Bíró Kriszta: Fércmű

Amilyen nagy lelkesedéssel kezdtem bele, olyan levert, csalódott vagyok most. Ha az előző két könyvéhez kéne mérnem ezt, egyértelmű, hogy ez tetszett a legkevésbé. Próbálom függetleníteni az élményt a korábbiaktól, de ez nehezen megy. 

A Fércmű, bár eszközeiben és témáiban hasonlít Bíró Kriszta korábbi írásaihoz, világképe alapvetően más. Nem éreztem azt a belenyugvást a világ rendjébe, amit korábban, azt a rendíthetetlen játékosságot, bolondozást és életerőt. A Fércmű többnyire szomorkás történetek láncolata, korrajz az írónő gyermekkorából és napjainkból. Kőbe vésett tragikus sorsok, reménytelen élethelyzetek, olyan sorsképletek, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk az utcán anélkül, hogy tudnánk róla. 

Elmegyünk a kéregető, koszos cigánygyerek mellett, az utcán verekedő neveletlen tizenévesek viselkedésén felhorkanunk, hibáztatjuk a szülőket, a tágabb családot, a világot, Istent. Csak magunkat nem, sőt, saját magunkra nem is gondolunk éppen, mi makulátlan kosztümben vagy öltönyben igyekszünk a munkahelyünkre, egészen elkülönülve a világ dolgaitól. Szeretjük azt hinni, hogy elkülönülve. 

Bíró Kriszta beránt minket a világba, megpofoz párszor, lök rajtunk néhányat, megmutatja, hogy nem vagyunk, nem lehetünk érintetlenek. Én csak azt bánom, hogy végül nem röhög a képünkbe a Fiókregény Sóri Micije, nem ránt fel a földről Jozefa, nem igazítják meg a ruhánkat, és engednek tovább, hogy mosolyogjunk azért, mert nem csak ilyen az élet.

A Fércmű nagyon pesszimista, szeretném ezt hinni. Szeretném, hogy ne realista legyen.

Hajlama elvtárs olyan volt, mint Tizennegyedik Lajos. Sose láttam, viszont abszolút uralkodott.

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

A könyvből készült filmet ajánlották nekem, de ritkán helyezem előbbre a filmfeldolgozást, mint a könyvet, tehát előbb mindenképpen el akartam olvasni, mielőtt megnézem. 

Csalódás volt. Olvasmányosabb műre és valami érzelmesebbre számítottam (és vágytam). A filmről azt hallottam, hogy a sok visszafojtott szenvedély szinte kibuggyan a vászonról, és nagyon hat. Ez a könyvről nem mondható el. Mr. Stevens visszafogottsága szinte minden akciót (nem a szó lövöldözős-üldözős értelmében ;) ) lapossá, jelentéktelenné tett. Az a mértéktelen finomkodás, amellyel Stevens a múltjáról beszélt untatott, idegesített. A rengeteg leírás csak feleslegesen duzzasztotta ezt a regényt, a történet feleennyi oldalban is megíródhatott volna, talán összetartóbb is lenne szöveg, egységesebb, nem szétfolyó. A történelmi háttér is elterelte a figyelmet a fő szálról, vagyis inkább úgy fogalmaznék: nem lehetett tudni, melyik is a fő szál. Stevens önértelmezése? Talán ez. Mert Miss. Kenton neve alig fordul elő a szövegben. 

Ne szerelmi történetre számítson az olvasó, aki kézbe veszi ezt a könyvet, mert csalódni fog.

Egy megöregedő férfi tekint vissza a múltba, és nem tud engedni a merev tartásból, ami neki is fájdalmat okoz, és elrabolja magától a boldogság lehetőségét. Visszatekintése keserű, mert rájön, hogy amire feltette egész életét, értelmetlen. Mégsem képes ezt egészen beismerni, így végig idegen, azonosulhatatlan és valahol talán szánandó is marad. Sajnálni nehéz, annyira következetesen rombol le mindent maga körül és magában.

Nekem mindössze erről szólt a regény. 

Úgysem lehet visszafordítani az időt. Az ember nem töprenghet örökösen azon, hogy mi lett volna másképp. Hanem be kell látnia, hogy van olyan jó sora, mint a legtöbb embernek, talán még jobb is, és hálásnak kell lennie érte.

Erlend Loe: Naiv.Szuper.

Ennek a sztorinak a főhőse ugyanazokról a dolgokról gondolkodik, mint a Rém hangosan… főszereplője. Annyi a különbség, hogy az ottani kissrác van vagy 9 éves, itt viszont 25, és elvileg még egy egyetemre is sikerült bejutnia (amit aztán otthagyott, hogy elmélkedjen a hülyeségein). 

Nem ismerem a norvég oktatási rendszert, de azért az elég képtelenség, hogy egy idővel foglalkozó könyvet olvasva újdonságként hat számára a relativitás-elmélet, és még sok más, amit kb. nyolcadikban tanul egy magyar diák. 

Nos, szóval adott ez a 25 éves srác, aki nagyon csodálkozik, hogy miért nincs nője, meg úgy egyébként is, miért olyan szerencsétlen. Hogy javítson a helyzeten (?) otthagyja az egyetemet, vesz egy óvodásoknak való dühöngőt (íme) meg egy színes labdát, és ezekkel játszik rengeteg szabadidejében a bátyja lakásán, ahová költözik, ugyanis a bátyja külföldre megy egy időre. Ja, itt még van egy fergeteges szórakozása, sőt, kettő: listákat ír minden felesleges dologról, meg faxokat küld és fogad. Néha tesz egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy kimenjen az emberek közé, de általában ilyen alkalmakkor is csak lúzerkedésre futja az erejéből. Aztán persze legalább öt egymást követő véletlen folytán találkozik Lisével, aki normálisnak tűnik minden szempontból addig, míg el nem kezd Erlenddel randizni. Nagyon eredeti sztori. 

És hogy a többi oldal miről szól? Nos, van benne irtózatos mennyiségű termékreklám, de tényleg, orrba-szájba, aztán bescannelt lapok, emailezések és könyvtári keresések dokumentációja (Erlend és szintén érett bátyja szórakozása ugyanis az, hogy a könyvtári keresőbe trágár szavakat ír, és az eredményeket mindenképp meg kell osztani ennek a könyvnek a hasábjain), egy válasz a levélre, amit ő írt egy tudósnak, és hasonló felesleges hülyeségek, amelyek gondolom arra hivatottak, hogy megtöltsék ezt az amúgy üresen maradó 200 oldalt. Mert a nagy sztori ami a könyvben van, leírható egy mondattal is. Sőt, én még annyit sem pazarolnék rá. Nem tudok hinni a fülszövegnek, volt ez valaha kultuszregény? Én szerencsére csak most hallottam róla, de remélem, hogy többet nem találkozom vele. 

Gát Anna: Felütés

Ez bizony csalódás volt. „Túl egyszerű”, nekem valahogy semmitmondó. Művészies próbál lenni, de erőlködésnek hat… Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de egyetlen sor sem volt, ami igazán megfogott volna. Vártam, hogy vége legyen. És ezek a rímek! Példa: mikrokozmosz-osztrakiszmosz :D Mutatok szövegkörnyezetet, hogy nyilvánvaló legyen a tökéletes értelmetlenség:

Vessél egy pillantást az ujjaim közötti 

Résen át fehér legelők és mikrokozmosz 

Csomót csomóba bújtatni bekötni 

Egyenjogúan mintha osztrakiszmosz

Vagy ilyesmi, mély köhögés és itt vagyunk 

(…)

A többi rím meg bántóan egyszerű, a szavak tulajdonképpen funkció nélküliek, a mottók és a versek kapcsolatát még továbbra is nagyítóval kutatom. Egyelőre semmi eredmény. Huh, többet Gát Annát nem.

Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke

hol rajongásom, lesütött pillám? 

Te vagy már az én huffnágelpistám

/Bontott hangsorok, részlet/

Karafiáth verseskötete villant pár jó kis intertextust, de összességében hervatag, gyenge írásokat tartalmaz. Sokszor iskolás, szájbarágós, néhol meg annyira el akar emelkedni a földtől, hogy beveri a fejét a – nem túl magas – korlátaiba. Vannak rémes rímek (romantikázni – nem látja senki … nadekéremszépen!), és a legtöbb vers mintha közhelygenerátorral készült volna. 

Mit mondjak? Csillivilli ürességek.

Némelyiket Sárbogárdi Jolán is megirigyelhetné… (Csak az a baj, hogy Karafiáth szerintem nem viccnek szánta őket.) Vannak egyébként Parti Nagyra reflektáló ügyeskedései. Azok nem lennének rosszak. Annyira. Ezen a vonalon kéne maradni.

Ménes Attila: Hidegdauer

Bármilyen jó véleményeket olvastam, mást nem nagyon tudok írni, mint hogy untatott. Nem az én korom, nem az én életem, és Juli is olyan messze van tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. 

Hogy Matyiőt miért kellett elűzni (és ezzel az anyát újabb öngyilkossági kísérletbe kergetni) végképp nem tudom. Én nem láttam olyan reménytelennek ezt a hármast, mint amilyennek Juli látni akarta. Nem hiszem, hogy önzőségből tette azt, amit, rossz embernek azért nem tartom őt, a motivációja viszont homályos a számomra. Mondjuk Matyiőről is megvan a véleményem, ha egy 14 éves lány két szavára otthagyott egy nőt, akit elvileg szeretett. 

Ménes Attila stílusa sem lopta be magát a szívembe, valahogy nincs benne túl sok egyéni, a fordulataira és a történetvezetésére is mondhatom, hogy olvastam már ilyet. És talán azért nem tudok könyvcímeket említeni, mert azok is alig hagytak nyomot bennem. Ez bizony csak átfolyt rajtam, hosszú délutánokra megfelelő, és azért jóval igényesebb, mint egy ponyva. Csak nincs benne semmi hűha.

egy másik vélemény

Elfriede Jelinek: Kéj

A nő csak magával szolgálhat.

Szerintem

1, a fordítás nagyon elszúrta (semmi bajom Tandorival, de olyan lett a szöveg, mint egy idióta mondóka) 

2, iszonyatosan beteg, ami nem is lenne baj, ha nem ugyanazon az eseményen lovagolna az egész műben 

3, a fülszöveg ígéretét nem tartotta be.

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

(…) elképesztő érzelgőssége ellenére is valami megfoghatatlan harmónia, régen hallott, de már elfelejtett mondatok zsongó emléke vett körül (…) 

/hatodik fejezet/

A fenti félmondattal tudnám a legrövidebben jellemezni, ha csak dicsérni akarnám. De nem így áll a helyzet. Sokat vártam, és keveset kaptam. Túlcsorduló romantika, ellenszenves, untató, giccses szereplők, rengeteg felesleges szöveg. Atmoszférája van, azt nem is akarom eltagadni tőle. A történet viszont annyira vontatott és egy helyben toporog, hogy számomra élvezhetetlenné tette a művet. Fitzgerald tudott ennél jobbat is, a Szépek és átkozottak sokkal inkább megnyert magának, bár az sem lett a kedvencem. Ez viszont kínosan lassan olvasódott, ahogy fogytak a lapok, úgy érdekelt egyre kevésbé, hogy ki is az a Gatsby. Nem felkeltette az érdeklődésemet, hanem leépítette azt, pedig kezdetben megvolt. 

Nem romboló hatású, nem is felháborítóan rossz, mégis úgy érzem, elvesztegetett idő volt, amit az olvasásával töltöttem.

David Foenkinos: Boldogság esetén

Tökéletes példa arra, hogyan lehet egy könyvet a végén elrontani. Foenkinos humora és történetvezetése nagyon tetszett, a szereplők sem papírfigurának indultak, egy ezerszer feldolgozott témából – úgy tűnt az elején – tudott valami szórakoztatót és olvasásra érdemeset kihozni. Csak az az utolsó néhány oldal ne lett volna. Szinte coelho-i mélységekbe süllyedt. Miért kell mindig az élettelen, valószerűtlen, hálivúdi hepiend? Talán a sok mézédes mondat magát az írót is megrémisztette a könyv vége felé, ezért még gyorsan az olvasó arcába tolt egy minitragédiát, két tökéletesen jelentéktelen szereplő váratlan halálával. Ezzel a zárlattal a sztori tökéletesen közepes, a szó legrosszabb értelmében.

A párkapcsolat az az ország, ahol a legalacsonyabb a várható élettartam.

Alan Bennett: A királynő olvas

Lityilötyi. Oké, bájos, de ennyi. Lapos, engem még az is meglepett, hogy ilyen csekély oldalszámot be tudott tölteni ez a sztori. Nem tudom, hogy a fordítás (Rakovszky!) mit tett hozzá/mit vett el belőle, de nekem csak az unásig ismételt, kifinomult hölgyekről szóló, kosztümös BBC-filmeket (nem a remek Jane Eyre-re és társaira gondolok!) juttatta eszembe, azokból is a gyengébbeket. 

Csalódás, mert olyan ajánlotta, akinek megbízom a könyves ízlésében. Bár ő sem ígért katarzist…

Minden könyv gyújtószerkezet, arra való, hogy felgyújtsa a képzeletünket.

Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő

Mi van volt veled, Irgalmasvérnő? Jó, hogy ez az első megjelent versesköteted, de akkor is… Nem ezt vártam, többet, jobbat. Olyan jól tudod ötvözni az utcasarki hangot az angyalok kórusával, itt meg… közönségesség volt, költészet kevés. Szerencse, azóta már két sokkal jobb kötet látott napvilágot a verseiddel, de azért meg kell jegyezni: ez nem volt lehengerlő kezdés. 

Amikor felbukkantak a már (netről) ismert, kedves verseim (pl. a geometria), akkor örültem nekik, de sajnos ezek sem tudták három csillagnál magasabbra tornászni a kötet értékét – számomra. 

Várat még magára a Koncentrikus korok, most kicsit elment tőle(d) a kedvem. Akkor is, ha butaság.

geometria

Az vagy nekem, mi magadnak sosem, 

és én benned magamnak idegen 

alakként tükröződöm. Szüntelen 

felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen

ahol te kezdődsz, ott nekem már végem, 

mit érzel, az te és nem én vagyok. 

Utánad nyúlnék, s csak magamat érem, 

és nem veled, magammal harcolok. 

Minek tagadjam? Közös útra vártam, 

vagy legalább egy kereszteződésre, 

ahol egymásba nyílnánk… Magyarázzam?

Hiába tágulunk bele a térbe, 

mindez csak látszat, lázálom, mese, 

mert síkjainknak nincsen metszete.

Nagy Koppány Zsolt: Arról, hogy milyen nehéz

Már a borítót megpillantva kétségeim támadtak, hogy ezt a könyvet el kell-e nekem olvasni. Könyvtárból kölcsönöztem ki, elég zavartan. No nem mert prűd vagyok, hanem mert ez (még mindig a borítóról beszélek) ízléstelen. Aztán a viszolygást legyűrve belekezdtem, ne ítéljünk ugyebár a külső alapján. De megint csak azt kell mondjam: ízléstelen (már nem a borítóról beszélek). Két fejcsóválás között azzal nyugtattam magam, hogy ez az első önálló publikációja a szerzőnek, valahol mindenkinek el kell kezdeni… ami igaz is, de ezek az írások nyugodtan maradhattak volna az asztalfiókban. Esetleg előkerülhetnek egy kanbulin, ahol illuminált állapotban olvassák föl egymásnak azon férfiúk, akik még képesek erre, és nem az asztal alatt fetrengenek. Körülbelül ilyen állapotban lehetnek élvezhetőek Nagy Koppány Zsolt „viccei” és „szellemes megjegyzései”.

Részletek egy nálam hozzáértőbb recenziójából, akinek véleményét én is osztom:

Nagy Koppány Zsolt Arról, hogy milyen nehéz című első kötete az eszközeiben bizonytalan, kiforratlan szerző jellegzetes melléfogásait vonultatja fel. (…) Több írásból az derül ki, hogy Nagy Koppányt foglalkoztatják a jelek, a nyomok, ezek szavakba foglalhatósága, az elmondhatóság összefüggése testi jelekkel és ettől – látszólag független – külső eseményekkel. (…) Az írás alapkérdései érdeklik, de láthatóan nem tudja, hogyan járhat utánuk; például azért, mert nem ismeri a mesterség szabályait. Vagy legalábbis a kötet írásakor még nem ismerte. (…) Az ember ilyenkor óhatatlanul arra gondol: nem jelent-e meg ez a könyv egy kicsit hamarabb a kelleténél? Pontosabban: nem lett volna-e jobb Nagy Koppány Zsoltnak és olvasóinak, ha egy kiérleltebb, megrostált változat jelenik meg valamivel (mondjuk, egy-két évvel) később? Az ilyen kérdés persze illegitim, mindenekelőtt azért, mert a könyv megvan, és olyan, amilyen. Éretlenség mutatkozik benne, de mutatkozik fogékonyság is. (…) Helyenként az az érzésem, hogy nem azt mondja, amit mondani szeretne, hanem azt, amit az ujjaival lever a billentyűkön. Ebből aztán klisék lesznek, méghozzá üzemképtelen klisék; pedig az is kiderül a könyvből, hogy egyáltalán nem sematikus a gondolkodása. Gondolkodva írni vagy írás révén gondolkodni: nagyjából ez a két lehetősége van. Továbbá az ehhez szükséges radikális döntés meghozatala vagy elmulasztása. 

/Marton László/

Bertolt Brecht: Koldusopera

Sajnálom, de ez lapos és bugyuta. Nézni, hallgatni talán élvezetesebb lehet, de így... küzdelem volt elolvasni, rövidsége ellenére. Nem kérek több Brechtet, köszönöm, csak ha köteleznek rá.

Themze-parton egynehányan 

Összeesnek hirtelen! 

Azt beszélik, semmi pestis, 

Mac Macheath volt ott jelen.

Aletta Vid: E mái nap szül

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt csalódás. Október óta áhítoztam erre a kötetre, ami nem sok idő ugyan, de arra épp elég, hogy mítoszokat teremtsen köré az ember. A naiv, rajongó olvasó. A Száműzetésben című versébe beleszerelmesedtem, pedig „semmi extra”, csak olyan jól eltalált, letisztult, tökéletesre faragott. Úgy képzeltem, minden verse ilyen. 

Rosszul képzeltem. Hajaj, voltak itt olyan kínrímek/halmozott ragrímek, hogy falnak mentem tőlük. Nem egy olyan verset találtam, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni (ezt először mindig a saját műveletlenségem/hozzá nem értésem számlájára írom – nem értettem meg a költőt, mert nincs hozzá háttértudásom, jártasságom –, tehát ez nem feltétlenül A.V. hibája). Volt pár nagyon édes játék, tetszetős és élvezetes. Értékelem az intertextusokat, de itt talán már picit túljátszottnak hatottak. Alig-alig csillant meg az, amivel a Száműzetésben olvasásakor találkoztam. A hétköznapok bája , In memoriam Viginia Woolf és A rezervátum két sora. Körülbelül ennyi, ami megbizsergetett, elkápráztatott, vagy mélyebben megérintett.

In memoriam Virginia Woolf

Nyitva az összes ablak és kacagnak,

a Hold figyel, én finnül dúdolok,

fekete, vörös illatok a kertben

forogva, mint az éhes farkasok

belekapnak a kéklő lepedőbe,

s lehúznak egy-egy álmos csillagot.

Nyár van az éjjel bársonyfüggönyében.

Kastélyomon halkszavú szél matat,

hosszú ujjakkal fonja a borostyánt,

aztán elejti, bólint, elszalad.

Tudom úgyis, a folyóig rohan csak.

S ott majd a fehér köd hajába túr,

remegni fog, a hullámokra hullik,

megmossa arcát, végül elcsitúl.

Meleg van még. Gyökereim a vízben.

Köveket látok, árnyékhidakat,

Orlandót látom, közeleg az úton,

nyomában apró aranymadarak.

Orlandót látom. S lenn, bokája mellett

A legfalánkabb isten ébred most: a Nap.