Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú

Zseniális, páratlan, katarzis. Színpadon. Olvasva (is) gyönyörű és megérint. Juhász Ferencről alig hallottam valamit, ezzel a művével berobbant, belém robbant, és kitörölhetetlen, amit művelt velem.

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 

mert én csak révülök, 

szikáran betölt a benti-látomás, 

szikrázik a korhadt, deres szerveken, 

mint kerítésen lógó fagyott ingeken 

a tél-reggeli kakaskukorékolás, 

én hívlak, a te édesanyád, 

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 

a dolgoknak adj újra elrendelést, 

a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést, 

a rakoncátlan fésű mutassa meg magát, 

mert én már két ikrás, zöld szem vagyok, 

áttetsző-könnyű, mint a szitakötő, 

akinek, fiam, te jól ismered, 

tarkója, s állkapcsa között 

két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget, 

csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok 

és nem-földi dolgokat látok ezekkel, 

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 

igazíts el mindent a lélekzeteddel

Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen

Minden kabát átmeneti.

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megírnék mindent az életemből. Kiírnám magamból azokat a jelentéktelennek tűnő pillanatokat, amelyek tengelyén emberi sorsok fordulnak meg, és indulnak ellenkező irányba, vagy éppen 360°-os fordulatot vesznek, és szédelegve, zavarodottan folytatják a megkezdett utat. 

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megtalálnám a szavakat, a tökéletes szavakat arra, milyen nyomasztó tud lenni, ha egy tárgynak olyan neve van, ami a használaton kívüli állapotára utal. Egyetlen esernyővel védeném magam naptól, esőtől és emberektől. Összecsukva rá is tudnék támaszkodni, ha úgy adódik. 

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, úgy tudnám összeállítani apró szeletkékre tört tükrök mozaikját, hogy közben egészen higgadt lennék, csak belülről remegnék csillapíthatatlanul. Röntgenszemmel vizsgálnám a hétköznapokat, és félretenném az izgalmas részleteket. Keverném a kártyát, hogy ne maradjon egymás mellett két hasonló. Szeles időben szétszórnám egy kézirat lapjait az udvaron, aztán szórakozottan (?) egymás elé és után pakolnám a számozatlan lapokat, és csodálkoznék rajta, hogy így is összeáll a történet.

A történetek így vagy úgy, de mindig összeállnak végül. Erre tanított meg ez a kötet.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 

Ha beborít a világvégi este, 

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 

A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 

Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Simon Márton: Polaroidok

Megszerettem, megvettem. Megvettem, aztán megszerettem? Talán. 

Ezeket a szavakat évezredek óta vártam, és most szembe jöttek velem, csak úgy, az utcán   a Libriben.

Interjú.Csend. 

– Mit mentene ki egy égő házból? 

– A lángokat.

Bozai Ágota: Tranzit glória

Különleges iromány volt. Egyetlen hibája – szerintem – a túl sok leírás volt, de ha ettől eltekintünk, nem tudnék más hibát találni a könyvben. Szerettem a humorát, amivel a rendszerváltás utáni Magyarországot bemutatta, amiben még mindig élnek a régi rendszer hagyományai. Anna néni annyira antihős, hogy nehéz volt igazán szeretni, de azt, hogy a glóriásodása után nem változott meg a személyisége, mindenképpen méltányoltam. Talán sajnáltam is picit a férje miatt. 

Jólesett elolvasni, modern ugyan, főleg a témája, mégis van benne valami „klasszikus”, a mesélő kedvben és a kerek egész történetben. Hiányzott egy ilyen az olvasmánylistámról.

A kutya lábemelgetéséhez hasonló fényképezési ingertől vezérelve ősz hajú, kövér nők és megroggyant gerincű pocakos férfiak álltak a gipszszobor elé bájaikat megörökítendő.

Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek – Gyávaság

…az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és az, ahogyan visszaemlékszik, amikor el akarja mesélni.

Hiányzott már nekem ez a kőrösis hang. Azt mondták, unni fogom. Hogy az ember hamar eltelik a stílusával. Nos, ez nálam még nem következett be. :) Aminek a legjobban örültem, az a regény ritmusa. Szépen kidolgozott, pulzáló, vissza-visszatérő mondatok és motívumok. A családtagok sorsát összekapcsoló vonások. A hangulata hasonlított a Milyen egy női mell?-éhez, de nem zavart, vagy untatott ez a hasonlóság. Sőt. Régóta akartam már olvasni egy ilyet. Jólesett.

Jónás Tamás: Önkéntes vak

Nemrég hallottam először Jónás Tamásról. Nagyon érdekelt. Kivettem a könyvtárból egy verseskötetét, úgy találomra. És nagy élmény volt. Néhol Petrit idézik a sorai, kegyetlen mindenkivel, de magával is. "Sebezve gyógyít". Erős líra. Erős ember. Kedvenc.

Példa hiányra, befejezésre

Ennyi volt. Megvolt. Ideje menni. 

Nem jó már veled énnekem semmi. 

Talán néha-néha lenne egy még. 

De te azt nekem már úgyse tennéd. 

Teszed majd új pasi tranzitágyán. 

Kocsiban. Nappal körúti járdán. 

Betépve néhányszor azt hiszed majd, 

nekem csinálod, s hogy: Balaton part. 

Úr vagyok: mindent rám lehet kenni. 

Én rontottam. És neked kell menni.

Felnősz majd, megbánsz, mint bántak mások. 

Hogy volt? Tettek versus vallomások. 

Páratlan páros. Két értelemben. 

Végül is boldogan mind a ketten. 

Erkélyen dohányzol éjjelente, 

hideg szél csíp véreres szemedbe, 

tetszik, mert fáj és mert úgy kegyetlen, 

ahogyan veled csak én lehettem. 

…………………………………………………… 

……………………………………………………

Bennem ne bízz, ez az utolsó vers. 

Leszek, mint előtted: okos és nyers. 

Szerelmes! Szól majd néhány sztori róla, 

melyik lány miatt ugrottam folyóba. 

Olvasod új könyvem: nem rossz darab. 

S nem mondod ki, hogy csak szavak, szavak. 

„Nincs benne tűz, amivel úgy követelt.” 

És vigasztalódsz: másnak ennyi se telt. 

Sebnek seb, és fáj is, éget, mint ami 

friss. De nem érdemes begyógyítani.

Kiss Judit Ágnes: Koncentrikus korok

Végigcsinálni, 

abbahagyni 

egyformán retteg az ember, 

minden, mi egyszer 

elkezdődött, 

veszélyes, halálos fegyver.

Kiss Judit Ágnes lírája olyan közel áll hozzám, mint Szabó Magda prózája. (SzM lírája is csodás, csak ez most más téma.) Legutóbb a legeslegelső verseskötete, az Irgalmasvérnő került a kezembe, és az némileg csalódást okozott. A Koncentrikus korok újra meghozta a KJÁ-élményt. Sok verset ismertem már belőle, ezeket jó volt látni, újraolvasni. Néhányat szinte fejből tudtam már, annyiszor elővettem olyan helyzetekben, amikor segíteni tudott rajtam. Jó, hogy megvan nekem ez a kötet is, bármikor levehetem a polcról. 

Kiss Judit Ágnesről olvasok, de csak részben, csak látszólag. Magamról olvasok, a Nőről olvasok, magamat látom pongyolában és régi szeretők emlékén merengve (pedig nincsenek régi szeretőim). A Nőiség évezredekkel ezelőtt kódolt üzenetei ezek a versek, ott vannak mindannyiunkban. KJÁ mesteri módon tudja felszínre hozni őket.

Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év

Élsz. Igy döntöttem! Nappal húsodat 

frissíti bennem minden gondolat; 

s éjjel már nemcsak agyam titka vagy: 

hozzám bújsz, véred régi tüze jár át, 

s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát, 

hátamon érzem szived dobogását.

/Igy döntöttem! (részlet)/

Nekem ez a szonett(részlet) volt a kulcs az egészhez. Erzsébet él, mert Szabó Lőrinc úgy döntött. Azaz inkább életben tartja a versei által. Személyes élmény, de el lehet merülni benne, ha nem is egészen átélhető, mert ez csak kettejük valósága volt. Még kavarog bennem ez a sok reménytelen keserűség, de azt hiszem, jó lehetett Sz. L. szeretőjének lenni, még a halálban is. Egészen az övének lenni, de – a versek tanulsága szerint – nem semmiért.

Simon Márton: Dalok a magasföldszintről

Fájt. Nem azért, mert rossz volt, sőt. Éppen azért, mert olyan jól megragadta a hiány, a magány érzését. Azt, hogy volt – nincs . És azt, hogy ez milyen felfoghatatlan. Nagyon jól ír Simon Márton, szívesen olvasnék tőle többet. Ugyanis ez a kötet elég vékonyka volt. 

Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.