Eric Berne: Emberi játszmák

Azt kell mondjam, mást vártam ettől a könyvtől.

Nem állítom, hogy rossz, mert nagyon érdekesek a megállapításai helyenként. Inkább az igazság fáj, amire rávezet. Hogy mind játszmákat játszunk, gusztustalan indítékokkal és hátsó szándékokkal. Még a betegségeinkből is hasznot akarunk húzni, és egymást licitáljuk túl a pletykákkal, a becsmérléssel.

Egy Albert Einstein Bizottság szám részlete jut eszembe róla: "köpni kell, pfuj!"

 De maga a könyv hasznos és jó áttekintés, a pszichológia iránt elkötelezetten érdeklődőknek ajánlom.

(…) nincs kellemetlenebb dolog, mint az érintkezésben támadt folytonossági hiány, a néma, strukturálatlan időtartam, amikor a jelenlevők egyike sem tud értelmesebbet kiizzadni, mint effélét: „Ugye, milyen függőlegesek ma a falak?”

Parti Nagy Lajos: Grafitnesz

Parti Nagy most kap tőlem hideget-meleget.

Tobzódik a képekben, az olvasó csak úgy kapkodja a fejét ide-oda. Több vers is volt, ahol nem tudtam, hogy én vagyok-e olyan buta, hogy nem értem (rókatárgy?!), vagy itt nincs is mit megérteni. Végül úgy döntöttem, hogy próbálom csak a dallamát élvezni ezeknek a verseknek, értelmezgetés nélkül. Ez többnyire sikerült, igazi pattogós kis sorokat eszkábált össze ez a Parti Nagy… pam-paramm-param. 

Tetszettek az antik verseléssel megírt szösszenetei, de legjobban az archaizálás és az intertextusok. Azt szeretem különösen benne, hogy bátor szóalkotó – és elferdítő.

Ügyes kis versek voltak, négy csillagot kapna, ha nem lett volna ott az a fránya Őszológiai gyakorlatok. Hány oldal is volt?! Meg se számolom. Sok. Talán Poe írta, hogy egy versnek olyan terjedelműnek kell lennie, hogy az ember együltő helyében végigolvashassa. Oké, ezek gyakorlatok , de valami tagolás, vagy ilyesmi igazán nem ártott volna. Szinte belefulladtam a hetedik-nyolcadik oldal után. Túl sok volt belőle.

De jöjjön néhány tetszetős vers, kedvcsinálónak:

Pékszombat

Hogy kellenek a szombat reggelek,

hol csigatelve szívem és a szám,

hol kávé brummog, hogyha felkelek

helyettem is, ha nyelvem lomha tán.

Hogy kellene a harsány napsütés,

csíkos terasz egy portugál hotelben,

ropogtatnánk a cukornádat és

szájon csókolnálak a fotelben,

a szádnak boldog pékillata lenne,

és pékfiúcskák sürögnének benne,

épp rollniznának valami csudát,

s mint kakaó a kakaós csigában,

úgy forogna a boldog csönd a szánkban,

csak lusta nyelvünk járná át meg át.

A róna télen

Bús az én Galambom,

Ha köd ül a Rónán,

Selyem combinet-ját

Hejde átkarolnám!

Hejde csókot nyomnák

Teste havasára,

Az elolvadt hóra,

Az elolvadt sárra.

Deh’ amég a Rónát

A köd el nem hagyja,

Nem eriszti hozzám

Kedves édesanyja!

refrain:

Hadd el, köd, a rónát,

Azt a ragyogóját!

Mer nagyon ölelnék,

Mer nagyon csókó’nák.

Dallszöveg

Zsákkal ha tükröt borítok elébed,

s zizzen az arcod: nem te vagy s nem én.

Ha lehajolsz a foncsorhoz, cseréphez,

egy habzó ég van mélyén és tején.

Hát mi tartoznék, mondd, a szövegéhez,

s mi dallamához zúzott üvegén?

Guggolj közel, de akárhonnan nézzed,

nincs egyrészt látvány s másrészről a fény.

A dallam nem változtat szövegén,

külön sem ez, sem az nem posztulálja,

darált egész, mi, úgymond, költemény,

és nincsen honnan kétrét nézni rá, ha

egy test az ég s a zizgő őrlemény,

dallam s szöveg precíz tükördarája.

Örkény István: Sötét galamb

Ez a színmű 1957-ben született, Örkény második színpadi darabja, amely azonban jóval a megírása után került csak bemutatásra.

A sötét galamb arról szól, hogyan próbál meg egy Glória nevű apáca beleszokni a világi életbe, mikor rendjét feloszlatják. Hogy birkózik meg a nehézségekkel Ilonaként, milyen viszony fűzi a férfiakhoz, úgy mint Gusztihoz, Rimanóczihoz, vagy Csimmához.

Megismerkedik a bűnökkel, és megtanul mérlegelni, elfogadni. Ami igazán tetszett a jellemében, hogy nem ítélkezett és nem szentségelt, ha valami olyat tapasztalt, ami szerinte nem helyes. 

Érdekes, ahogy Örkény elvágja a történet fonalát: nem tudjuk, mi lesz Ilonával, vajon alkalmas-e egy férfi-női kapcsolatban egyenrangú partner lenni, a közelség minden formáját kiélvezni. Talán naiv vagyok, de azt sem tudom teljesen megítélni, hogy mi történt Rimanóczi és Ilona között. Testi kapcsolatra gondolok...

Akármilyen érdekes Ilona, nekem mégsem ő volt a kedvencem. Lujzi nyerte el a tetszésemet leginkább. Trenkához fűződő kapcsolata, az a mód, ahogy értelmezi az emberi kapcsolatokat, hogy mindig segítségre készen áll, jólelkű és kedélyes. Lujzi volt a tejszínhab a Sötét galamb tortáján. :)

Ne feledjük, hogy Örkényről van szó, elmaradhatatlanok a kacagtató epizódok. Kedvencem volt az üvegezés, Csimma lánykérése és a Pulcheria lakásán zajló találkozó a régi nővérek között. 

Érdekes az "átöltözés" kérdése is. Mégis csak a ruha teszi az embert...? Különös, hogy mennyire más viselkedésformák társulnak más öltözékekhez, a társadalmi meghatározottság, egyfajta belévetettség....

Ezt már csak bonyolítani tudom, de aki olvasta, az érti.

És csak ajánlani tudom, hogy olvassa, aki meg tudja szerezni. Szórakoztató és elgondolkodtató egyben.

RIMANÓCZI Mindenhez ragaszkodni kell, ami szétfeszegeti az élet határait.

Petri György összes verse

588 oldalnyi bólogatás, sírhatnék és kacagás, életigenlés és leköpés. 588 oldalnyi Petri.

Én csak azt írhatom, hogy jobbat még sosem olvastam. Jöjjenek a versek!

Erotikus

A „te kis…” kezdetű

elfulladó nyelvi kisérletek

hatására elzsibbadsz.

A hajhagymáidig beleborzongsz, ha

„mézbenfőtt fokhagymának” vagy „vaníliás

makrélának” becézlek.

Minden igazi nő

ösztönösen érzi,

hogy csak irónia

sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

Ha majd

Ha majd itthagylak téged,

kérlek, ne félj,

majd óvlak odaátról, hogy ne érj buta véget,

hogy ne boruljon rád hirtelen az éj.

Ültessél a síromra sok virágot,

árvácskát, gyöngyvirágot, ibolyát,

mikor a pusztulás rólam mindent lerágott,

a virágok legyőzik a halált.

Csak a Mari maradt

Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,

itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,

holott pimasz harkály, holott ázott veréb,

randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.

Alapjában véve nem énekesmadár,

mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár-

ja énfelém, ha fele lehetek,

miértvoltomra ő, csak ő a felelet.

(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?)

Ezért udvaroltam meg kiskegyed,

hogy legyen nekem egy gótikus kastély,

ám belsejében egy rokokó estély,

legyen misztériumjáték és maszkabál,

féltékeny férfi, aki ordibál;

kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj

– érintése életveszélyes, hozzá ne érj.

Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz,

legyek neked a sör előtt a sósperec.

(halotti tor)

Személyem az öntudatomról

lefőtt, ahogy a hús a csontról:

együtt, elválva enyves lében

– tálalhatnak Istennek éppen.

Tóth Krisztina: Őszi kabátlobogás

A prózája remek, miért ne ismerkedjem a verseivel is?

Ez a verseskötet sajnos arra a következtetésre juttatott, hogy maradok a novelláinál. Volt egy-két megcsillanása valaminek, amit szeretni is tudnék, de nekem most ez kevés volt. 

ÁLRUHÁBAN

Egy napon letépik álruhámat, 

és meglátják, hogy csont és bőr vagyok, 

fuldoklásomban olyan tehetetlen, 

mint a dézsába ejtett csillagok.

Megnézik sistergésemet, 

akkor majd lelepleződöm. 

„Honnan kerültél ide?” 

– lekérdezik rólam a bőröm,

s rájönnek hogy milyen az én váram, 

ez a csillagokból rakott égi, 

létrát hoznak, és a tetejét 

attól fogva mindenki eléri.

Talán már holnap lelepleznek, 

vagy a zuhanást még megcsodálják, 

hallgatják sistergésemet, 

s álruhám százfelé cibálják.

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

A Jégviráglányok nagyon hasonlít Az üvegburához, ami az egyik kedvenc könyvem. Nem csak annyiban, hogy énregény. Lia világa beszippant, sőt, egy idő után te magad vagy Lia, együtt számolod vele a kalóriákat, utálod a szüleit, a csokis muffinokat pedig egyenesen felfalnád … gyűlölöd imádod , ki nem állhatod.

Döbbenetes volt látni, hogy képesek felnőtt emberek azt állítani, hogy szeretnek valakit, akit aztán így kiengednek a kezeik közül. Liát elvileg szerette az apja, de sosem szánt rá időt, elvileg Jennifer is szerette, de a problémáit feltűnési viszketegségnek tekintette, elvileg az anyja, Chloe is szerette, de úgy viselkedett vele, mintha a páciense lenne. Nem tervezem, hogy anyuka leszek, de ha ilyen anya lennék, inkább elásnám magam a föld alá.

Remek volt a sztori, átélhető, érdekes, letehetetlen, de számomra nem motivált/indokolt a befejezés. Ennél még az is reálisabb lenne, ha Lia végzett volna magával. Ahogy hirtelen minden rokona váratlanul észbe kap, hogy Elijah (aki szerintem gyógyszerek nélkül is visszahozhatta volna az életbe szeretettel, és megértéssel) ellenben otthagyja… értetlenül néztem az utolsó oldalakat. És az a legérdekesebb, hogy nem tudom: azért utálom-e Lia rokonait, mert szemét módon viselkednek, vagy mert én is Lia beteg szemével és tudatával figyelem őket.

Furcsa befejezés, de ezt leszámítva jól megírt történet, amit nem vártam volna. Mindig bizalmatlan vagyok az olyan szerzőkkel, akikről még sosem hallottam.

Miért? Akarod tudni, miért? Menj be egy szoláriumi kabinba, és süljél két-három napig! Amikor abőröd felhólyagzik és hámlani kezd, hemperegj meg durvára őrölt sóban, aztán húzzál üvegszálból és szögesdrótból szőtt, hosszú alsót! Erre jöhet a rendes ruha, csak szűk legyen! Szívjál puskaport, menj be az iskolába, ahol parancsra ugrálhatsz át a karikán, ülhetsz, pitizhetsz és hempereghetsz! Hallgasd a suttogásokat, amelyek éjszaka begyűrűznek a fejedbe, rondának és hájasnak és hülyének és undoknak és kurvának, és ami a legrosszabb, „csalódásnak” neveznek! Okádj és koplalj és vagdosd magadat és igyál, mert nem akarod ezt érezni! Okádj és koplalj, és vagdosd magadat, és igyál, mert érzéstelenítőre van szükséged, és működik! Egy darabig. De egyszer az érzéstelenítő méreggé változik, és akkor már késő, mert addigra vénásan lövöd be magadnak, egyenesen a szívedbe. Megrohaszt, és nem bírod abbahagyni. Nézz a tükörbe, és egy kísértetet találsz. Hallgasd csak, amint minden szívverés azt visítja, hogy benned az égvilágon minden rossz! „Miért?” Ez rossz kérdés. Azt kérdezd: „Miért ne?” !

Szabó Magda: Pilátus

Vigyázat, ez leginkább ömlengő, lírai önvallomás lesz.

Az elmúlt egy-két évben két ember került igazán közel hozzám, és tudni kell rólam, hogy a környezetem nagyban befolyásolja az olvasmányaimat, mivel legtöbbször ajánlás miatt veszek a kezembe egy könyvet. Nos, ez a két ember – egy férfi és egy nő, egyébként – csak egy dologban közös: hogy nem szeretik Szabó Magdát. Azért utálni nem utálják, de semmivel sem tartják többre egy átlagos, bizonyos körökben népszerű írónál. Nem jelent nekik semmit, nem tudják átélni, amit leír. 

Bár Szabó Magda elsődleges példaképem és bálványom, a festménye (egy pályázaton nyertem) itt lóg a szobám falán – most is rá-rápillantok, ahogy ezt írom –, valahogy mégis hajlandó voltam eltemetni magamban a vele kapcsolatos élményeimet, gondolataimat, a hozzá fűződő vonzalmamat. Olvastam mindenfélét, amit ajánlottak, igen jó könyveket méghozzá, némelyik maradandóbb élményt adott, mások csak egy céltalan délutánt töltöttek ki, de nem voltak rosszak. Érdemes volt olvasni őket. De valami hiányzott. 

A Pilátus már régóta ott porosodott a „Szabó Magdás” polcomon, amit csak az írónő könyvei töltenek meg. Valamiért pár napja levettem arról a polcról.

Szabó Magdát olvasni számomra olyan, mint hazatérni. Belépni az ismerős szobába, szeretettel megtapogatni a bútorokat, örülni, hogy minden a régi, hogy nem változott semmi. Rájöttem, hogy ami hiányzik az életemből, az az állandóság , és ezt adta vissza nekem Magda néni. Ha kinyitom egy könyvét, mindig tudom, mire számíthatok, ismerem a szófordulatait, a hasonlatait, a jellemeit. Öröm felfedezni egy-egy regényalakban az Írónőt magát, vagy Szabó Eleket, esetleg Jablonczay Lenkét, Szobotka Tibort, egy régi tanárát, akit említett az Ókútban, a Merszi, möszjőben, a Für Elise-ben, vagy másutt. Bármennyire is ismerősek az alakok és a szavak, mégis mindig új és más csoda egy Szabó Magda regény. Fordulatos, elgondolkodtató, megdöbbentő és életszagú. A jellemek tökéletesek: van, akit szeretni lehet, van, akit nagyon utálni, néhányakat sajnálni, és az utolsó mondatig az olvasó sosem biztos benne, hogy kire milyen címkét fog akasztani majd. De ami számomra a legfontosabb: mindig van olyan szereplő, akinek a helyébe képzelhetem magam. 

Azt mondják, az ember a hős, az erkölcsi győztes alakjában látja szívesen magát. Ez nem illik rám, én mindig kiválasztok egy jellemet, ami érdekes, amiben megtalálok valamit magamból, és legyen ez jó vagy rossz, nő vagy férfi, mindegy. A rokonszenvem az övé. 

A Pilátusban három ilyet is találtam: Vincét, Lídiát és Antalt. De minden egyes mellékszereplő, még Gica is, még Kapitány, a nyúl is érdekelt, és ezért volt különösen nagy élmény ez a regény.

Sok dolgot megtanultam belőle: hogy a „jótét” igenis relatív, hogy senki sem láthat be a másik lelkébe, csak ha már késő, hogy annyi mindenen múlik egy férfi és egy nő kapcsolata, hogy az fel sem fogható. De legfőképpen azt tanultam meg egy életre, hogy Szabó Magda hétéves korom óta kísér, közelebb áll hozzám, mint a saját nagymamám, és folyton mondani akar valamit nekem. Ha nem engedem közel magamhoz, akár egyfajta irodalmi sznobságból, akár mások véleménye miatt, csak saját magamtól veszek el. És nincs rá szükség, hogy még én is megraboljam saját magamat.

Köszönöm szépen, Magda néni. Nagyon köszönöm.

Tudta, ha nagyon akarná, lehetne egy azok között, akikkel Antal időnként együtt jár, csakhogy nem vágyott erre. Antal viszonyai még klinikai mértékkel mérve is túl rövid ideig tartottak, s mindig azt a kellemetlen érzést keltették a kívülállóban, hogy kizárólag biológiai célt szolgálnak. Lídia többre tartott igényt, Antal gondjai, problémái érdekelték, szerette volna rosszkedvűnek, csüggedtnek látni, vigasztalni, enni adni neki, ha éhes, segíteni a munkájában, ha tud. Beszélgetni kívánt volna Antallal, megközelíteni a testi közeledésen túl is, fecsegni virágokról, betegek váratlan gyógyulásáról, még arról is, milyen ruhát csináltasson, vagy mit érdemes elolvasnia, mikor nem szakkönyvet vesz a kezébe. Lídia védtelenül és ártatlanul szerelmes volt Antalba, s mikor tudatosult benne az érzés, más szemmel nézett Szőcs doktorra is. Sóváran, valami új elemmel bővülő imádattal nézte Izát, aki sokféle személyes kiválósága mellett még azt a titkos igét is ismerte, amelyre Antal teste-lelke válaszol. Rendes körülmények között nem félt volna attól, hogy bármiféle más nőnek utódja legyen egy házasságban, de azt eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy Izát kövesse Antal ágyában, asztalánál. Ha valaki Izával élt valamikor, nem felejtheti el – gondolta Lídia –, s ha mégis, csak látszólag, nyilván folyton hozzá mér mindenki mást. Ki merne versenyre kelni ilyen emlékekkel? És hát ha valakinek még Iza sem volt elég, hogy venné észre éppen őt?

Örkény István: Voronyezs

Ez a színmű 1944-ben íródott, Örkény első színpadi darabja. Úgy kezdtem bele, hogy majd nagyon elnéző leszek, mint az „első könyvesekkel” általában. Biztosan ügyetlenke lesz, a Tóték hangulatának halvány lenyomata sem, de ugye mégis csak ez az első…

Hát egy frászt, kérem szépen. Hetvenkét oldalnyi libabőr, kínos nevetés, társadalomkritika, fricska a háborúnak, a Don-kanyarnak, a hatalomnak, és úgy egyáltalán: az életnek, az emberi szenvedésnek. Igazán kiforrott, amilyenről nem is álmodtam. Annyira rendben voltak a szereplők, hogy nem is tudok hogy belekötni. Nem is akarok. Minden jó helyen van, minden szereplő jókor lép be, jókor megy ki: olyan összhang ez, amitől  igazán élvezhető lesz színpadon is. Sajnos nem hallottam róla, hogy játszanák valahol.

Érdekes, összeszedett jellemek, komikum és tragikum groteszk képekbe forr össze, egy szóval: Örkény.

Alig várom, hogy a többi drámáját is elolvassam így, időrendben. És rettentő boldog vagyok, hogy ő lesz az OKTV-n a választott témám!

A háborúnak a lehelete is halál.

Dolák-Saly Róbert: Madáretető

A sok komoly olvasmányom után kellett valami lazító, agyat kikapcsoló, nevettető. Azt hiszem, jól beleválasztottam! :D

Hát noooooormális? Egyértelműen nem! 

Dolák-Saly ért a nevettetéshez. Ebben a könyvben az újságokéra jellemző tipográfiai és reklámmegoldásokkal szórakoztatja az olvasókat.

Egy esti olvasmánynak kellemes volt, bár néhány cikk már inkább fárasztóra, mint nevettetőre sikeredett. 

Azt hiszem, maradok inkább a Laár pour L'art-os videóknál, élőszóban, Boborján hangjával jobban "átjönnek a poénok". 

Catus repentius repentinum capillum habet. Váratlan macskának váratlan a szőre.

Ljudmila Ulickaja: Életművésznők

Na vééégre! Ezt vártam Ulickajától.

A hazugságok adták meg a savát-borsát ezeknek a történeteknek. Jó volt olvasni, olvastatta magát. A Vidám temetés után abszolút pozitív élmény. 

De: ahhoz, hogy egy regény nálam csillagos ötös legyen, kell benne lennie legalább egy szereplőnek, akit igazán szeretni tudok. Nem alapkövetelmény, hogy pozitív hősök legyenek, sőt. Általában az ambivalens, érdekes személyiségeket, a megtört lelkeket szeretem. Az Életművésznők, bár tele van érdekes történetekkel, mégsem tudott nekem kedves szereplőket felvonultatni. Az első oldalakon még kedveltem Zsenyát, szinte láttam is magam előtt, ahogy kirándul Szasával, de utána teljesen eltávolodott tőlem, egészen az utolsó húsz oldalig, pedig azt hittem, ő lesz a kedvenc szereplőm. Furcsa, de akkor kezdtem el kedvelni, mikor az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. A baleset körül egyébként kicsit sok volt a belemagyarázás, legalábbis szerintem. De ez nem csökkentette jelentősen az írás értékét. 

Amikor felépült, Zsenya megint elveszítette a szimpátiámat – butaság, tudom, de valahogy olyan se meleg, se hideg ember számomra! – viszont Kirillt egészen megszerettem. Odaadó, jóságos ember. Talán azért is ő lett a kedvencem, mert valamit hozzátett Zsenya magánéletéhez, amiről egyébként keveset tudunk (talán azért nem is tudtam megszeretni őt, mert minimális ismereteim voltak vele kapcsolatban, míg minden jöttment elmesélte neki az életét, még ha az hazugság volt is…) 

Nem is nagyon volt ennek a műnek gyenge pontja. Laza délutánokhoz, szórakoztató de igényes olvasmánynak tökéletes. Jól van, jöhet még Ulickajából több is. Legközelebb már, reméljük, az alakjai között is találok nekem igazán kedveset. :)

Kedves Zsenya! Hogyan hasonlíthatod a férfit egy vasalóhoz? A vasaló akkor simogat, amikor neked van rá szükséged, a férfi pedig akkor, amikor neki!

Sylvia Plath versei

Meghalni is 

Művészet, mint bármi egyéb. 

Nekem épp ez a műfajom.

Én ezt pokolian tudom. 

Ha én adom, íze-bűze van. 

Hivatásosnak mondhatom magam.

/Lázár kisasszony (részlet)/

Hogy lehet egy ilyen verseskötetet értékelni? Ezek nem pusztán versek, ezekben benne van Sylvia Plath életének és halálának keserű története. Nagyon jó, hogy a könyv végén az olvasó egy-egy rövid versértelmezést is olvashat, ez hozzásegít a megértéshez. 

Nem ütött szíven minden egyes vers, de ezt talán a fordítás számlájára is lehet írni. Tandori változatai tetszettek a legjobban; volt bennük játékosság, dallamosság is, mégis oda tudtak csapni az asztalra.

Mindenképpen szeretném majd ezeket a verseket eredetiben is elolvasni, az biztosan hozzátenne az élményhez.

Kemény István: A néma H

Ez most nem varázsolt el túlzottan. Sok a butácska rím, és semmi libabőr. Pedig az nekem elengedhetetlen, ha versekről van szó. Kifejezetten gyengusnak éreztem. Mint Kemény Lilit... (sokpont)

Nem tudnék öt olyan verset felsorolni, ami tetszett.

Úti dal

A vadludak is mást terveztek őszre
Összeálltak mégis, és utaznak
Nem akartam hallgatózni rájuk
Nem akartam semmit, ami már volt

Ahol voltam, ott már csomagolnak
Ahol leszek, nem vár oda senki
Ahol vagyok, a köd visszagágog
El akarlak hagyni mindörökre.

*


A bűnbeesés

Száz éve, mikor a nagy vashajók
áthordták a bűnt Amerikába
Európa meggyónt és megáldozott
és még nem derült ki, hogy hiába,

elvitte a százéves lázadót
emigrációjából a nátha,
a karácsony akkor havat hozott,
a kispolgár szép volt mint a kályha.

Akkor még a régi házban laktunk
arkangyal előtti gyerekésszel,
Apu fiókjában mi matattunk,
nyitva felejtette, nem emlékszel?

Karácsony volt, még csak ki se kaptunk,
pedig a tűzből kapkodta kézzel.
Meggondolatlanul tűzre raktunk
valamit, ami most lassan ég el.

Király Kinga Júlia: A test hangjai

akármit kérdez már a test 

úgyis a lélek válaszol 

öröklét csendes zsarnoka 

a test körötte csak fogoly

Ez a Kiss Judit Ágnestől származó versrészlet jutott eszembe először A test hangjairól. 

Van itt minden, kérem: egy állapotos terhes nő, egy megerőszakolt nő, egy még-nem-is-nő-csak-kislány, egy vágyakozó szerelmes testének hangjai, hogy csak a számomra legérdekesebbeket említsem. Valóban: a lélek szól ilyenkor, a test csak reflektál. Szép ötlet volt ez az írónőtől, a megvalósítás azonban néhol döcögött. Volt benne valami tóthkrisztinás, de a túlbonyolítás sokszor összezavarta a képet, az intellektuálisoskodás (már ha van ilyen szó) gyakran az érthetőség és a gördülékenység rovására ment. Felfedeztem némi tiszakatás vonulatot is, szerencsére a „jobbik fajtából”: az egyetlen, amit anno érdekesnek tartottam ennek az „írónőnek” a könyvében, az a férfialakok bemutatása volt. Ehhez hasonló jelenik meg itt is. 

Király Kinga Júlia nem túl ismert, így elkerülhetetlen, hogy másokhoz hasonlítsam. Nem tudom önmagában nézni a könyvét. Talán ha életem első könyve lett volna… na de akkor meg nem érteném. 

Volt, ami nagyon tetszett, az utolsó két novella engem fárasztott, A méz címűt nem bírtam végigolvasni, de a többi írás kialakított bennem egy képet, hogy milyen is az a királykingajúliás világ. Egészen érdekes, és el tudom képzelni, hogy a másik könyvét is elolvasom majd.

A pillangók nem szégyenlősek, mondta ő, és megcirógatott. Rövidéletűek, ezért tudják, hogy az életben semmi nincs, ami szégyellnivaló.

F. Scott Fitzgerald: Szépek és átkozottak

Ezt a könyvet először 2010-ben kezdtem el olvasni. Tetszett, csak nekem a hosszú könyvekkel mindig meggyűlik a bajom. Egy idő után a legjobb sztori is elfárad számomra, és olyankor félreteszem. Ez történt a Szépek és átkozottakkal is, csakhogy annyira félretettem az új könyvek miatt, hogy csak 2011-ben vettem elő egy fellapozás erejéig, illetve most, elhatározva magam arra, hogy elolvassam.

Ez a könyv: zene. Különösen az eleje. Olyan, mintha jazzt hallgatnék egy kellemes bárban. Muzsikálnak a szavak, de még a jellemek is: mintha minden szereplő egy-egy külön hangsor lenne. Pedig nem is értek a zenéhez. Nekem az egész történetet enyhe szivar- és cigarettafüst lengi körül, kékes árnyalatú, és mindig szól a zene, legalább halkan. Gloriához a zongora magasabb hangjai illenek, Anthony szaxofon. Dot... hát nem is tudom, ő túl egyszerű lélek ahhoz, hogy külön zenéje legyen (?). 

Annak ellenére, hogy tragikus, nem nélkülözi a humort. Kedvenc részem, mikor Anthony részegen próbál részvényeket (?) eladni egy bolt vásárlóinak, mixereknek, zöldségeseknek. Van benne valami Petőfi apostolából, mellesleg.

Másik kedvencem, mikor az állomáson beszélgetnek, Gloria, Anthony és egy barátjuk. Ott nagyon sok fájó igazságra fény derül.

Összességében jó könyv, és ajánlani tudom kitartó olvasóknak. :) 

Amit elveszítünk, az sokkal édesebbnek tűnik utólag . Tudom, hogy így van, mert egyszer nagyon akartam valamit, és meg is szereztem. Ez volt az egyetlen dolog, amit igazán akartam életemben… Aztán, amikor az enyém lett, porrá omlott a kezeim között… És ebből megtanultam, hogy az ember nem szerezhet meg magának semmit, egyáltalán semmit. Mert a vágyaink becsapnak.

Bartis Attila: A nyugalom

Aligha találkoztam még ennél jobb könyvvel.

Bookline-ról rendeltem meg, és mikor kiszállították, csak akkor vettem észre, hogy hangoskönyv. Nem voltam túl boldog ettől a felfedezéstől, de egy életem egy halálom, gondoltam, így is meg akarom ismerni ezt a regényt. 

Első hangoskönyves próbálkozásom, és talán nem is kár, hogy ezzel kezdtem, mert kifejezetten jó volt hallgatni, ahogy egy kellemes férfihang suttog, nyög, ordít, vagy gúnyosan nevet. A megértést és odafigyelést számomra kissé megnehezítette, de nem lehetetlenítette el. 

Kellett egy óra, míg megszoktam Bartis Attila stílusát. Mindenhol ez a gondoltam, mondtam, mondta, gondolta… de ahogy hozzá idomítottam a fülem és a tudatom, már kifejezetten szerettem. És nem csak ezt, hanem minden szavát. 

Egyszerűen elképesztő volt. Mikor egy gondolat visszatért, ismétlődött, gyakran nem tudtam, hogy valóban hallottam-e már ezeket a szavakat, vagy csak képzelem. Talán magamtól is gondoltam ilyenekre hetekkel, hónapokkal ezelőtt? 

Nem is tudom, mit írhatnék még. Nagyon a hatása miatt vagyok. Mikor végighallgattam, megfogalmazódott bennem valami. Na édesem, gondoltam, még egy bizonyíték, hogy pocsék ez az élet. Hogy hányadék, gondoltam. Csak gondoltam, gondoltam. Arra is, hogy még olvasnom kell Bartis Attilától, és A nyugalmat is el kell olvasnom, hátha figyelmen kívül hagytam valamit.

Márpedig addig élsz, amíg szemrebbenés nélkül bárkinek a pofájába tudsz hazudni. Ha meg már nem megy, akkor fogod szépen a zsilett pengédet.

Márai Sándor: Az igazi

Márairól először a füveskönyve kapcsán hallottam. Néhány idézett bölcselkedés alapján elkönyveltem magyar Coelhonak. Aztán elolvastam A gyertyák csonkig égneket, ami nem volt ugyan katarzis, de eléggé tetszett. Két öregúr beszélgetéséhez remekül illettek a hosszadalmas monológok, és tetszett, hogy lassan bontakozik ki a történet. 

Elkezdtem olvasni Az igazit, mert a leírásában láttam, hogy szerelmi háromszögről van szó, és ez mostanság különösen érdekel. Úgy voltam vele, hogy a Juditot is hozzá fogom olvasni, végül a dolog annyira elfáradt már Az igazi első részének végén, hogy lemondtam erről. 

Jöjjön először a pozitívum: régen idéztem ennyit könyvből. Rengeteg benne a jó gondolat, még ha néhol szájbarágósak is egy kicsit. Ez tetszett. 

És most az, ami zavart/idegesített/elvette a kedvem az olvasástól: 

– Pontpontpont mindenütt… az indokolatlan pontpontpontozás az agyamra ment, bár ez az egyik legkisebb hibája az írásnak (leült… és felállt… és levegőt vett… … … ). 

– Túlírás! Didaktikus, erőltetetten. Néhány, általam is kiírt idézet után, ami röviden összefoglalta a lényeget, Márai még három oldalon át szajkózta ugyanazt, más szavakkal. Ha a feleség (akinek a nevét vagy meg sem említi, vagy figyelmetlen voltam) vagy Péter barátnője/barátja helyében lettem volna, már réges-rég otthagyom őket a kávézóban/cukrászdában. (Mindjárt mondom a lényeget drágám, csak előbb hadd elmélkedjek még harminc-negyven sorban az előző mondatomról!) Ez a bőséges leírás egyedül a Judittal való találkozás elbeszélésénél volt indokolt. Egy féltékeny nő, egy (még ha csak lélekben is) megcsalt nő valóban ilyen aprólékossággal figyeli meg „a másikat”, a vetélytársat, ilyen pontosan tudja leírni a külsejét, körülményeit, mindent vele kapcsoltban. 

– Márai sikeresen megalkotott egy olyan nőalakot, akinek aztán a szájába adhatta azokat a gondolatokat, amelyek nem is kicsit hímsoviniszták. Péter a tökély, Péterért harcolni kell, de hát én egy buta nő vagyok, aki egy könyv címére sem képes visszaemlékezni, és bár a férjem kerek perec megmondta, hogy már csak a gyerek miatt szeret, azért én még tovább maradok ebben a megalázó helyzetben. Márai mintha kifelejtette volna a nő büszkeséget, arról bezzeg nem feledkezett meg, hogy a nővel milliószor elmondhatja, mennyire nagyszerű ember a férje.

Azt hiszem, nekem most sokáig elég lesz Máraiból. Telítődtem.

Nem, fiam, én nő vagyok, tehát egyszerre indián és mesterdetektív, szent és kémnő, minden egyszerre, ha arról a férfiról van szó, akit szeretek.

Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés

Jaj-jaj. 

Nagyon szimpatikus volt nekem ez az Ulickaja, és csupa jót hallottam róla, ráadásul olyan emberek szájából, akiknek a véleménye igazán fontos számomra. És akkor elkezdtem olvasni a Vidám temetést, mert ez akadt először a kezem ügyébe. 

Úgy érzem, nem ezzel kellett volna indítani. Nem volt annyira meggyőző, hogy el akarjam olvasni az írónő többi regényét is, pedig ez volt a tervem. Az Életművésznőket már meg is rendeltem, úgyhogy mindenképpen belekezdek, csak már kisebb lendülettel. 

Azért egyáltalán nem volt rossz. Tetszik az Alik körül megteremtett világ, bár néhol furcsa és valahogy sok. A regény elejének forrósága engem kicsit Márquezre emlékeztetett. Alik szerelmeinek rajza talán lehetett volna kicsit „földhöz ragadtabb”, tekintve, hogy a főszereplő haldoklásának stádiumait is nagyon realisztikus, naturalista, nyers módon írja le. Ezt a megoldást igazán szeretem, és egyre többször találkozom vele a kortárs irodalomban. 

Valami megnevezhetetlen zavart ebben a Vidám temetésben. Az elnagyoltság? Talán a fordításban a hiba? Ezt sosem fogom megtudni, mert nem áll szándékomban oroszt tanulni. Mindenesetre a vége felé közeledve a történet egyre zavaróbb volt, összeollózottnak, összecsapottnak hatott. Az utolsó mondatok után egészen kiábrándultam belőle, már a gördülékenységük is elveszett. Mintha a fordító is elfáradt volna: egyre gyengébb és magyartalanabb megoldásokat olvastam, szóismétléseket; még szinonimákkal sem próbálkozott. 

Bár éppen Vidám temetés a regény címe, az Alik halála utáni részt akár el is lehetne hagyni. Addig még viszonylag élveztem, de a halotti tor meg az utána következők a mű leggyengébb pontjai. Nem csak a fordító, én is elfáradtam a végére.

És e jelenlét hiányát olyan erővel élte át, amilyennel talán magát a jelenlétet sem lehet átélni…