Szergej Medvegyev: Fodrásznő

Kell hozzá a színpad, kell hozzá Szűcs Nelli és Trill Zsolt. De ötletes, szórakoztató, gyorsan falható.

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Nem is tudom mit írhatnék. Tetszett – ez biztos. De valahogy átfolyt rajtam. Talán a rövidsége miatt, de valahogy nem volt időm elmerülni benne. 

Viszont továbbra is nagyon tetszik Ulickaja stílusa, jellemábrázolása. Összeköti a történelmet a kisemberrel, és én ezt hiányolom például a történelemórákból (csak az enyémek ilyenek?!). Közel hozza a történelmet és az emberi lelkeket is. Fogok még olvasni tőle ha végre visszaviszik a könyveit a könyvtárba .

Magát az írói tevékenységet éveken át vallási szertartásnak tekintette: a Pavlov nevű másodrangú írót, Pauszaniaszt és Palamoszt bionyos értelemben egyenrangú szerzőknek tartotta – azon az alapon, hogy a lexikonban ugyanazon az oldalon szerepeltek. Az évek során megtanulta önállóan megkülönböztetni a hatalmas könyvóceán igazán nagy hullámait a kicsiktől, a kicsiket meg a partmenti habtól, amely csaknem teljesen ellepte a modern irodalmi részleg aszketikus polcait.

Ljudmila Ulickaja: Életművésznők

Na vééégre! Ezt vártam Ulickajától.

A hazugságok adták meg a savát-borsát ezeknek a történeteknek. Jó volt olvasni, olvastatta magát. A Vidám temetés után abszolút pozitív élmény. 

De: ahhoz, hogy egy regény nálam csillagos ötös legyen, kell benne lennie legalább egy szereplőnek, akit igazán szeretni tudok. Nem alapkövetelmény, hogy pozitív hősök legyenek, sőt. Általában az ambivalens, érdekes személyiségeket, a megtört lelkeket szeretem. Az Életművésznők, bár tele van érdekes történetekkel, mégsem tudott nekem kedves szereplőket felvonultatni. Az első oldalakon még kedveltem Zsenyát, szinte láttam is magam előtt, ahogy kirándul Szasával, de utána teljesen eltávolodott tőlem, egészen az utolsó húsz oldalig, pedig azt hittem, ő lesz a kedvenc szereplőm. Furcsa, de akkor kezdtem el kedvelni, mikor az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. A baleset körül egyébként kicsit sok volt a belemagyarázás, legalábbis szerintem. De ez nem csökkentette jelentősen az írás értékét. 

Amikor felépült, Zsenya megint elveszítette a szimpátiámat – butaság, tudom, de valahogy olyan se meleg, se hideg ember számomra! – viszont Kirillt egészen megszerettem. Odaadó, jóságos ember. Talán azért is ő lett a kedvencem, mert valamit hozzátett Zsenya magánéletéhez, amiről egyébként keveset tudunk (talán azért nem is tudtam megszeretni őt, mert minimális ismereteim voltak vele kapcsolatban, míg minden jöttment elmesélte neki az életét, még ha az hazugság volt is…) 

Nem is nagyon volt ennek a műnek gyenge pontja. Laza délutánokhoz, szórakoztató de igényes olvasmánynak tökéletes. Jól van, jöhet még Ulickajából több is. Legközelebb már, reméljük, az alakjai között is találok nekem igazán kedveset. :)

Kedves Zsenya! Hogyan hasonlíthatod a férfit egy vasalóhoz? A vasaló akkor simogat, amikor neked van rá szükséged, a férfi pedig akkor, amikor neki!

Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés

Jaj-jaj. 

Nagyon szimpatikus volt nekem ez az Ulickaja, és csupa jót hallottam róla, ráadásul olyan emberek szájából, akiknek a véleménye igazán fontos számomra. És akkor elkezdtem olvasni a Vidám temetést, mert ez akadt először a kezem ügyébe. 

Úgy érzem, nem ezzel kellett volna indítani. Nem volt annyira meggyőző, hogy el akarjam olvasni az írónő többi regényét is, pedig ez volt a tervem. Az Életművésznőket már meg is rendeltem, úgyhogy mindenképpen belekezdek, csak már kisebb lendülettel. 

Azért egyáltalán nem volt rossz. Tetszik az Alik körül megteremtett világ, bár néhol furcsa és valahogy sok. A regény elejének forrósága engem kicsit Márquezre emlékeztetett. Alik szerelmeinek rajza talán lehetett volna kicsit „földhöz ragadtabb”, tekintve, hogy a főszereplő haldoklásának stádiumait is nagyon realisztikus, naturalista, nyers módon írja le. Ezt a megoldást igazán szeretem, és egyre többször találkozom vele a kortárs irodalomban. 

Valami megnevezhetetlen zavart ebben a Vidám temetésben. Az elnagyoltság? Talán a fordításban a hiba? Ezt sosem fogom megtudni, mert nem áll szándékomban oroszt tanulni. Mindenesetre a vége felé közeledve a történet egyre zavaróbb volt, összeollózottnak, összecsapottnak hatott. Az utolsó mondatok után egészen kiábrándultam belőle, már a gördülékenységük is elveszett. Mintha a fordító is elfáradt volna: egyre gyengébb és magyartalanabb megoldásokat olvastam, szóismétléseket; még szinonimákkal sem próbálkozott. 

Bár éppen Vidám temetés a regény címe, az Alik halála utáni részt akár el is lehetne hagyni. Addig még viszonylag élveztem, de a halotti tor meg az utána következők a mű leggyengébb pontjai. Nem csak a fordító, én is elfáradtam a végére.

És e jelenlét hiányát olyan erővel élte át, amilyennel talán magát a jelenlétet sem lehet átélni…

Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

Az orosz irodalom könyvről könyvre jobban tetszik. 

Szolzsenyicin már régóta érdekelt, és véletlenül kezembe akadt ez a könyv. Az elolvasása után csak arra tudtam gondolni, hogy milyen csodálatos az Ember. A találékonyság, a furfangos kísérletek az élet jobbá tételére, a harc a végletekig. Van ebben valami felemelő és magasztos, de valami kisszerű és szánalmas is. Vagy ez lenne csupán az egészséges életösztön? 

Ivan csodálatra méltó, és valahogy mégis távol áll tőlem. Szerintem én meghaltam volna a kényszermunkatáborban. Szánt szándékkal. Van egy pont, aminél lejjebb mégsem megy az ember. Vagy nincs? Ebben bizonytalanított el borzalmasan ez a kis írás. 

Aljoska hallja, hogy Suhov hangosan „hála isten”-t mond, és odafordul hozzá:– Látja, Ivan Gyenyiszics, a maga lelke is vágyik arra, hogy Istenhez fohászkodjék. Miért nem engedi hát szabadjára ezt a vágyát?– Azért nem, Aljoska, mert az imák, akárcsak a kérvények, vagy nem jutnak el, ahová kell, vagy ha el is jutnak: „Kérését elutasították.”