2012. február 25., szombat

Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse

Alapműnek gondoltam, ezért kezdtem el olvasni. Az eleje nagyon döcögött, már attól tartottam, hogy nem bírom elolvasni rövidsége ellenére. Aztán jöttek Pecsorin naplójegyzetei, és elkapott valami, amit utoljára az Anyeginnél éreztem...



Spleen. Ez a szó jellemzi leginkább korunk hősét. Nem lát semmilyen eszmét érdemesnek arra, hogy tartósan kövesse. Nem lát olyan asszonyt, aki megérdemli, hogy örökké hozzá láncolja magát. Nem talál olyan feladatot, melyben élethosszig örömét lelné. Ilyen Pecsorin. Mindezek mellett mégis van szíve, kíváncsi és intelligens ember, ha látszólag hidegen hagyja is, mint játszik másokkal. Rövid, és a nehéz kezdet után olvastatja magát. Négy és fél pont. 


Aki téged szeretett, nem tud többé bizonyos lenézés nélkül nézni a többi férfira, nem azért, mintha te különb lettél volna náluk – ó, nem – de van a természetedben valami különös, ami csak a tied, valami büszke és titokzatos vonás; a hangodban, bármit is szólsz, van valami legyőzhetetlen erő; senki sem akarja, hogy olyan állhatatosan szeressék; senkiben sem olyan vonzó a rossz, mint benned; senkinek a tekintete nem ígér annyi üdvösséget, mint a tied; senki sem tudja jó tulajdonságait jobban kamatoztatni, mint te, és senki sem lehet olyan szerencsétlen, mint te, mert senki sem igyekszik annyira meggyőzni magát az ellenkezőjéről.





Szabó Magda: Kígyómarás

Az első drámám Szabó Magdától. Hozta a várt színvonalat, sőt. Kíváncsi vagyok, létezik-e olyan, hogy nekem egy Szabó Magda-írás csalódást okozzon.


Paula alakja folytatja a Szabó Magdánál tipikus főhősnők sorát. A "végzet asszonya", szeretnivaló és utálatos egyszerre. Szenved és szenvedtet.
Érdekes kontrasztot mutat a falusi beszédmód és az értelmiség kifejezésrendszere, illetve érzéseik skálája. Mindegy, milyen szavakkal fejezik ki, az érzelmek ugyanazok. Érdekes történet, a kedvenc szereplőm Iboly volt, a maga egyszerű és tiszta szerelmével. Ötös. 

 A könyörület lágy érzés. Mit kezdenél velem, ha puha volnék? A nyakadba csimpaszkodnám, siratnálak téged, magamat, és esdekelnék, hogy vergődj tovább ebben az átkozott városban, remény nélkül, és hordd magadon az apád bélyegét, maradj a vörös orvos fia… Nem. Bennem csak szerelem van, ugyanolyan határtalan, mint amikor először lettem a tiéd. Az nem hagy ellágyulni.

2012. február 24., péntek

Venyegyikt Jerofejev: Moszkva-Petuski

Egy "kortárs" írás Oroszország hatalmas problémájáról: az alkoholizmusról. Nem, nem az alkoholisták szidásáról, vádaskodásról, vagy egyébről. Egy életforma, vagy sokkal inkább egy gondolkodásmód bemutatása. Még sosem voltam részeg, nem hogy alkoholista, de ez által az írás által betekintést nyerhettem egy új világba.



Az ironikus, humoros hang nem engedte, hogy túlságosan belekeseredjem a témába, és ez a legfőbb erőssége ennek az "útinaplónak". Keserű témákat foglal össze, és mégsem hagy keserű szájízt. Érdekes, igényes, szórakoztató.


Én már kezdettől fogva azt állítottam, hogy a forradalom csak akkor eredményezhet valami lényegeset, ha a szívekben, nem pedig az utcákon, tereken megy végbe.

Ráth-Végh István: Szerelem, házasság

"Minek nevezzelek?" Valamiféle dokumentumgyűjtemény, de nem a szokásos, száraz tényközlés.


Irónia, humor, és rengeteg érdekesség. Nagyon örülök, hogy teljesen véletlenül a kezembe került. Rengeteg érdekes idézetet találtam benne, ezek közül meg is osztok néhányat:

Hogy a nők szeressenek: meg kell hagyni azt a hitüket, hogy nem ismerjük őket. Nem hinnék el, hogy a férfi képes legyen ismerni is, szeretni is őket. (Chamfort)

Hamarabb kibékíteném egymással egész Európát, mint két asszonyt. (XIV. Lajos)

A szerelem tetszetősebb, mint a házasság, mert a regény mulatságosabb, mint a történelem. (Chamfort)

Barbara és Allan Pease: Testbeszéd a szerelemben

A "sokat ígér, keveset nyújt" tipikus esete.




"Mindennapi kommunikációnk 60-80%-ban gesztusok révén, testbeszéddel történik. Testbeszédünk segítségével jelezzük, ha valaki tetszik nekünk, s azt is, hogy a másik számára megközelíthetők vagyunk. A boldog szerelmesek tudják, hogy a gesztusok és az arckifejezés fontosabb a szavaknál.


A párkapcsolatban élők többsége fáradságosan törekszik tartós, kiegyensúlyozott kapcsolatra, de sokszor kudarcot vall. Ennek oka többnyire abban keresendő, hogy a férfiak és a nők mára elfelejtették a testbeszéd gesztusait és jeleit, amelyek őseinknek még a vérükben voltak. Pedig a testbeszédet meg lehet tanulni!


Erről szól ez a könyv, melyből sokmindent megtudhatunk például 
– a férfi és a nő szerelmi testbeszédéről, 
– a vonzás folyamatáról, 
– az első randevúkról, az internetes randikról, 
– a sikeres párkapcsolatok titkairól."

A fentiekkel kecsegtet az ajánló. Ehelyett kaptam néhány vicces megjegyzést, de több szerencsétlen tükörfordítást, és egy pár használható információt. Csalódás, másfél csillagot talán megér. Tízből.

George Orwell: Állatfarm

Sokszor a kezem ügyébe kerül egy alapmű, és rádöbbenek, hogy még nem olvastam. Rövidke önmentegetés után aztán belekezdek, és sűrű bólogatások közepette fejezem be az olvasmányomat. Így volt ez most is.

Az Állatfarm, azt hiszem, felkerülhetett volna 1-2 évvel hamarabb is az olvasmánylistámra, de nem baj, hogy csak most leltem rá. Eredetileg az 1984-et kerestem tőle a könyvtárban (azt is hamarosan elolvasom...), végül mégis ezt vettem le a polcról.
Észrevettem, hogy mostanában egyre jobban szeretem a társadalom és személyiségkritikát. Én is egyre többet elemzem magam, és éppen ezért érdekes számomra, hogyan csinálják ezt a "nagyok". Orwell zseniálisan.

Végig nagyon utáltam a disznókat, Bandit, a lovat viszont majdnem megsirattam. Csak köszönettel tartozom a szerzőnek. Szépen leírta ezt a gusztustalan világot.


Most már nem volt kérdéses, hogy mi történt a disznók arcával. Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó.

2012. február 12., vasárnap

20. századi magyar novellák (1905-1920)

A novella nem az én asztalom, gondoltam egészen a közelmúltig. Aztán jött Kaffka Margit Májusi zápora, az első olyan novella, ami igazán megérintett. Előkerültek az Esti Kornél-novellák. Aztán Csáth Géza és Tóth Krisztina meg Rakovszky Zsuzsa. És szinte észrevétlenül, de egyre több novellát kezdtem olvasni. Ez a novellagyűjtemény, amire a könyvtárba érkezése után szinte azonnal "lecsaptam" egy több szempontból is érdekes korban született novellák csokra.


Krúdy a Szindbád-novelláival eddig nem lopta be magát a szívembe, de ebben a kötetben két olyan írása is szerepelt, ami kifejezetten tetszett. A kedvencem nem lesz, azt hiszem, de ellenszenvet sem érzek már iránta. Nem volt olyan novella a gyűjteményben, ami legalább egy picit ne tetszett volna, de a kedvenceimet kiemelném:

Herczeg Ferenc: Bertalan úr feltámadása
Kosztolányi Dezső: Miklóska
Szép Ernő:  A vak asszony

Aki habozik, az már morális lény. Mi a habozás? Mesterséges szünet, mely arra való, hogy egy kívülről jövő esemény döntsön a kérdésben.

2012. február 11., szombat

Szabó Magda: Az őz

Féltékenység. Ki ne ismerné? És ki ismerné jobban, mint Eszti, akinek minden falatért küszködnie kellett, és látta  Angélát, akinek az ölébe hullott minden. Szabó Magda újabb csodás regényének elolvasására nyílt alkalmam.


Eszti féltékenysége nem a szokásos kellemetlen, elfojtott érzés. Pusztító, tevékeny gyűlölet, amely mindenre képes. Az ártatlan Angéla mit sem sejtve lesz Eszti "barátja", bizalmasaként kezeli őt. Esztit azonban egy percre sem lágyítja el a szelíd barátnő. Őrzi magában a gyűlöletet, minden szó egy újabb tüske, és akkor megjelenik az őz, amit Angéla kap ajándékba. Ez már túl sok. Tűrhetetlen. 
Angéla tulajdonképpen maga az őz. Naiv, védtelen, állati szinten vegetáló, mindig mások könyörületére szoruló kislány, aki sosem fog felnőni. Ha egyszer útjára engednék, azonnal vonat alá rohanna ő is. Eszti pedig ezt akarja, de sehogy sem sikerül elérnie. 
Bármilyen könyörtelen is Eszti, úgy érzem, közel áll hozzám. Angélát még csak szánni sem tudom igazán. Valami fura indulat nő bennem is, ami elutasítja a béketűrő szerencse gyermekét. A titokzatos férfi pedig, akit Eszti elszeretett Angéla mellől, az egyik legizgalmasabb figura. Hogy szerethet valaki két ilyen különböző lényt? Tűz és víz, jámborság és lángoló szenvedély.
 Megdöbbentő az is, hogyan tudja Szabó Magda, a írónők Írónője életének apró kis elemeit művészetté stilizálni. Nem tud senki más úgy lenyűgözni könyvről könyvre, mint ő. Nem kérdés, hogy az egész életművet keresztül-kasul végigolvasom mielőbb!

Csillagos ötös!


Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked se bírtam igazat mondani.

Babits Mihály: A gólyakalifa

Egy régebbi ajánlás hatására kezdtem bele A gólyakalifa olvasásába. Rövid, "könnyű" olvasmányra számítottam. Néhány oldal után rá kellett jönnöm, hogy ez most nem lesz piskóta. Babits versei mindig is magukkal ragadtak, és ez a mű abszolúte babitsos, a maga különös világával.


Tábory Elemér élete látszólag az elkényeztetett úrfiké: családja szeretettel öleli körül, iskolájában elismert, a lányok szeretik helyes arcát, mindenben sikeres. Ám a történetnek van egy kevésbé kedélyes oldala is: éjszakánként azt álmodja, hogy egy szökött, nincstelen, tanulatlan, elállatiasodott inas, akinek életkörülményei napról napra rosszabbá válnak. Csak álmodja?! Nem egészen úgy fest. Elemér személyisége napról napra egyre jobban egybemosódik az álombeli inaséval. Mikor egyiküknek éjszakája, a másiknak nappala van. Mikor az egyik elgyötört, a másikat sem hagyja nyugodni. 
A személyiség ilyen mértékű szétesése csakis tragikus kimenetelű lehet. Vagy egy romantikus megoldással itt is mindent helyrehoz a Nő?

Nem árulnám el. Borzongjatok Elemérrel, Elemérért. 
Megéri. 

Ó, hogy az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja! Micsoda minden testi méreg a lelki méreghez, amely engem bénít?

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból

Valami egyszerűen nagyszerűt ígért, és meg is kaptam, amit akartam. Imádom az ehhez hasonló "nagy" leleplezéseket. Hogy a tökéletes házasság egy mese. Hogy mindenkinek vannak vágyálmai. Hogy az ember ki tud vetkőzni önmagából az álruhájából, hogy önmaga lehessen végre. Akkor is, ha ez az önmaga képes gusztustalan, gyerekes, vállalhatatlan dolgokra is. Vállalhatatlan? Van, ami vállalhatatlan? Minden vállalható, ami emberi.


Nagyszerű és lehangoló egyben. Már az első oldalakon feltűnt, hogy Johan egy nagyképű alfahím szerepében tetszeleg, Marianne pedig a "nem tudom, én inkább megfőzöm az ebédet"-feleség skatulyájában szorong. Tulajdonképpen mind a ketten szoronganak, de saját magukat barikádozták körül. Aztán jönnek a meglepetések, amikor meglazul egy-egy szál a tökéletes szőttesen, kiesik egy-két csavar a remek gépezetből, és a hézagokon át kitüremkednek a meg nem élt vágyak, két egészen elfojtott élet. Hirtelen változásra vágynak, és mindketten elkezdenek kapkodni. Rövid kielégülések, keserű szájíz. Nem tudnak kitörni egy burokból. Még válás után sem. Valami mindig összefogja őket, akár kiabálnak, akár szeretkeznek, akár távol vannak egymástól, vagy országok választják el őket. És ennek nem lehet nevet adni. Nem hinném, hogy ez a szerelem. Ez valami nyomasztó kényszerűség, ami minden emberre ránehezedik így vagy úgy. Ez a felismerés nyomja rá a bélyegét az egészre. Nálam 4 és fél csillag.

Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hogy ez nem csak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról és a pi négyzetgyökről, vagy hogy az ördögbe hívják, de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit se magunkról, se másokról.