Szabó Magda: Az őz

újraolvasás, mer' csak

az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák

Ezt mindig újra kell olvasnom, annyira fáj. 

Encsy Eszter vagyok egészen. Amire vágyom az mindig a másé, s megszerezni nem, csak elpusztítani tudom. Akiket szeretek mindig mást szeretnek; olyat, akit logikus szeretni mert jó, mert szép, mert egészen egyszerűen megérdemli. Reklamálnék én, csak nem tudom hová menjek, mert nincs olyan földi szerv, ami nekem adna igazat, az égieknél próbálkozni meg minek, ők az olyan embereket hallgatják meg, amilyen Angéla. 

Tudni, hogy ami neked járna az mindig más zsebébe vándorol, hogy kárpótlást várni esztelenség, mert három gazdagságban és szeretetben töltött élet sem tudná feledtetni veled a mostanit, hogy az enyém meg a tied milyen pengeéles határral van elvágva egymástól, hogy az egyetlen aki szerethetne és akit szerethetnél már-már irreális, távoli alak, réges-rég egy Angéla tulajdona. 

És elpusztíthatsz mindent és mindenkit, az emlékezet akkor is életben tartja azt, ami fáj, kényszerít, hogy arra gondolj, amit olyan makacsul feledni akarsz: hogy ki voltál, ki vagy, és ki nem lehetsz soha az életben.

ki tilthatja meg az emlékezésnek, hogy emlékezzék?

Bíró Kriszta: Fércmű

Amilyen nagy lelkesedéssel kezdtem bele, olyan levert, csalódott vagyok most. Ha az előző két könyvéhez kéne mérnem ezt, egyértelmű, hogy ez tetszett a legkevésbé. Próbálom függetleníteni az élményt a korábbiaktól, de ez nehezen megy. 

A Fércmű, bár eszközeiben és témáiban hasonlít Bíró Kriszta korábbi írásaihoz, világképe alapvetően más. Nem éreztem azt a belenyugvást a világ rendjébe, amit korábban, azt a rendíthetetlen játékosságot, bolondozást és életerőt. A Fércmű többnyire szomorkás történetek láncolata, korrajz az írónő gyermekkorából és napjainkból. Kőbe vésett tragikus sorsok, reménytelen élethelyzetek, olyan sorsképletek, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk az utcán anélkül, hogy tudnánk róla. 

Elmegyünk a kéregető, koszos cigánygyerek mellett, az utcán verekedő neveletlen tizenévesek viselkedésén felhorkanunk, hibáztatjuk a szülőket, a tágabb családot, a világot, Istent. Csak magunkat nem, sőt, saját magunkra nem is gondolunk éppen, mi makulátlan kosztümben vagy öltönyben igyekszünk a munkahelyünkre, egészen elkülönülve a világ dolgaitól. Szeretjük azt hinni, hogy elkülönülve. 

Bíró Kriszta beránt minket a világba, megpofoz párszor, lök rajtunk néhányat, megmutatja, hogy nem vagyunk, nem lehetünk érintetlenek. Én csak azt bánom, hogy végül nem röhög a képünkbe a Fiókregény Sóri Micije, nem ránt fel a földről Jozefa, nem igazítják meg a ruhánkat, és engednek tovább, hogy mosolyogjunk azért, mert nem csak ilyen az élet.

A Fércmű nagyon pesszimista, szeretném ezt hinni. Szeretném, hogy ne realista legyen.

Hajlama elvtárs olyan volt, mint Tizennegyedik Lajos. Sose láttam, viszont abszolút uralkodott.

Füst Milán: Boldogtalanok

Hű, ez aztán nyomasztó volt. Persze már a címet látva sem vártam semmi szívderítőt. De amellett, hogy nyomasztott, nem sok esztétikai élményt nyújtott. Valahogy ügyetlenek, zavarosak az alakok, és a párbeszédek is. Vilma irritálóan jókislány, Húberhez hasonló lény szerintem nem létezik, Rózát még tudtam volna érteni, de őt meg túldémonizálta. 

Eddig mindent szerettem, amit Füsttől olvastam, ez most nem talált meg.

Róza: (…) Meghalni, nem olyan nagy dolog az. Sokszor elképzeltem, milyen lehet. Jól megnézem ezt az asztalt, meg ezt a szekrényt, meg azt a szobát… és aztán nem látom többé…

Ayhan Gökhan: Fotelapa

Önmagamig mentem, nem tovább. 

Vers volt sok. Még több árvaság. 

/Addig a pontig el (részlet)/

Ez a két sor elég is lenne értékelésnek. Sőt, az első mondatban az is benne van, amiért szerettem ezt a kötetkét, és az is, amiért nem. Önmagamig mentem: piros pont. De… nem tovább. Kérdés: mehet-e egy költő tovább? Szerintem minimum meg kell próbálnia. Ayhan Gökhan próbálkozott, de nem tudott átlépni egy falat. Vagy ha úgy tetszik: nem tud felállni a fotelapa-apafotelből. Rengeteg a feldolgozatlan gyász és értetlenség. Én nem ismerem a költőt, de mintha ennyi oldal után sem tudta volna kidolgozni magából a történteket. Ez nem is meglepő, egy apa eltűnése és egy anya halála rengeteg kérdőjelet hagy(hat) maga után. Pszichológus sem vagyok, de nem éreztem, hogy A. G. kitárja a lelkét. Virtuózkodott – ez helyenként jól sikerült, másutt nem –, de valami végig zárva maradt benne. 

Bartos Erika: Bogyó és Babóca – Évszakos könyv

Primitív.

 Minden állat/lény/? egyformán hógolyófejű és idülten mosolyog. 

Az illusztráció snassz. 

Lehet ezt annyival igényesebben is…

Márai Sándor: Az igazi

Márairól először a füveskönyve kapcsán hallottam. Néhány idézett bölcselkedés alapján elkönyveltem magyar Coelhonak. Aztán elolvastam A gyertyák csonkig égneket, ami nem volt ugyan katarzis, de eléggé tetszett. Két öregúr beszélgetéséhez remekül illettek a hosszadalmas monológok, és tetszett, hogy lassan bontakozik ki a történet. 

Elkezdtem olvasni Az igazit, mert a leírásában láttam, hogy szerelmi háromszögről van szó, és ez mostanság különösen érdekel. Úgy voltam vele, hogy a Juditot is hozzá fogom olvasni, végül a dolog annyira elfáradt már Az igazi első részének végén, hogy lemondtam erről. 

Jöjjön először a pozitívum: régen idéztem ennyit könyvből. Rengeteg benne a jó gondolat, még ha néhol szájbarágósak is egy kicsit. Ez tetszett. 

És most az, ami zavart/idegesített/elvette a kedvem az olvasástól: 

– Pontpontpont mindenütt… az indokolatlan pontpontpontozás az agyamra ment, bár ez az egyik legkisebb hibája az írásnak (leült… és felállt… és levegőt vett… … … ). 

– Túlírás! Didaktikus, erőltetetten. Néhány, általam is kiírt idézet után, ami röviden összefoglalta a lényeget, Márai még három oldalon át szajkózta ugyanazt, más szavakkal. Ha a feleség (akinek a nevét vagy meg sem említi, vagy figyelmetlen voltam) vagy Péter barátnője/barátja helyében lettem volna, már réges-rég otthagyom őket a kávézóban/cukrászdában. (Mindjárt mondom a lényeget drágám, csak előbb hadd elmélkedjek még harminc-negyven sorban az előző mondatomról!) Ez a bőséges leírás egyedül a Judittal való találkozás elbeszélésénél volt indokolt. Egy féltékeny nő, egy (még ha csak lélekben is) megcsalt nő valóban ilyen aprólékossággal figyeli meg „a másikat”, a vetélytársat, ilyen pontosan tudja leírni a külsejét, körülményeit, mindent vele kapcsoltban. 

– Márai sikeresen megalkotott egy olyan nőalakot, akinek aztán a szájába adhatta azokat a gondolatokat, amelyek nem is kicsit hímsoviniszták. Péter a tökély, Péterért harcolni kell, de hát én egy buta nő vagyok, aki egy könyv címére sem képes visszaemlékezni, és bár a férjem kerek perec megmondta, hogy már csak a gyerek miatt szeret, azért én még tovább maradok ebben a megalázó helyzetben. Márai mintha kifelejtette volna a nő büszkeséget, arról bezzeg nem feledkezett meg, hogy a nővel milliószor elmondhatja, mennyire nagyszerű ember a férje.

Azt hiszem, nekem most sokáig elég lesz Máraiból. Telítődtem.

Nem, fiam, én nő vagyok, tehát egyszerre indián és mesterdetektív, szent és kémnő, minden egyszerre, ha arról a férfiról van szó, akit szeretek.

Petri György: Amíg lehet

Újabb verseskötet. Eddig számomra ismeretlen (csak névről ismert) költőről van szó. Nem egyértelmű: valahol tetszik, de van bennem valami rossz érzés... Az biztos, hogy a "Mari-dologról" még szívesen olvasnék. Bizonyára fogok is. Mindenesetre voltak izgalmas részei, ezeket szeretném megosztani. Ismételten beszéljenek a versek!

Sláger

A nagy mű immár végképp elmarad,

elhasználódtam ennyi év alatt.

Kíméletlenül használtam magam,

és most látom, hogy milyen hasztalan.

Mert hiába a sok energia,

ha alacsony a gép hatásfoka.

És késő van már: ötven év felett

változni, változtatni nem lehet.

Lamentálni vagy dühöngeni kár,

a megvénülés sivataga vár,

ráncosodik a bőr, kihull a fog,

kicsit még élek, aztán meghalok.

*

A verkli egész jól

a házasság az

adok-kapok elv

éppen hogy egyensúlya

– úgy érzem többet adok

igyekszem többet kapni

ugyanígy van

evvel a másik is

ekképpen a verkli

egész jól elműködik

ha nyugodtan és

egyenletesen tekerjük

altató esti csók aztán

álomtalan álom

(az édes muzsikát

tároló lyukszalag

persze rongyosodik:

a lyukhézagok is

lassan lyukká lesznek)

de azért hullik

elnéző kezekből

sok fényes apró

az erkölcsi kalapba

*

Így kezdődött

Micsoda képtelenségnek tűnhetett

ez a kései vad fellángolás,

a gebe nő s a szakállas öreg.

Botrány, sok szóbeszéd, s az a földúlt lakás,

mit földúlt!? Szétvert bútorok, bezúzott

tükrök. Így „reagálta le” Maya

a történteket. Fel is pofozott

engem s Marit. A dráma robaja

messze hangzott, pletykás kis elitünk

nem tűrte, hogy annyira elütünk

a szokványtól: diszkrét félrebaszás helyett

elkezdünk élni egy új életet

negyvenhat évesen. Ez felelőtlen hóbort.

Álstabilitásuknak ez provokáció volt.

Barbara és Allan Pease: Testbeszéd a szerelemben

A "sokat ígér, keveset nyújt" tipikus esete.

"Mindennapi kommunikációnk 60-80%-ban gesztusok révén, testbeszéddel történik. Testbeszédünk segítségével jelezzük, ha valaki tetszik nekünk, s azt is, hogy a másik számára megközelíthetők vagyunk. A boldog szerelmesek tudják, hogy a gesztusok és az arckifejezés fontosabb a szavaknál.


A párkapcsolatban élők többsége fáradságosan törekszik tartós, kiegyensúlyozott kapcsolatra, de sokszor kudarcot vall. Ennek oka többnyire abban keresendő, hogy a férfiak és a nők mára elfelejtették a testbeszéd gesztusait és jeleit, amelyek őseinknek még a vérükben voltak. Pedig a testbeszédet meg lehet tanulni!


Erről szól ez a könyv, melyből sokmindent megtudhatunk például 
– a férfi és a nő szerelmi testbeszédéről, 
– a vonzás folyamatáról, 
– az első randevúkról, az internetes randikról, 
– a sikeres párkapcsolatok titkairól."

A fentiekkel kecsegtet az ajánló. Ehelyett kaptam néhány vicces megjegyzést, de több szerencsétlen tükörfordítást, és egy pár használható információt. Csalódás, másfél csillagot talán megér. Tízből.