Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen

Minden kabát átmeneti.

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megírnék mindent az életemből. Kiírnám magamból azokat a jelentéktelennek tűnő pillanatokat, amelyek tengelyén emberi sorsok fordulnak meg, és indulnak ellenkező irányba, vagy éppen 360°-os fordulatot vesznek, és szédelegve, zavarodottan folytatják a megkezdett utat. 

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megtalálnám a szavakat, a tökéletes szavakat arra, milyen nyomasztó tud lenni, ha egy tárgynak olyan neve van, ami a használaton kívüli állapotára utal. Egyetlen esernyővel védeném magam naptól, esőtől és emberektől. Összecsukva rá is tudnék támaszkodni, ha úgy adódik. 

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, úgy tudnám összeállítani apró szeletkékre tört tükrök mozaikját, hogy közben egészen higgadt lennék, csak belülről remegnék csillapíthatatlanul. Röntgenszemmel vizsgálnám a hétköznapokat, és félretenném az izgalmas részleteket. Keverném a kártyát, hogy ne maradjon egymás mellett két hasonló. Szeles időben szétszórnám egy kézirat lapjait az udvaron, aztán szórakozottan (?) egymás elé és után pakolnám a számozatlan lapokat, és csodálkoznék rajta, hogy így is összeáll a történet.

A történetek így vagy úgy, de mindig összeállnak végül. Erre tanított meg ez a kötet.

Lackfi János: A legnehezebb kabát

Az elején meg voltam győződve róla, hogy kedvenc lesz. Aztán "középtájon" valahogy ellaposodott. Volt, amit nem is olvastam végig, csak átfutottam. Meguntam. Szerintem a kötet szerkezetében lesz a hiba, bedobhattak volna két jó írás közé két gyengébbet, és talán nem lenne olyan feltűnő a különbség a könyv eleje és vége között. 

Ennek ellenére nem ment el a kedvem Lackfitól, sőt, tervezek a közeljövőben olvasni tőle. 

Jó úgy mosolyogni, ha nem látja senki. Legfeljebb érzi.

Háy János: Házasságon innen és túl

Ez még szerető, az már feleség 

ez még feleség, az már szerető. 

Ez még elvált, az már házas, 

ez még házas, az már elvált. 

Ez még szeret, az már nem emlékszik, 

ez még nem emlékszik, az már szeret. 

Ez még vadászik, az már megfőzte, 

ez már megfőzte, az még vadászik… 

Ez már, az még és ez még, az már, 

de végül mindegyiket megette a halál.

A fenti szövegnél jobban nem tudnám összefoglalni ennek a novellagyűjteménynek (ciklusnak?) a lényegét, témáit. Egyik kedvenc irodalmi toposzom a szerelmi háromszög, házasságtörés, válás. Több oka van ennek, most egy személytelenebbet választok: mindig is érdekelt, hogyan dolgozza fel egy férfi és/vagy egy nő, hogy esküt szeg. Ott lebeg-e a szeme előtt a házassági eskü szövege, amikor más ágyában ébred? Van-e valós súlya még ma is (volt-e valaha?) ennek az eskünek, s ha igen: mekkora? Átgondolja-e az, aki kimondja? Komolyan vehető-e, hogy holtomiglan-holtodiglan, amikor még magunkat sem ismerjük igazán, és fogalmunk sincs arról, milyen változáson megyünk keresztül az elkövetkezendő napokon, években, évtizedekben? Végeláthatatlan kérdések sorozatával lövöldözhetnék tovább, de a válaszokat inkább Háy írásai alapján próbálom megfogalmazni magamnak, és a jövendőbeli olvasóknak is ezt ajánlom.

Nem estem hanyatt ettől a könyvtől, nem rohantam hisztérikusan a könyvesboltba, hogy nekem kell ebből egy saját példány, de azonnal. Nem is tetszett minden írása egyformán, sőt: középtájt már kimerítettnek tűnt az eddig kimeríthetetlennek látszó téma, a házasságtörés és a szerelem bonyolult kémiája. Túl sok volt Budapestből, az elfoglalt üzletemberekből meg a pénzéhes luxusprostituáltakból feleségekből. 

Sok volt az olyan írás, amit mintha ugyanazzal a sorvezetővel írt volna Háy, szappanoperai mélységekbe csúszott le: pl.: Egy budapesti cégvezető, Agglomeráció, Nehéz. 

Viszont azt is el kell ismernem, hogy az életben vannak ilyen szappanoperai mélységek. Vannak csalánozók szintjén vegetáló emberek, párkapcsolatok. Ami viszont kellett volna, az a bizonyos plusz, valami, ami odacsap az asztalra, na az hiányzott a fent említett írásokból. 

De voltak üdítő kivételek, sőt, egészen mély, új, bátor írások: Petőfi, Titok, Lajos utolsó levele Feri feleségéhez (kedvenc!), Egy budapesti lakos élete (megrázó), A halottember, A népzenész, A telefonszerelő, A pince, Csöpi. 

A stílus rendben volt, oldott, könnyed, ügyes, az alaptéma kedvenc, a megvalósítás döcögött csak, aránylag sokszor, de vegyük úgy, hogy el van nézve az utolsó negyven oldalért.

Mert ilyen a szerelem, valójában magunkban születik, és kevesebb kell a másikból bele, mint gondolnánk.

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi

Boldogságnovellák? Hm. Nem tudom, mennyire pontos ez az alcím. Mert boldogság, az nem sok van bennük. Sőt. A kortárs novellák mindig ráébresztenek arra, hogy iszonyatos ez a világ, és maga az ember is, de a fene egye meg, erről olyan jól lehet írni…!

Voltak történetek, amik kifejezetten tetszettek, volt néhány gyengébb, de csak egy-kettő, amit nem szívesen olvastam.  Kőrösi Zoltán gyönyörűen ír, ez megcáfolhatatlan tény. Öröm ízlelgetni a szavait, a leírásai nem untatóak, hanem mozgalmasak, nem is kép, inkább filmszerűek.

Szeretnék, fogok még olvasni tőle.

Szeretik egymást az emberek, úgy szeretik, mintha lehetne tudni, meddig tart. Vagy mintha lehetne tudni, hogy mit szeretnek, s nem sejtenék, hogy csupán a szégyen marad.

Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok

Ezt a könyvet senki sem ajánlotta nekem, a szerző nevét (ami szerintem gyönyörűen cseng) is csak néhány hónapja hallottam először – szégyellem is ezt a hiányosságot –, bár a Sátántangó címe már régebbről ismerős volt, de nem tudtam névhez kötni. 

Számomra új szerzőknél mindig valami rövidebbel kezdek, hogy ha esetleg nem tetszene, ne kelljen végigszenvednem 500 oldalt, na meg a hosszú könyveket amúgy sem szeretem, de ez most más téma.

A Kegyelmi viszonyok váratlanul jó volt, szavai pofon vágtak, és lehet, hogy mazochista vagyok, de én leginkább ezt várom egy könyvtől. 

Az első novella, az El Bogdanovichtól abban segített, hogy megízleljem Krasznahorkai stílusát, megszokjam a képeit. Szerintem rendkívül erős képi hatást ébreszt, bennem legalábbis filmszerűen jelentek meg az egyes történetek alakjai, és valamiért mindig fekete-fehérben. 

A második írás a Borbélykézen volt, ami engem emlékeztetett a Bűn és bűnhődés gyilkosságot leíró részére, csak annál sokkal de sokkal jobbnak találtam. 

A Herman, a vadőr és A mesterségnek vége ugyanabban a közegben játszódtak, és magvuk is megegyezett, de a nézőpontok különbözősége által egészen más rálátást nyerhet az olvasó a történtekre. Ez a kedvencem, mert a legkomolyabb dilemma elé állít: hogyan engedelmeskedjünk vagy ne engedelmeskedjünk lelkiismeretünk parancsának. Ebben talán hasonlít Az ötödik pecsétre, ami nagy kedvencem. 

A Csapdás Rozi megint ilyen kettős nézőpontot vetített elém, szintén zseniálisan megírva. 

A Hőség a kisember és a hatalom viszonyát mutatja be, illetve azt, milyen relatív a jó és a rossz oldalon állni. 

Az állomáskereső című történettel kapcsolatban az emberi jellem összetettségének rajza bontakozott ki előttem, és ez is nagy kedvenc témám, telitalálat. 

Az utolsó hajó szerintem remek zárás, borzongató és sötét.

Összességében elmondható a halálnovellákról, hogy az önazonosság kérdéskörét járják körbe, legalábbis az én olvasatomban. Egyes szereplők keresik önmagukat, mások megtagadni próbálják, megint mások félnek a személyiségük rejtett, sötét területeitől, és vannak, akikről már lekopott az öntudat, az én-tudat. Szerintem érdekes kérdés az is, hogyan viszonyulnak a Felsőbb Hatalomhoz, illetve már az is, mit tartanak annak.

Száz szónak is egy a vége: engem meggyőzött, hogy olvassak még tőle.

világosan látta, hogy így hamarosan megőrül, márpedig „a tébolyban nincsen semmiféle isten”

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

Tóth Krisztinától korábban már olvastam a Pixelt és a Vonalkódot. Mindkettő nagyon tetszett, úgyhogy elhatároztam, ebbe a gyűjteménybe is belekezdek, amelyben ötven írást olvashattam tőle.

Egészében tekintve az előbbiek jobban tetszettek, ebben a gyűjteményben ugyanis az 50 írásból „csak” 18 ütött igazán, legalábbis az én mércém szerint. 

Nevezetesen:

Szólánc, Nagy vonalakban a női szexualitásról, Perpetuum mobile, Háztartási parajelenségek, Labdák és csillagok, McEnroe és a baldachin, Űrcica, A lélek, Szirénke, Talált levél, Mámor, A Mansuelo-ügy, Sors nyiss nekem tért, Vót, Visszapillantó, Verárjúfrom, Térkép, és végül a címadó Hazaviszlek, jó?

Ezek viszont nagyon jók, frappánsak, igényesek, találóak (sorolhatnám…) voltak.

Szeretem, ahogy Tóth Krisztina ír. Valóban hazavitt, magához, én pedig egy percig sem ellenkeztem…

Ha már tudunk hóekézni, hasilélegezni, biciklizni, vezetni, vékony palacsintát sütni, pillangózni, ütvefúrni, élvezettel szülni, szóval eligazodunk az élet dolgaiban, de egy alkalommal mégiscsak tétovázva megállunk a járdaszigeten, mert az említett tábla, ÉN, ÉN, ÉN, A FÉRFI, egyméteres körzetben még sincs leszúrva, akkor előbb-utóbb, higgyük el, megjelenik a sarkon az a férfi. Autóval jön, az autó nagy, lehetőleg piros, ő pedig ott ül benne. Végigmér bennünket és kiszól: – Rám vársz, cica? Ilyenkor nézzünk jól a spermium szeme közé, mélyen, egészeg az agyáig, és lassan, magabiztosan feleljünk: – Nem. A menopauzámra.

Tóth Krisztina: Pixel

A Vonalkód után éreztem, hogy nem ez lesz az utolsó olvasmányom  Tóth Krisztinától. A Pixel is hozta a várt színvonalat, sőt: helyenként többet is kaptam a vártnál.

A novellákat összekötő kapocs maga az emberi test: minden történet egy testrészt, egy külső jegyet jár körül. Váll, kezek, ujjak: mindről eszébe jut valami az írónőnek. Különleges képet ad, ha a novellákat nem egymástól elkülönítve, hanem kapcsolódásaikban vizsgáljuk.  Szereplőik ugyanis átjárnak, az egyik történet magyarázza a másikat, az egyik ember sorsa a másikéval fonódik össze. Minden történet egy pixel, és a történetek egészéből áll össze a kép: az ember, úgy, ahogy van. Olyan jó és rossz, olyan boldog és boldogtalan. Csodálatos az egyensúly. Tóth Krisztina jó érzékkel osztja ki a tulajdonságokat, realisztikus képet alkotva, ami persze kicsit lehangoló. Mert igaz.

 Épp a fürdőszobában állt, és nézett bele a vízköves csészébe, amikor megszólalt a mobilja. Nem a szeretője volt, hanem a felesége. Azt kérdezte, hogy áll a pakolással.– Rosszul – felelte. – Fáradt vagyok. Te, nekem már nincs is hajam – mondta hirtelen a fürdőszobatükörbe felpillantva. – Képzeld, éppen most húztam le a fogaimat a vécén.– Aha – felelte erre a feleség. – Hozzál kenyeret.

20. századi magyar novellák (1905-1920)

A novella nem az én asztalom, gondoltam egészen a közelmúltig. Aztán jött Kaffka Margit Májusi zápora, az első olyan novella, ami igazán megérintett. Előkerültek az Esti Kornél-novellák. Aztán Csáth Géza és Tóth Krisztina meg Rakovszky Zsuzsa. És szinte észrevétlenül, de egyre több novellát kezdtem olvasni. Ez a novellagyűjtemény, amire a könyvtárba érkezése után szinte azonnal "lecsaptam" egy több szempontból is érdekes korban született novellák csokra.

Krúdy a Szindbád-novelláival eddig nem lopta be magát a szívembe, de ebben a kötetben két olyan írása is szerepelt, ami kifejezetten tetszett. A kedvencem nem lesz, azt hiszem, de ellenszenvet sem érzek már iránta. Nem volt olyan novella a gyűjteményben, ami legalább egy picit ne tetszett volna, de a kedvenceimet kiemelném:

Szini Gyula: Szerelem, semmi több

Herczeg Ferenc: Bertalan úr feltámadása

Kosztolányi Dezső: A csúf lány

Csáth Géza: Jolán

Kosztolányi Dezső: Miklóska

Karinthy Frigyes: Dódi

Szép Ernő:  A vak asszony

Szabó Dezső: Béke

Kaffka Margit: Hölgyvilág

Aki habozik, az már morális lény. Mi a habozás? Mesterséges szünet, mely arra való, hogy egy kívülről jövő esemény döntsön a kérdésben.