Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből

A művészetnek is a csönd a párja, nem a beszéd. A szó, a kimondás a hallgatással van párban; nem az értelmezéssel.

Mostanában képtelen vagyok leülni olvasni. Mindenbe beleunok, a kedvenc könyveim is sorra visszavándorolnak a polcra, valahogy türelmetlen és ingerült lettem a könyvekkel. EP viszont – épp, akitől nem vártam volna – kizökkentett ebből a kellemetlen állapotból. Más könyvekhez továbbra sincs túl sok kedvem, EPhez viszont kifejezetten van.

Nagyon jó kapaszkodókat talált társadalmi problémákon, emberi dilemmákon, a kortársain, könyvekkel, kultúrával kapcsolatos kérdéseken, szórakoztató volt, de nem idétlen. Sok íráshoz nem tudtam hozzászólni: olyan emberről szólt, akiről szinte semmit sem tudok, egy olyan politikai eseményről elmélkedett, aminek a körülményeit nem ismerem, stb. Ezek a számomra üres írások rontottak az élményen. A saját tájékozatlanságomat nem kívánom a könyvön leverni, de az élmény mégsem lehetett ötcsillagos.

Séllei Nóra: Lánnyá válik, s írni kezd

Nagyon örülök, hogy ez a tanulmánykötet nemrég a kezembe került. Azt sem bánom, hogy valószínűleg tetemes könyvtári bírságot kell majd fizetnem érte, abszolút megéri. 

A tanulmányok világa veszélyes terep, sok tanulmányíró elsüllyed az idegen szavak mocsarában, és ahelyett, hogy az olvasónak átadna valamit, csak makacsul ismételgeti a latin kifejezéseket. Nehéz olyan jóízű, lelkes, pontos és olvasásra érdemes, méltó szövegeket találni, mint amilyen Séllei Nóra kötete volt. 

Szerettem (majdnem) minden oldalát. Azt, ahogy a szerző megnyílt előttem, ahogy kicsit megismerhettem a szavai, gondolatai által. Ügyesen vezette rá az olvasót a következtetésekre, kőről kőre lépdeltünk együtt, a felfedezés, megértés igazi öröme azonban sajnos nem volt meg úgy, mint az általam nemrég olvasott P. Müller Péter tanulmánykötetben. Ennek ellenére minden tiszteletem az övé, precíz, akkurátos elemzéseket, értelmezéseket adott ki a kezéből. (Fura párhuzam, de a könyvből olyan Séllei Nóra-képet ismertem meg/alakítottam ki magamban, amilyennek a Született feleségek Bree-jét tartom… aki ismeri a sorozatot, érti. :) ) 

Séllei Nóra rávilágított arra, hogy mennyit ronthat vagy javíthat a fordítás egy irodalmi alkotás esztétikáján, és ami még fontosabb: a megértés, helyes értelmezés esélyein. A fordítási javaslatok, melyeket lábjegyzetben közölt, igazán hibátlan megoldások, szemben azokkal, amelyeket mint „elrettentő példát” közölt a Jane Eyre egy magyar fordításából. Rövid példa, hogy illusztráljam: „I wanted to hear his voice, yet I feared to meet his eye.” Ebből a gyönyörű mondatból a fordító ezt farigcsálta: „Hallani akartam a hangját, de féltem is a találkozástól.” 

Elgondolkodtam azon, hogy eredetiben kéne olvasnom a Jane Eyre-t, hogy a fordítók által lefaragott szépségekben is gyönyörködhessem. (Van, ahol gyönyörű félmondatok maradtak ki a magyar fordításból, és Séllei Nóra megmutatta, hogy nem azért, mert lehetetlen lett volna magyarul valamelyest visszaadni őket). A lábjegyzetekből sugárzó felháborodásban én is osztoztam: hanyag, lusta fordítói munkára vallanak az egyszerű nyelvi megoldások. 

A legkedvesebb részem a kötetből a Jane Eyre elemzése volt. Nemcsak azért, mert ez az egyik kedvenc olvasmányom, és ezért mélyebben ismerem, mint a többi elemzett művet, hanem mert rengeteg újdonságot tudtam meg, új nézőpontokba helyezkedhettem. Hajlamos vagyok a regények, novellák szereplőire valódi alakokként gondolni, és elfelejtem, hogy csupán struktúrák, megjelenített gondolatok, a szerzői üzenet közvetítői, allegorikus alakok. Séllei Nóra segített abban, hogy ne csak laikusként olvassam a továbbiakban az irodalmi műveket, hanem elemző tekintettel, és kicsit kritikusabban. Ebben a kedvenc tanulmányomban nagyon jól működött az egy szálra felépített elemzés is, a gondolatok végigvezetése, bár a befejezést kicsit túl tömörnek, elsietettnek érzem. Jane Eyre hangjának keresésére és megtalálására fűzte fel elemzését a szerző, nagyon szépen, tisztán. Használta az angol nyelvű szakirodalmat mint hivatkozást, de nem szolgalelkűen, hanem a számára nem egyértelmű gondolatvezetéseket bátran bírálva. Tetszett ez a magabiztos hang, az ötletgazdagság és a lelkesedés, amit kiolvastam a sorok közül. 

Nagyon szeretnék még olvasni tőle, illetve ebben a témában más köteteket. Igazi agytorna volt, fitness a szellemnek. :)

Esterházy Péter: A szív segédigéi

Ha őszinte akarok lenni: a rövidsége ellenére kínlódás volt. Az elején még úgy éreztem, hogy na, tudom én ezt az Esterházyt szeretni, nem is áll olyan távol tőlem. És sajnos kiderült ismét, hogy de. Az elejét meg a végét tudtam élvezni valamennyire, a többit nagyrészt nem tudtam hova tenni, nem érdekelt, nem értettem, vagy nem érintett meg. Megint azt kell mondanom, hogy nem való nekem Esterházy, valamiért taszítanak a szövegei, illetve 10 oldalnál többre nincs hitelesítve nálam. Sajnálom, mert érdekelnek az írásai, de csak nagyon nehezen tudok elmélyülni bennük. 

Azért az pluszpont, hogy felfedeztem néhány átvett idézetet a mű elején „beígért” szerzőktől, és nagyon büszke lehettem magamra. :D

Látod, nyitott vagyok, mint egy seb, nyüszítek, vinnyogok. Annyira lágy, hogy minden pillanatban szerelmes tudnék lenni. Nem valami guszta látvány. Silány anyagból vagyok, kicsikém… Az elesés! mely ott a gyöngeség és a bűn közt húzódó határon, ahol az ártatlanság helyet cserél a bűnnel.

Szív Ernő: A vonal alatt

Kellett valami rövid az érettségi időszakra. Ezt választottam, de aztán a kötet megsínylette az érettségit. Kapkodva, ingerülten olvastam, méghányoldalvan, jajmégöttételtátkénenézni, csakpihenésképpenelolvasokpártörténetet.  Ez nem tett jót a könyvről alkotott képemnek, no meg a lelkiállapotomnak sem, de az nem tartozik a könyv méltatásához.

Kedves, hangulatos történetek, amolyan kávéházba való - talán ott íródott? - novellák. Kosztolányi Esti Kornélja jutott az eszembe olvasáskor. Szív Ernő csak abban hasonlít rá, hogy egyfajta alteregonak érzem, de ő nem csibész, szemérmetlen alak, hanem nagyon kifinomult úriember, hírlapíró. Valamiért Tóth Árpád külsejét tudom elképzelni Szív Ernőhöz: törékeny, betegségre hajlamos, már-már nőies vonásokat hordozó arcú férfi. A személyiségét illetően pedig visszahúzódó, igazi papucsférj. 

Néhol nekem már talán szenvelgésnek hatottak a szövegek, de voltak nagyon jól elkapott gondolatok, élethelyzetek. Tanulság magamnak: vizsgákra készülve inkább ne olvassunk, nem jó az senkinek.

Olyan az életünk, hogy folyton belelóg másokéba. Elszabadulnak rólunk szavak, lélekalkatrészek, tökéletlen kis pontatlanságok, és ki tudja, hol állnak meg, kit találnak meg, kit találnak el.

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

A könyvből készült filmet ajánlották nekem, de ritkán helyezem előbbre a filmfeldolgozást, mint a könyvet, tehát előbb mindenképpen el akartam olvasni, mielőtt megnézem. 

Csalódás volt. Olvasmányosabb műre és valami érzelmesebbre számítottam (és vágytam). A filmről azt hallottam, hogy a sok visszafojtott szenvedély szinte kibuggyan a vászonról, és nagyon hat. Ez a könyvről nem mondható el. Mr. Stevens visszafogottsága szinte minden akciót (nem a szó lövöldözős-üldözős értelmében ;) ) lapossá, jelentéktelenné tett. Az a mértéktelen finomkodás, amellyel Stevens a múltjáról beszélt untatott, idegesített. A rengeteg leírás csak feleslegesen duzzasztotta ezt a regényt, a történet feleennyi oldalban is megíródhatott volna, talán összetartóbb is lenne szöveg, egységesebb, nem szétfolyó. A történelmi háttér is elterelte a figyelmet a fő szálról, vagyis inkább úgy fogalmaznék: nem lehetett tudni, melyik is a fő szál. Stevens önértelmezése? Talán ez. Mert Miss. Kenton neve alig fordul elő a szövegben. 

Ne szerelmi történetre számítson az olvasó, aki kézbe veszi ezt a könyvet, mert csalódni fog.

Egy megöregedő férfi tekint vissza a múltba, és nem tud engedni a merev tartásból, ami neki is fájdalmat okoz, és elrabolja magától a boldogság lehetőségét. Visszatekintése keserű, mert rájön, hogy amire feltette egész életét, értelmetlen. Mégsem képes ezt egészen beismerni, így végig idegen, azonosulhatatlan és valahol talán szánandó is marad. Sajnálni nehéz, annyira következetesen rombol le mindent maga körül és magában.

Nekem mindössze erről szólt a regény. 

Úgysem lehet visszafordítani az időt. Az ember nem töprenghet örökösen azon, hogy mi lett volna másképp. Hanem be kell látnia, hogy van olyan jó sora, mint a legtöbb embernek, talán még jobb is, és hálásnak kell lennie érte.

Erlend Loe: Naiv.Szuper.

Ennek a sztorinak a főhőse ugyanazokról a dolgokról gondolkodik, mint a Rém hangosan… főszereplője. Annyi a különbség, hogy az ottani kissrác van vagy 9 éves, itt viszont 25, és elvileg még egy egyetemre is sikerült bejutnia (amit aztán otthagyott, hogy elmélkedjen a hülyeségein). 

Nem ismerem a norvég oktatási rendszert, de azért az elég képtelenség, hogy egy idővel foglalkozó könyvet olvasva újdonságként hat számára a relativitás-elmélet, és még sok más, amit kb. nyolcadikban tanul egy magyar diák. 

Nos, szóval adott ez a 25 éves srác, aki nagyon csodálkozik, hogy miért nincs nője, meg úgy egyébként is, miért olyan szerencsétlen. Hogy javítson a helyzeten (?) otthagyja az egyetemet, vesz egy óvodásoknak való dühöngőt (íme) meg egy színes labdát, és ezekkel játszik rengeteg szabadidejében a bátyja lakásán, ahová költözik, ugyanis a bátyja külföldre megy egy időre. Ja, itt még van egy fergeteges szórakozása, sőt, kettő: listákat ír minden felesleges dologról, meg faxokat küld és fogad. Néha tesz egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy kimenjen az emberek közé, de általában ilyen alkalmakkor is csak lúzerkedésre futja az erejéből. Aztán persze legalább öt egymást követő véletlen folytán találkozik Lisével, aki normálisnak tűnik minden szempontból addig, míg el nem kezd Erlenddel randizni. Nagyon eredeti sztori. 

És hogy a többi oldal miről szól? Nos, van benne irtózatos mennyiségű termékreklám, de tényleg, orrba-szájba, aztán bescannelt lapok, emailezések és könyvtári keresések dokumentációja (Erlend és szintén érett bátyja szórakozása ugyanis az, hogy a könyvtári keresőbe trágár szavakat ír, és az eredményeket mindenképp meg kell osztani ennek a könyvnek a hasábjain), egy válasz a levélre, amit ő írt egy tudósnak, és hasonló felesleges hülyeségek, amelyek gondolom arra hivatottak, hogy megtöltsék ezt az amúgy üresen maradó 200 oldalt. Mert a nagy sztori ami a könyvben van, leírható egy mondattal is. Sőt, én még annyit sem pazarolnék rá. Nem tudok hinni a fülszövegnek, volt ez valaha kultuszregény? Én szerencsére csak most hallottam róla, de remélem, hogy többet nem találkozom vele. 

Orbán Ottó: A fényes cáfolat

Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus; 

élni annyi, mint pórázra kötve szállni: 

gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen, 

és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

Versek életre-halálra, versek életről, halálról. Tetszik Orbán Ottó hangja, elég érces ahhoz, hogy vágjon, mint a penge. A fél csillag levonás azokért a versekért, amelyek nem találtak meg annyira. De ezektől eltekintve zseniális írások, és hatalmas élettapasztalatról tanúskodnak.

Janikovszky Éva: Az úgy volt…

Édes történetek. Akad közöttük néhány szomorkás is, illetve olyan, ami régi emlékeket bolygat fel.

Bárcsak felcímkézhetném még nagymamámnak a húst, hogy milyen szép, és hogy rántva szeretném...

Mit hallok? kérdezte apu, pedig tőlem aztán igazán semmit se hallott. Ez bizony nagyon szomorú, mondta anyu, és ebből mindjárt gondoltam, hogy tőle hallhatta apu is, amit hallott.

Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek?

Nem fura, hogy húszévesen olvastam életemben először Janikovszky Évától? De. 

Viszont jó, hogy legalább most előkerült. Nagyon édes, vicces és igaz. 

Közhelyek, amelyeket utáltam. Megesküdtem, hogy az én gyermekem sosem hallja majd tőlem őket. Közhelyek, amelyek nagy valószínűséggel el fognak hangzani, ha gyermekem lesz. 

Azért majd igyekszem.

Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból. De mindig későn szól, mert olyankor már kint van.

Anne Frank: Anne Frank naplója

Egyszer csak elmúlik ez a szörnyű háború, s akkor újra emberek leszünk, nemcsak zsidók.

A holokauszt, akárhonnan nézzük, rémes dolog. Idős emberek visszaemlékezését olvasva ugyanúgy, mint belepillantva egy fiatal lány naplójába, aki előtt még ott lett volna az élet. Anne nagyon aranyos, okos, érdeklődő lány, és – úgy éreztem olvasás közben – tud őszinte lenni a naplójával. Annak idején nekem ez sem ment. Még a naplómba leírtakat is háromszor meggondoltam. Szomorú történet, és helyes ez a kislány, de az irodalmi értéke közepes az én szememben.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 

Ha beborít a világvégi este, 

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 

A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 

Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Sárközi Mátyás: Párban magányban

Ügyes írás. Közelebb hozta Babitsot, Tanner Ilonát pedig még érdekesebbé tette számomra. Meg úgy általában azokat a költőket, akik köré kész mitológia épült. Izgalmas, de sosem közönséges, vagy bulváros. Szerethető.

érdekesség még itt

Háy János: A Gézagyerek

Háy olyan hétköznapi dolgokról ír, hogy már-már meglepő, milyen hatást tud elérni. Megragadja a dolgok és emberek lényegét. Jó erősen, szinte fáj. És csavar rajtuk egyet. Jól pofon vág, hogy lássuk, hol élünk és kik vagyunk. 

Fájt nekem ez a Gézagyerek, aki ott ült órákig a szalag fölött, mint egy groteszk Isten. És arra jutottam, hogy én se tudom, hogy van ez a kockás konyhakövekkel… hogy most akkor a fehér van-e a feketén, vagy fordítva… Ez is fájt. Meg az is, hogy tulajdonképpen én is Gézagyerek vagyok. Nézem a saját életem futószalagját, felülről és értetlenül. A szalag felszínén semmi sem történik, csak a dolgok egyenletes, rendezett haladása. Egyedül én tudom, hogy az egész, ahogy van, gyárihibás…

Géza: Mama! 

Rózsika néni: Mi van kisfiam? 

Géza: Mama, csak az a rossz ezeknél a kockás konyhaköveknél… 

Rózsika néni: Mondjad kisfiam, micsoda? 

Géza: Hogy hiába nézem, nem tudom eldönteni, a fehér van-e a feketén, vagy a fekete a fehéren, hogy melyik a szalag és melyik a kő. 

Rózsika néni: Azt nem lehet Géza, azt nem lehet eldönteni. 

Géza: Az Isten tudja, az tudja mama? 

Rózsika néni: Az biztosan, kisfiam. 

Géza: És ha történik valami hiba. 

Rózsika néni: Milyen hiba? 

Géza: Mondjuk a földön, valami hiba. 

Rózsika néni: Akkor, mi van? 

Géza: Hogy akkor kijavítja-e? 

Rózsika néni: Nem tudom kisfiam. Lehet, hogy nem.

Weöres Sándor: Psyché

Anno elő-magyarfakton (pluszhumán órának kereszteltük) volt olyan feladat, hogy találjunk ki egy költőt komplett életrajzzal, és írjuk meg néhány versét is. Én akkor egy spec. megoldást választottam: Csokonai Lillájának az életrajzát plasztikáztam át egy kissé, hogy ő is költő legyen. Megírtam néhány levélváltását is Mihállyal, meg válasz-verseket, például a Boldogságra. Nagyon élveztem, még Power Point – bemutató is lett belőle, szerintem messze a mi csapatunk vette a legkomolyabban a feladatot. :)

Aztán szóba került a feladat ihletője, mégpedig ez a könyv. Nagy ötlet, az tény. Már vagy két éve meg is vettem, de csak pihent a polcomon. Többször belekezdtem, de hamar feladtam. Most arra jutottam, hogy az ötlet tényleg remek, a megvalósítás is színvonalas és ügyes, viszont én ezt a stílust nem szeretem. Egyszerűen idegesít. Úgyhogy minden tiszteletem Weöres Sándoré, hatalmas munka, tsak nem a szám ize szerént való. Igy tehá' molyon tsillagokkal nem is illetém.

Bodrog parttyát tsiga járja, 

Ágaskodik a szorvája, 

S hogy ha fogom kis markomba, 

A szorváját vissza vonnya, 

Szégyenemre.

Ám ha Patak fő útszáján, 

Lejtek faromat riszálván, 

Minden legény szeme tátva, 

Ágaskodik a szorvája, 

Örömemre.

Sipos Pál (szerk.): Szósz?!:) – A magyar nyelv szava-borsa II.

Vámos harmatgyenge. De tényleg. Annyira, hogy ezért egy teljes csillagot le kellett vonnom. De a többiek zseniálisak, KJÁ továbbra is imádatom tárgya, Várady Szabolcsot pedig egyre jobban szeretem.

Simon Márton: Polaroidok

Megszerettem, megvettem. Megvettem, aztán megszerettem? Talán. 

Ezeket a szavakat évezredek óta vártam, és most szembe jöttek velem, csak úgy, az utcán   a Libriben.

Interjú.Csend. 

– Mit mentene ki egy égő házból? 

– A lángokat.

Fráter Zoltán – Radnóti Zsuzsa (szerk.): Örkény István emlékkönyv

Remek válogatás. Szép íve van: elődök, kortársak, utódok. Mindenki köszönhet valamit Örkénynek. Van, aki az első kritikáját, dicséretét, ami nagy port kavart, van, aki „csak” közös emlékeket. Akad, aki a saját stílusa alapjaiba építette bele Örkény groteszk létszemléletét. 

Nagyon széles, színes skála, Balassa Péter, Réz Pál, Esterházy Péter és Nádas Péter gondolataiból áll össze az olvasóban egy kép Pistiről, aki túlélte a vérzivatart. Az, hogy kinek mit jelent, változó ugyan, de mindenkinek jelent valamit Szinte egyedülálló jelenség ez a 20. századi magyar írókkal kapcsolatban. Mármint az, hogy ilyen élőek és hatóak legyenek 100 évvel a születésük után is. Örkényt nem lehet szó nélkül hagyni. Ha így tennénk, saját groteszk, nevetséges és rettenetes életünket hagynánk szó nélkül. És ezt, ugyebár, egyikünk sem tudná megtenni (?) .

(…) a társadalmat a különböző „tikkek”, „heppek”, rigolyák és groteszk mániák egymásba kapcsolódó fogaskerekei mozgatják, (…) ebben nincs semmi rendkívüli, hogy a groteszk mániák az élet természetes, köznapi tényei.

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

(…) elképesztő érzelgőssége ellenére is valami megfoghatatlan harmónia, régen hallott, de már elfelejtett mondatok zsongó emléke vett körül (…) 

/hatodik fejezet/

A fenti félmondattal tudnám a legrövidebben jellemezni, ha csak dicsérni akarnám. De nem így áll a helyzet. Sokat vártam, és keveset kaptam. Túlcsorduló romantika, ellenszenves, untató, giccses szereplők, rengeteg felesleges szöveg. Atmoszférája van, azt nem is akarom eltagadni tőle. A történet viszont annyira vontatott és egy helyben toporog, hogy számomra élvezhetetlenné tette a művet. Fitzgerald tudott ennél jobbat is, a Szépek és átkozottak sokkal inkább megnyert magának, bár az sem lett a kedvencem. Ez viszont kínosan lassan olvasódott, ahogy fogytak a lapok, úgy érdekelt egyre kevésbé, hogy ki is az a Gatsby. Nem felkeltette az érdeklődésemet, hanem leépítette azt, pedig kezdetben megvolt. 

Nem romboló hatású, nem is felháborítóan rossz, mégis úgy érzem, elvesztegetett idő volt, amit az olvasásával töltöttem.

Gordon Agáta: Ezüstboxer

Tetszett. G. A. közel engedett a regényalakokhoz, szinte éreztem a testük melegét, megcsapott az illatuk, ahogy elsiettek mellettem. Hétköznapi és szokatlan érzés volt egyszerre. Adria nagyon érdekel, róla többet olvastam volna. Gordon Agáta meg úgy egészében birizgálja a fantáziámat, szeretnék még olvasni tőle, a Kecskerúzs lesz a következő, azt hiszem.

Végül mindent újra kell tanulnunk, ami fáj.

Bozai Ágota: Tranzit glória

Különleges iromány volt. Egyetlen hibája – szerintem – a túl sok leírás volt, de ha ettől eltekintünk, nem tudnék más hibát találni a könyvben. Szerettem a humorát, amivel a rendszerváltás utáni Magyarországot bemutatta, amiben még mindig élnek a régi rendszer hagyományai. Anna néni annyira antihős, hogy nehéz volt igazán szeretni, de azt, hogy a glóriásodása után nem változott meg a személyisége, mindenképpen méltányoltam. Talán sajnáltam is picit a férje miatt. 

Jólesett elolvasni, modern ugyan, főleg a témája, mégis van benne valami „klasszikus”, a mesélő kedvben és a kerek egész történetben. Hiányzott egy ilyen az olvasmánylistámról.

A kutya lábemelgetéséhez hasonló fényképezési ingertől vezérelve ősz hajú, kövér nők és megroggyant gerincű pocakos férfiak álltak a gipszszobor elé bájaikat megörökítendő.