2012. január 25., szerda

Esterházy Péter: Egy nő

Valamit akartam olvasni Esterházytól. A környezetemben kapott már hideget-meleget, én pedig nem tudtam mit mondani róla. Hát, most már legalább körvonalazódik bennem valami.


Azt nem jelenteném ki, hogy nem tetszett. Mert néhol nagyon is tetszett! Voltak jó gondolatok, volt pár érdekes nő. De sok volt a közönségesség, néhol ocsmányság. Bocsánat, de tényleg ez a szó jutott eszembe. Helyenként viszont úgy éreztem, hogy van a stílusában valami Cseh Tamás dalaiból. Ez hatalmas dicséret tőlem. Összességében érdekes volt, ez a sokfajta nő, és ez az egy férfi, aki mégis sokféle. Nem hozta meg a kedvem a Termelési regényhez, pedig erre a célra szántam. Hm, hm. Nem is tudom, mit írhatnék. Totális ambivalencia. Talán majd kitisztult fejjel újra írok róla. Ez egy hármaskát érdemelt az ötös skálámon. Egy kegyelemhármast, a néhány szimpatikus nő miatt.


"... mert az ordítás eltakarja a fájdalmadat, közép és a fájdalom közé áll, és erre bizony nagy szükséged van, ha túl akarsz valahogy, akárhogy jutni a végesség határtalanságán."

2012. január 21., szombat

Kiss Judit Ágnes: Üdvtörténeti lexikon

A költőnő egyik verseskötetét már olvastam korábban. Szerelem volt első olvasásra, és az Üdvtörténeti lexikon ha nem is tetszett annyira, mint első találkozásom az Irgalmasvérnő verseivel, magával ragadó volt.


A női lét, a nőiség kérdéskörét járja végig a lexikon, A-tól Z-ig. Verset elemezni sosem szerettem, beszéljenek a művek helyettem (és a költőNő helyett). 


Q. e. d.

Mert mindannyian oda jutunk végül, 
a százforintos könyvek dobozába. 
Mindegy, hogy egykor mennyibe kerültünk, 
kinek hogy volt fölverve az ára,

mind ott végezzük, s nem jön értünk senki, 
(talán valami könyvmoly? bolond gyűjtő 
lesz hajlandó leperkálni a százast 
néhány valaha úgy nevezett költő

írásáért?) és mindegy lesz már akkor, 
kötés, fűzés, borító, kemény tábla, 
puha fedél, bibliofil, paperback – 
ez az elfekvők demokráciája.

Nincs versengés. és nem jöhet bukás sem, 
s nem lesz többé, ki tetszelegni lásson, 
egy vagy két nap túlélés úgysem számít, 
mint sorstársak heverünk egy rakáson.

Rég olvasatlan, sárgult lapjainkon 
a részvét párája cseppekbe gyűl még, 
s a szavakat értelmetlenné mossa, 
mielőtt végleg szemétre kerülnénk.


*

Szemét szöveg napi használatra

Hány éve már, hogy napra nap 
Kóvályogsz reggel álmosan, 
S az a bizonyos nagybetűs 
A fejed fölött átrohan. 
Gályát hajtasz, de rabja vagy, 
Mennél, de egyhelyben pörögsz, 
Mire elérnél bármit is, 
Egyszerűen csak megdögölsz.

Most még megy minden fényesen, 
Könnyen, mint az ágybaszarás, 
Öledbe hull sok földi jó, 
Szép ház, kocsi, fűtött garázs, 
Ma híres vagy, meg népszerű, 
Rivaldafényben tündökölsz, 
Holnapra fájó hústömeg, 
És holnapután megdögölsz.

Mit megragadsz, vizes homok, 
Mikor megszárad, szétpereg, 
Kihullanak kezed közül 
A tárgyak és az emberek. 
Keresnél Istent, hogy legyen, 
Kit a kérdéseddel gyötörsz: 
Születni, nőni, küzdeni 
Minek, ha úgyis megdögölsz? 

Az egész, felség, annyit ér, 
A tél, a nyár, tavasz vagy ősz, 
Hogy megtanulj a csontodig 
Szeretni, amíg megdögölsz.

2012. január 15., vasárnap

Eve Ensler: A Vagina Monológok

Hallottam a címét innen-onnan. Gondoltam, bajom csak nem lesz tőle, ha elolvasom. Legalább prűdnek sem nevezhetnek utána. És ki tudja? Talán kapok ettől a könyvtől valamit...


Nem szeretem a botránykönyvként, "az év könyveként", sikerkönyvként vagy egyéb hangzatos címszóval beharangozott könyveket. Általában csalódom bennük, már ha eljutok addig, hogy levegyem őket a polcról. Sablonosak, semmilyenek, erőltetettek, unalmasak. A Vagina Monológoknak már a címe sejtetett valami hasonlót. "Húúú, leírta, hogy vagina, húúú! Mekkora újító, micsoda bátorság! Gyerünk, lányok és asszonyok! Beszéljünk a vaginánkról!" Szerintem nem kell beszélni a vaginánkról.

Nem tudom leellenőrizni, hogy az "interjúk" mennyiben hitelesek, de megmosolyogtatóak a leírtak. Valaki azon gondolkodik, mit venne fel a vaginája, ha felöltözködne. Van, aki a férjével együtt elnevezi a vagináját, aztán ezen a néven szólítgatja. Van, aki beszélget vele. Ha ezek valóban megtörténtek, akkor sem az emberek szájára valók. A vagina nem véletlenül van ott, ahol. Eldugott helyen, védelem alatt áll. Nem kell a homlokunkra ragasztanunk és nagy bőszen mutogatnunk. Szerintem szakralizálnunk sem. Egy részünk, úgy, mint a karunk vagy a lábunk. Annyi a különbség, hogy "a felszín alatt" végzi a dolgát. Egy érdekes, különleges részünk, amelyet meg kell ismernünk, de nem kell kibeszélnünk. (Az, ahogy a férfiak beszélnek fennhangon a péniszükről [húúú, leírtaaam], felírható a "kemény kan vagyok"- számlájukra. A nő nem férfi, és ne is legyen az. Ezért nem szeretem a feminizmust sem.) Nem kell tőle félni. Vagina. Leírtam. Kimondom. Nem leszek tőle se több, se kevesebb. Éppen akkor nem válhat a sajátunkká, ha túlmisztifikáljuk. Van. Olyan, amilyen. Hozzászokunk, mint egy részünkhöz. És ennyi bőven elég a témáról. Részemről legalábbis. 

A fentiektől függetlenül jó, hogy Ensler írt a megcsonkításokról, a nemi erőszakról. Ezekre érdemes felhívni a figyelmet. De számomra valahogy elvesztek ezek az írások a sok "mibe öltöztessem a vaginámat?" téma mellett. 
Idézet helyett egy kommentár a könyvről a moly.hu-ról:

Én nem szerettem meg a vaginámat, és beszélgetni sem szoktam vele, esetleg a nőgyógyászat előtt, hogy na te nyomorult, most készülj fel a legrosszabbra, de egyébként nem vagyunk beszélő viszonyban. És más vaginájának a monológja sem érdekel, mert szilárd meggyőződésem, hogy a legtöbb nő a vaginájából beszél akkor is, amikor látszólag az agyát használja, illetve mikor kommunikál, úgyhogy elég vaginát hallottam már életemben, hogy ne akarjak erről olvasni, színházba meg pláne nem mennék ezért. Elég ha felszállok a villamosra, és már sok is volt a vaginákból.

2012. január 14., szombat

Mikszáth Kálmán: A sipisirca

A sipsirica nagyban különbözik Mikszáth műveitől. 1902-ben született, ez pedig az író utolsó évtizede. Jellemző rá a rezignált, elégikus hang, és az, hogy már nem töretlen az életbe vetett bizodalma.



Az ártatlanság kultuszának lelepleződése. A "szent anya", Jahodovska valójában szemernyit sem különbözik a többi asszonytól, sőt. Képmutatása miatt még rosszabb. Druzsbának rá kell jönnie, hogy ideálja egy légvár csupán.
Olvasható, rövid is, de talán túl sok volt már nekem Mikszáthból. Hármas.

Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy.

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

Nem is tudom, hogy kezdhetnék neki ennek a bejegyzésnek. Régóta el akartam olvasni A Mester és Margaritát, de valahogy mindig halasztgattam. Örülök, hogy így tettem, mert fél éve talán még túl korán lett volna. Most éppen jókor jött. Míg olvastam, könyvvel a kezemben mentem fogat mosni, enni. Nagyon tetszett.


Az első könyvben csak úgy kapkodtam a fejem. Berlioz halála, Hontalan megőrülése, Woland, Azazello, Hella, Korovjov és Behemót különös "varázslatai", a Varietészínház... és emellett Poncius Pilátus és Jézus története. Összezavarodtam. A Sátán az ugye rossz. Amiket tett, az is elég "rossznak látszik". De közelről vizsgálva... Kikkel is bánt el? Azokkal, akik megérdemelték.
A második könyvben bontakozik ki igazán az általam eddig ismert irodalmi nőalakok egyik legszimpatikusabbja, Margarita. Igazi szerelem fűzi a Mesterhez. Érte bármire képes, boszorkánnyá változik. Az sem tántorítja vissza, hogy már nem folytathatják földi életüket, és a mennybe sem juthatnak. Elkárhozik a Mesterrel együtt. És ez a szó itt mégsem olyan rémisztő, mint ahogy általában használják.

Biztosan sokkal összetettebb ez a könyv, mint amennyit én "olvastam ki" belőle most. Érdekes lesz majd, ha később újraolvasom. Mert újra kell majd olvasnom.

Valóban, az ember halandó, de nem ez lenne a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha hirtelen-váratlan halandó, ez a bökkenő. És általában, még azt sem mondhatja meg, hogy mit csinál ma este.

Parti Nagy Lajos (Sárbogárdi Jolán): A test angyala

Parti Nagy Lajos nevét csak hallomásból ismertem egészen mostanáig, amikor is egy ismerősöm ajánlotta A test angyala című habszódiáját. Az első mondatnál még csak mosolyogtam...


... aztán később már nevettem is egy-egy sikerültebb nyelvi katasztrófán. Le a kalappal Parti Nagy előtt, aki képes volt ilyen fejfájdító stílushibákat egymásra halmozva megalkotni a legipszilonosabb, Legnagybetűsebb, "legidézőjelesebb" művet. Paródia a javából. Nálam ötös.



– Jónapot! Itt DR. Havas Tamásné vagyok, valamint a férjemmel akarok beszélni.