Kazuo Ishiguro: Napok romjai

A könyvből készült filmet ajánlották nekem, de ritkán helyezem előbbre a filmfeldolgozást, mint a könyvet, tehát előbb mindenképpen el akartam olvasni, mielőtt megnézem. 

Csalódás volt. Olvasmányosabb műre és valami érzelmesebbre számítottam (és vágytam). A filmről azt hallottam, hogy a sok visszafojtott szenvedély szinte kibuggyan a vászonról, és nagyon hat. Ez a könyvről nem mondható el. Mr. Stevens visszafogottsága szinte minden akciót (nem a szó lövöldözős-üldözős értelmében ;) ) lapossá, jelentéktelenné tett. Az a mértéktelen finomkodás, amellyel Stevens a múltjáról beszélt untatott, idegesített. A rengeteg leírás csak feleslegesen duzzasztotta ezt a regényt, a történet feleennyi oldalban is megíródhatott volna, talán összetartóbb is lenne szöveg, egységesebb, nem szétfolyó. A történelmi háttér is elterelte a figyelmet a fő szálról, vagyis inkább úgy fogalmaznék: nem lehetett tudni, melyik is a fő szál. Stevens önértelmezése? Talán ez. Mert Miss. Kenton neve alig fordul elő a szövegben. 

Ne szerelmi történetre számítson az olvasó, aki kézbe veszi ezt a könyvet, mert csalódni fog.

Egy megöregedő férfi tekint vissza a múltba, és nem tud engedni a merev tartásból, ami neki is fájdalmat okoz, és elrabolja magától a boldogság lehetőségét. Visszatekintése keserű, mert rájön, hogy amire feltette egész életét, értelmetlen. Mégsem képes ezt egészen beismerni, így végig idegen, azonosulhatatlan és valahol talán szánandó is marad. Sajnálni nehéz, annyira következetesen rombol le mindent maga körül és magában.

Nekem mindössze erről szólt a regény. 

Úgysem lehet visszafordítani az időt. Az ember nem töprenghet örökösen azon, hogy mi lett volna másképp. Hanem be kell látnia, hogy van olyan jó sora, mint a legtöbb embernek, talán még jobb is, és hálásnak kell lennie érte.

Erlend Loe: Naiv.Szuper.

Ennek a sztorinak a főhőse ugyanazokról a dolgokról gondolkodik, mint a Rém hangosan… főszereplője. Annyi a különbség, hogy az ottani kissrác van vagy 9 éves, itt viszont 25, és elvileg még egy egyetemre is sikerült bejutnia (amit aztán otthagyott, hogy elmélkedjen a hülyeségein). 

Nem ismerem a norvég oktatási rendszert, de azért az elég képtelenség, hogy egy idővel foglalkozó könyvet olvasva újdonságként hat számára a relativitás-elmélet, és még sok más, amit kb. nyolcadikban tanul egy magyar diák. 

Nos, szóval adott ez a 25 éves srác, aki nagyon csodálkozik, hogy miért nincs nője, meg úgy egyébként is, miért olyan szerencsétlen. Hogy javítson a helyzeten (?) otthagyja az egyetemet, vesz egy óvodásoknak való dühöngőt (íme) meg egy színes labdát, és ezekkel játszik rengeteg szabadidejében a bátyja lakásán, ahová költözik, ugyanis a bátyja külföldre megy egy időre. Ja, itt még van egy fergeteges szórakozása, sőt, kettő: listákat ír minden felesleges dologról, meg faxokat küld és fogad. Néha tesz egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy kimenjen az emberek közé, de általában ilyen alkalmakkor is csak lúzerkedésre futja az erejéből. Aztán persze legalább öt egymást követő véletlen folytán találkozik Lisével, aki normálisnak tűnik minden szempontból addig, míg el nem kezd Erlenddel randizni. Nagyon eredeti sztori. 

És hogy a többi oldal miről szól? Nos, van benne irtózatos mennyiségű termékreklám, de tényleg, orrba-szájba, aztán bescannelt lapok, emailezések és könyvtári keresések dokumentációja (Erlend és szintén érett bátyja szórakozása ugyanis az, hogy a könyvtári keresőbe trágár szavakat ír, és az eredményeket mindenképp meg kell osztani ennek a könyvnek a hasábjain), egy válasz a levélre, amit ő írt egy tudósnak, és hasonló felesleges hülyeségek, amelyek gondolom arra hivatottak, hogy megtöltsék ezt az amúgy üresen maradó 200 oldalt. Mert a nagy sztori ami a könyvben van, leírható egy mondattal is. Sőt, én még annyit sem pazarolnék rá. Nem tudok hinni a fülszövegnek, volt ez valaha kultuszregény? Én szerencsére csak most hallottam róla, de remélem, hogy többet nem találkozom vele. 

Ménes Attila: Hidegdauer

Bármilyen jó véleményeket olvastam, mást nem nagyon tudok írni, mint hogy untatott. Nem az én korom, nem az én életem, és Juli is olyan messze van tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. 

Hogy Matyiőt miért kellett elűzni (és ezzel az anyát újabb öngyilkossági kísérletbe kergetni) végképp nem tudom. Én nem láttam olyan reménytelennek ezt a hármast, mint amilyennek Juli látni akarta. Nem hiszem, hogy önzőségből tette azt, amit, rossz embernek azért nem tartom őt, a motivációja viszont homályos a számomra. Mondjuk Matyiőről is megvan a véleményem, ha egy 14 éves lány két szavára otthagyott egy nőt, akit elvileg szeretett. 

Ménes Attila stílusa sem lopta be magát a szívembe, valahogy nincs benne túl sok egyéni, a fordulataira és a történetvezetésére is mondhatom, hogy olvastam már ilyet. És talán azért nem tudok könyvcímeket említeni, mert azok is alig hagytak nyomot bennem. Ez bizony csak átfolyt rajtam, hosszú délutánokra megfelelő, és azért jóval igényesebb, mint egy ponyva. Csak nincs benne semmi hűha.

egy másik vélemény

Alan Bennett: A királynő olvas

Lityilötyi. Oké, bájos, de ennyi. Lapos, engem még az is meglepett, hogy ilyen csekély oldalszámot be tudott tölteni ez a sztori. Nem tudom, hogy a fordítás (Rakovszky!) mit tett hozzá/mit vett el belőle, de nekem csak az unásig ismételt, kifinomult hölgyekről szóló, kosztümös BBC-filmeket (nem a remek Jane Eyre-re és társaira gondolok!) juttatta eszembe, azokból is a gyengébbeket. 

Csalódás, mert olyan ajánlotta, akinek megbízom a könyves ízlésében. Bár ő sem ígért katarzist…

Minden könyv gyújtószerkezet, arra való, hogy felgyújtsa a képzeletünket.