Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke

hol rajongásom, lesütött pillám? 

Te vagy már az én huffnágelpistám

/Bontott hangsorok, részlet/

Karafiáth verseskötete villant pár jó kis intertextust, de összességében hervatag, gyenge írásokat tartalmaz. Sokszor iskolás, szájbarágós, néhol meg annyira el akar emelkedni a földtől, hogy beveri a fejét a – nem túl magas – korlátaiba. Vannak rémes rímek (romantikázni – nem látja senki … nadekéremszépen!), és a legtöbb vers mintha közhelygenerátorral készült volna. 

Mit mondjak? Csillivilli ürességek.

Némelyiket Sárbogárdi Jolán is megirigyelhetné… (Csak az a baj, hogy Karafiáth szerintem nem viccnek szánta őket.) Vannak egyébként Parti Nagyra reflektáló ügyeskedései. Azok nem lennének rosszak. Annyira. Ezen a vonalon kéne maradni.

David Foenkinos: Boldogság esetén

Tökéletes példa arra, hogyan lehet egy könyvet a végén elrontani. Foenkinos humora és történetvezetése nagyon tetszett, a szereplők sem papírfigurának indultak, egy ezerszer feldolgozott témából – úgy tűnt az elején – tudott valami szórakoztatót és olvasásra érdemeset kihozni. Csak az az utolsó néhány oldal ne lett volna. Szinte coelho-i mélységekbe süllyedt. Miért kell mindig az élettelen, valószerűtlen, hálivúdi hepiend? Talán a sok mézédes mondat magát az írót is megrémisztette a könyv vége felé, ezért még gyorsan az olvasó arcába tolt egy minitragédiát, két tökéletesen jelentéktelen szereplő váratlan halálával. Ezzel a zárlattal a sztori tökéletesen közepes, a szó legrosszabb értelmében.

A párkapcsolat az az ország, ahol a legalacsonyabb a várható élettartam.

Anna Gavalda: Szerettem őt

Tekeregtek-csavarodtak ezek a szálak ide-oda, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudott néhol lekötni. De ez nekem túúúúúl kommersz. 

Még annyit, hogy Chloé apósa iszonyatosan szemét módon viselkedett az állítólagos szerelmével. És ha működik a nem esett messze-dolog, akkor Chloé férjének új barátnője sem nézhet rózsás jövő elé. Engem például ez a szál jobban érdekelt volna. Mihez kezd a férfi? Milyen az új nő? Mit csinál Chloé amellett, hogy bőg?

Vajon mennyi idő kell, hogy elfelejtsük az illatát annak, akit szerettünk? És mikor múlik el belőlünk a szerelem? 

Adjanak már egy homokórát.

Nagy Koppány Zsolt: Arról, hogy milyen nehéz

Már a borítót megpillantva kétségeim támadtak, hogy ezt a könyvet el kell-e nekem olvasni. Könyvtárból kölcsönöztem ki, elég zavartan. No nem mert prűd vagyok, hanem mert ez (még mindig a borítóról beszélek) ízléstelen. Aztán a viszolygást legyűrve belekezdtem, ne ítéljünk ugyebár a külső alapján. De megint csak azt kell mondjam: ízléstelen (már nem a borítóról beszélek). Két fejcsóválás között azzal nyugtattam magam, hogy ez az első önálló publikációja a szerzőnek, valahol mindenkinek el kell kezdeni… ami igaz is, de ezek az írások nyugodtan maradhattak volna az asztalfiókban. Esetleg előkerülhetnek egy kanbulin, ahol illuminált állapotban olvassák föl egymásnak azon férfiúk, akik még képesek erre, és nem az asztal alatt fetrengenek. Körülbelül ilyen állapotban lehetnek élvezhetőek Nagy Koppány Zsolt „viccei” és „szellemes megjegyzései”.

Részletek egy nálam hozzáértőbb recenziójából, akinek véleményét én is osztom:

Nagy Koppány Zsolt Arról, hogy milyen nehéz című első kötete az eszközeiben bizonytalan, kiforratlan szerző jellegzetes melléfogásait vonultatja fel. (…) Több írásból az derül ki, hogy Nagy Koppányt foglalkoztatják a jelek, a nyomok, ezek szavakba foglalhatósága, az elmondhatóság összefüggése testi jelekkel és ettől – látszólag független – külső eseményekkel. (…) Az írás alapkérdései érdeklik, de láthatóan nem tudja, hogyan járhat utánuk; például azért, mert nem ismeri a mesterség szabályait. Vagy legalábbis a kötet írásakor még nem ismerte. (…) Az ember ilyenkor óhatatlanul arra gondol: nem jelent-e meg ez a könyv egy kicsit hamarabb a kelleténél? Pontosabban: nem lett volna-e jobb Nagy Koppány Zsoltnak és olvasóinak, ha egy kiérleltebb, megrostált változat jelenik meg valamivel (mondjuk, egy-két évvel) később? Az ilyen kérdés persze illegitim, mindenekelőtt azért, mert a könyv megvan, és olyan, amilyen. Éretlenség mutatkozik benne, de mutatkozik fogékonyság is. (…) Helyenként az az érzésem, hogy nem azt mondja, amit mondani szeretne, hanem azt, amit az ujjaival lever a billentyűkön. Ebből aztán klisék lesznek, méghozzá üzemképtelen klisék; pedig az is kiderül a könyvből, hogy egyáltalán nem sematikus a gondolkodása. Gondolkodva írni vagy írás révén gondolkodni: nagyjából ez a két lehetősége van. Továbbá az ehhez szükséges radikális döntés meghozatala vagy elmulasztása. 

/Marton László/

Bertolt Brecht: Koldusopera

Sajnálom, de ez lapos és bugyuta. Nézni, hallgatni talán élvezetesebb lehet, de így... küzdelem volt elolvasni, rövidsége ellenére. Nem kérek több Brechtet, köszönöm, csak ha köteleznek rá.

Themze-parton egynehányan 

Összeesnek hirtelen! 

Azt beszélik, semmi pestis, 

Mac Macheath volt ott jelen.

Várady Szabolcs: Hátha nem úgy van

Földszakadós-égzengős csalódás. 

Kedvelem ugyan, de most már egészen biztos, hogy nem a versei miatt.

Mint elszánt nevetés a régi viccen, 

jelenlétünk fölharsan az ismerős 

szobákban újra; mint a rettegés íze 

a szürkülő ölelkezésben, visszatér.

Jodi Picoult: Gyere haza

Próbálkozom ezekkel a limonádé könyvekkel, mondván, hogy ez majd kikapcsol, és megnyugtat, nem kell gondolkodnom sem. Erőlködöm, de nem megy ez nekem mégsem. Picit irigylem azt, akinek igen. 

Igazi bestseller-limonádé. Picoult nem lőhet mellé – a maga kategóriájában –, népszerű témákat hoz fel, olcsón tud elismerést/érdeklődést szerezni: házassági válság, homoszexualitás, vetélés és gyász, szirupos bölcsességekkel émelyítve. Az első száz oldalon még ellazultan mosolyogtam minden közhelycsokron, aztán jött ez a sztori az öngyilkosságot megkísérlő lánnyal, akit úgy találtak meg, hogy a telefonban hallott vonatzúgás és a harangszó együtteséből pontosan (!) belőtték a helyet, hogy hol van, és persze megmentették az életét. Innentől már ideges lettem, nem ellazult, semmire-sem-akarok-gondolni olvasó. Mielőtt még rángatózni kezdett volna a szemhéjam, gyorsan végig is pörgettem a könyvet, olvasásnak erős túlzás lenne ezt nevezni. Gyorsan belepillantottam, hogy jönnek össze, akiknek össze kell jönniük – Picoult meglepően sokáig húzza! – , aztán nyugodt lélekkel bezártam a pdf olvasót.

Mindig olyan pasira vágytam, akivel a beszélgetéseink a lehető legtermészetesebb módon alakulnak át szonettekké.

Szenczi Miklós (szerk.): Akárki

A válogatás régi misztériumjátékok, mirákulumok, moralitások gyűjtőhelye, én csak a címadó írást olvastam közülük, magyarfaktra. 

Van olyan, hogy tipikus moralitás? Biztosan. Nos, ilyen az Akárki. Egyáltalán nem rossz, és a célját minden bizonnyal el is érte abban a közegben, ahol útmutatónak szánták. Illetve: az üzenet mindenképpen megérkezett a hallgatósághoz, még ha szájbarágósan is. Hogy aztán ki hogy s mint él, az külön téma. Tehát, műfajilag remek, korunk emberének nem tudom, mit adhat, az igények már igencsak megváltoztak azóta, üzenete viszont nem évül el.A forma jó, olvastatja magát.

Tudjad: elébb édes a vétek 

a végén mégis zokog a lélek,

ha már a teste sár s agyag.

Thomas Mann: Halál Velencében

Az első fele vontatott és unalmas volt számomra, áradó, dagályos leírások, mindenből túl sok. Még arra is gondoltam, hogy félbehagyom. Aschenbach személye nem ragadott meg, azt pedig, ahogyan a fiút leírta, nehéz volt olvasni. Mit szépítsem: undort ébresztett bennem. 

Persze: az elemzések, tanulmányok többsége is azt mondja, hogy nem a vonzalom tárgya itt a lényeg, hanem az eszmény, művészet, ésatöbbi. Én mégsem tudtam szabadulni a kellemetlen érzéseimtől. 

Aztán az írás háromnegyede körül, mikor mindenki menekülni kezd Velencéből, hirtelen jobb lett a történet. 

aki magánkívül van, semmit sem utál jobban, mint hogy visszatérjen önmagába

Itt felkaptam a fejem. Itt történt valami fordulat. Ezt ismerem. Ezt nagyon ismerem, és a reménytelenséget is, az önvádat, a bűnösséget, azt, hogy az ember már-már undorodik magától, és arra gondol, hogy ha ezt mások tudnák… és mégsem képes abbahagyni, mert valami nála sokkal erősebb húzza, vonszolja tovább. Innentől már gördültek a sorok, és rettentően szántam Aschenbachot, amiért belekeveredett ebbe a csiki-csuki játszmába.

És most, hogy befejeztem az olvasást, elgondolkodtam rajta, hogy nem azért ébredtek-e bennem olyan erős ellenérzések, mert valahol legbelül már az elején tudtam, hogy ez engem is (meg)érint majd.

Mert a szenvedély éppúgy nem tud a mindennapi biztos rendhez és jóléthez igazodni, mint a bűn, és kapóra jön neki a polgári szabályosság minden meglazulása, a világ minden zavara és megrázkódása, mert határozatlanul arra számít, hogy hasznot húzhat belőle.

Fodor Ákos: Jazz

Jó, most már nyugodt szívvel mondhatom, hogy elég haikut olvastam, nem az én stílusom.

Vannak persze jók is, de nem... ezzel nem próbálkozom tovább.

Gyűrű

mindenről te jutsz eszembe

rólad minden eszembe jut

minden rólad jut eszembe

mindenről eszembe jutsz

mindenről te jutsz eszembe

Mindennapi teszt-kérdés

Látod-e még azt,

amit nézel, vagy már csak

tudod: „ott” „az” „van”?

Egy szenvedély anatómiája

Gyere

közel, közelebb,

még közelebb, kérlek, még, még,

egészen közel, tapadóan-egészen!

– Én akarlak eltaszítani.

Alessandro Baricco: Selyem

Tetszett az író neve, és a cím is. A japán kultúra sosem tartozott az érdeklődési körömbe, de gondoltam, mit veszíthetek.

 Semmilyen volt. Csupa rossz irodalmi példa jutott róla az eszembe: Coelho áradó „bölcsességei”, Danielle Steel nyáltengere. Az alaptörténet jó, és főleg a csavar az utolsó oldalakon: hatásos. De a megírás semmilyen, unalmas. Csak átfolyt rajtam ez a könyv, és semmi nyomot nem hagyott. Már a főszereplő nevét sem tudnám megmondani.

Egyébként azok közé tartozott, akik életüknek tanúi szeretnek lenni, s helytelennek tartanak minden arra irányuló igyekezetet, hogy életüket éljék.

Rákos Sándor: Szegények vonulása

Megint ráakadtam a DIA felületén egy verseskötetre, számomra eddig ismeretlen szerzőtől.

Voltak erős pontjai, de több volt a gyenge. Se katarzis, se semmi, még libabőr sem. Helyenként viszont szörnyen buta rímek.

Nem hozta meg a kedvem a továbbiakhoz.

Röntgenkép

Röntgenképen láttam a koponyámat.

Olyan volt, mint bárki idegené.

Azóta mintha tömegsírban élnék.

S mégis bátrabban, mint eddigelé.

Ritkán szólal

Ritkán szólal bennem a világ

s ha szólal is, rekedten.

Futóbolondnak gondol, aki lát

borostásan, bekecsben.

Vállam közé húzom nyakamat,

félálomból ki-kileskelek –

torkom fölsebzik a lenyelt szavak

s fejemre gyűlnek, mint a fellegek.

Kovács András Ferenc: Időmadárkönyv

Ez sem győzött meg arról, hogy a haikukat szeretni lehet. (Fodor Ákos azért fél lépéssel előrébb jutott.) 

Nekem ez semmilyen, ez kevés, a színes képek ellenére színtelen. Nem kell nekem a haiku, ez volt az utolsó próbálkozásom vele. 

Szédület

Magunkra hajlunk:

sziklaperemről a fák

mély szakadékra.

*

Japán ősz

Ősz. Kamakura.

Fonnyadt levél tapad az

ős fakapura…

William Golding: A Legyek Ura

Ez nálam egy halovány hármaskát sem ért el. 

Igazság szerint az utolsó húsz-harminc oldalnál kezdtem belelendülni, aztán hirtelen mindennek vége lett, olyan kurta-furcsa lezárással. 

Nem tudom, hogy ez a könyv hibája, vagy az enyém, de végig úgy éreztem, hogy én ezt már láttam, olvastam, hallottam. Robinson Crusoe, Állatfarm, még egy cseppnyi 1984-et is véltem felfedezni benne [Nagy Testvér ~ Legyek Ura], de az elsőn kívül mindegyiknél kisebb lelkesedéssel/kíváncsisággal olvastam. 

A fő problémát a szereplők okozták. Egyszerűen közömbös voltam irántuk. Röfire még ráfoghatjuk, hogy sajnáltam, de ennyi. Most így belegondolva, talán nem is olvastam még olyan könyvet a Robinson Crusoe-n kívül, amiben nem szerepel nő. Talán ez is benne lehet, de semmiképpen sem foghatom erre az élményt, illetve annak hiányát. 

Nem is érdekelt az egész, hogy őszinte legyek, nálam ez a szigetre kerülünk és ott kell túlélnünk téma kifáradt már a Lost című sorozatnál, de hogy irodalmi példát hozzak, megint csak a Robinson Crusoe-t említhetem. Swift Gulliver-történetei is rokoníthatóak ezzel a témával, de klasszisokkal jobbnak találtam őket. 

Ha az emberek általános jellemrajzaként tekintek rá, akkor azt mondom: oké, érdekes. Viszont a történet szintjén engem untatott is, és végig érdektelen maradtam, ami ritkán fordul elő velem olvasás közben. 

Ébren kell tartani a tüzet = embernek kell maradni. Ez jó üzenet, és hasznos is, akárhányszor is olvassuk, mindig érvényes. Tulajdonképpen erre a három szóra tudnék adni neki egy ketteskét, és most furán érzem magam, mert könyvet ennyire rég húztam le. Mármint olyat, amit mások pozitívan értékelnek.

(…) mindent egybevetve, az élet rossz üzlet.

Márai Sándor: Az igazi

Márairól először a füveskönyve kapcsán hallottam. Néhány idézett bölcselkedés alapján elkönyveltem magyar Coelhonak. Aztán elolvastam A gyertyák csonkig égneket, ami nem volt ugyan katarzis, de eléggé tetszett. Két öregúr beszélgetéséhez remekül illettek a hosszadalmas monológok, és tetszett, hogy lassan bontakozik ki a történet. 

Elkezdtem olvasni Az igazit, mert a leírásában láttam, hogy szerelmi háromszögről van szó, és ez mostanság különösen érdekel. Úgy voltam vele, hogy a Juditot is hozzá fogom olvasni, végül a dolog annyira elfáradt már Az igazi első részének végén, hogy lemondtam erről. 

Jöjjön először a pozitívum: régen idéztem ennyit könyvből. Rengeteg benne a jó gondolat, még ha néhol szájbarágósak is egy kicsit. Ez tetszett. 

És most az, ami zavart/idegesített/elvette a kedvem az olvasástól: 

– Pontpontpont mindenütt… az indokolatlan pontpontpontozás az agyamra ment, bár ez az egyik legkisebb hibája az írásnak (leült… és felállt… és levegőt vett… … … ). 

– Túlírás! Didaktikus, erőltetetten. Néhány, általam is kiírt idézet után, ami röviden összefoglalta a lényeget, Márai még három oldalon át szajkózta ugyanazt, más szavakkal. Ha a feleség (akinek a nevét vagy meg sem említi, vagy figyelmetlen voltam) vagy Péter barátnője/barátja helyében lettem volna, már réges-rég otthagyom őket a kávézóban/cukrászdában. (Mindjárt mondom a lényeget drágám, csak előbb hadd elmélkedjek még harminc-negyven sorban az előző mondatomról!) Ez a bőséges leírás egyedül a Judittal való találkozás elbeszélésénél volt indokolt. Egy féltékeny nő, egy (még ha csak lélekben is) megcsalt nő valóban ilyen aprólékossággal figyeli meg „a másikat”, a vetélytársat, ilyen pontosan tudja leírni a külsejét, körülményeit, mindent vele kapcsoltban. 

– Márai sikeresen megalkotott egy olyan nőalakot, akinek aztán a szájába adhatta azokat a gondolatokat, amelyek nem is kicsit hímsoviniszták. Péter a tökély, Péterért harcolni kell, de hát én egy buta nő vagyok, aki egy könyv címére sem képes visszaemlékezni, és bár a férjem kerek perec megmondta, hogy már csak a gyerek miatt szeret, azért én még tovább maradok ebben a megalázó helyzetben. Márai mintha kifelejtette volna a nő büszkeséget, arról bezzeg nem feledkezett meg, hogy a nővel milliószor elmondhatja, mennyire nagyszerű ember a férje.

Azt hiszem, nekem most sokáig elég lesz Máraiból. Telítődtem.

Nem, fiam, én nő vagyok, tehát egyszerre indián és mesterdetektív, szent és kémnő, minden egyszerre, ha arról a férfiról van szó, akit szeretek.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A revizor

Sablon. Akár egy klasszicista dráma, vagy a commedia dell' arte: szerepkörök, papírból kivágott alakok. 

Kiszámítható történet: mindenki azt hiszi valakiről, hogy ő valaki más, ebből adódnak a komikus félreértések. Moliére-nek mégis jobban ment a dolog. 

Nekem ez elég kevés volt, sokkal jobbakat olvastam már Gogoltól. Összességében csalódás. A társadalomkritika ügyes… lenne, de már annnnnnnyian megírták…!

ANNA ANDREJEVNA 

No lássuk, mit ír az uram. (Olvassa) "Édes szívem, sietek tudatni veled, hogy már-már kétségbeejtő helyzetben az Úr különös kegyelme folytán két külön kovászosuborka, egy kis adag kaviár egy rubel huszonöt kopejka… (Megáll) Egy kukkot se értek! Mit keres itt az uborka meg a kaviár?

DOBCSINSZKIJ 

Ja persze, nem volt kéznél tiszta papír, és Anton Antonovics hamarjában egy számlára írta…

Tisza Kata: Reváns

Botránykönyv. Volt valamikor. Aztán megtaláltam e-book töltögetés közben. Ezeréves feltöltés, de végül is: ki tudja? Hátha van benne valami. Telefonról olvastam pdf-olvasó segítségével.  Okos döntés volt, mert még annyit sem ér meg, hogy az ember kikölcsönözze egy könyvtárból.

Hogy kezdjek neki, hogy ne legyek sértő? Nem szeretem a pocskondiázó kritikákat. Az talán sokat elmond, hogy rosszabb a Vagina Monológoknál. A legkülönösebb az volt számomra, hogy egy alapvetően érdekes alaptörténet (egy nő és sok férfi, akik formálták őt) hogyan változik át öndicsérettől bűzlő, giccses és túlírt masszává. Nem volt itt jellemfejlődés, kérem szépen. Ami viszont akadt dögivel: önsajnáltatás, gusztustalan alakok (mégis, talán ők voltak a legérdekesebbek, miattuk olvastam végig), gyomorforgató helyzetek, rengeteg stilisztikai hiba, és logikát nélkülöző ugrabugra a mondatok között, ami nyilván a művésziességet kívánta hangsúlyozni. Nem volt ez reváns sem, csak ostoba ujjal mutogatás mindenre, ami alkalmasnak látszott arra, hogy ráfoghassa az egyik napról másikra "híres tévécsillaggá" avanzsált leányzó saját akaratgyengeségét és elcseszett jellemét jellemtelenségét. A valószínűtlen sikersztori még mélyebbre lökte a könyvet az Ulpius-ház "könyv"kiadó  mocsarába. Apropó: rá se kellett néznem a könyv adataira, és már erősen sejtettem, hogy Ulpius-gyöngyszemet halásztam. Csak a biztonság kedvéért ellenőriztem utólag megérzésemet (szó ne érje a ház [höhö] elejét). 

Szóval semmi jót nem tudok elmondani erről a könyvről, azon kívül, hogy legalább nem túl hosszú. Így is öt napba telt átvergődnöm rajta. Ahogy befejeztem, már ajánlották is a Magyar pszicho című írását... Legyek ennyire kegyetlen magammal? De most komolyan?! Ha azt is elolvasnám, már tényleg nem tudok mentséget találni a saját lelkiismeretem előtt, ami szép kis Szabó Magda - regények, izgalmas Tóth Krisztina - novellák és vagány Kiss Judit Ágnes - versek olvasását diktálja nekem, a világirodalom további gyöngyszemeinek megismerésével egyetemben.

Aztán ugyanez az ember a fülem hallatára mondja másoknak: 

– Az a kis kurva az erotikus irodalmával? Ugyan már! Kinek van erre manapság szüksége?