Szabó Magda: Az őz

újraolvasás, mer' csak

az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák

Ezt mindig újra kell olvasnom, annyira fáj. 

Encsy Eszter vagyok egészen. Amire vágyom az mindig a másé, s megszerezni nem, csak elpusztítani tudom. Akiket szeretek mindig mást szeretnek; olyat, akit logikus szeretni mert jó, mert szép, mert egészen egyszerűen megérdemli. Reklamálnék én, csak nem tudom hová menjek, mert nincs olyan földi szerv, ami nekem adna igazat, az égieknél próbálkozni meg minek, ők az olyan embereket hallgatják meg, amilyen Angéla. 

Tudni, hogy ami neked járna az mindig más zsebébe vándorol, hogy kárpótlást várni esztelenség, mert három gazdagságban és szeretetben töltött élet sem tudná feledtetni veled a mostanit, hogy az enyém meg a tied milyen pengeéles határral van elvágva egymástól, hogy az egyetlen aki szerethetne és akit szerethetnél már-már irreális, távoli alak, réges-rég egy Angéla tulajdona. 

És elpusztíthatsz mindent és mindenkit, az emlékezet akkor is életben tartja azt, ami fáj, kényszerít, hogy arra gondolj, amit olyan makacsul feledni akarsz: hogy ki voltál, ki vagy, és ki nem lehetsz soha az életben.

ki tilthatja meg az emlékezésnek, hogy emlékezzék?

Borbély Szilárd: A Testhez – Ódák és Legendák

a koponyaformába zárt 

agyszövet belső körét 

a Gondolat úgy járja át, 

hogy elgondolja önként

a nyelvet, mint a létezést, 

amely a test beszéde, 

e furcsa gép csak tettetés 

és pusztulás a léte

Közhelyes, de igaz: a nagy dolgok apróságokban rejlenek. Mennyi mindenre asszociálhatunk egy kesztyűbábról, egy kerékpárról, körvonalról, a Dunáról! És mennyi minden juthat eszébe egy költőnek a felsoroltaknál jelentéktelenebbnek tűnő dolgokról! A kötet leltár, zsigereinket, a minket összetartó inakat, izmokat és csontozatot, a test titokzatos vegykonyhájának hozzávalóit veszi sorra. A Test csodáit, és a Test tragédiáit. A Test tragikus csodáit. A születést és a vetélést, a halált és túlélést. Ódákat meg nem született gyermekekről, és legendákat abból az időből, amikor szabad volt elpusztítani önkényesen kiválasztott embercsoportokat. Fájóan valóságszagú legendákat.

idéztem még

Parti Nagy Lajos: Szódalovaglás

voltam sokat szeretni tárgytalan 

voltam sokat úgy ülni le a vershez 

hogy éppen az legyen több általam 

ki jutott velem egyre kevesebbhez 

voltam sokat aggály áloltalom 

búgócsiga egy kádöbölnyi mélyben 

helybenszabadság önkörforgalom 

irány és forgás szépemlékeképpen 

s mert nem bonthattam magam senkinek 

hát fölkapartam a grammatikát 

feszes kötést a higgadt mondaton 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – 

alkatból vérehulló alkalom

Ez igen. Ezek versek voltak a javából. Parti hatása alatt még alig találom a szavakat. Bármit írok, soknak tűnik. Vagy éppen nagyon kevésnek. 

Már kezdtem azt hinni, hogy a szerelemről nem lehet új szavakkal szólni. PNL megcáfolt. Sőt. Talán csak ilyen szavakkal lehet róla szólni, hogy igazán nagyot üssön, gyomorszájra. 

A többi, a nemszerelmesek is remekművek, de engem most előbbiek tudtak igazán megérinteni. Azért ez a fáradhatatlan költői játék, aminek egy árnyalatát Petrinél láttam először, szintén említésre méltó.

Honnan jött maga, kedves Parti úr? Prózában is, lírában is…? Illik így tarolni?!

akkor az ember lángban áll könyékig 

rettegni kezd úristen el ne múlj 

s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is 

hiszen szabad vagy múlhatatlanul 

akkor az ember mint újságpapír 

megáll a tűzben ferdén feketén 

ég az arcán az ólom mint a zsír 

a napra cseppent üdvözültekén 

ez a szonett is úgy fordul feléd 

hogy nem egészít és nem is egészül 

kerek szerelmem szép malomkerék 

hol életem maroknyi lisztje készül 

a rettegésem mért is értenéd 

forog forog patakja hangja nélkül

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Mi a megcsalás? Egy e-mail? Vagy egy hang? Egy illat? Vagy egy csók?

Fantasztikus volt ez a könyv, és hatalmas meglepetés. Bánom is, meg nem is, hogy ilyen gyorsan elolvastam. Megszerettem Emmit és Leót. Sajnálom, hogy el kellett szakadnom tőlük. Csillagos ötös, ahogy Glattauer megírta ezt a történetet, igazán.

Viszont: a szívem-lelkem gyűlöli Bernhardot, de még jobban a tökéletes házasságokat és a rohadt, rohadt társadalmi konvenciókat, mind egy szálig. 

És a poszt írója most sír, sír, sír, sír. És közben gondol Valakire.

Fúj az északi szél.

Bíró Kriszta: Fiókregény

Lassan olvastam ezt a könyvet, talán annál is lassabban, mint ahogy Dina/Mici elszopogat egy savanyú cukorkát. Kiélveztem minden ízét, az édest, a savanyút. De főleg a keserűt. 

Bíró Krisztát pedig most azonnal meg akarom ölelni, és sírni akarok – mit akarok? már sírok is – mert ez annyira jó, és annyira rossz. 

Együtt lélegeztem Micivel, máshogy nagyon nem is lehet. Szerettem Holdas Józsefet egy egészen picit, Rátzba viszont halálosan beleszerettem. És amikor az ő útjaik különváltak, csak akkor szakadtam el Micitől. Ő továbblépett, én nem. Én Rátz mellett akartam maradni, bele akartam fúrni a fejem Öregember szakállába, érezni az illatát, végigcsókolni az összes csigolyáját. Nem számít, hogy parancsolgat, hogy van más nő is… nem lesz. Felfalom Rátzot, és majd nem lesz más nő. Őrületes szélvész leszek, a végzet asszonya, megtartom magamnak, nem eresztem. 

Csak épp az itt a bökkenő, hogy az ember semmit sem tarthat meg magának . Sem azokat, akiket szeret, sem a sikereit, sem az örömeit, még csak az emlékeit sem, mert azokat is elmossa majd az idő, mint a lassú eső. Úgy végezzük, mint Sóri, a szabó: belekapaszkodunk valamibe, ami a végzetünkké válik. Ilyen ez az élet, örökös kapaszkodás valamibe, valakibe, aki tulajdonképpen nem is létezik. És aztán: felismerés, és zuhanás.

Én is kapaszkodom. Nekem is van egy Rátzom. Csak én nem vagyok olyan erős, mint Mici. Sokan nem tudnak olyan erősek lenni, mint Mici. Ezért rendkívül tisztelem. És Bíró Krisztát is, amiért ezt a csodát leírta. Nem is tudom, hogy ha befejeztem ezt az értékelést, lesznek-e még szavaim ezen a világon bármire.

És akkor most meghaltam. Legbelül.

– Csak tegye azt, amit szokott, akkor nem lesz semmi baj. 

– Azt szoktam tenni, hogy szerelmes vagyok magába, mint egy ló.

Bíró Kriszta: Jozefa

Jajjj, hogy ez mennyire tündéri! :))

*

Bíró Kriszta már ezután a 158 oldal után is a kedvencek közé került. A három történet közül egyik sem vidám, mégis bájos humorral és remek elbeszélői technikával élvezetessé teszi az olvasásukat. A három írásból kettőn el is sírtam magam, a címadó iromány annyira nem érintett meg. 

Próbálom magamnak is megfogalmazni, hogy mi volt annyira különleges a könyvben, és minduntalan az elbeszélés módjára ugrálnak vissza a gondolataim. Bíró Kriszta mesél. Úgy, mint régen apukám, vagy nagyapám. Ezen a mesélő hangon mond el olyan mindennapi tragédiákat, asszonysorsokat, beteljesületlen, reménytelen, vagy éppen beteljesült és reménytelen (biza', ilyen is van ám) szerelmekről beszél úgy, ahogyan azt sosem tudtam volna elképzelni korábban. A mesélő hangvétel, a „ment-mendegélt” jelleg semmit sem von le az írások értékéből, sőt. És nem didaktív, inkább elfogadó, néhol beletörődő. Ez van, elveszítjük, akit szeretünk, nem lehet a miénk, amiért bármit odaadnánk, és minden egészen máshogy sül el, mint ahogy vártuk volna. És mégis: lehet fütyülni, lehet nevetni, meg persze sírni is, azonban a lényeg: nem mindig a jó győz, de a mesének a tragédiák után is lehet, van folytatása.

* csak és kizárólag azért választottam ezt a képet, mert annyira cuki :) önmagában, saját érdemeiért tartom nagyra Bíró Krisztát!

(…) szükségtelen és veszedelmes többet látni egy férfiban, mint amennyi benne van. 

Milan Kundera: Nevetséges szerelmek

Már tegnap késő este befejeztem, de erre aludni kellett egyet. 

Először is: szenzációsan jó volt! Azokkal a könyvekkel, amikre sokáig kell várnom, rendszerint nagy elvárásokat támasztok, így aztán sokszor csalódom bennük. Most nem így történt, még jobbat kaptam mint amit vártam. 

A lét elviselhetetlen könnyűsége után azt hittem, hogy ennél jobbat nem olvashatok tőle, de ez nekem még annál is jobban tetszett. Valamivel könnyedebb, és mivel lazán egymáshoz kapcsolódó elbeszéléseket tartalmaz, tagoltabb. Nincs belefulladás a szövegbe, hogy te jó ég, mikor lesz már vége ennek a fejezetnek?! 

Minden elbeszélése tetszett, de kiemelném: Hamis autóstopp, Az öreg halottak adják át a helyüket a fiatal halottaknak, Eduard és az Isten. 

Találó a cím is: Nevetséges szerelmek. Tényleg nevetségesek és kicsinyesek tudunk lenni a szerelemben, belemegyünk mindenféle játszmákba, amelyekben vagy mi sérülünk, vagy mi sértünk vérig másokat. E közül a kettő közül valamelyiknek meg kell történnie, hogy ki tudjunk lépni belőlük. DE mégsem lehet kizárólag önfeledten kacagni a történeteken. Van valami szánnivaló, valami szomorúan emberi az egészben, ez leginkább a Szimpozium című elbeszélésben érzékelhető. Amiből mások tréfát űznek, amiatt valakinek fáj a szíve, és ki tudja, hová vezethet ez.

Ma nem működik valami jól a fogalmazókám, úgyhogy csak annyit írhatok még: ajánlom olvasásra, akár részletekben, akár egészében, mert igényes, érdekes, elgondolkodtató és szórakoztató egyben.

De ez csak így szokott lenni az életben: az ember azt hiszi, hogy egy bizonyos színdarabban egy bizonyos szerepet játszik, és nem is sejti, hogy a színpadon közben kicserélték a díszleteket .

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

A fülszöveg nem keltette fel az érdeklődésem, a borító is olyan semleges volt, a cím meg pláne. De hát jövőre kötelező, csak el kéne olvasni. És akkor bang!

A regény eleje kocsmafilozofálgatásnak indul, és csak később derül fény arra, mennyivel komolyabb dolgokról van szó az elméletnél.

Ugyan ki tudná könnyedén eldönteni, hogy Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu akar lenni? 

Aprólékosan megrajzolt jellemek, hatalmas igazságok, kegyetlen tények, emberi gyarlóságok a négyzeten.

Ha Gyurica nem lett volna, Kovács lenne a kedvencem, de mind a négy férfiben van valami becsülnivaló.

A másik háromban az, hogy nem tették meg az utolsó lépést, Gyuricában meg az, hogy megtette. 

Nyilvánvaló, hogy miért.

Fordulatos, hatalmas könyv, joggal kötelező olvasmány. Új kedvenc.

Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar!

Petri György összes verse

588 oldalnyi bólogatás, sírhatnék és kacagás, életigenlés és leköpés. 588 oldalnyi Petri.

Én csak azt írhatom, hogy jobbat még sosem olvastam. Jöjjenek a versek!

Erotikus

A „te kis…” kezdetű

elfulladó nyelvi kisérletek

hatására elzsibbadsz.

A hajhagymáidig beleborzongsz, ha

„mézbenfőtt fokhagymának” vagy „vaníliás

makrélának” becézlek.

Minden igazi nő

ösztönösen érzi,

hogy csak irónia

sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

Ha majd

Ha majd itthagylak téged,

kérlek, ne félj,

majd óvlak odaátról, hogy ne érj buta véget,

hogy ne boruljon rád hirtelen az éj.

Ültessél a síromra sok virágot,

árvácskát, gyöngyvirágot, ibolyát,

mikor a pusztulás rólam mindent lerágott,

a virágok legyőzik a halált.

Csak a Mari maradt

Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,

itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,

holott pimasz harkály, holott ázott veréb,

randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.

Alapjában véve nem énekesmadár,

mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár-

ja énfelém, ha fele lehetek,

miértvoltomra ő, csak ő a felelet.

(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?)

Ezért udvaroltam meg kiskegyed,

hogy legyen nekem egy gótikus kastély,

ám belsejében egy rokokó estély,

legyen misztériumjáték és maszkabál,

féltékeny férfi, aki ordibál;

kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj

– érintése életveszélyes, hozzá ne érj.

Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz,

legyek neked a sör előtt a sósperec.

(halotti tor)

Személyem az öntudatomról

lefőtt, ahogy a hús a csontról:

együtt, elválva enyves lében

– tálalhatnak Istennek éppen.

Szabó Magda: Pilátus

Vigyázat, ez leginkább ömlengő, lírai önvallomás lesz.

Az elmúlt egy-két évben két ember került igazán közel hozzám, és tudni kell rólam, hogy a környezetem nagyban befolyásolja az olvasmányaimat, mivel legtöbbször ajánlás miatt veszek a kezembe egy könyvet. Nos, ez a két ember – egy férfi és egy nő, egyébként – csak egy dologban közös: hogy nem szeretik Szabó Magdát. Azért utálni nem utálják, de semmivel sem tartják többre egy átlagos, bizonyos körökben népszerű írónál. Nem jelent nekik semmit, nem tudják átélni, amit leír. 

Bár Szabó Magda elsődleges példaképem és bálványom, a festménye (egy pályázaton nyertem) itt lóg a szobám falán – most is rá-rápillantok, ahogy ezt írom –, valahogy mégis hajlandó voltam eltemetni magamban a vele kapcsolatos élményeimet, gondolataimat, a hozzá fűződő vonzalmamat. Olvastam mindenfélét, amit ajánlottak, igen jó könyveket méghozzá, némelyik maradandóbb élményt adott, mások csak egy céltalan délutánt töltöttek ki, de nem voltak rosszak. Érdemes volt olvasni őket. De valami hiányzott. 

A Pilátus már régóta ott porosodott a „Szabó Magdás” polcomon, amit csak az írónő könyvei töltenek meg. Valamiért pár napja levettem arról a polcról.

Szabó Magdát olvasni számomra olyan, mint hazatérni. Belépni az ismerős szobába, szeretettel megtapogatni a bútorokat, örülni, hogy minden a régi, hogy nem változott semmi. Rájöttem, hogy ami hiányzik az életemből, az az állandóság , és ezt adta vissza nekem Magda néni. Ha kinyitom egy könyvét, mindig tudom, mire számíthatok, ismerem a szófordulatait, a hasonlatait, a jellemeit. Öröm felfedezni egy-egy regényalakban az Írónőt magát, vagy Szabó Eleket, esetleg Jablonczay Lenkét, Szobotka Tibort, egy régi tanárát, akit említett az Ókútban, a Merszi, möszjőben, a Für Elise-ben, vagy másutt. Bármennyire is ismerősek az alakok és a szavak, mégis mindig új és más csoda egy Szabó Magda regény. Fordulatos, elgondolkodtató, megdöbbentő és életszagú. A jellemek tökéletesek: van, akit szeretni lehet, van, akit nagyon utálni, néhányakat sajnálni, és az utolsó mondatig az olvasó sosem biztos benne, hogy kire milyen címkét fog akasztani majd. De ami számomra a legfontosabb: mindig van olyan szereplő, akinek a helyébe képzelhetem magam. 

Azt mondják, az ember a hős, az erkölcsi győztes alakjában látja szívesen magát. Ez nem illik rám, én mindig kiválasztok egy jellemet, ami érdekes, amiben megtalálok valamit magamból, és legyen ez jó vagy rossz, nő vagy férfi, mindegy. A rokonszenvem az övé. 

A Pilátusban három ilyet is találtam: Vincét, Lídiát és Antalt. De minden egyes mellékszereplő, még Gica is, még Kapitány, a nyúl is érdekelt, és ezért volt különösen nagy élmény ez a regény.

Sok dolgot megtanultam belőle: hogy a „jótét” igenis relatív, hogy senki sem láthat be a másik lelkébe, csak ha már késő, hogy annyi mindenen múlik egy férfi és egy nő kapcsolata, hogy az fel sem fogható. De legfőképpen azt tanultam meg egy életre, hogy Szabó Magda hétéves korom óta kísér, közelebb áll hozzám, mint a saját nagymamám, és folyton mondani akar valamit nekem. Ha nem engedem közel magamhoz, akár egyfajta irodalmi sznobságból, akár mások véleménye miatt, csak saját magamtól veszek el. És nincs rá szükség, hogy még én is megraboljam saját magamat.

Köszönöm szépen, Magda néni. Nagyon köszönöm.

Tudta, ha nagyon akarná, lehetne egy azok között, akikkel Antal időnként együtt jár, csakhogy nem vágyott erre. Antal viszonyai még klinikai mértékkel mérve is túl rövid ideig tartottak, s mindig azt a kellemetlen érzést keltették a kívülállóban, hogy kizárólag biológiai célt szolgálnak. Lídia többre tartott igényt, Antal gondjai, problémái érdekelték, szerette volna rosszkedvűnek, csüggedtnek látni, vigasztalni, enni adni neki, ha éhes, segíteni a munkájában, ha tud. Beszélgetni kívánt volna Antallal, megközelíteni a testi közeledésen túl is, fecsegni virágokról, betegek váratlan gyógyulásáról, még arról is, milyen ruhát csináltasson, vagy mit érdemes elolvasnia, mikor nem szakkönyvet vesz a kezébe. Lídia védtelenül és ártatlanul szerelmes volt Antalba, s mikor tudatosult benne az érzés, más szemmel nézett Szőcs doktorra is. Sóváran, valami új elemmel bővülő imádattal nézte Izát, aki sokféle személyes kiválósága mellett még azt a titkos igét is ismerte, amelyre Antal teste-lelke válaszol. Rendes körülmények között nem félt volna attól, hogy bármiféle más nőnek utódja legyen egy házasságban, de azt eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy Izát kövesse Antal ágyában, asztalánál. Ha valaki Izával élt valamikor, nem felejtheti el – gondolta Lídia –, s ha mégis, csak látszólag, nyilván folyton hozzá mér mindenki mást. Ki merne versenyre kelni ilyen emlékekkel? És hát ha valakinek még Iza sem volt elég, hogy venné észre éppen őt?

Örkény István: Voronyezs

Ez a színmű 1944-ben íródott, Örkény első színpadi darabja. Úgy kezdtem bele, hogy majd nagyon elnéző leszek, mint az „első könyvesekkel” általában. Biztosan ügyetlenke lesz, a Tóték hangulatának halvány lenyomata sem, de ugye mégis csak ez az első…

Hát egy frászt, kérem szépen. Hetvenkét oldalnyi libabőr, kínos nevetés, társadalomkritika, fricska a háborúnak, a Don-kanyarnak, a hatalomnak, és úgy egyáltalán: az életnek, az emberi szenvedésnek. Igazán kiforrott, amilyenről nem is álmodtam. Annyira rendben voltak a szereplők, hogy nem is tudok hogy belekötni. Nem is akarok. Minden jó helyen van, minden szereplő jókor lép be, jókor megy ki: olyan összhang ez, amitől  igazán élvezhető lesz színpadon is. Sajnos nem hallottam róla, hogy játszanák valahol.

Érdekes, összeszedett jellemek, komikum és tragikum groteszk képekbe forr össze, egy szóval: Örkény.

Alig várom, hogy a többi drámáját is elolvassam így, időrendben. És rettentő boldog vagyok, hogy ő lesz az OKTV-n a választott témám!

A háborúnak a lehelete is halál.

Bartis Attila: A nyugalom

Aligha találkoztam még ennél jobb könyvvel.

Bookline-ról rendeltem meg, és mikor kiszállították, csak akkor vettem észre, hogy hangoskönyv. Nem voltam túl boldog ettől a felfedezéstől, de egy életem egy halálom, gondoltam, így is meg akarom ismerni ezt a regényt. 

Első hangoskönyves próbálkozásom, és talán nem is kár, hogy ezzel kezdtem, mert kifejezetten jó volt hallgatni, ahogy egy kellemes férfihang suttog, nyög, ordít, vagy gúnyosan nevet. A megértést és odafigyelést számomra kissé megnehezítette, de nem lehetetlenítette el. 

Kellett egy óra, míg megszoktam Bartis Attila stílusát. Mindenhol ez a gondoltam, mondtam, mondta, gondolta… de ahogy hozzá idomítottam a fülem és a tudatom, már kifejezetten szerettem. És nem csak ezt, hanem minden szavát. 

Egyszerűen elképesztő volt. Mikor egy gondolat visszatért, ismétlődött, gyakran nem tudtam, hogy valóban hallottam-e már ezeket a szavakat, vagy csak képzelem. Talán magamtól is gondoltam ilyenekre hetekkel, hónapokkal ezelőtt? 

Nem is tudom, mit írhatnék még. Nagyon a hatása miatt vagyok. Mikor végighallgattam, megfogalmazódott bennem valami. Na édesem, gondoltam, még egy bizonyíték, hogy pocsék ez az élet. Hogy hányadék, gondoltam. Csak gondoltam, gondoltam. Arra is, hogy még olvasnom kell Bartis Attilától, és A nyugalmat is el kell olvasnom, hátha figyelmen kívül hagytam valamit.

Márpedig addig élsz, amíg szemrebbenés nélkül bárkinek a pofájába tudsz hazudni. Ha meg már nem megy, akkor fogod szépen a zsilett pengédet.

Vladimir Nabokov: Lolita

A könyv hatása alatt állva csak moly.hu-s értékelésemet tudom bemásolni ide. 

Humbert Humbert saját maga is úgy gondolja, hogy megrontotta Lolitát. A törvény is ezt állítja, minden bizonnyal. Talán a józan ész is…Szerintem Lolita rontotta meg Humbertet, de az egyetlen szereplő, akit igazán lehet utálni, az Clare Quilty. Minden modorossága és még a haláltusája is gusztustalan. Éppen ezért megdöbbentő, hogy Lolita őt szerette inkább, mint az odaadó, őt bálványként imádó Humbertet, aki NEM követett el erőszakot rajta. Ha Lolita nem csókolja meg, nem kelleti magát neki, ő valószínűleg sosem lép, csak távolról csodálja, néha végigsimítja nimfácskája karját.

Humbertnél szimpatikusabb világirodalmi figurát keveset ismerek. Engem kicsit emlékeztetett az Utas és holdvilág Mihályára, aki édesen tutyimutyi és tehetetlen. Legalábbis a mű elején. Aztán megható küzdelme önmagával és Lolita személyiségének csorbáival (szinte csak azok vannak) megkeményítik, de nem annyira, hogy ne tenné őt tönkre a visszautasítás.

Az is csoda, hogy Humbert, azaz Nabokov képes volt egy ilyen ellenszenves figurát, mint amilyen Lolita olyan szemmel nézni és leírni, hogy az olvasó is bájosnak lássa időnként. A zseniálisan eltalált szójátékok, költői (!) képek és mondatfüzéreknövelték a mű olvasásával járó élvezetet. 

Páratlan, csak ezt tudom mondani.

Szerettelek. Ötlábú szörnyeteg voltam, de szerettelek. Hitvány voltam, nyers és gyalázatos és minden egyéb, mais je t'aimais, je t'aimais! És voltak időszakok, amikor tudtam, hogyan érzel, és pokoli volt tudni, kicsinyem.

Sylvia Plath: Az üvegbura

Ajánlás miatt kezdtem el olvasni, és sokan figyelmeztettek, hogy nagyon depresszív írás. Ah, ugyan már...

Azt hiszem, életem eddigi legnagyobb könyvélményei közé sorolhatom Az üvegburát. Plath élettörténetének ismeretében a mű még megrázóbb színezetet kap, de önmagában is fojtogatóan életszagú halálszagú, sűrű levegőjű, nyomott hangulatú. Magyarul: tökéletes táptalaj egy depresszióba süppedt fiatal lány történetéhez. 

Esthernek nagyon boldognak kéne lennie: egy hónapra New Yorkba mehet, hogy egy neves divatlapnál dolgozzon. Izgatottan várja, hogy megismerje a csillogás városát, de valahogy csak a mocsok talál rá. Míg egyik divatbemutatóról a másikra vergődik, cseppet sem érzi magát szerencsésnek. Nem olyan könnyen kielégíthetőek igényei, mint társnőinek, akiket néhány csinos ruha mérhetetlenül boldoggá tesz.

Hazatérve az üresség csak tovább nő Estherben. Minden terve kicsúszik kezei közül, nem tud, nem akar se írni, se olvasni. Képtelen aludni és enni. Mindenáron meg akar szabadulni a létezés béklyóitól, de teste nem engedelmeskedik. 

Az emberek látják, hogy segítségre van szüksége, csak azt nem tudják, mifélére. Megértő nőkre lenne szüksége, kap helyettük szakbarbár, érzéketlen férfiakat. Helyenként már úgy éreztem, hogy a legtisztességesebb lépés Esther anyjától az lett volna, ha hagyja meghalni lányát. De ő csak tovább kínozta a rákényszerített élettel. A sok jóakaró baklövéseiből végül mégis kisült valami: Nolan doktornő kezei között Esther lassú javulásnak indult, és újra beléphetett az élet kapuján.

Az őrült mindent kimondhat, neki szabad, szokták mondani. Nos, miután az ember olvasta a beteg Esther őszinte, borzalmas gondolatait, kétségesnek érzi az élet értelmét. Nem csak Esther életéét, hanem a sajátjáét is ezen a világon.

Páratlan, megrendítő, csodálatos. 

[...] életemben először éreztem magam iszonyatosan tökéletlennek. És ami a legrosszabb az egészben: mindig is ilyen tökéletlen voltam, csak még soha nem töprengtem el a dolgon. 

George Orwell: 1984

És igen! Mióta tervezem már, hogy elolvasom ezt a regényt, és milyen sokan ajánlották! Egy hétvégén olvastam el, talán az első idei tavaszi hétvégén. Tökéletesen lehangolt. Nem mintha nem azt kaptam volna, amit vártam... mert többet kaptam, százszor többet.

Winston Smith (a számomra eleinte rémesen szimpatikus figura) gondolatbűnt követ el már azzal is, hogy kételyei támadnak Nagy Testvérrel és az Angszoc létjogosultságával kapcsolatban. Mikor megismeri a szerelmet (melyet a rendszer oly' gondosan próbál elzárni az emberek elől) Julia révén, igazi lázadóvá változik. Goldstein könyvét olvasva már azt hiszi, hogy csatlakozott is az ellenálláshoz, és... te jó ég, hiszen én is azt hittem.

Ezért üt akkorát ez a regény. Mert mindenki hiszi, hogy ebből még kisülhet valami jó. Hogy létezik a földalatti ellenállás,  hogy a szerelemnek nem kell elpusztulnia, hogy van, amit nem lehet kiirtani az emberből. Mindig ott lebeg a remény, és végül... Paff. Nem olvastam még soha lehangolóbbat. Olyan tudatosan építi le a reményeket az olvasóban Orwell, ahogy Nagy Testvér irányítja Óceániát. Még most is sírni lenne kedvem, ha rágondolok. Eladtál és én eladtalak. Feldolgozhatatlan. 

Nem számít, hogy mit mondunk vagy cselekszünk; csak az érzések számítanak. Ha el tudnák érni azt, hogy megszűnjek szeretni magát... az lenne az igazi árulás.

Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála

Azt hiszem, egyre jobban kedvelem az orosz írókat. Volt bennem valami viszolygás irántuk, amit még a szüleim, nagyszüleim ültettek belém. Szerencsére ez az előítélet is lehullott (mi másért vannak az előítéletek?), és teljességében tudtam élvezni ezt a néhány rövidebb történetet.

Három halál: bevezetőnek jó, bár nem ezt tartom a leghangsúlyosabb történetnek a könyvben. Mindenesetre hozzásegített annak a látásmódnak elsajátításához, ami a halálra a kikerülhetetlen, természetes dologként tekint, minden misztikum nélkül (vagy legalábbis erősen profanizálva). Szimpatikus látásmód lett ez számomra az utóbbi időben.

Mennyi föld kell az embernek?: Tipikus emberi tulajdonság, a lehető legszemléletesebben ábrázolva. Szinte filmként láttam magam előtt a gyöngyöző homlokú Pahomot, aki már szinte biztos benne, hogy nem fog időben megérkezni, és utolsó erejét megfeszítve rohan. És végül: hiába minden. Csak akkora föld az övé, amekkora területen eltemetik. Megrázó történet volt, bár nem a legmegrázóbb, számomra.

Két öreg: Remek tanmese. Igazán elgondolkodtatott. Lehet, hogy feleslegesen menetelek valami felé, mikor itt van karnyújtásnyira a hely, ahol hasznossá tehetem magam...?

Ivan Iljics halála: Borzalmas. Borzalmas volt végigkövetni Ivan Iljics halálát. Milyen apróságok vezethetnek idáig...! És a felesége viselkedése... undorító és valahogy mégis természetes volt. Mármint... ezt vártam tőle. Szörnyű, hogy az ember végül is teljesen egyedül van, olyan totálisan egyedül, akárhányan is vannak körülötte. Meghalni is csak maga fog, bárki szorítja közben a kezét.

Kreutzer-szonáta: A legjobb, a legeslegjobb írás a kötetben. Nem is tudom érzékeltetni szavakkal, mennyire nagyon tetszett. Pozdnisev tapasztalatai a társadalom romlottságával kapcsolatban megrémítenek. Nem is létezik hát igazi, tiszta kapcsolat? Minden csak a bujaság fertője? Először nevetségesen konzervatív, az élvezetek minden nemét elutasító elvakult embernek láttam, azután pedig annak ellenére, hogy nehezemre esett, igazat kellett adnom neki. Az elején csak bizonyos gondolatokban, a vége felé pedig már majdhogynem teljes egészében. Egyetlen kapaszkodóm maradt: hogy nem szerelemből nősült, csak azt hitte, hogy szerelmes. De ez gyenge kapaszkodó, mert mi van, ha minden ember csak azt hiszi, hogy ez az igazi tiszta és nemes érzés, s közben csak az érzékekre keltett múlandó benyomás? Vagy mi a helyzet, ha csak ennyi az egekig magasztalt szerelem? Puszta múlandó benyomás. Lehet. Biztos. De akkor nincs benne semmi vágyni való. Vagy van? Kérdések, kérdések. Ezret meg ezret hagyott maga után ez az írás.

Bál után: Talán elhamarkodottan ítélek, de ez volt a leggyengébb láncszem az egész könyvben számomra. Eltörpül a többi írás mellett, de rossznak sem mondanám. Ha a többi írás házi pálinka, akkor ez csak limonádé.

Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna – hasított elméjébe a sejtelem. – De hogyan lehetséges ez, amikor mindent úgy csináltam, ahogyan kell?