Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében

Tiszta, alapos könyv, és bár szakirodalomként adták fel mégsem hasonlítható a kimondhatatlan című borzadványokhoz, melyek lapjain a szerző latin-görög szavakat dobál az unott kényszerolvasó arcába. Ennek ellenére rengeteg ideig olvastam, mert lusta vagyok, és mert nagyon nem szeretek mostanában olvasni (a magyar szak áldásos következménye), és értékelést sem tudok írni, csak nyavalyogni. Pedig ez a könyv nem érdemli meg, Eco sem érdemli meg, mert zseniális, érthető, elgondolkodtató és sokat segített két szemináriumon elhangzottak megértésében.

Virginia Woolf: Saját szoba

Ahhoz, hogy egy nő írhasson (ahhoz, hogy bárki írhasson) feltétlenül szüksége van egy saját szobára. Ahhoz, hogy egy nő írhasson, szüksége lehet arra is, hogy Virginia Woolftól olvasson. 

Nem mondanám, hogy nehezen olvasható, de türelem kell hozzá, és higgadtság. Nem hosszú írás, de hosszú folyamat, és magunkban is meg kell születnie a gondolatnak, amely magvát az írónő csak elhinti. Vagy nem is ő hinti el, hanem azok az írok, akikről beszél. Egy könyv élettartamát, hatóidejét nem lehet pontosan megadni előre, de írni kell úgy is, hogy nem tudjuk a holnapnak, vagy a következő századoknak is szól-e majd a szöveg. Ilyeneket kell írni, ilyeneket kell olvasni: ilyen időtlen gyönyörűségeket. Nem indulatból ír, hanem szikrázó bölcsességgel és pontossággal. Követni való, és utolérhetetlen. Tényleg, csak a legnagyobb szavakkal lehet...

Éljen a nő, éljen a saját szoba, éljen Virginia! És persze: a nőirodalom.

Az elmúlt évszázadok során át a nők olyan tükörként szolgáltak, melyben megvolt az a varázslatos és gyönyörűséges képesség, hogy a férfi alakját kétszeres életnagyságban verje vissza. (…) A tükörbeli látomány tehát felette fontos (..). Vedd el tőle, és a férfi meghal, mint a kábítószer-élvező, ha megvonják tőle a kokaint.

Séllei Nóra: Lánnyá válik, s írni kezd

Nagyon örülök, hogy ez a tanulmánykötet nemrég a kezembe került. Azt sem bánom, hogy valószínűleg tetemes könyvtári bírságot kell majd fizetnem érte, abszolút megéri. 

A tanulmányok világa veszélyes terep, sok tanulmányíró elsüllyed az idegen szavak mocsarában, és ahelyett, hogy az olvasónak átadna valamit, csak makacsul ismételgeti a latin kifejezéseket. Nehéz olyan jóízű, lelkes, pontos és olvasásra érdemes, méltó szövegeket találni, mint amilyen Séllei Nóra kötete volt. 

Szerettem (majdnem) minden oldalát. Azt, ahogy a szerző megnyílt előttem, ahogy kicsit megismerhettem a szavai, gondolatai által. Ügyesen vezette rá az olvasót a következtetésekre, kőről kőre lépdeltünk együtt, a felfedezés, megértés igazi öröme azonban sajnos nem volt meg úgy, mint az általam nemrég olvasott P. Müller Péter tanulmánykötetben. Ennek ellenére minden tiszteletem az övé, precíz, akkurátos elemzéseket, értelmezéseket adott ki a kezéből. (Fura párhuzam, de a könyvből olyan Séllei Nóra-képet ismertem meg/alakítottam ki magamban, amilyennek a Született feleségek Bree-jét tartom… aki ismeri a sorozatot, érti. :) ) 

Séllei Nóra rávilágított arra, hogy mennyit ronthat vagy javíthat a fordítás egy irodalmi alkotás esztétikáján, és ami még fontosabb: a megértés, helyes értelmezés esélyein. A fordítási javaslatok, melyeket lábjegyzetben közölt, igazán hibátlan megoldások, szemben azokkal, amelyeket mint „elrettentő példát” közölt a Jane Eyre egy magyar fordításából. Rövid példa, hogy illusztráljam: „I wanted to hear his voice, yet I feared to meet his eye.” Ebből a gyönyörű mondatból a fordító ezt farigcsálta: „Hallani akartam a hangját, de féltem is a találkozástól.” 

Elgondolkodtam azon, hogy eredetiben kéne olvasnom a Jane Eyre-t, hogy a fordítók által lefaragott szépségekben is gyönyörködhessem. (Van, ahol gyönyörű félmondatok maradtak ki a magyar fordításból, és Séllei Nóra megmutatta, hogy nem azért, mert lehetetlen lett volna magyarul valamelyest visszaadni őket). A lábjegyzetekből sugárzó felháborodásban én is osztoztam: hanyag, lusta fordítói munkára vallanak az egyszerű nyelvi megoldások. 

A legkedvesebb részem a kötetből a Jane Eyre elemzése volt. Nemcsak azért, mert ez az egyik kedvenc olvasmányom, és ezért mélyebben ismerem, mint a többi elemzett művet, hanem mert rengeteg újdonságot tudtam meg, új nézőpontokba helyezkedhettem. Hajlamos vagyok a regények, novellák szereplőire valódi alakokként gondolni, és elfelejtem, hogy csupán struktúrák, megjelenített gondolatok, a szerzői üzenet közvetítői, allegorikus alakok. Séllei Nóra segített abban, hogy ne csak laikusként olvassam a továbbiakban az irodalmi műveket, hanem elemző tekintettel, és kicsit kritikusabban. Ebben a kedvenc tanulmányomban nagyon jól működött az egy szálra felépített elemzés is, a gondolatok végigvezetése, bár a befejezést kicsit túl tömörnek, elsietettnek érzem. Jane Eyre hangjának keresésére és megtalálására fűzte fel elemzését a szerző, nagyon szépen, tisztán. Használta az angol nyelvű szakirodalmat mint hivatkozást, de nem szolgalelkűen, hanem a számára nem egyértelmű gondolatvezetéseket bátran bírálva. Tetszett ez a magabiztos hang, az ötletgazdagság és a lelkesedés, amit kiolvastam a sorok közül. 

Nagyon szeretnék még olvasni tőle, illetve ebben a témában más köteteket. Igazi agytorna volt, fitness a szellemnek. :)

Fráter Zoltán – Radnóti Zsuzsa (szerk.): Örkény István emlékkönyv

Remek válogatás. Szép íve van: elődök, kortársak, utódok. Mindenki köszönhet valamit Örkénynek. Van, aki az első kritikáját, dicséretét, ami nagy port kavart, van, aki „csak” közös emlékeket. Akad, aki a saját stílusa alapjaiba építette bele Örkény groteszk létszemléletét. 

Nagyon széles, színes skála, Balassa Péter, Réz Pál, Esterházy Péter és Nádas Péter gondolataiból áll össze az olvasóban egy kép Pistiről, aki túlélte a vérzivatart. Az, hogy kinek mit jelent, változó ugyan, de mindenkinek jelent valamit Szinte egyedülálló jelenség ez a 20. századi magyar írókkal kapcsolatban. Mármint az, hogy ilyen élőek és hatóak legyenek 100 évvel a születésük után is. Örkényt nem lehet szó nélkül hagyni. Ha így tennénk, saját groteszk, nevetséges és rettenetes életünket hagynánk szó nélkül. És ezt, ugyebár, egyikünk sem tudná megtenni (?) .

(…) a társadalmat a különböző „tikkek”, „heppek”, rigolyák és groteszk mániák egymásba kapcsolódó fogaskerekei mozgatják, (…) ebben nincs semmi rendkívüli, hogy a groteszk mániák az élet természetes, köznapi tényei.

Bécsy Tamás: „E kor nekünk szülőnk és megölőnk”

Helyenként vannak érdekes felvetései de választ alig ad. Bennem nem tisztázódott, hogy akkor mi is akar ez lenni: szakirodalom vagy tanmese? A kettő ötvözése kicsit butusra sikerült. Jobban örültem volna több elemzésnek, és kevesebb változtasd meg éltedetnek, meg bizony-bizony, nem szabad hazudni, mert akkor valaki meghalnak. 

A Pisti elemzésénél mindenesetre Bécsy elég cuki volt (ha szabad ilyet írni…). Látszott, hogy szenvedélyesen szereti ezt a drámát (Emberiségkölteményt? Ezen megy a vita irodalomtörténészéknél…), és lelkesebb volt az elemzésben, mint a többi mű esetében. A Vérrokonok pl. eléggé lelombozhatta, a Kulcskeresők sem lehetett a kedvence (konkrétan kijelentette, hogy ez nem is dráma! :D). 

A besorolásai (középpontos, kétszintes dráma) is elég érdekesek, sokszor nem tartottam őket érvekkel megfelelően alátámasztottnak.

P. Müller Péter: A groteszk dramaturgiája

Ez valami zseniális volt. Még sosem olvastam ilyen élvezetes tanulmányt. Le a kalappal P Müller Péter előtt, aki nem akarta minden áron bonyolult és érthetetlen módon kifejezni magát. A szaknyelv használata közben is igyekezett magyarázni, „tiszta” maradni. Rövid volt, és lényegretörő. Nem fellengzős, nem gondolja azt, hogy csak az ő igaza létezik. 

Szerettem azt is, ahogy végigvezette az olvasót a gondolatmenetén, kicsit úgy érezhettem, mintha én jönnék rá egy-egy dramaturgiai kérdésre. Ez sikerélményt adott ahelyett a kudarc helyett, amit sokszor szakirodalommal kapcsolatban tapasztalok: a meg nem értés zavaró élményét. 

Szinte végig harmonikus volt a szerzőhöz fűződő viszonyom, mintha együtt gondolkodtunk volna, és ez nagyon jó volt. Nem adhatok rá mást, mint öt csillagot, ami mind a szakmai alaposságot, mind az emberi tényezőket dicséri.

Spiró György: Mit ír az ember, ha magyar

Spiró György minőség. Márkajel: ha a nevét látja, választékosságra és nyelvi tisztaságra asszociál az olvasó. Többek között. 

Ez a válogatás tanulmányokat tartalmaz könyvekről, filmekről, korjelenségekről az 1994 és 2003 közötti időszakból. Méltatja Kertész Imrét (szerintem kicsit túl sokat, ezért a levonás), Petrit (ez az írás százcsillagos, nem csak mert imádom Petrit, hanem mert remekül megfogta azt, ami – szerintem – Petri lényege), ismert írók ismert és kevésbé ismert műveit, az emberi butaságot, tévéműsorokat, a könyvek és olvasás szerepét a modern világban. 

Összességében érdekes, néha nekem terjengős, de igazán bölcs, higgadt, de nem hűvös, kiforrott, iróniával fűszerezett, remek írások, és ennél több pozitív jelzőt már nem akarok felsorolni, mert senki sem fog hinni nekem. :)

Szinte másról sem szól az emberi történelem, mint hogy mindig másról volt szó, mint amit a felszínen látni és láttatni, tanulni és tanítani lehetett. Csak éppen ez a létező most el van nyomorítva. Az önálló, aktív képzeletet fenyegeti rettenetes veszély a tömegre tervezett diktált képzelet részéről, azt a fajta képzeletet, amely nélkül semmiféle haladás nincs. A diktált képet használó média akkor is csal, ámít és hazudik, ha a művelői nincsenek is feltétlenül a tudatában, vagy éppenséggel a fősodorral szemben kívánnak és vélnek úszni.

Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről

"(…) nem szeretném elhallgatni a szerelemről való beszéd nehézségeit sem, sőt, egyenesen úgy szeretnék beszélni a szerelemről, hogy közben másról se beszéljek, mint ennek a monológnak a lehetetlenségéről."

Nádas Péter azért beszélt másról is. Annyi mindenről, ami nem is tudom, hogy fért bele 158 oldalba. Nagyon messziről indít, de célba ér. Öröm olvasni. Néhány helyen okozott csak problémát a megértés, de ez nem Nádas hibája, hanem az enyém, és az antik műveltségem hézagosságáé. Emlékeztetett arra, hogy ideje mélyebben megismerkedni Platón és Szókratész gondolataival, olvasni kéne Foucault könyveit… 

Szerintem ez újraolvasós.

Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Röviden: ÁK/OK + * 

_________________________________________________________________ 

Becsapós a cím, az ember gondolatban odaállítja a polcon a Kötelezők röviden-könyvek mellé. Pedig nem oda való. Sokkal inkább egy művelődni vágyó, tanácstalan könyvmoly polcára, aki rájött, hogy mindent nem lehet elolvasni, bármennyire is szeretné. 

Néhol kicsit sok ez a könyv, vannak meredek ötletei, de jellemzőbb rá az, hogy érdekes támpontokat ad. Bayard humora kellemes. Viszont temérdek a spoiler.

*a magyarázatot lásd a könyv legelején

Hogy valaki művelt, az nem azt jelenti, hogy olvasta ezt vagy azt a könyvet, hanem, hogy képes fogódzót találni a könyvek egészében, vagyis tudja, hogy egészet alkotnak, és ezen belül képes minden egyes elemet elhelyezni a többihez képest. A benső itt nem számít annyit, mint a külső, vagy ha tetszik, a könyv belseje egyben a külseje, mivel minden könyvnél az a fontos, hogy milyen más könyvek találhatók mellette.

Szirák Péter: Örkény István

A fülszöveget hívom segítségül:

"A kitűnő irodalomtörténész könyve pályakép a modern magyar irodalom egyik legkedveltebb, máig legolvasottabb alkotójáról. Örkény életén keresztül ugyanakkor bekukkanthatunk a huszadik századi irodalom világába, s a háttérben megelevenednek a kor forgatagos eseményei."

Jó, alapos, igényes. Csak a kilencsoros mondatokat mellőzhette volna.

Akit érdekel, az enyémnél bő szavúbb kritika, íme.