Michel Houellebecq: A csúcson

Ha megengedem, hogy a szenvedély behatoljon a testembe, a nyomában rögtön megjelenik a fájdalom.

Voltak mocskos részei, de összességében jó volt olvasni. Houellebecq (a neve leírásához mindig puska kell…) nagyon jól ír, e könyv alapján végtelenül pesszimista (jogosan!), és ugyanilyen szellemes ember is. Hasonló élmény volt, mint Camus Közönye.
Az ellen sem tudok lázadni, ahogyan a műben a nőket kezeli, ugyanis rajtuk nem látszik, hogy elégedetlenek lennének a státuszukkal. (El tudom fogadni, hogy a mű világa zárt világ, saját törvényekkel.) Érdekes alak Valérie, Michel (azaz Houellebecq) őt állítja be a tökéletes nőnek. Szinte minden realitást nélkülöz a jelleme-viselkedése-külseje, és pláne ez a hármas így együtt, de hasznos lehet belegondolni, mennyire képes ezeknek a szerepeknek megfelelni egy hétköznapi nő. Szerintem kb. max. 20%-ban, de arra a húszra rá lehetne gyúrni. ;)
Annak, hogy nálam három és fél csillagos a befejezés – zs kategóriás akció-terror-thriller –, a sok közbeékelt üzleti fejtegetés – köztük persze volt ügyesen elrejtett társadalomkritika – és a túl sablonos jellemek oka. Jean-Yves élete például szappanoperában is elfért volna, a házassága, az unásig ismételt összejönni-a-fiatal-bébiszitterrel dolog még hiteltelenebbé tették.
A sztori nagyon sok helyen biceg, de elviszi a vállán a jó szöveg, az érdekes főszereplő, és a bátor társadalomkritika. Nem mondom, hogy nem undorított, de végig elgondolkodtatott. És ha köntörfalazik, ezt nem tudta volna elérni.

Az érzelmi elragadtatás és a szexuális megszállottság ugyanarról a tőről fakad: egyik sem jöhet létre az én részleges feladása nélkül; és csak akkor élhető át mindkettő, ha az ember valamilyen szinten képes elveszíteni önmagát. Hidegek lettünk, racionálisak, különlegesen erősen tudatában vagyunk az individuális létezésünknek és a jogainknak, és főleg: el akarjuk kerülni az ellenszolgáltatás nélküli adakozást és a függőséget.

Weöres Sándor: Psyché

Anno elő-magyarfakton (pluszhumán órának kereszteltük) volt olyan feladat, hogy találjunk ki egy költőt komplett életrajzzal, és írjuk meg néhány versét is. Én akkor egy spec. megoldást választottam: Csokonai Lillájának az életrajzát plasztikáztam át egy kissé, hogy ő is költő legyen. Megírtam néhány levélváltását is Mihállyal, meg válasz-verseket, például a Boldogságra. Nagyon élveztem, még Power Point – bemutató is lett belőle, szerintem messze a mi csapatunk vette a legkomolyabban a feladatot. :)

Aztán szóba került a feladat ihletője, mégpedig ez a könyv. Nagy ötlet, az tény. Már vagy két éve meg is vettem, de csak pihent a polcomon. Többször belekezdtem, de hamar feladtam. Most arra jutottam, hogy az ötlet tényleg remek, a megvalósítás is színvonalas és ügyes, viszont én ezt a stílust nem szeretem. Egyszerűen idegesít. Úgyhogy minden tiszteletem Weöres Sándoré, hatalmas munka, tsak nem a szám ize szerént való. Igy tehá' molyon tsillagokkal nem is illetém.

Bodrog parttyát tsiga járja, 

Ágaskodik a szorvája, 

S hogy ha fogom kis markomba, 

A szorváját vissza vonnya, 

Szégyenemre.

Ám ha Patak fő útszáján, 

Lejtek faromat riszálván, 

Minden legény szeme tátva, 

Ágaskodik a szorvája, 

Örömemre.

Ménes Attila: Hidegdauer

Bármilyen jó véleményeket olvastam, mást nem nagyon tudok írni, mint hogy untatott. Nem az én korom, nem az én életem, és Juli is olyan messze van tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. 

Hogy Matyiőt miért kellett elűzni (és ezzel az anyát újabb öngyilkossági kísérletbe kergetni) végképp nem tudom. Én nem láttam olyan reménytelennek ezt a hármast, mint amilyennek Juli látni akarta. Nem hiszem, hogy önzőségből tette azt, amit, rossz embernek azért nem tartom őt, a motivációja viszont homályos a számomra. Mondjuk Matyiőről is megvan a véleményem, ha egy 14 éves lány két szavára otthagyott egy nőt, akit elvileg szeretett. 

Ménes Attila stílusa sem lopta be magát a szívembe, valahogy nincs benne túl sok egyéni, a fordulataira és a történetvezetésére is mondhatom, hogy olvastam már ilyet. És talán azért nem tudok könyvcímeket említeni, mert azok is alig hagytak nyomot bennem. Ez bizony csak átfolyt rajtam, hosszú délutánokra megfelelő, és azért jóval igényesebb, mint egy ponyva. Csak nincs benne semmi hűha.

egy másik vélemény

Sipos Pál (szerk.): Szósz?!:) – A magyar nyelv szava-borsa II.

Vámos harmatgyenge. De tényleg. Annyira, hogy ezért egy teljes csillagot le kellett vonnom. De a többiek zseniálisak, KJÁ továbbra is imádatom tárgya, Várady Szabolcsot pedig egyre jobban szeretem.

Simon Márton: Polaroidok

Megszerettem, megvettem. Megvettem, aztán megszerettem? Talán. 

Ezeket a szavakat évezredek óta vártam, és most szembe jöttek velem, csak úgy, az utcán   a Libriben.

Interjú.Csend. 

– Mit mentene ki egy égő házból? 

– A lángokat.

Várady Szabolcs: A rejtett kijárat

Egy kép helye, avagy Hic transit…

Ott lógott. 

Nem lóg ott.

Várady Szabolcs „meglepte” magát ezzel a gyűjteménnyel hatvanadik születésnapján, engem meg egy tavaszi kora délutánon. Nem számítottam ilyen jóra. A verseket elolvastam, a fordításokba belenéztem, a prózából mazsoláztam, az egyebeket mind befaltam. Főleg ez utóbbi nyerte el a tetszésemet. Fesztelen, vihorászós, friss, játékos. A versek meg többnyire egyszerű formával, magvas tartalommal hódítottak. A próza igényes, nem tudálékos, szép. A fordításokban nem találtam hibát. Ha még néhány vers megfog, vagy legalább egy, de úgy igazán, torkon ragad… 

Hiába, a bolondozást sosem tudtam úgy értékelni, mint a lírai sorstragédiákat. :)

Fráter Zoltán – Radnóti Zsuzsa (szerk.): Örkény István emlékkönyv

Remek válogatás. Szép íve van: elődök, kortársak, utódok. Mindenki köszönhet valamit Örkénynek. Van, aki az első kritikáját, dicséretét, ami nagy port kavart, van, aki „csak” közös emlékeket. Akad, aki a saját stílusa alapjaiba építette bele Örkény groteszk létszemléletét. 

Nagyon széles, színes skála, Balassa Péter, Réz Pál, Esterházy Péter és Nádas Péter gondolataiból áll össze az olvasóban egy kép Pistiről, aki túlélte a vérzivatart. Az, hogy kinek mit jelent, változó ugyan, de mindenkinek jelent valamit Szinte egyedülálló jelenség ez a 20. századi magyar írókkal kapcsolatban. Mármint az, hogy ilyen élőek és hatóak legyenek 100 évvel a születésük után is. Örkényt nem lehet szó nélkül hagyni. Ha így tennénk, saját groteszk, nevetséges és rettenetes életünket hagynánk szó nélkül. És ezt, ugyebár, egyikünk sem tudná megtenni (?) .

(…) a társadalmat a különböző „tikkek”, „heppek”, rigolyák és groteszk mániák egymásba kapcsolódó fogaskerekei mozgatják, (…) ebben nincs semmi rendkívüli, hogy a groteszk mániák az élet természetes, köznapi tényei.

Elfriede Jelinek: Kéj

A nő csak magával szolgálhat.

Szerintem

1, a fordítás nagyon elszúrta (semmi bajom Tandorival, de olyan lett a szöveg, mint egy idióta mondóka) 

2, iszonyatosan beteg, ami nem is lenne baj, ha nem ugyanazon az eseményen lovagolna az egész műben 

3, a fülszöveg ígéretét nem tartotta be.

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

(…) elképesztő érzelgőssége ellenére is valami megfoghatatlan harmónia, régen hallott, de már elfelejtett mondatok zsongó emléke vett körül (…) 

/hatodik fejezet/

A fenti félmondattal tudnám a legrövidebben jellemezni, ha csak dicsérni akarnám. De nem így áll a helyzet. Sokat vártam, és keveset kaptam. Túlcsorduló romantika, ellenszenves, untató, giccses szereplők, rengeteg felesleges szöveg. Atmoszférája van, azt nem is akarom eltagadni tőle. A történet viszont annyira vontatott és egy helyben toporog, hogy számomra élvezhetetlenné tette a művet. Fitzgerald tudott ennél jobbat is, a Szépek és átkozottak sokkal inkább megnyert magának, bár az sem lett a kedvencem. Ez viszont kínosan lassan olvasódott, ahogy fogytak a lapok, úgy érdekelt egyre kevésbé, hogy ki is az a Gatsby. Nem felkeltette az érdeklődésemet, hanem leépítette azt, pedig kezdetben megvolt. 

Nem romboló hatású, nem is felháborítóan rossz, mégis úgy érzem, elvesztegetett idő volt, amit az olvasásával töltöttem.