Virginia Woolf: Saját szoba

Ahhoz, hogy egy nő írhasson (ahhoz, hogy bárki írhasson) feltétlenül szüksége van egy saját szobára. Ahhoz, hogy egy nő írhasson, szüksége lehet arra is, hogy Virginia Woolftól olvasson. 

Nem mondanám, hogy nehezen olvasható, de türelem kell hozzá, és higgadtság. Nem hosszú írás, de hosszú folyamat, és magunkban is meg kell születnie a gondolatnak, amely magvát az írónő csak elhinti. Vagy nem is ő hinti el, hanem azok az írok, akikről beszél. Egy könyv élettartamát, hatóidejét nem lehet pontosan megadni előre, de írni kell úgy is, hogy nem tudjuk a holnapnak, vagy a következő századoknak is szól-e majd a szöveg. Ilyeneket kell írni, ilyeneket kell olvasni: ilyen időtlen gyönyörűségeket. Nem indulatból ír, hanem szikrázó bölcsességgel és pontossággal. Követni való, és utolérhetetlen. Tényleg, csak a legnagyobb szavakkal lehet...

Éljen a nő, éljen a saját szoba, éljen Virginia! És persze: a nőirodalom.

Az elmúlt évszázadok során át a nők olyan tükörként szolgáltak, melyben megvolt az a varázslatos és gyönyörűséges képesség, hogy a férfi alakját kétszeres életnagyságban verje vissza. (…) A tükörbeli látomány tehát felette fontos (..). Vedd el tőle, és a férfi meghal, mint a kábítószer-élvező, ha megvonják tőle a kokaint.

Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen

Minden kabát átmeneti.

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megírnék mindent az életemből. Kiírnám magamból azokat a jelentéktelennek tűnő pillanatokat, amelyek tengelyén emberi sorsok fordulnak meg, és indulnak ellenkező irányba, vagy éppen 360°-os fordulatot vesznek, és szédelegve, zavarodottan folytatják a megkezdett utat. 

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megtalálnám a szavakat, a tökéletes szavakat arra, milyen nyomasztó tud lenni, ha egy tárgynak olyan neve van, ami a használaton kívüli állapotára utal. Egyetlen esernyővel védeném magam naptól, esőtől és emberektől. Összecsukva rá is tudnék támaszkodni, ha úgy adódik. 

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, úgy tudnám összeállítani apró szeletkékre tört tükrök mozaikját, hogy közben egészen higgadt lennék, csak belülről remegnék csillapíthatatlanul. Röntgenszemmel vizsgálnám a hétköznapokat, és félretenném az izgalmas részleteket. Keverném a kártyát, hogy ne maradjon egymás mellett két hasonló. Szeles időben szétszórnám egy kézirat lapjait az udvaron, aztán szórakozottan (?) egymás elé és után pakolnám a számozatlan lapokat, és csodálkoznék rajta, hogy így is összeáll a történet.

A történetek így vagy úgy, de mindig összeállnak végül. Erre tanított meg ez a kötet.

Séllei Nóra: Lánnyá válik, s írni kezd

Nagyon örülök, hogy ez a tanulmánykötet nemrég a kezembe került. Azt sem bánom, hogy valószínűleg tetemes könyvtári bírságot kell majd fizetnem érte, abszolút megéri. 

A tanulmányok világa veszélyes terep, sok tanulmányíró elsüllyed az idegen szavak mocsarában, és ahelyett, hogy az olvasónak átadna valamit, csak makacsul ismételgeti a latin kifejezéseket. Nehéz olyan jóízű, lelkes, pontos és olvasásra érdemes, méltó szövegeket találni, mint amilyen Séllei Nóra kötete volt. 

Szerettem (majdnem) minden oldalát. Azt, ahogy a szerző megnyílt előttem, ahogy kicsit megismerhettem a szavai, gondolatai által. Ügyesen vezette rá az olvasót a következtetésekre, kőről kőre lépdeltünk együtt, a felfedezés, megértés igazi öröme azonban sajnos nem volt meg úgy, mint az általam nemrég olvasott P. Müller Péter tanulmánykötetben. Ennek ellenére minden tiszteletem az övé, precíz, akkurátos elemzéseket, értelmezéseket adott ki a kezéből. (Fura párhuzam, de a könyvből olyan Séllei Nóra-képet ismertem meg/alakítottam ki magamban, amilyennek a Született feleségek Bree-jét tartom… aki ismeri a sorozatot, érti. :) ) 

Séllei Nóra rávilágított arra, hogy mennyit ronthat vagy javíthat a fordítás egy irodalmi alkotás esztétikáján, és ami még fontosabb: a megértés, helyes értelmezés esélyein. A fordítási javaslatok, melyeket lábjegyzetben közölt, igazán hibátlan megoldások, szemben azokkal, amelyeket mint „elrettentő példát” közölt a Jane Eyre egy magyar fordításából. Rövid példa, hogy illusztráljam: „I wanted to hear his voice, yet I feared to meet his eye.” Ebből a gyönyörű mondatból a fordító ezt farigcsálta: „Hallani akartam a hangját, de féltem is a találkozástól.” 

Elgondolkodtam azon, hogy eredetiben kéne olvasnom a Jane Eyre-t, hogy a fordítók által lefaragott szépségekben is gyönyörködhessem. (Van, ahol gyönyörű félmondatok maradtak ki a magyar fordításból, és Séllei Nóra megmutatta, hogy nem azért, mert lehetetlen lett volna magyarul valamelyest visszaadni őket). A lábjegyzetekből sugárzó felháborodásban én is osztoztam: hanyag, lusta fordítói munkára vallanak az egyszerű nyelvi megoldások. 

A legkedvesebb részem a kötetből a Jane Eyre elemzése volt. Nemcsak azért, mert ez az egyik kedvenc olvasmányom, és ezért mélyebben ismerem, mint a többi elemzett művet, hanem mert rengeteg újdonságot tudtam meg, új nézőpontokba helyezkedhettem. Hajlamos vagyok a regények, novellák szereplőire valódi alakokként gondolni, és elfelejtem, hogy csupán struktúrák, megjelenített gondolatok, a szerzői üzenet közvetítői, allegorikus alakok. Séllei Nóra segített abban, hogy ne csak laikusként olvassam a továbbiakban az irodalmi műveket, hanem elemző tekintettel, és kicsit kritikusabban. Ebben a kedvenc tanulmányomban nagyon jól működött az egy szálra felépített elemzés is, a gondolatok végigvezetése, bár a befejezést kicsit túl tömörnek, elsietettnek érzem. Jane Eyre hangjának keresésére és megtalálására fűzte fel elemzését a szerző, nagyon szépen, tisztán. Használta az angol nyelvű szakirodalmat mint hivatkozást, de nem szolgalelkűen, hanem a számára nem egyértelmű gondolatvezetéseket bátran bírálva. Tetszett ez a magabiztos hang, az ötletgazdagság és a lelkesedés, amit kiolvastam a sorok közül. 

Nagyon szeretnék még olvasni tőle, illetve ebben a témában más köteteket. Igazi agytorna volt, fitness a szellemnek. :)

Bíró Kriszta: Fércmű

Amilyen nagy lelkesedéssel kezdtem bele, olyan levert, csalódott vagyok most. Ha az előző két könyvéhez kéne mérnem ezt, egyértelmű, hogy ez tetszett a legkevésbé. Próbálom függetleníteni az élményt a korábbiaktól, de ez nehezen megy. 

A Fércmű, bár eszközeiben és témáiban hasonlít Bíró Kriszta korábbi írásaihoz, világképe alapvetően más. Nem éreztem azt a belenyugvást a világ rendjébe, amit korábban, azt a rendíthetetlen játékosságot, bolondozást és életerőt. A Fércmű többnyire szomorkás történetek láncolata, korrajz az írónő gyermekkorából és napjainkból. Kőbe vésett tragikus sorsok, reménytelen élethelyzetek, olyan sorsképletek, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk az utcán anélkül, hogy tudnánk róla. 

Elmegyünk a kéregető, koszos cigánygyerek mellett, az utcán verekedő neveletlen tizenévesek viselkedésén felhorkanunk, hibáztatjuk a szülőket, a tágabb családot, a világot, Istent. Csak magunkat nem, sőt, saját magunkra nem is gondolunk éppen, mi makulátlan kosztümben vagy öltönyben igyekszünk a munkahelyünkre, egészen elkülönülve a világ dolgaitól. Szeretjük azt hinni, hogy elkülönülve. 

Bíró Kriszta beránt minket a világba, megpofoz párszor, lök rajtunk néhányat, megmutatja, hogy nem vagyunk, nem lehetünk érintetlenek. Én csak azt bánom, hogy végül nem röhög a képünkbe a Fiókregény Sóri Micije, nem ránt fel a földről Jozefa, nem igazítják meg a ruhánkat, és engednek tovább, hogy mosolyogjunk azért, mert nem csak ilyen az élet.

A Fércmű nagyon pesszimista, szeretném ezt hinni. Szeretném, hogy ne realista legyen.

Hajlama elvtárs olyan volt, mint Tizennegyedik Lajos. Sose láttam, viszont abszolút uralkodott.

Michel Houellebecq: A csúcson

Ha megengedem, hogy a szenvedély behatoljon a testembe, a nyomában rögtön megjelenik a fájdalom.

Voltak mocskos részei, de összességében jó volt olvasni. Houellebecq (a neve leírásához mindig puska kell…) nagyon jól ír, e könyv alapján végtelenül pesszimista (jogosan!), és ugyanilyen szellemes ember is. Hasonló élmény volt, mint Camus Közönye.
Az ellen sem tudok lázadni, ahogyan a műben a nőket kezeli, ugyanis rajtuk nem látszik, hogy elégedetlenek lennének a státuszukkal. (El tudom fogadni, hogy a mű világa zárt világ, saját törvényekkel.) Érdekes alak Valérie, Michel (azaz Houellebecq) őt állítja be a tökéletes nőnek. Szinte minden realitást nélkülöz a jelleme-viselkedése-külseje, és pláne ez a hármas így együtt, de hasznos lehet belegondolni, mennyire képes ezeknek a szerepeknek megfelelni egy hétköznapi nő. Szerintem kb. max. 20%-ban, de arra a húszra rá lehetne gyúrni. ;)
Annak, hogy nálam három és fél csillagos a befejezés – zs kategóriás akció-terror-thriller –, a sok közbeékelt üzleti fejtegetés – köztük persze volt ügyesen elrejtett társadalomkritika – és a túl sablonos jellemek oka. Jean-Yves élete például szappanoperában is elfért volna, a házassága, az unásig ismételt összejönni-a-fiatal-bébiszitterrel dolog még hiteltelenebbé tették.
A sztori nagyon sok helyen biceg, de elviszi a vállán a jó szöveg, az érdekes főszereplő, és a bátor társadalomkritika. Nem mondom, hogy nem undorított, de végig elgondolkodtatott. És ha köntörfalazik, ezt nem tudta volna elérni.

Az érzelmi elragadtatás és a szexuális megszállottság ugyanarról a tőről fakad: egyik sem jöhet létre az én részleges feladása nélkül; és csak akkor élhető át mindkettő, ha az ember valamilyen szinten képes elveszíteni önmagát. Hidegek lettünk, racionálisak, különlegesen erősen tudatában vagyunk az individuális létezésünknek és a jogainknak, és főleg: el akarjuk kerülni az ellenszolgáltatás nélküli adakozást és a függőséget.

Weöres Sándor: Psyché

Anno elő-magyarfakton (pluszhumán órának kereszteltük) volt olyan feladat, hogy találjunk ki egy költőt komplett életrajzzal, és írjuk meg néhány versét is. Én akkor egy spec. megoldást választottam: Csokonai Lillájának az életrajzát plasztikáztam át egy kissé, hogy ő is költő legyen. Megírtam néhány levélváltását is Mihállyal, meg válasz-verseket, például a Boldogságra. Nagyon élveztem, még Power Point – bemutató is lett belőle, szerintem messze a mi csapatunk vette a legkomolyabban a feladatot. :)

Aztán szóba került a feladat ihletője, mégpedig ez a könyv. Nagy ötlet, az tény. Már vagy két éve meg is vettem, de csak pihent a polcomon. Többször belekezdtem, de hamar feladtam. Most arra jutottam, hogy az ötlet tényleg remek, a megvalósítás is színvonalas és ügyes, viszont én ezt a stílust nem szeretem. Egyszerűen idegesít. Úgyhogy minden tiszteletem Weöres Sándoré, hatalmas munka, tsak nem a szám ize szerént való. Igy tehá' molyon tsillagokkal nem is illetém.

Bodrog parttyát tsiga járja, 

Ágaskodik a szorvája, 

S hogy ha fogom kis markomba, 

A szorváját vissza vonnya, 

Szégyenemre.

Ám ha Patak fő útszáján, 

Lejtek faromat riszálván, 

Minden legény szeme tátva, 

Ágaskodik a szorvája, 

Örömemre.

Gordon Agáta: Ezüstboxer

Tetszett. G. A. közel engedett a regényalakokhoz, szinte éreztem a testük melegét, megcsapott az illatuk, ahogy elsiettek mellettem. Hétköznapi és szokatlan érzés volt egyszerre. Adria nagyon érdekel, róla többet olvastam volna. Gordon Agáta meg úgy egészében birizgálja a fantáziámat, szeretnék még olvasni tőle, a Kecskerúzs lesz a következő, azt hiszem.

Végül mindent újra kell tanulnunk, ami fáj.

Miklya Anna: A hivatásos

Attól eltekintve, hogy igazán egyik szereplővel sem tudtam azonosulni* – sőt, a legtöbbtől undorodtam –, igazán jó kis írás volt. A könyv végén van egy (meg persze a neten ezer) kép Miklya Annáról, és óhatatlanul az jutott az eszembe, mikor erre rápillantottam, hogy most komolyan ez a lány írta le EZT a történetet?. Merész volt, amit értékelek, de kicsit sok, abszurd módon sok, amit viszont nem. Jó, persze, nagy kontrasztokat akart, de éppen emiatt lett megfoghatatlan az egész. Túl sokat akart ebbe a 172 oldalba belepréselni. Én csak azt üzenném neki, hogy a kevesebb talán több, és hogy akarok még olvasni tőle. Erre igyekszem a közeljövőben sort keríteni.

Néha úgy éreztem, egy nagy üres forma vagyok, egy üres zsák, amiben nincs más, csak ő.

Szabó Magda: A pillanat

Nehéz ügy. 

Az biztos, hogy nem lesz a kedvencem, mint ahogy az is, hogy az elején nehezen jutottam túl. 

Alapvetően nem vagyok jártas a mitológiában és a latinos műveltségem hagy kívánnivalót maga után, nem is keveset. Az Aeneis cselekményét is csak vázlatosan ismerem. Ismeretek hiányában a regény helyett Szabó Magdát tudtam igazán csodálni, aki úgy járkál az antik istenek között, mint én a kedvenc antikváriumomban, olyan otthonosan, és csalhatatlan (m)értékítélettel. Becsülöm ezt a munkát, az írónőt még jobban, de ez a mű most nem tudott közel kerülni hozzám. Ötletes, sőt, virtuóz, Magda néni biztosan kidolgozott vele magából valamit, ami nyomta a lelkét, de nem volt katarzis, nem tudtam azonosulni senkivel, Creusa érdekelt, Laviniát szántam, Aeneas alakját – nyilván a cél érdekében, persze – nevetségessé stilizálta, ezen helyenként derültem, máshol ingattam a fejem: ej, már majdnem feministának tetszett lenni.

(…) nincs modell se férfira, se nőre, mindenki univerzum, magányos mikrokozmosz, hisz éppen itt a baj, hogy az ember embernek születik, nem képletnek, és nem öntőmasszába kerül, mikor a világra jön (…).

Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek – Gyávaság

…az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és az, ahogyan visszaemlékszik, amikor el akarja mesélni.

Hiányzott már nekem ez a kőrösis hang. Azt mondták, unni fogom. Hogy az ember hamar eltelik a stílusával. Nos, ez nálam még nem következett be. :) Aminek a legjobban örültem, az a regény ritmusa. Szépen kidolgozott, pulzáló, vissza-visszatérő mondatok és motívumok. A családtagok sorsát összekapcsoló vonások. A hangulata hasonlított a Milyen egy női mell?-éhez, de nem zavart, vagy untatott ez a hasonlóság. Sőt. Régóta akartam már olvasni egy ilyet. Jólesett.

László Noémi: Papírhajó

Ezt most nagyon szerettem. Nálam L. N. ezzel a kötettel érkezett be igazán. Igényes válogatás, jól szerkesztett, gazdag. Szép, tündéri, változatos. Csillagos ötös! :)

Időmilliomos

Óra kondul, nem számolom, hányszor. 

Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. 

Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. 

Mi történt, most miért nem visszakoztam. 

Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. 

Már nem veszettül, nem is átkozottul, 

csak egyszerűen látni szeretnélek. 

Ráérek. 

Kiss Judit Ágnes: Koncentrikus korok

Végigcsinálni, 

abbahagyni 

egyformán retteg az ember, 

minden, mi egyszer 

elkezdődött, 

veszélyes, halálos fegyver.

Kiss Judit Ágnes lírája olyan közel áll hozzám, mint Szabó Magda prózája. (SzM lírája is csodás, csak ez most más téma.) Legutóbb a legeslegelső verseskötete, az Irgalmasvérnő került a kezembe, és az némileg csalódást okozott. A Koncentrikus korok újra meghozta a KJÁ-élményt. Sok verset ismertem már belőle, ezeket jó volt látni, újraolvasni. Néhányat szinte fejből tudtam már, annyiszor elővettem olyan helyzetekben, amikor segíteni tudott rajtam. Jó, hogy megvan nekem ez a kötet is, bármikor levehetem a polcról. 

Kiss Judit Ágnesről olvasok, de csak részben, csak látszólag. Magamról olvasok, a Nőről olvasok, magamat látom pongyolában és régi szeretők emlékén merengve (pedig nincsenek régi szeretőim). A Nőiség évezredekkel ezelőtt kódolt üzenetei ezek a versek, ott vannak mindannyiunkban. KJÁ mesteri módon tudja felszínre hozni őket.

Parti Nagy Lajos: Ibusár / Mauzóleum

Ibusár

Zenés-táncos huszerettet nem olvastam még, ezt be kell valljam. Meg azt is, hogy baromira élveztem! Messzire kellene visszanyúlnom a virtuális könyvespolcomon, ha hasonlóan felszabadító élményt keresnék. És lehet, hogy az ujjaim akkor is Parti Nagy Lajos egyik könyvébe ütköznének… 

Páratlan, amit ez az ember tud. Tegye fel a kezét, aki olvasott már olyan „szerzői megjegyzéseket”, hogy 

Ringatózik a dalra mint egy sajt, majd föleszmél. 

vagy 

Besettenkedik, egy echte gróf, mint egy földíszített szódásüveg, díszmagyarban, díszfranciában, díszmonokliban. Még a tekintete is raccsol.

A színpadi előadást még nem láttam sajnos, de folyton Bíró Krisztát képzeltem Jolán helyébe. Nagyon szeretném megnézni, mert ha olvasni ennyire jó volt, milyen lehet akkor a színpadon, egy jó rendezővel, és Bíró Krisztával?!

Mauzóleum

Kis magyar bérházvalóság. Mindenki beteg idegi alapon, meg oféliázik. Közben valakinek jól befűtenek. Jó ötlet volt egy kötetben kiadni az Ibusárral, egymagában szerintem nem lenne eladható. És meg kell jegyeznem, hogy a második felvonás elég vontatottra sikerült.

Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő

Mi van volt veled, Irgalmasvérnő? Jó, hogy ez az első megjelent versesköteted, de akkor is… Nem ezt vártam, többet, jobbat. Olyan jól tudod ötvözni az utcasarki hangot az angyalok kórusával, itt meg… közönségesség volt, költészet kevés. Szerencse, azóta már két sokkal jobb kötet látott napvilágot a verseiddel, de azért meg kell jegyezni: ez nem volt lehengerlő kezdés. 

Amikor felbukkantak a már (netről) ismert, kedves verseim (pl. a geometria), akkor örültem nekik, de sajnos ezek sem tudták három csillagnál magasabbra tornászni a kötet értékét – számomra. 

Várat még magára a Koncentrikus korok, most kicsit elment tőle(d) a kedvem. Akkor is, ha butaság.

geometria

Az vagy nekem, mi magadnak sosem, 

és én benned magamnak idegen 

alakként tükröződöm. Szüntelen 

felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen

ahol te kezdődsz, ott nekem már végem, 

mit érzel, az te és nem én vagyok. 

Utánad nyúlnék, s csak magamat érem, 

és nem veled, magammal harcolok. 

Minek tagadjam? Közös útra vártam, 

vagy legalább egy kereszteződésre, 

ahol egymásba nyílnánk… Magyarázzam?

Hiába tágulunk bele a térbe, 

mindez csak látszat, lázálom, mese, 

mert síkjainknak nincsen metszete.

Tóth Krisztina: Magas labda

Vannak nagyon erős versei, hatcsillagosak, mellette viszont olyanok is, amikkel nem tudtam nagyon mit kezdeni, nem jutottak el hozzám, de azért rendben vannak : szép képek, satöbbi. A kötet első fele egészen elvarázsolt, ha a 25. oldal körül kellett volna értékelnem, akkor öt csillagot adtam volna. 

[Megjegyzés: T. K. nagyon szeretheti a zacskó-faágak-között képet, mert legalább háromszor elővette ebben a kötetben, legalábbis ennyit „számoltam”, lehet, hogy egy negyedik elkerülte a figyelmem. ;D]

akcentus nélkül 

csak a félelem nyelvét beszélem

Závada Pál: Jadviga párnája

Tudom, nem olyan a legtöbb asszony, mint én, hanem mindent eltű rő en simulékony. S néha magam is sóvárogtam rá, bár-csak ilyen lennék! De nem értik a férfiak!, nem értik (és Magának is jópár év kellett, míg kezdte már felfogni), hogy ő k maguk vágják el a legbelülr ől kihajtó érzelmeim növését! Azzal, hogy nap mint nap sürgetve, haszonlesve várják: Lehet-e már learatni engem. Másnap meg ismét. Boruljak virágba, forduljak term őre, sebesen és tüstént. Mért gondolják, hogy a mondott id őben, ha akarom, ha nem, muszáj kasza alá dő lnöm? De ha én nem haszonnövény, hanem vadvirág vagyok! 

/Jadviga saját magáról/

Veszedelmes egy nő ! Ijeszt ően kiismerhetetlen, s életveszélyesen képes kiterjeszteni hatalmát. S még ha fölforrósodik is, legbelül jéghideg. Szerelmi úrnő szeret csak lenni (avagy ha néha akarna is mássá változni, nem tud), szenvedélyének szolgáló cselédjévé válni pedig nem képes soha! És amint újra és újra hazatalál benne a rontás – akkor csak széttiprást, összeomlást, vért akar látni. Utána pedig bocsánatkérését a vérz őnek. S így majdan megenyhül, utóbb talán szelídség, szeretet és valami kifürkészhetetlen természet szenvedély is föltámadhat benne. 

/Franci Jadvigáról/

Mert az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy ha az egyik alak benne valóban a szerelem el ől elfutó nimfa – a másik épp a vele ellentétes alkatú, csábító szerelemistenn ő.

A harmadik véleményt Ondris írja a naplójába, és igen leegyszerűsítve, de összefoglalja Jadviga jellemét, legalábbis azon részét, amit ő felfoghat belőle. 

Rendkívül érdekes ez a nő, de sehogy sem szeretnivaló. Hasonlít kicsit az Iszony Nellijéhez, ám vele sokkal nehezebb együttérzést tanúsítani számomra. Nelli Sanyijától én is borzongtam, undorodtam, de Ondrist szántam és sajnáltam. Bár eleinte sürgető vágya és türelmetlensége, erőszakossága miatt nem kedveltem, később, ahogy egyre reménytelenebbé vált feleségéhez fűződő szerelme, elnéztem neki mindent. Jadviga egyszerűen nem való egyetlen férfi társául sem. Vagy azért, mert lélekben Apácskáé, vagy csak egyszerűen így lett kódolva. Van benne valami Bovaryné is, de az ő szenvedélyeit – helyenként azok hiányát – nem tudtam megérteni. Haragudtam rá, amiért úgy kínozta Ondrist, és nem tudott vele őszinte lenni. Néhol érteni véltem a motivációját, de mindig összezavarodott a kép. Megalázták, fájt, de odasündörgött, sündörögtek hozzá, de megalázta ő is, aki így cselekedett. Pontosabban a férjét. Ha adott is, akkor sem magát adta, csak valami odavetett darabkát, hogy nesze drágám, rágódj rajta . Bármilyenek is a körülményei, én megvetem Jadvigát. Az a húzd meg-ereszd meg, amit játszott Ondrissal egyszerűen kegyetlenség. (pl.: 353. oldal)

Zavartak a „lábjegyzetek”, szerintem több volt belőlük a kelleténél, de érdekes volt ez a hármas naplóregény megoldás, ahol két generáció és három ember üzen, elemez, kesereg és remél. A stílusa tetszett, egyes leíró részek megpirongattak, néhol fel is szisszentem, hogy ez már majdnem sok, de Závada mindig megállt a határvonalon. Nem volt sem indokolatlan trágárság, sem öncélú szexualitás. Na jó, a fakanalas sztori nekem már kicsit fujj.

A tánc-zene-tenger hasonlat gyönyörű volt. (334. oldaltól) Ha más nem is ragadott volna meg ebben a történetben, az ilyen részekért terveznék még olvasni Závadától.

Mindketten tudjuk, drágám, mi az, amikor az ember úgy odaadja magát a boldogságnak, hogy szinte felolvad benne, és mi az, amikor erre képtelen, bárhogy is szeretné.

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Nem is tudom mit írhatnék. Tetszett – ez biztos. De valahogy átfolyt rajtam. Talán a rövidsége miatt, de valahogy nem volt időm elmerülni benne. 

Viszont továbbra is nagyon tetszik Ulickaja stílusa, jellemábrázolása. Összeköti a történelmet a kisemberrel, és én ezt hiányolom például a történelemórákból (csak az enyémek ilyenek?!). Közel hozza a történelmet és az emberi lelkeket is. Fogok még olvasni tőle ha végre visszaviszik a könyveit a könyvtárba .

Magát az írói tevékenységet éveken át vallási szertartásnak tekintette: a Pavlov nevű másodrangú írót, Pauszaniaszt és Palamoszt bionyos értelemben egyenrangú szerzőknek tartotta – azon az alapon, hogy a lexikonban ugyanazon az oldalon szerepeltek. Az évek során megtanulta önállóan megkülönböztetni a hatalmas könyvóceán igazán nagy hullámait a kicsiktől, a kicsiket meg a partmenti habtól, amely csaknem teljesen ellepte a modern irodalmi részleg aszketikus polcait.

Kaffka Margit: Az élet útján – Versek, cikkek, naplójegyzetek

Ami forradalom, szabadságharc a kereszténység óta volt Európában, mind megismételte az elsőt a nőkkel való elbánásban. A barikádokon halni jók voltak; fölös létük heve lobbot vetni és hajítani csóvát; kisarcolt, szegény tetemükkel tömni a sáncokat „Szabadság!” – mit jelentett ez a szó Párizs halkofáinak és vértanú zöldségárus-nőinek? Nem kellett-e azontúl éppúgy elviselniük férjük ütlegeit?… Mégis, milyen sikerrel uszította és fanatizálta őket a férfiszó… Ám mikor az eredményeken osztakoztak, mindig első volt visszaparancsolni a nőt a főzőkanálhoz. És sokkal okosabbat ma sem tudott kitalálni.

  

Nagyon szeretem Kaffka Margitot. Az érzékenységét, a stílusos mondatait, a jól megválogatott szavait. Őt olvasva olyan, mintha múltszázadi barátnőmmel, lelkemhez közel állóval beszélgetnék. Kaffka Margit igazán NŐ, és meg is tudja fogalmazni, mit jelent ez. Nem rikácsolva és hisztériázva, hanem hűvösen, komolyan, de tekintélyt parancsolóan. El sem tudom képzelni, hány értelmiségi nőnek adhatott reményt, követendő példát a századforduló első évtizedeiben, és talán még most is. Nem utasítja el a klasszikus női szerepeket: nem mást, hanem többet akar. Jogosan, és rendíthetetlenül. Nem a világtól vár el valamit: az asszonyoktól várja a változást. Annyi erő van benne, amennyi talán öt-hat férfiba sem szorul. Csodálatos, én csak ülök itt, és gondolatban meghajlok előtte, a jelleme, tehetsége és munkássága előtt egyaránt.

Az asszony tudjon grandiózus lenni az adásban, nem szatócskodó és ravaszka – ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen vissza gyengesége előnyeivel, kímélje a védtelen férfit – ahogy Lengyel Menyhért mondaná. Tudjon elmenni – túlnőni, felegyenesedni – súlypontját és értékmérőjét önmagába helyezni, nemcsak a férfi tetszésébe. Tanuljon szolidáris lenni; de nemcsak férfiakkal és nemcsak a többi nők ellen. És mindenekfelett próbáljon közeledni önmagához és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy, eltemetett, rég pihenő teremtő értékeket, amelyekkel adós a világnak, s amelyek nélkül bizonyosan hiányosabb és csúnyább ez a világ.

Háy János: Házasságon innen és túl

Ez még szerető, az már feleség 

ez még feleség, az már szerető. 

Ez még elvált, az már házas, 

ez még házas, az már elvált. 

Ez még szeret, az már nem emlékszik, 

ez még nem emlékszik, az már szeret. 

Ez még vadászik, az már megfőzte, 

ez már megfőzte, az még vadászik… 

Ez már, az még és ez még, az már, 

de végül mindegyiket megette a halál.

A fenti szövegnél jobban nem tudnám összefoglalni ennek a novellagyűjteménynek (ciklusnak?) a lényegét, témáit. Egyik kedvenc irodalmi toposzom a szerelmi háromszög, házasságtörés, válás. Több oka van ennek, most egy személytelenebbet választok: mindig is érdekelt, hogyan dolgozza fel egy férfi és/vagy egy nő, hogy esküt szeg. Ott lebeg-e a szeme előtt a házassági eskü szövege, amikor más ágyában ébred? Van-e valós súlya még ma is (volt-e valaha?) ennek az eskünek, s ha igen: mekkora? Átgondolja-e az, aki kimondja? Komolyan vehető-e, hogy holtomiglan-holtodiglan, amikor még magunkat sem ismerjük igazán, és fogalmunk sincs arról, milyen változáson megyünk keresztül az elkövetkezendő napokon, években, évtizedekben? Végeláthatatlan kérdések sorozatával lövöldözhetnék tovább, de a válaszokat inkább Háy írásai alapján próbálom megfogalmazni magamnak, és a jövendőbeli olvasóknak is ezt ajánlom.

Nem estem hanyatt ettől a könyvtől, nem rohantam hisztérikusan a könyvesboltba, hogy nekem kell ebből egy saját példány, de azonnal. Nem is tetszett minden írása egyformán, sőt: középtájt már kimerítettnek tűnt az eddig kimeríthetetlennek látszó téma, a házasságtörés és a szerelem bonyolult kémiája. Túl sok volt Budapestből, az elfoglalt üzletemberekből meg a pénzéhes luxusprostituáltakból feleségekből. 

Sok volt az olyan írás, amit mintha ugyanazzal a sorvezetővel írt volna Háy, szappanoperai mélységekbe csúszott le: pl.: Egy budapesti cégvezető, Agglomeráció, Nehéz. 

Viszont azt is el kell ismernem, hogy az életben vannak ilyen szappanoperai mélységek. Vannak csalánozók szintjén vegetáló emberek, párkapcsolatok. Ami viszont kellett volna, az a bizonyos plusz, valami, ami odacsap az asztalra, na az hiányzott a fent említett írásokból. 

De voltak üdítő kivételek, sőt, egészen mély, új, bátor írások: Petőfi, Titok, Lajos utolsó levele Feri feleségéhez (kedvenc!), Egy budapesti lakos élete (megrázó), A halottember, A népzenész, A telefonszerelő, A pince, Csöpi. 

A stílus rendben volt, oldott, könnyed, ügyes, az alaptéma kedvenc, a megvalósítás döcögött csak, aránylag sokszor, de vegyük úgy, hogy el van nézve az utolsó negyven oldalért.

Mert ilyen a szerelem, valójában magunkban születik, és kevesebb kell a másikból bele, mint gondolnánk.

Szabó Magda: A Danaida

„A Danaidá-ban először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele, elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű-élet, amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.”

A fentieket írta saját művéről Szabó Magda, és tömörebben nem is tudnám megfogalmazni a regény lényegét. Csak azt tehetem hozzá, hogy ez rendhagyó élmény volt, a jól ismert nyelvi közeg ellenére. Érdekes a szerkesztés, az önéletrajz fonalára felfűzött történet, és a szereplők is kissé idegenek számomra, nem úgy, mint a többi, általam olvasott Szabó Magda regényben. Katalin lennék, ha nem engedte volna, hogy házi rabszolgaként működjön, és nem hátrált volna ki szépen lassan a saját életéből, átengedve mindent Melindának, aki szintén lehettem volna , ha ő a gaz csábító, ha szenvedélyesen megcsókolja Eleket, s erre toppan be Katalin. Még Elek is lehetnék , ha nem lenne végtelenül gyáva. Talán Nóra voltam egy kicsit, meg Kadarcs Júlia, de csak az elszántság miatt. Az egészen fiatal, Kis Sándorba szerelmes Katalin állt legközelebb hozzám, azzal együtt, hogy nevetségessé tette magát a szerelemben, mert legalább a saját érzelmei parancsát követte, nem másokéit.

Képtelen voltam szeretni Melindát, Katalint sem értettem, hogyan védhette, hogyan kapaszkodhatott éppen őbelé. Az is biztos, hogy nem kellett volna hozzámennie Elekhez, és összeköltözni Micó árnyával meg Anyucival, de ha már megtette, lehetett volna olyan erélyes, mint az utódja. Nagyon fájt, mikor Katalin kiköltözött hajdani lakásából, hogy aztán visszatérjen oda, ahol minden kezdődött. Óvoda helyett bölcsőde, de a szereposztás, még a berendezés is marad a régi. Elkeserítő, és nyomasztó. Encsy Eszter most nem találta a helyét ebben a regényben, mert valahogy túl disszonáns neki ennyi célt nem ért szenvedés.

(Csak én érzek a műben valami Iszony -ra emlékeztetőt?)

(…) az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije.