A könyvből készült filmet ajánlották nekem, de ritkán helyezem előbbre a filmfeldolgozást, mint a könyvet, tehát előbb mindenképpen el akartam olvasni, mielőtt megnézem.
Csalódás volt. Olvasmányosabb műre és valami érzelmesebbre számítottam (és vágytam). A filmről azt hallottam, hogy a sok visszafojtott szenvedély szinte kibuggyan a vászonról, és nagyon hat. Ez a könyvről nem mondható el. Mr. Stevens visszafogottsága szinte minden akciót (nem a szó lövöldözős-üldözős értelmében ;) ) lapossá, jelentéktelenné tett. Az a mértéktelen finomkodás, amellyel Stevens a múltjáról beszélt untatott, idegesített. A rengeteg leírás csak feleslegesen duzzasztotta ezt a regényt, a történet feleennyi oldalban is megíródhatott volna, talán összetartóbb is lenne szöveg, egységesebb, nem szétfolyó. A történelmi háttér is elterelte a figyelmet a fő szálról, vagyis inkább úgy fogalmaznék: nem lehetett tudni, melyik is a fő szál. Stevens önértelmezése? Talán ez. Mert Miss. Kenton neve alig fordul elő a szövegben.
Ne szerelmi történetre számítson az olvasó, aki kézbe veszi ezt a könyvet, mert csalódni fog.
Egy megöregedő férfi tekint vissza a múltba, és nem tud engedni a merev tartásból, ami neki is fájdalmat okoz, és elrabolja magától a boldogság lehetőségét. Visszatekintése keserű, mert rájön, hogy amire feltette egész életét, értelmetlen. Mégsem képes ezt egészen beismerni, így végig idegen, azonosulhatatlan és valahol talán szánandó is marad. Sajnálni nehéz, annyira következetesen rombol le mindent maga körül és magában.
Nekem mindössze erről szólt a regény.
Úgysem lehet visszafordítani az időt. Az ember nem töprenghet örökösen azon, hogy mi lett volna másképp. Hanem be kell látnia, hogy van olyan jó sora, mint a legtöbb embernek, talán még jobb is, és hálásnak kell lennie érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése