Szabó Magda: Az őz

újraolvasás, mer' csak

az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák

Ezt mindig újra kell olvasnom, annyira fáj. 

Encsy Eszter vagyok egészen. Amire vágyom az mindig a másé, s megszerezni nem, csak elpusztítani tudom. Akiket szeretek mindig mást szeretnek; olyat, akit logikus szeretni mert jó, mert szép, mert egészen egyszerűen megérdemli. Reklamálnék én, csak nem tudom hová menjek, mert nincs olyan földi szerv, ami nekem adna igazat, az égieknél próbálkozni meg minek, ők az olyan embereket hallgatják meg, amilyen Angéla. 

Tudni, hogy ami neked járna az mindig más zsebébe vándorol, hogy kárpótlást várni esztelenség, mert három gazdagságban és szeretetben töltött élet sem tudná feledtetni veled a mostanit, hogy az enyém meg a tied milyen pengeéles határral van elvágva egymástól, hogy az egyetlen aki szerethetne és akit szerethetnél már-már irreális, távoli alak, réges-rég egy Angéla tulajdona. 

És elpusztíthatsz mindent és mindenkit, az emlékezet akkor is életben tartja azt, ami fáj, kényszerít, hogy arra gondolj, amit olyan makacsul feledni akarsz: hogy ki voltál, ki vagy, és ki nem lehetsz soha az életben.

ki tilthatja meg az emlékezésnek, hogy emlékezzék?

Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből

Mi a bánat is az irodalom?

A fenti kérdésre keresi a választ E.P., közben meg – ahogy szokott – elkalandozik. Ohó! Mi csak hisszük, hogy elkalandozik. A posztmodern irodalom a tárgytól való elkalandozás maga. Legalábbis szerinte, meg most már szerintem is. 

Imádtam ennek a hetven oldalnak minden sorát, utólagos engedelmetekkel szana-szét is idéztem. Kedvenc lett. Szuper, felszabadító, okos, kemény, bátor, humoros. Imádom.

Az irodalom bonyolult. Tandori szavával: bonyi. Nem gonosz posztmodernek vagy ásatag naturalisták bonyolítják, hanem eleve az. Nem túl bonyolult, hanem bonyolult. Ez a természete. A bonyolult ma szitokszó. Hessegetnénk el magunktól. Olyan bonyi az élet, és akkor még ez is! (Jelzem, mintha maga az irodalom is errefelé változnék, nem szereti a bonyolultat, vagyis önmagát, ami nem szokott jóhoz vezetni.) Az a bizonyos fürkészés teszi az irodalmat bonyolulttá, vagyis ő maga. Akkor is bonyolult, ha egyszerűnek hat, ezt olykor a nagy írók tudják, ez (is) a nagyságuk. 

A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.

Séllei Nóra: Lánnyá válik, s írni kezd

Nagyon örülök, hogy ez a tanulmánykötet nemrég a kezembe került. Azt sem bánom, hogy valószínűleg tetemes könyvtári bírságot kell majd fizetnem érte, abszolút megéri. 

A tanulmányok világa veszélyes terep, sok tanulmányíró elsüllyed az idegen szavak mocsarában, és ahelyett, hogy az olvasónak átadna valamit, csak makacsul ismételgeti a latin kifejezéseket. Nehéz olyan jóízű, lelkes, pontos és olvasásra érdemes, méltó szövegeket találni, mint amilyen Séllei Nóra kötete volt. 

Szerettem (majdnem) minden oldalát. Azt, ahogy a szerző megnyílt előttem, ahogy kicsit megismerhettem a szavai, gondolatai által. Ügyesen vezette rá az olvasót a következtetésekre, kőről kőre lépdeltünk együtt, a felfedezés, megértés igazi öröme azonban sajnos nem volt meg úgy, mint az általam nemrég olvasott P. Müller Péter tanulmánykötetben. Ennek ellenére minden tiszteletem az övé, precíz, akkurátos elemzéseket, értelmezéseket adott ki a kezéből. (Fura párhuzam, de a könyvből olyan Séllei Nóra-képet ismertem meg/alakítottam ki magamban, amilyennek a Született feleségek Bree-jét tartom… aki ismeri a sorozatot, érti. :) ) 

Séllei Nóra rávilágított arra, hogy mennyit ronthat vagy javíthat a fordítás egy irodalmi alkotás esztétikáján, és ami még fontosabb: a megértés, helyes értelmezés esélyein. A fordítási javaslatok, melyeket lábjegyzetben közölt, igazán hibátlan megoldások, szemben azokkal, amelyeket mint „elrettentő példát” közölt a Jane Eyre egy magyar fordításából. Rövid példa, hogy illusztráljam: „I wanted to hear his voice, yet I feared to meet his eye.” Ebből a gyönyörű mondatból a fordító ezt farigcsálta: „Hallani akartam a hangját, de féltem is a találkozástól.” 

Elgondolkodtam azon, hogy eredetiben kéne olvasnom a Jane Eyre-t, hogy a fordítók által lefaragott szépségekben is gyönyörködhessem. (Van, ahol gyönyörű félmondatok maradtak ki a magyar fordításból, és Séllei Nóra megmutatta, hogy nem azért, mert lehetetlen lett volna magyarul valamelyest visszaadni őket). A lábjegyzetekből sugárzó felháborodásban én is osztoztam: hanyag, lusta fordítói munkára vallanak az egyszerű nyelvi megoldások. 

A legkedvesebb részem a kötetből a Jane Eyre elemzése volt. Nemcsak azért, mert ez az egyik kedvenc olvasmányom, és ezért mélyebben ismerem, mint a többi elemzett művet, hanem mert rengeteg újdonságot tudtam meg, új nézőpontokba helyezkedhettem. Hajlamos vagyok a regények, novellák szereplőire valódi alakokként gondolni, és elfelejtem, hogy csupán struktúrák, megjelenített gondolatok, a szerzői üzenet közvetítői, allegorikus alakok. Séllei Nóra segített abban, hogy ne csak laikusként olvassam a továbbiakban az irodalmi műveket, hanem elemző tekintettel, és kicsit kritikusabban. Ebben a kedvenc tanulmányomban nagyon jól működött az egy szálra felépített elemzés is, a gondolatok végigvezetése, bár a befejezést kicsit túl tömörnek, elsietettnek érzem. Jane Eyre hangjának keresésére és megtalálására fűzte fel elemzését a szerző, nagyon szépen, tisztán. Használta az angol nyelvű szakirodalmat mint hivatkozást, de nem szolgalelkűen, hanem a számára nem egyértelmű gondolatvezetéseket bátran bírálva. Tetszett ez a magabiztos hang, az ötletgazdagság és a lelkesedés, amit kiolvastam a sorok közül. 

Nagyon szeretnék még olvasni tőle, illetve ebben a témában más köteteket. Igazi agytorna volt, fitness a szellemnek. :)

Bíró Kriszta: Fércmű

Amilyen nagy lelkesedéssel kezdtem bele, olyan levert, csalódott vagyok most. Ha az előző két könyvéhez kéne mérnem ezt, egyértelmű, hogy ez tetszett a legkevésbé. Próbálom függetleníteni az élményt a korábbiaktól, de ez nehezen megy. 

A Fércmű, bár eszközeiben és témáiban hasonlít Bíró Kriszta korábbi írásaihoz, világképe alapvetően más. Nem éreztem azt a belenyugvást a világ rendjébe, amit korábban, azt a rendíthetetlen játékosságot, bolondozást és életerőt. A Fércmű többnyire szomorkás történetek láncolata, korrajz az írónő gyermekkorából és napjainkból. Kőbe vésett tragikus sorsok, reménytelen élethelyzetek, olyan sorsképletek, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk az utcán anélkül, hogy tudnánk róla. 

Elmegyünk a kéregető, koszos cigánygyerek mellett, az utcán verekedő neveletlen tizenévesek viselkedésén felhorkanunk, hibáztatjuk a szülőket, a tágabb családot, a világot, Istent. Csak magunkat nem, sőt, saját magunkra nem is gondolunk éppen, mi makulátlan kosztümben vagy öltönyben igyekszünk a munkahelyünkre, egészen elkülönülve a világ dolgaitól. Szeretjük azt hinni, hogy elkülönülve. 

Bíró Kriszta beránt minket a világba, megpofoz párszor, lök rajtunk néhányat, megmutatja, hogy nem vagyunk, nem lehetünk érintetlenek. Én csak azt bánom, hogy végül nem röhög a képünkbe a Fiókregény Sóri Micije, nem ránt fel a földről Jozefa, nem igazítják meg a ruhánkat, és engednek tovább, hogy mosolyogjunk azért, mert nem csak ilyen az élet.

A Fércmű nagyon pesszimista, szeretném ezt hinni. Szeretném, hogy ne realista legyen.

Hajlama elvtárs olyan volt, mint Tizennegyedik Lajos. Sose láttam, viszont abszolút uralkodott.

Orbán Ottó: A fényes cáfolat

Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus; 

élni annyi, mint pórázra kötve szállni: 

gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen, 

és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

Versek életre-halálra, versek életről, halálról. Tetszik Orbán Ottó hangja, elég érces ahhoz, hogy vágjon, mint a penge. A fél csillag levonás azokért a versekért, amelyek nem találtak meg annyira. De ezektől eltekintve zseniális írások, és hatalmas élettapasztalatról tanúskodnak.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 

Ha beborít a világvégi este, 

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 

A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 

Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Háy János: A Gézagyerek

Háy olyan hétköznapi dolgokról ír, hogy már-már meglepő, milyen hatást tud elérni. Megragadja a dolgok és emberek lényegét. Jó erősen, szinte fáj. És csavar rajtuk egyet. Jól pofon vág, hogy lássuk, hol élünk és kik vagyunk. 

Fájt nekem ez a Gézagyerek, aki ott ült órákig a szalag fölött, mint egy groteszk Isten. És arra jutottam, hogy én se tudom, hogy van ez a kockás konyhakövekkel… hogy most akkor a fehér van-e a feketén, vagy fordítva… Ez is fájt. Meg az is, hogy tulajdonképpen én is Gézagyerek vagyok. Nézem a saját életem futószalagját, felülről és értetlenül. A szalag felszínén semmi sem történik, csak a dolgok egyenletes, rendezett haladása. Egyedül én tudom, hogy az egész, ahogy van, gyárihibás…

Géza: Mama! 

Rózsika néni: Mi van kisfiam? 

Géza: Mama, csak az a rossz ezeknél a kockás konyhaköveknél… 

Rózsika néni: Mondjad kisfiam, micsoda? 

Géza: Hogy hiába nézem, nem tudom eldönteni, a fehér van-e a feketén, vagy a fekete a fehéren, hogy melyik a szalag és melyik a kő. 

Rózsika néni: Azt nem lehet Géza, azt nem lehet eldönteni. 

Géza: Az Isten tudja, az tudja mama? 

Rózsika néni: Az biztosan, kisfiam. 

Géza: És ha történik valami hiba. 

Rózsika néni: Milyen hiba? 

Géza: Mondjuk a földön, valami hiba. 

Rózsika néni: Akkor, mi van? 

Géza: Hogy akkor kijavítja-e? 

Rózsika néni: Nem tudom kisfiam. Lehet, hogy nem.

Simon Márton: Polaroidok

Megszerettem, megvettem. Megvettem, aztán megszerettem? Talán. 

Ezeket a szavakat évezredek óta vártam, és most szembe jöttek velem, csak úgy, az utcán   a Libriben.

Interjú.Csend. 

– Mit mentene ki egy égő házból? 

– A lángokat.

Bozai Ágota: Tranzit glória

Különleges iromány volt. Egyetlen hibája – szerintem – a túl sok leírás volt, de ha ettől eltekintünk, nem tudnék más hibát találni a könyvben. Szerettem a humorát, amivel a rendszerváltás utáni Magyarországot bemutatta, amiben még mindig élnek a régi rendszer hagyományai. Anna néni annyira antihős, hogy nehéz volt igazán szeretni, de azt, hogy a glóriásodása után nem változott meg a személyisége, mindenképpen méltányoltam. Talán sajnáltam is picit a férje miatt. 

Jólesett elolvasni, modern ugyan, főleg a témája, mégis van benne valami „klasszikus”, a mesélő kedvben és a kerek egész történetben. Hiányzott egy ilyen az olvasmánylistámról.

A kutya lábemelgetéséhez hasonló fényképezési ingertől vezérelve ősz hajú, kövér nők és megroggyant gerincű pocakos férfiak álltak a gipszszobor elé bájaikat megörökítendő.

Borbély Szilárd: A Testhez – Ódák és Legendák

a koponyaformába zárt 

agyszövet belső körét 

a Gondolat úgy járja át, 

hogy elgondolja önként

a nyelvet, mint a létezést, 

amely a test beszéde, 

e furcsa gép csak tettetés 

és pusztulás a léte

Közhelyes, de igaz: a nagy dolgok apróságokban rejlenek. Mennyi mindenre asszociálhatunk egy kesztyűbábról, egy kerékpárról, körvonalról, a Dunáról! És mennyi minden juthat eszébe egy költőnek a felsoroltaknál jelentéktelenebbnek tűnő dolgokról! A kötet leltár, zsigereinket, a minket összetartó inakat, izmokat és csontozatot, a test titokzatos vegykonyhájának hozzávalóit veszi sorra. A Test csodáit, és a Test tragédiáit. A Test tragikus csodáit. A születést és a vetélést, a halált és túlélést. Ódákat meg nem született gyermekekről, és legendákat abból az időből, amikor szabad volt elpusztítani önkényesen kiválasztott embercsoportokat. Fájóan valóságszagú legendákat.

idéztem még

Kányádi Sándor: Sörény és koponya

egy virágról nem ismerem 

csak az illatát érzem 

arról amiben idelenn 

s odafenn se lesz részem

arról ami már szerelem 

s még nem bánat egészen

Nekem Kányádihoz még mindig kell a Kaláka. Egybeforrtak a tudatomban. Ettől eltekintve – és attól, hogy kötelező olvasmány volt, tehát alapvetően rossz szájízzel kezdtem bele – jó volt olvasni. Éreztem némi Illyés-visszhangot több versben is, a nyelvet és kultúrát sirató és dicsérő sorokban. Kányádi létélménye nem az enyém, azt kell mondjam, szerencsére. De becsülöm a gerince miatt, és nagy igazságok vannak a szavai mögött, különben miért érezném most magam olyan kellemetlenül, mint aki elmulasztott megtenni valamit, valami fontosat?

Jónás Tamás: Önkéntes vak

Nemrég hallottam először Jónás Tamásról. Nagyon érdekelt. Kivettem a könyvtárból egy verseskötetét, úgy találomra. És nagy élmény volt. Néhol Petrit idézik a sorai, kegyetlen mindenkivel, de magával is. "Sebezve gyógyít". Erős líra. Erős ember. Kedvenc.

Példa hiányra, befejezésre

Ennyi volt. Megvolt. Ideje menni. 

Nem jó már veled énnekem semmi. 

Talán néha-néha lenne egy még. 

De te azt nekem már úgyse tennéd. 

Teszed majd új pasi tranzitágyán. 

Kocsiban. Nappal körúti járdán. 

Betépve néhányszor azt hiszed majd, 

nekem csinálod, s hogy: Balaton part. 

Úr vagyok: mindent rám lehet kenni. 

Én rontottam. És neked kell menni.

Felnősz majd, megbánsz, mint bántak mások. 

Hogy volt? Tettek versus vallomások. 

Páratlan páros. Két értelemben. 

Végül is boldogan mind a ketten. 

Erkélyen dohányzol éjjelente, 

hideg szél csíp véreres szemedbe, 

tetszik, mert fáj és mert úgy kegyetlen, 

ahogyan veled csak én lehettem. 

…………………………………………………… 

……………………………………………………

Bennem ne bízz, ez az utolsó vers. 

Leszek, mint előtted: okos és nyers. 

Szerelmes! Szól majd néhány sztori róla, 

melyik lány miatt ugrottam folyóba. 

Olvasod új könyvem: nem rossz darab. 

S nem mondod ki, hogy csak szavak, szavak. 

„Nincs benne tűz, amivel úgy követelt.” 

És vigasztalódsz: másnak ennyi se telt. 

Sebnek seb, és fáj is, éget, mint ami 

friss. De nem érdemes begyógyítani.

José Saramago: Káin

Senki sem teljesen azonos önmagával, te káin, ábel is vagy (…)

Saramago belenyúlt a „tutiba”. Majd' az összes olyan bibliai történetet csokorba gyűjtötte, ami bennem is kételyt ébreszt, felkavar, elgondolkodtat, élen Ábrahám és Izsák történetével, meg Jóbbal. A válaszokat most sem tudom, de érdekes volt meghallgatni egy újabb nézőpontot amivel sajnos nehezen tudnék vitatkozni. 

A regény nagyon olvastatta magát, Saramago jól ír(t), jól használja az eszköztárát, ismeri az iróniát és a gúnyt. Volt, hogy túlzásba esett, és én őszintén szólva a nevek kisbetűvel írását sem tartom indokoltnak. Az áradó mondatokkal nem volt gondom, szerintem azok (is) sodortak végig ezen a 160 oldalon. Ötletes témaválasztás, történetszövés, érdekes, Bibliából kölcsönzött alakok: összességében pozitív a mérleg, és kíváncsivá tett a többi műve iránt is.

Kertész Imre: Sorstalanság

(…) itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne.

Rég olvastam el hasonló hosszúságú regényt ennyi idő alatt. Tartottam tőle, a legtöbb ismerősöm nem is szereti Kertész Imrét, de minden aggodalmam felesleges volt, olvastatta magát. Érdekelt a történet, szinte filmként láttam magam előtt (a könyvből készült filmet nem láttam!) a főszereplő utazásait, a vele megtörténő dolgokat. Az értékelésem kezdetéül választott idézet mutatja a történet – számomra – legjellemzőbb vonását: a főhős (?) „megtörténik velem, de csak mint tárggyal”-élményét, ami elidegenít és megrettent egyben. Vártam valami áttörést, nem tudtam letenni a könyvet, éjszaka a kollégiumi szobában paplan alatt, mobiltelefon fényénél olvastam, hogy hátha, majd a következő oldalon… és nem volt feloldozás. Miután kijutottak a koncentrációs táborból, na, majd akkor. És nem. Nem lehet kilépni ebből a lehúzó, mocsárszerű állapotból, a sorstalanságéból. Nyomasztó volt, a történet berántott engem is a regényvilágba – ami sajnos ez esetben nem csak a regényben létezett – és vitt magával. 

Öt csillag lenne, ha az a fura, számomra zavaró mondatszerkezet nem hálózta volna át az egész művet. A rengeteg mondatvégi természetesen és társai egyenesen idegesítettek. Persze már olvasás közben is, és a regény végén pedig a magyarázat által még inkább értettem a szerepét, mégis soknak és erőltetettnek találtam. Nálam nem újraolvasós kategória, sőt, azt hiszem – ha illetékes lennék – Nobel – díjat sem kapna tőlem, de elismerem, hogy (ezt a mondatszerkezetet leszámítva) jól megírt, lélektanilag és történelmi szempontból egyaránt érdekes regény.

Illyés Gyula: Puszták népe

Nem is volt könnyű, később magam is tapasztaltam, amikor alkalmam lett egyik társadalmi rétegből a másikba átjárnom, s azt hittem, szédülés nélkül tehetem. Nem tehettem; a társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a természetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat a tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le, vagy hirtelen megállt velem a felvonó egy alpesi csúcson: fölkavarodott a gyomrom, ütőerem gyorsabban vert, értelmem megbénult, meginogtam, és levegő után kapkodtam. Akkor eszméltem rá, mily nehéz az egyenlőség, a társadalmi hely mennyire magához idomítja az embert, mily tökéletesen magához köti az utolsó porcikáig is.

Őszinte leszek. Úgy kezdtem bele ebbe a szociográfiába, hogy ugyan kit érdekel a puszták népe?. Aztán szépen lassan érdekelni kezdett. Valami sokkal szárazabbra számítottam. Illyés – bármennyire is hangsúlyozza, hogy nem magáról akar írni – minden tapasztalatát és ismeretét átszűri magán. Ez természetes, hiszen bármiről beszélünk/írunk, tulajdonképpen saját magunkról nyilatkozunk. Arról, hogy bennünk miként csapódtak le az események. Engem is jobban érdekeltek azok a részek, ahol személyes élményekről számolt be, mint a számadatok. Az az erőssége ennek a szociográfiának, hogy közel hozza az emberhez azt a közeget, amiről nem lehetnek személyes ismeretei. 

Illyés személye – és írásai – eddig valahogy kívül álltak az érdeklődési körömön. Most egy kicsit megszerettem őt, és kíváncsivá tett a verseivel kapcsolatban: ilyen gyökerekkel, (többlettel vagy hátránnyal?), lelki alkattal milyen lehet Illyés Gyula, a költő? 

Ha lesz időm, kiderítem. :)

Örkény István: Forgatókönyv

A kilencedik Örkény drámám. Az író legutolsó műve, amit már a kórházban fejezett be. Korona az életművön (ha nem is a legjobb írása), ötvözi a korábbi drámák hangját és témáit valami újjal, keserűen újjal. Itt is van bohóctréfa, de valahogy nem fűlik rá az ember foga, hogy nevessen. Az alaptéma ismert az 1949 című egypercesből is: a koncepciós perek világa.

1949 

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték. 

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt. 

Örkény mintha „újraforgatná” a Rajk-pert, próbálja felfogni a felfoghatatlant, értelmezni az értelmezhetetlent: hogyan őrölhet fel valakit egy olyan állat (a párt) fogazata, akit saját maga etetett. Arra is keresi a választ, hogyan működik a lelkiismeret, miért vallja magát bűnösnek valaki akkor, ha nem az. Az a világ, amelyről Örkény ír, olyannyira elrugaszkodott a realitástól, hogy egyértelmű válaszokat semmire sem adhat. Mindig az a kérdés, ki melyik oldalán áll az asztalnak. Bíró-e, vagy vádlott. És ez olyan esetleges, hogy az ember igazán nem lehet biztos semmiben. Abban sem, hogy melyik évet írjuk, nemhogy olyan elemi dolgokban, mint hogy ki a barát, és ki az abszolút ellenség. Van-e egyáltalán ilyen? 

A Forgatókönyv – nekem – a viszonylagosságról szól, vagy inkább a viszonyítási pontok megszűnéséről. Sír belőle a keserűség, és valahogy nincs feloldás, pillanatnyi sem. A tréfák inkább borzasztanak, mint nevettetnek. Nem, ez nem a Tóték világa, nem is a Pistié. Valósabb és kegyetlenebb. Nem tudom, milyenek lehettek Örkény István utolsó hetei, de hogy borzalmas emlékek kísértették, abban szinte biztos vagyok.

PIRI (…) Hát nem bírom magukat megnevettetni? Dehogynem. Mit csinál egy zsidó, ha ennyien hallgatják? Mond egy jó viccet. Mindjárt mondok egyet.

Leül, rágyújt, már előre nevet.

… Kérem. Egy zsidó utazik a vonaton. Pardon. Két zsidó utazik a vonaton. Nem jó. Tíz zsidó utazik a vonaton.

Mind nagyobbakat nevet, egyre gyorsul a vicc ritmusa.

… Kevés. Száz zsidó utazik a vonaton. Helyesbítek. Ezer zsidó utazik a vonaton. Százezer zsidó utazik a vonaton. Kétszázezer. Háromszázezer. Négyszázezer.

Nagyot kacag.

… Négyszázezer zsidó utazik a vonaton. És mi lesz belőlük?

Kacag. Megszívja a cigarettáját. Kifújja a füstöt.

Füst.

Vár, megismétli.

… Füst! Mi az? Miért nem nevetnek? Azt hiszik, csak úgy kitaláltam az egészet?

Erlend Loe: Elfújta a nő

Vágyat érezni és birtokolni – a kettő között óriási különbség van.

Erlendet aztán tényleg szépen elfújta ez a nő, mint egy porcicát. Jött a kis gusztustalan sárga komódjával, és az amúgy is élet – és döntésképtelennek látszó srácból totális hülyét csinált. Minden egyes oldal után meg tudtam volna pofozni Mariannét a hisztik, szeszélyeskedések miatt. 

Aztán rá kellett jönnöm, hogy én kedvelem Erlendet, akármilyen szerencsétlen szegény, és majd' megőrülök, amiért végig kell néznem, hogy behálózza az a nő . Szegényke csak tempózik abban a véget nem érő medencében, és sehogy sem tud kikászálódni belőle. 

A regény első felében minden olyan élettelennek tűnt, ilyen egy kapcsolat? , kérdeztem magamtól, ilyet még sose láttam/hallottam. Hogy egyszer csak úgy beköltözött hozzá az a nő , és maga sem érti, hogyan. ( Jó,utána az is eszembe jutott, hogy talán minden kapcsolat így kezdődik: egyszer csak ott termünk egymás életében. ) Aztán szép lassan rájöttem, hogy Erlend élete maga az élettelenség, a tehetetlenség, az ide-oda úszkálás, a filozofálgatás és döntésképtelenség. Egyszerre nevetséges és bájos, amikor néha büszke magára, mert végre képes volt véleményt formálni vagy dönteni valamiben. Később persze kiderül, hogy hátulról mindig az a ribanc!!!! Marianne volt, aki irányította őt.

(…) minden erőmmel azon voltam, hogy érezzek még valamit. Ez a félmondat igazán jellemző főhősünkre. Hogy nem érez, hanem érezni akar. Nem tesz, hanem tenni akar. Korunk hőse? Oblomov?

Az, hogy ilyen indulatokat tudott kiváltani belőlem a mű, már jelent valamit. Ha rossz lenne, egyszerűen hidegen hagyott volna. De nem, mert sajnáltam ezt a srácot, és utáltam azt a … nőt, és kíváncsi voltam, hova vezet a közös vergődésük, amit kapcsolatnak hívnak, és amiről ezidáig egészen más elképzeléseim voltak (kezdve ott, hogy [az én világomban] az ember nem költözik össze valakivel [ellenkező neművel és nem barátilag , tehát értsd jól], akibe nem szerelmes, hanem úgy van vele, hogy ha elég erősen próbálkozik, talán még szerelmes is lehet , bár talán én vagyok régimódi, vagy idealista).

Az értékelésekből azt vettem ki, hogy van ennél jobb könyve is az írónak. Egészen kíváncsivá tett, ugyanis ez sem volt rossz egyáltalán. Szerintem fogok még tőle olvasni.

(Nem tudtam értelmezni a könyv végét, de remélem, hogy a 189. oldalon az jönne, hogy és akkor Erlend kipattant az ágyból, és az éjszaka közepén kitaszigálta az utcára azt a pióca Mariannét a rugdalózóival együtt .)

Spiró György: Mit ír az ember, ha magyar

Spiró György minőség. Márkajel: ha a nevét látja, választékosságra és nyelvi tisztaságra asszociál az olvasó. Többek között. 

Ez a válogatás tanulmányokat tartalmaz könyvekről, filmekről, korjelenségekről az 1994 és 2003 közötti időszakból. Méltatja Kertész Imrét (szerintem kicsit túl sokat, ezért a levonás), Petrit (ez az írás százcsillagos, nem csak mert imádom Petrit, hanem mert remekül megfogta azt, ami – szerintem – Petri lényege), ismert írók ismert és kevésbé ismert műveit, az emberi butaságot, tévéműsorokat, a könyvek és olvasás szerepét a modern világban. 

Összességében érdekes, néha nekem terjengős, de igazán bölcs, higgadt, de nem hűvös, kiforrott, iróniával fűszerezett, remek írások, és ennél több pozitív jelzőt már nem akarok felsorolni, mert senki sem fog hinni nekem. :)

Szinte másról sem szól az emberi történelem, mint hogy mindig másról volt szó, mint amit a felszínen látni és láttatni, tanulni és tanítani lehetett. Csak éppen ez a létező most el van nyomorítva. Az önálló, aktív képzeletet fenyegeti rettenetes veszély a tömegre tervezett diktált képzelet részéről, azt a fajta képzeletet, amely nélkül semmiféle haladás nincs. A diktált képet használó média akkor is csal, ámít és hazudik, ha a művelői nincsenek is feltétlenül a tudatában, vagy éppenséggel a fősodorral szemben kívánnak és vélnek úszni.

Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről

"(…) nem szeretném elhallgatni a szerelemről való beszéd nehézségeit sem, sőt, egyenesen úgy szeretnék beszélni a szerelemről, hogy közben másról se beszéljek, mint ennek a monológnak a lehetetlenségéről."

Nádas Péter azért beszélt másról is. Annyi mindenről, ami nem is tudom, hogy fért bele 158 oldalba. Nagyon messziről indít, de célba ér. Öröm olvasni. Néhány helyen okozott csak problémát a megértés, de ez nem Nádas hibája, hanem az enyém, és az antik műveltségem hézagosságáé. Emlékeztetett arra, hogy ideje mélyebben megismerkedni Platón és Szókratész gondolataival, olvasni kéne Foucault könyveit… 

Szerintem ez újraolvasós.

Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Röviden: ÁK/OK + * 

_________________________________________________________________ 

Becsapós a cím, az ember gondolatban odaállítja a polcon a Kötelezők röviden-könyvek mellé. Pedig nem oda való. Sokkal inkább egy művelődni vágyó, tanácstalan könyvmoly polcára, aki rájött, hogy mindent nem lehet elolvasni, bármennyire is szeretné. 

Néhol kicsit sok ez a könyv, vannak meredek ötletei, de jellemzőbb rá az, hogy érdekes támpontokat ad. Bayard humora kellemes. Viszont temérdek a spoiler.

*a magyarázatot lásd a könyv legelején

Hogy valaki művelt, az nem azt jelenti, hogy olvasta ezt vagy azt a könyvet, hanem, hogy képes fogódzót találni a könyvek egészében, vagyis tudja, hogy egészet alkotnak, és ezen belül képes minden egyes elemet elhelyezni a többihez képest. A benső itt nem számít annyit, mint a külső, vagy ha tetszik, a könyv belseje egyben a külseje, mivel minden könyvnél az a fontos, hogy milyen más könyvek találhatók mellette.