2013. július 31., szerda

Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből

Mi a bánat is az irodalom?




A fenti kérdésre keresi a választ E.P., közben meg – ahogy szokott – elkalandozik. Ohó! Mi csak hisszük, hogy elkalandozik. A posztmodern irodalom a tárgytól való elkalandozás maga. Legalábbis szerinte, meg most már szerintem is. 
Imádtam ennek a hetven oldalnak minden sorát, utólagos engedelmetekkel szana-szét is idéztem. Kedvenc lett. Szuper, felszabadító, okos, kemény, bátor, humoros. Imádom.


Az irodalom bonyolult. Tandori szavával: bonyi. Nem gonosz posztmodernek vagy ásatag naturalisták bonyolítják, hanem eleve az. Nem túl bonyolult, hanem bonyolult. Ez a természete. A bonyolult ma szitokszó. Hessegetnénk el magunktól. Olyan bonyi az élet, és akkor még ez is! (Jelzem, mintha maga az irodalom is errefelé változnék, nem szereti a bonyolultat, vagyis önmagát, ami nem szokott jóhoz vezetni.) Az a bizonyos fürkészés teszi az irodalmat bonyolulttá, vagyis ő maga. Akkor is bonyolult, ha egyszerűnek hat, ezt olykor a nagy írók tudják, ez (is) a nagyságuk. 
A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.

2013. július 30., kedd

Molnár Nikolett: Cím nélkül

„újra azért sírni, mert boldoggá szeretnek”

A kötet még kiadatlan, de kiadás után kiált. :)
A kortárs költészetben járatos olvasó kénytelen a Cím nélkült Simon Márton  közelmúltban megjelent Polaroidok című kötetéhez hasonlítani. Néhol utalások is felfedezhetők, melyeket csak az érthet, aki mindkét verseskötetet olvasta... :)
Nem utánzás ez, nem unalmas epigon-költészet: S. M. kötete csupán ihletforrás volt Molnár Nikolett számára, méghozzá rendkívül gazdag. 




A Cím nélkül remekül szerkesztett könyvecske lesz, ha egyszer megjelenik; észrevétlenül sodorja tovább az olvasót egyik sor után a másikra. A hatszavasoknál, melyek a kötet első nagyobb egységét alkotják ez néha problémát jelent, a rövid gondolatok után pihenőre van szükség. Szerencsére nincs túl sok hatszavas egy oldalra zsúfolva, elrendezésük szellős, kényelmes. Az olvasónak tudni kell megállni, és időt hagyni arra, hogy hassanak. Az ifjú költőnő néha billeg ugyan a közhelyeket és eredetien megfogalmazott igazságokat elválasztó keskeny pallón, de az esetek kilencven százalékában a jó irányba lép. Gyakorlat teszi a mestert, az pedig tény, hogy életünk közhelyek sorozata. Fricska is lehet hát az odamondott, látszólag mindennapi igazságot elénk táró mondat. 
A hatszavasok között vannak belterjesebbek is, ezek nem nyílnak meg mindenki számára, de túlnyomó többségben vannak azok a gondolatok, amelyek minden bizonnyal már a mi fejünkben is megfordultak, talán nem ilyen szép köntösben. A magány, a fájdalom, az öröm és a szerelem ősi, legemberibb hangjai mai csomagolópapírba göngyölve, és a ma emberének élményei tömören:

„akció! 9000 helyett most csak 8999!


A kötet majdnem felét kitevő hatszavasakat haikuk követik. Ez a számomra nem túl kedves versforma M. N. kezei között megtelt modern tartalommal, nem csak cseresznyevirágok hullanak egy japánkertben szépen - de unalmasan. 

gombot varrok 
a hiábavalóság
szakadt kabátjára.

A harmadik nagy egységet a versek (Vöersek) alkotják. Az előzőekben szépen végigvitt tömörítések, hangulatok érzékletes leírása apró képekben a versekből sem hiányoznak, bár ezek hosszabb, szerkezetileg más alkotások. Lírai hang és igazán mai, indulatos fogalmazásmód keveredik és lesz egésszé. 

A kötet egészére jellemző a harmónia, bár az alkotó lelkében - ahogy az írásokból tükröződik - ez nem mindig van meg. Szabad mondani, hogy ne is legyen? Különben hogyan születne még több ilyen írás? :)
Összetartó, jól szerkesztett, megérintő, a figyelmet felkeltő és fenn is tartó írások gyűjteménye, köztük igazán idézni való darabokkal. Remélem, hogy könyv alakban is a kezembe vehetem. Előre is ajánlom olvasásra azoknak, akik szeretik a kortárs költészetet, meg azoknak is, akik kíváncsiak rá, milyen M. N. meztelenül. 

Pont ilyen. 

Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának

Újraolvasás, újra sírás. És újra. És újra.



Olyan szép, és olyan szomorú. Szép, hogy van ilyen mitológiai szerelem, szomorú, hogy földi keretek között nem lehetséges örökké, el kellett válniuk egymástól. Bár SzM biztosan vitatkozna velem, ők nem szűntek meg szeretni egymást Szobotkával. Elszomorít és felvidít, hogy van ilyen szerelem. Felvidít, mert számukra van, elszomorít, mert számomra talán nincs. 

Jó volt megismerni Szobotka hátterét, és a mű második felében pedig rájönni, hogy mi - azaz ki - volt SzM "háttere" támasza 34 évig: Szobotka. Saját karrierét háttérbe helyezve örült felesége sikereinek, örült helyette is. Ő állaz életmű mögött, nélküle nincs annyi remek SzM regény. Hálával tartozom neki, és megbecsüléssel. Köszönöm, kedves Szobotka, hogy megmaradt Szobotkának. 

2013. július 28., vasárnap

Orbán Ottó: A kozmikus gavallér



Szerencsés esetben a sugallat varrótű, a verssor cérna, 
s a költő foltozó szabó, aki összeölti a foszló végtelent, 
hogy gőzzel és porral teli műhelyében fölsegítse 
egy addig nem észlelt jelenségre a ráillő nevét.

/Oszt modern vagy posztmodern? (részlet)/

Eddig ebben a kötetben találtam a legtöbb olyan verset, ami nem mozgatott meg, viszont a kiemelkedően jó darabok miatt még így is megérdemli a négy csillagot. Szeretem, ahogy O. O. gondolkodik a világról, és ahogy két mondatban összesűrít nagy gondolatokat anélkül, hogy negédes bölcselkedővé válna.

Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese


Összességében sokkal dallamosabb és lágyabb, mint a kései költészet, de ez most tetszett. Arányos, szép, de odacsap és gúnyolódik is párszor. Ezt szeretem legjobban O. O. verseiben. A politikai/társadalmi üzenetet közvetítő versek különösen erős pontjai a kötetnek.

Este az embereknél

elegem van a történelemből 
tízezer helyszínén tízezer változatban 
mindenki mindig ugyanazt csinálja

új nyelven akarok beszélni 
amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság 
sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép

a mindenség sötétjében egy verssoron kuporogva 
mint tábori székén Bartók 
fonográfhenger és jegyzetblokk helyett

a csontjaimba rögzítem 
hogy a gazdátlanul összedőlő templomokban 
ahol még megvan az ajtó

a deszka ujjnyi résén át mit fütyül a szél 
hol a kaddist hajlítgatja sivítva 
hol egy elcsukló csángó siratót

Orbán Ottó: A föltámadás elmarad

ők voltam én, veszély és élvezet, 
ők megmaradnak, ha én elveszek, 
butaságuk, gyönyörük halhatatlan, 
föltámadnak majd száz és egy alakban, 
ágyban, padon, füvön és sírkövön 
rázza őket az őskori öröm, 
öl és öl közt a kétfázisú áram; 
zengd őket, föld, ők folytatják a vérem, 
ők nyögdelik, hogy leégett a menny, 
és megváltás, ha van, csak idelenn, 
csak általuk, bennük, a pillanat, 
mint légypapírhoz, csókjukhoz ragadt, 
örömükben vereségem ragyog, 
halálomban is életük vagyok, 
vér a vérükből, kéjükkel rokon, 
lihegésük süt át a csontomon.

Foghíjas száj, lefittyedő ajak (részlet)



Közel sem olyan jó, mint az utolsó kötetek. Már említettem: a közeledő vég jót tesz a költészetnek. Megjelentek itt is azok a dolgok, amiket szeretek Orbán Ottóban: villanásnyi időre, egy rövid versrészletben, néhány egymás után írott szó kimondásakor érzett különös szájízben. Töredékesség és elnyújtottság, csiszolatlanság. Lefaragásra váró végtelen sorok. A hosszúság tompította a versek élét, nem vágtak igazán.

Takács Zsuzsa: A letakart óra



Vegyes élmény. Hiába versek, valahogy prózás hangon íródtak, a legtöbb sortördelés nélkül akár prózarészlet is lehetne. Néhány tetszetős darabot leszámítva nem sok tudott megmozgatni. Nem ébreszt bennem semmit, kívül maradtam a kötet atmoszféráján ha ugyan volt neki egyáltalán olyan.


Kérdés-felelet

Amikor a szerelmesek ráébrednek, 
hogy önkívületük színhelye egy világvégi 
előszoba pókhálós szöglete volt, 
megdöbbennek először a felismeréstől. 
Aztán az önmaguk iránt érzett édes 
szánalomtól sírni kezdenek. Dereng 
valami fény a benti szobában, szemük 
párafelhőin át is látják a nagypárnák 
holdsütött gerincét, a lepedők 
hóesést utánzó szüntelen vonulását, 
melyet a levélfűzérek hímzett, gyönyörtelt, 
apró szerelmi sikolya kísér, és elfogja 
őket a vak bizakodás, hogy medret 
vált elhibázott, tévelygő életük 
s félelmes robajjal áttör minden akadályon, 
és fölhangzik száz torokból a szívdobogtató 
győzelmi ének, mely eddig más füleknek 
zengett, de soha nem nekik. Ám ekkor 
sietős léptek recsegtetik a padlót, 
és a hirtelen beálló csendben meghallják 
a bőröndök fedelének végső zárkattanását.

2013. július 21., vasárnap

Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen

Minden kabát átmeneti.

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megírnék mindent az életemből. Kiírnám magamból azokat a jelentéktelennek tűnő pillanatokat, amelyek tengelyén emberi sorsok fordulnak meg, és indulnak ellenkező irányba, vagy éppen 360°-os fordulatot vesznek, és szédelegve, zavarodottan folytatják a megkezdett utat. 
Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megtalálnám a szavakat, a tökéletes szavakat arra, milyen nyomasztó tud lenni, ha egy tárgynak olyan neve van, ami a használaton kívüli állapotára utal. Egyetlen esernyővel védeném magam naptól, esőtől és emberektől. Összecsukva rá is tudnék támaszkodni, ha úgy adódik. 




Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, úgy tudnám összeállítani apró szeletkékre tört tükrök mozaikját, hogy közben egészen higgadt lennék, csak belülről remegnék csillapíthatatlanul. Röntgenszemmel vizsgálnám a hétköznapokat, és félretenném az izgalmas részleteket. Keverném a kártyát, hogy ne maradjon egymás mellett két hasonló. Szeles időben szétszórnám egy kézirat lapjait az udvaron, aztán szórakozottan (?) egymás elé és után pakolnám a számozatlan lapokat, és csodálkoznék rajta, hogy így is összeáll a történet.

A történetek így vagy úgy, de mindig összeállnak végül. Erre tanított meg ez a kötet.

2013. július 18., csütörtök

Az Olvasó kudarca

Nem megy ez nekem. Itt a nyár, a könyvespolcok tömve, szabadidőm végtelen, és nem tudok olvasni. Ez az Olvasó Ember legnagyobb kudarca. A gondosan összekészített, nyári olvasásra váró kötetek szomorkásan szoronganak egymás mellett, nap mint nap emlékeztetve az Olvasót arra, mit is ígért nekik: elolvasást.

Nem az ember van a könyvekért, a könyvek az emberért... perszepersze. Mégis, kihasználatlan lehetőségeket hagyok magam mögött minden olvasás nélkül eltöltött nappal. Bűntudat nyomaszt, és gyomorideg gyötör: hol van már az a könyv, ami kirángat ebből a tarthatatlan állapotból?

És a könyv nincs sehol. Belekapok tízbe egyszerre, aztán lehiggadok. Elkezdek egyet, nem tetszik, sőt! Szabályosan idegesít. Félredobom. Idegesen dobolnak az ujjak az asztalon. Jön a végtelenített sorozatnézés. Mikor már nagyon hiányzik az irodalom, szánalmas kísérleteket teszek az írásra, melyek szintén kudarcba fulladnak.

Rozsdás vagyok. Nyomott és ideges. Szomorú. Várakozó. Odafigyelni, koncentrálni képtelen. Haladni akarok, és nem csak a könyvekkel. Toporgok. Türelmetlen vagyok. Elégedetlen. Értetlen. Mi ez itt, kérem?
Remélem ez a korszak záros határidőn belül véget ér. Mert fojtogat. És nem csak a könyvek hiánya.


Listázom azért mit csináltam könyvek terén, mutassunk má' fel valamit júliusban is.

  • hangoskönyvek: Háy János: Egy szerelmes vers története; Örkény István: Van választásunk
  • rövidke olvasás: Karinthy Frigyes: Az emberke tragédiája
  • félbehagyott: Krasznahorkai László: SátántangóForgács Zsuzsa Bruria – Gordon Agáta – Bódis Kriszta (szerk.): Éjszakai állatkertTolnai Ottó: Homorú versekNick Hornby: Pop, csajok, satöbbi
  • folyamatban: Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen, Peter Shaffer: Equus, Farkas Lívia: Ennél zöldebb nem lesz!