hangjai

akármit kérdez már a test 

úgyis a lélek válaszol 

öröklét csendes zsarnoka 

a test körötte csak fogoly

Ez a Kiss Judit Ágnestől származó versrészlet jutott eszembe először A test hangjairól. 

Van itt minden, kérem: egy állapotos terhes nő, egy megerőszakolt nő, egy még-nem-is-nő-csak-kislány, egy vágyakozó szerelmes testének hangjai, hogy csak a számomra legérdekesebbeket említsem. Valóban: a lélek szól ilyenkor, a test csak reflektál. Szép ötlet volt ez az írónőtől, a megvalósítás azonban néhol döcögött. Volt benne valami tóthkrisztinás, de a túlbonyolítás sokszor összezavarta a képet, az intellektuálisoskodás (már ha van ilyen szó) gyakran az érthetőség és a gördülékenység rovására ment. Felfedeztem némi tiszakatás vonulatot is, szerencsére a „jobbik fajtából”: az egyetlen, amit anno érdekesnek tartottam ennek az „írónőnek” a könyvében, az a férfialakok bemutatása volt. Ehhez hasonló jelenik meg itt is. 

Király Kinga Júlia nem túl ismert, így elkerülhetetlen, hogy másokhoz hasonlítsam. Nem tudom önmagában nézni a könyvét. Talán ha életem első könyve lett volna… na de akkor meg nem érteném. 

Volt, ami nagyon tetszett, az utolsó két novella engem fárasztott, A méz címűt nem bírtam végigolvasni, de a többi írás kialakított bennem egy képet, hogy milyen is az a királykingajúliás világ. Egészen érdekes, és el tudom képzelni, hogy a másik könyvét is elolvasom majd.

A pillangók nem szégyenlősek, mondta ő, és megcirógatott. Rövidéletűek, ezért tudják, hogy az életben semmi nincs, ami szégyellnivaló.