2013. június 30., vasárnap

Séllei Nóra: Lánnyá válik, s írni kezd

Nagyon örülök, hogy ez a tanulmánykötet nemrég a kezembe került. Azt sem bánom, hogy valószínűleg tetemes könyvtári bírságot kell majd fizetnem érte, abszolút megéri. 



A tanulmányok világa veszélyes terep, sok tanulmányíró elsüllyed az idegen szavak mocsarában, és ahelyett, hogy az olvasónak átadna valamit, csak makacsul ismételgeti a latin kifejezéseket. Nehéz olyan jóízű, lelkes, pontos és olvasásra érdemes, méltó szövegeket találni, mint amilyen Séllei Nóra kötete volt. 
Szerettem (majdnem) minden oldalát. Azt, ahogy a szerző megnyílt előttem, ahogy kicsit megismerhettem a szavai, gondolatai által. Ügyesen vezette rá az olvasót a következtetésekre, kőről kőre lépdeltünk együtt, a felfedezés, megértés igazi öröme azonban sajnos nem volt meg úgy, mint az általam nemrég olvasott P. Müller Péter tanulmánykötetben. Ennek ellenére minden tiszteletem az övé, precíz, akkurátos elemzéseket, értelmezéseket adott ki a kezéből. (Fura párhuzam, de a könyvből olyan Séllei Nóra-képet ismertem meg/alakítottam ki magamban, amilyennek a Született feleségek Bree-jét tartom… aki ismeri a sorozatot, érti. :) ) 
Séllei Nóra rávilágított arra, hogy mennyit ronthat vagy javíthat a fordítás egy irodalmi alkotás esztétikáján, és ami még fontosabb: a megértés, helyes értelmezés esélyein. A fordítási javaslatok, melyeket lábjegyzetben közölt, igazán hibátlan megoldások, szemben azokkal, amelyeket mint „elrettentő példát” közölt a Jane Eyre egy magyar fordításából. Rövid példa, hogy illusztráljam: „I wanted to hear his voice, yet I feared to meet his eye.” Ebből a gyönyörű mondatból a fordító ezt farigcsálta: „Hallani akartam a hangját, de féltem is a találkozástól.” 
Elgondolkodtam azon, hogy eredetiben kéne olvasnom a Jane Eyre-t, hogy a fordítók által lefaragott szépségekben is gyönyörködhessem. (Van, ahol gyönyörű félmondatok maradtak ki a magyar fordításból, és Séllei Nóra megmutatta, hogy nem azért, mert lehetetlen lett volna magyarul valamelyest visszaadni őket). A lábjegyzetekből sugárzó felháborodásban én is osztoztam: hanyag, lusta fordítói munkára vallanak az egyszerű nyelvi megoldások. 
A legkedvesebb részem a kötetből a Jane Eyre elemzése volt. Nemcsak azért, mert ez az egyik kedvenc olvasmányom, és ezért mélyebben ismerem, mint a többi elemzett művet, hanem mert rengeteg újdonságot tudtam meg, új nézőpontokba helyezkedhettem. Hajlamos vagyok a regények, novellák szereplőire valódi alakokként gondolni, és elfelejtem, hogy csupán struktúrák, megjelenített gondolatok, a szerzői üzenet közvetítői, allegorikus alakok. Séllei Nóra segített abban, hogy ne csak laikusként olvassam a továbbiakban az irodalmi műveket, hanem elemző tekintettel, és kicsit kritikusabban. Ebben a kedvenc tanulmányomban nagyon jól működött az egy szálra felépített elemzés is, a gondolatok végigvezetése, bár a befejezést kicsit túl tömörnek, elsietettnek érzem. Jane Eyre hangjának keresésére és megtalálására fűzte fel elemzését a szerző, nagyon szépen, tisztán. Használta az angol nyelvű szakirodalmat mint hivatkozást, de nem szolgalelkűen, hanem a számára nem egyértelmű gondolatvezetéseket bátran bírálva. Tetszett ez a magabiztos hang, az ötletgazdagság és a lelkesedés, amit kiolvastam a sorok közül. 
Nagyon szeretnék még olvasni tőle, illetve ebben a témában más köteteket. Igazi agytorna volt, fitness a szellemnek. :)

2013. június 28., péntek

Esterházy Péter: A szív segédigéi



Ha őszinte akarok lenni: a rövidsége ellenére kínlódás volt. Az elején még úgy éreztem, hogy na, tudom én ezt az Esterházyt szeretni, nem is áll olyan távol tőlem. És sajnos kiderült ismét, hogy de. Az elejét meg a végét tudtam élvezni valamennyire, a többit nagyrészt nem tudtam hova tenni, nem érdekelt, nem értettem, vagy nem érintett meg. Megint azt kell mondanom, hogy nem való nekem Esterházy, valamiért taszítanak a szövegei, illetve 10 oldalnál többre nincs hitelesítve nálam. Sajnálom, mert érdekelnek az írásai, de csak nagyon nehezen tudok elmélyülni bennük. 
Azért az pluszpont, hogy felfedeztem néhány átvett idézetet a mű elején „beígért” szerzőktől, és nagyon büszke lehettem magamra. :D

Látod, nyitott vagyok, mint egy seb, nyüszítek, vinnyogok. Annyira lágy, hogy minden pillanatban szerelmes tudnék lenni. Nem valami guszta látvány. Silány anyagból vagyok, kicsikém… Az elesés! mely ott a gyöngeség és a bűn közt húzódó határon, ahol az ártatlanság helyet cserél a bűnnel.

2013. június 23., vasárnap

Bíró Kriszta: Fércmű

Amilyen nagy lelkesedéssel kezdtem bele, olyan levert, csalódott vagyok most. Ha az előző két könyvéhez kéne mérnem ezt, egyértelmű, hogy ez tetszett a legkevésbé. Próbálom függetleníteni az élményt a korábbiaktól, de ez nehezen megy. 



A Fércmű, bár eszközeiben és témáiban hasonlít Bíró Kriszta korábbi írásaihoz, világképe alapvetően más. Nem éreztem azt a belenyugvást a világ rendjébe, amit korábban, azt a rendíthetetlen játékosságot, bolondozást és életerőt. A Fércmű többnyire szomorkás történetek láncolata, korrajz az írónő gyermekkorából és napjainkból. Kőbe vésett tragikus sorsok, reménytelen élethelyzetek, olyan sorsképletek, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk az utcán anélkül, hogy tudnánk róla. 
Elmegyünk a kéregető, koszos cigánygyerek mellett, az utcán verekedő neveletlen tizenévesek viselkedésén felhorkanunk, hibáztatjuk a szülőket, a tágabb családot, a világot, Istent. Csak magunkat nem, sőt, saját magunkra nem is gondolunk éppen, mi makulátlan kosztümben vagy öltönyben igyekszünk a munkahelyünkre, egészen elkülönülve a világ dolgaitól. Szeretjük azt hinni, hogy elkülönülve. 
Bíró Kriszta beránt minket a világba, megpofoz párszor, lök rajtunk néhányat, megmutatja, hogy nem vagyunk, nem lehetünk érintetlenek. Én csak azt bánom, hogy végül nem röhög a képünkbe a Fiókregény Sóri Micije, nem ránt fel a földről Jozefa, nem igazítják meg a ruhánkat, és engednek tovább, hogy mosolyogjunk azért, mert nem csak ilyen az élet.

A Fércmű nagyon pesszimista, szeretném ezt hinni. Szeretném, hogy ne realista legyen.

Hajlama elvtárs olyan volt, mint Tizennegyedik Lajos. Sose láttam, viszont abszolút uralkodott.

Szív Ernő: A vonal alatt


Kellett valami rövid az érettségi időszakra. Ezt választottam, de aztán a kötet megsínylette az érettségit. Kapkodva, ingerülten olvastam, méghányoldalvan, jajmégöttételtátkénenézni, csakpihenésképpenelolvasokpártörténetet.  Ez nem tett jót a könyvről alkotott képemnek, no meg a lelkiállapotomnak sem, de az nem tartozik a könyv méltatásához.

Kedves, hangulatos történetek, amolyan kávéházba való - talán ott íródott? - novellák. Kosztolányi Esti Kornélja jutott az eszembe olvasáskor. Szív Ernő csak abban hasonlít rá, hogy egyfajta alteregonak érzem, de ő nem csibész, szemérmetlen alak, hanem nagyon kifinomult úriember, hírlapíró. Valamiért Tóth Árpád külsejét tudom elképzelni Szív Ernőhöz: törékeny, betegségre hajlamos, már-már nőies vonásokat hordozó arcú férfi. A személyiségét illetően pedig visszahúzódó, igazi papucsférj. 
Néhol nekem már talán szenvelgésnek hatottak a szövegek, de voltak nagyon jól elkapott gondolatok, élethelyzetek. Tanulság magamnak: vizsgákra készülve inkább ne olvassunk, nem jó az senkinek.

Olyan az életünk, hogy folyton belelóg másokéba. Elszabadulnak rólunk szavak, lélekalkatrészek, tökéletlen kis pontatlanságok, és ki tudja, hol állnak meg, kit találnak meg, kit találnak el.


Kazuo Ishiguro: Napok romjai

A könyvből készült filmet ajánlották nekem, de ritkán helyezem előbbre a filmfeldolgozást, mint a könyvet, tehát előbb mindenképpen el akartam olvasni, mielőtt megnézem. 
Csalódás volt. Olvasmányosabb műre és valami érzelmesebbre számítottam (és vágytam). A filmről azt hallottam, hogy a sok visszafojtott szenvedély szinte kibuggyan a vászonról, és nagyon hat. Ez a könyvről nem mondható el. Mr. Stevens visszafogottsága szinte minden akciót (nem a szó lövöldözős-üldözős értelmében ;) ) lapossá, jelentéktelenné tett. Az a mértéktelen finomkodás, amellyel Stevens a múltjáról beszélt untatott, idegesített. A rengeteg leírás csak feleslegesen duzzasztotta ezt a regényt, a történet feleennyi oldalban is megíródhatott volna, talán összetartóbb is lenne szöveg, egységesebb, nem szétfolyó. A történelmi háttér is elterelte a figyelmet a fő szálról, vagyis inkább úgy fogalmaznék: nem lehetett tudni, melyik is a fő szál. Stevens önértelmezése? Talán ez. Mert Miss. Kenton neve alig fordul elő a szövegben. 
Ne szerelmi történetre számítson az olvasó, aki kézbe veszi ezt a könyvet, mert csalódni fog.
Egy megöregedő férfi tekint vissza a múltba, és nem tud engedni a merev tartásból, ami neki is fájdalmat okoz, és elrabolja magától a boldogság lehetőségét. Visszatekintése keserű, mert rájön, hogy amire feltette egész életét, értelmetlen. Mégsem képes ezt egészen beismerni, így végig idegen, azonosulhatatlan és valahol talán szánandó is marad. Sajnálni nehéz, annyira következetesen rombol le mindent maga körül és magában.
Nekem mindössze erről szólt a regény. 



Úgysem lehet visszafordítani az időt. Az ember nem töprenghet örökösen azon, hogy mi lett volna másképp. Hanem be kell látnia, hogy van olyan jó sora, mint a legtöbb embernek, talán még jobb is, és hálásnak kell lennie érte.


2013. június 8., szombat

József Attila: Medvetánc / Nagyon fáj



Hasznos kötet, a József Attilás tételemhez ebből (is) készültem. Alapos, érdekes. A könyv végi kérdésekhez talán válaszokat is adhatna az ellenőrizhetőség kedvéért, ezért a levonás. :)

Szergej Medvegyev: Fodrásznő

Kell hozzá a színpad, kell hozzá Szűcs Nelli és Trill Zsolt. De ötletes, szórakoztató, gyorsan falható.







Szabó T. Anna: Villany

Hm, hm. Hmm, hmm. És folytathatnám tovább a hümmögést. Ez nem volt átütő. 

Ritkán érintett meg, és akkor sem nagyon. Szabó T. Anna költészete számomra nagyon anyás. Nem sok közös élményünk lehet, legalábbis ez alapján a kötet alapján. Elhagy című versét máshonnan ismerem, az megfogott. Talán ezért is kezdett érdekelni Szabó T. Anna költészete. De arra kellett rájönnöm, hogy összességében nem az én világom. Nincs vele semmi baj, csak éppen nem hozzám szól. Emellett a megszólítatlanság-érzés mellett azért azt is meg kell említeni, hogy azért nem rossz kötet. 
Olvastam róla egyébként Ayhan Gökhan véleményét, és örömmel konstatáltam, hogy nem csak nekem jutottak eszembe a kötet írásairól a következők, csak címszavakban: Lóci-versek, Borbély Szilárd „testversei”, nem odaillőnek érzett versek.

00:00
Átugrani a karikákat. 
A négy lyukon a semmi fúj be. 
Most, tűzsörényű mutatványos – 
vár rád a nulla óra nulla.

Lendülj át égő, nyitott szemmel 
egyik napból a másik napba. 
Egyetlen néma hördüléssel 
ugorj át legújabb magadba.

Most lesz a tegnapból kísértet, 
pörkölt szőrszaggal vár holnap. 
Lángoló szőrű öreg állat: 
ostor se kell, hogy átugorjad.

Ég mindened, az ágyon fekszel, 
mozdulatlan szállsz, hosszú ívben. 
A semmiről szól ez a perc itt. 
Ezen átjutni, ez a minden.

Repülsz a tűzben, míg mögötted 
egy nulla átfordul az egybe. 
Mert voltál, mert vagy, míg lehetsz még: 
a nullanulla duplanulla, 
a semmi nem fér a fejedbe.

Federico García Lorca: Vérnász



Hamisítatlanul spanyol. 
"Csak úgy" elém került, és gyorsan végeztem vele. Nem volt nagy élmény, de elég borzongató ahhoz, hogy egy unalmas délutánra biztosítsa a szerelmet, szenvedélyt intravénásan. :) Na igen, mostanság ráharapok ilyenekre. És ez jó ropogós volt.