Szabó Magda olyan szeretettel írt a férjéről, hogy elhatároztam: olvasnom kell tőle valamit. Csakis csodás ember lehet, akit a kedvenc írónőm ilyen hatalmas szerelemmel szeretett. Véletlenül akadtam rá a Menyasszonyok, vőlegényekre, és azonnal megvettem.
Az alaptörténet érdekes. Hogyan bonyolítják a különböző párok szerelmi életüket a kuplerosné, Frida házában? Hogyan kapcsolódnak egymásba sorsok, amelyek aztán kétfelé válnak?
A regényt nem lehetett nem Szabó Magdához mérve olvasni. A szereplők, a szóhasználat, a fordulatok, de még csak a nevek is egészen "szabómagdásak". A történetből mégis hiányzik valami. Ha Magda néni azt írta volna (persze nem írta), hogy egy lila macska szárnyakat növesztett, és felrepült a tetőre, azt elhittem volna neki. Mert jó körítéssel tálalja.
Szobotkánál valahogy ez hiányzik. Angéla személyiségét sem tudtam elhinni neki, de Vilmosét is nehezen. Pedig remek gondolatokat ad a szájukba, és okosan szövi a szálakat. Mégis hiteltelen.
Az alakok nagyon érdekesek, helyenként túlrajzoltak, illetve nem indokolhatóak pálfordulásaik. Lili és Ernő kapcsolatának rajza tetszett leginkább, bár az is nagyon irreális, pláne a Szádon töltött időszakot nézve.
Nem adatokkal alátámasztott korrajzot vártam, azt nem szeretem, azt viszont igen, hogy bármilyen irrealitást elhitessen velem az író. Ez úgy lehetséges, ha megtalálja a megfelelő szavakat.
A könyv inkább regényvázlat, átdolgozandó, és nem fogják már soha átdolgozni. Nem lesz a kedvencem. Azt viszont leszögezhetem, hogy soha nagyobb szeretettel könyvet még nem vettem a kezembe.
Hálás vagyok Szobotka Tibornak azért, hogy Szabó Magdát szerette. Nélküle talán nincs is életmű... és az ilyen emberekre hatalmas szükség van.
[…] megtapasztalta, hogy a valóság minden képzeletnél határtalanabb, éppen férfiak és nők viszonylatában […]
