Tóth Krisztina: Porhó

Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat.

Tóth Krisztina: Síró ponyva

Hááááát... ez nem az volt, amire vártam. T. K. prózája alapból közelebb áll hozzám, de itt most kevés tetszetős verset találtam, mondhatni untam az olvasást.Rossz sem volt, olyan közepes. (Mondjuk az elég rossz, ha egy verseskötet közepes...)

Ne vidd el kérlek 

a függönyt, amit együtt, 

és vidd el, kérlek, 

az ágyat, amin együtt, 

de hagyd meg, kérlek, 

a képet, ahol együtt, 

– meg a létrát, mert nem érem fel 

ésszel, hogy most viszik 

az ágyat…

Molnár Nikolett: Cím nélkül

„újra azért sírni, mert boldoggá szeretnek”

A kötet még kiadatlan, de kiadás után kiált. :)

A kortárs költészetben járatos olvasó kénytelen a Cím nélkült Simon Márton  közelmúltban megjelent Polaroidok című kötetéhez hasonlítani. Néhol utalások is felfedezhetők, melyeket csak az érthet, aki mindkét verseskötetet olvasta... :)

Nem utánzás ez, nem unalmas epigon-költészet: S. M. kötete csupán ihletforrás volt Molnár Nikolett számára, méghozzá rendkívül gazdag. 

A Cím nélkül remekül szerkesztett könyvecske lesz, ha egyszer megjelenik; észrevétlenül sodorja tovább az olvasót egyik sor után a másikra. A hatszavasoknál, melyek a kötet első nagyobb egységét alkotják ez néha problémát jelent, a rövid gondolatok után pihenőre van szükség. Szerencsére nincs túl sok hatszavas egy oldalra zsúfolva, elrendezésük szellős, kényelmes. Az olvasónak tudni kell megállni, és időt hagyni arra, hogy hassanak. Az ifjú költőnő néha billeg ugyan a közhelyeket és eredetien megfogalmazott igazságokat elválasztó keskeny pallón, de az esetek kilencven százalékában a jó irányba lép. Gyakorlat teszi a mestert, az pedig tény, hogy életünk közhelyek sorozata. Fricska is lehet hát az odamondott, látszólag mindennapi igazságot elénk táró mondat. 

A hatszavasok között vannak belterjesebbek is, ezek nem nyílnak meg mindenki számára, de túlnyomó többségben vannak azok a gondolatok, amelyek minden bizonnyal már a mi fejünkben is megfordultak, talán nem ilyen szép köntösben. A magány, a fájdalom, az öröm és a szerelem ősi, legemberibb hangjai mai csomagolópapírba göngyölve, és a ma emberének élményei tömören:

„akció! 9000 helyett most csak 8999!”

A kötet majdnem felét kitevő hatszavasakat haikuk követik. Ez a számomra nem túl kedves versforma M. N. kezei között megtelt modern tartalommal, nem csak cseresznyevirágok hullanak egy japánkertben szépen - de unalmasan. 

„gombot varrok 

a hiábavalóság

szakadt kabátjára.”

A harmadik nagy egységet a versek (Vöersek) alkotják. Az előzőekben szépen végigvitt tömörítések, hangulatok érzékletes leírása apró képekben a versekből sem hiányoznak, bár ezek hosszabb, szerkezetileg más alkotások. Lírai hang és igazán mai, indulatos fogalmazásmód keveredik és lesz egésszé. 

A kötet egészére jellemző a harmónia, bár az alkotó lelkében - ahogy az írásokból tükröződik - ez nem mindig van meg. Szabad mondani, hogy ne is legyen? Különben hogyan születne még több ilyen írás? :)

Összetartó, jól szerkesztett, megérintő, a figyelmet felkeltő és fenn is tartó írások gyűjteménye, köztük igazán idézni való darabokkal. Remélem, hogy könyv alakban is a kezembe vehetem. Előre is ajánlom olvasásra azoknak, akik szeretik a kortárs költészetet, meg azoknak is, akik kíváncsiak rá, milyen M. N. meztelenül. 

Pont ilyen. 

Orbán Ottó: A kozmikus gavallér

Szerencsés esetben a sugallat varrótű, a verssor cérna, 

s a költő foltozó szabó, aki összeölti a foszló végtelent, 

hogy gőzzel és porral teli műhelyében fölsegítse 

egy addig nem észlelt jelenségre a ráillő nevét.

/Oszt modern vagy posztmodern? (részlet)/

Eddig ebben a kötetben találtam a legtöbb olyan verset, ami nem mozgatott meg, viszont a kiemelkedően jó darabok miatt még így is megérdemli a négy csillagot. Szeretem, ahogy O. O. gondolkodik a világról, és ahogy két mondatban összesűrít nagy gondolatokat anélkül, hogy negédes bölcselkedővé válna.

Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese

Összességében sokkal dallamosabb és lágyabb, mint a kései költészet, de ez most tetszett. Arányos, szép, de odacsap és gúnyolódik is párszor. Ezt szeretem legjobban O. O. verseiben. A politikai/társadalmi üzenetet közvetítő versek különösen erős pontjai a kötetnek.

Este az embereknél

elegem van a történelemből 

tízezer helyszínén tízezer változatban 

mindenki mindig ugyanazt csinálja

új nyelven akarok beszélni 

amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság 

sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép

a mindenség sötétjében egy verssoron kuporogva 

mint tábori székén Bartók 

fonográfhenger és jegyzetblokk helyett

a csontjaimba rögzítem 

hogy a gazdátlanul összedőlő templomokban 

ahol még megvan az ajtó

a deszka ujjnyi résén át mit fütyül a szél 

hol a kaddist hajlítgatja sivítva 

hol egy elcsukló csángó siratót

Orbán Ottó: A föltámadás elmarad

ők voltam én, veszély és élvezet, 

ők megmaradnak, ha én elveszek, 

butaságuk, gyönyörük halhatatlan, 

föltámadnak majd száz és egy alakban, 

ágyban, padon, füvön és sírkövön 

rázza őket az őskori öröm, 

öl és öl közt a kétfázisú áram; 

zengd őket, föld, ők folytatják a vérem, 

ők nyögdelik, hogy leégett a menny, 

és megváltás, ha van, csak idelenn, 

csak általuk, bennük, a pillanat, 

mint légypapírhoz, csókjukhoz ragadt, 

örömükben vereségem ragyog, 

halálomban is életük vagyok, 

vér a vérükből, kéjükkel rokon, 

lihegésük süt át a csontomon.

Foghíjas száj, lefittyedő ajak (részlet)

Közel sem olyan jó, mint az utolsó kötetek. Már említettem: a közeledő vég jót tesz a költészetnek. Megjelentek itt is azok a dolgok, amiket szeretek Orbán Ottóban: villanásnyi időre, egy rövid versrészletben, néhány egymás után írott szó kimondásakor érzett különös szájízben. Töredékesség és elnyújtottság, csiszolatlanság. Lefaragásra váró végtelen sorok. A hosszúság tompította a versek élét, nem vágtak igazán.

Takács Zsuzsa: A letakart óra

Vegyes élmény. Hiába versek, valahogy prózás hangon íródtak, a legtöbb sortördelés nélkül akár prózarészlet is lehetne. Néhány tetszetős darabot leszámítva nem sok tudott megmozgatni. Nem ébreszt bennem semmit, kívül maradtam a kötet atmoszféráján ha ugyan volt neki egyáltalán olyan.

Kérdés-felelet

Amikor a szerelmesek ráébrednek, 

hogy önkívületük színhelye egy világvégi 

előszoba pókhálós szöglete volt, 

megdöbbennek először a felismeréstől. 

Aztán az önmaguk iránt érzett édes 

szánalomtól sírni kezdenek. Dereng 

valami fény a benti szobában, szemük 

párafelhőin át is látják a nagypárnák 

holdsütött gerincét, a lepedők 

hóesést utánzó szüntelen vonulását, 

melyet a levélfűzérek hímzett, gyönyörtelt, 

apró szerelmi sikolya kísér, és elfogja 

őket a vak bizakodás, hogy medret 

vált elhibázott, tévelygő életük 

s félelmes robajjal áttör minden akadályon, 

és fölhangzik száz torokból a szívdobogtató 

győzelmi ének, mely eddig más füleknek 

zengett, de soha nem nekik. Ám ekkor 

sietős léptek recsegtetik a padlót, 

és a hirtelen beálló csendben meghallják 

a bőröndök fedelének végső zárkattanását.

Szabó T. Anna: Villany

Hm, hm. Hmm, hmm. És folytathatnám tovább a hümmögést. Ez nem volt átütő. 

Ritkán érintett meg, és akkor sem nagyon. Szabó T. Anna költészete számomra nagyon anyás. Nem sok közös élményünk lehet, legalábbis ez alapján a kötet alapján. Elhagy című versét máshonnan ismerem, az megfogott. Talán ezért is kezdett érdekelni Szabó T. Anna költészete. De arra kellett rájönnöm, hogy összességében nem az én világom. Nincs vele semmi baj, csak éppen nem hozzám szól. Emellett a megszólítatlanság-érzés mellett azért azt is meg kell említeni, hogy azért nem rossz kötet. 

Olvastam róla egyébként Ayhan Gökhan véleményét, és örömmel konstatáltam, hogy nem csak nekem jutottak eszembe a kötet írásairól a következők, csak címszavakban: Lóci-versek, Borbély Szilárd „testversei”, nem odaillőnek érzett versek.

00:00

Átugrani a karikákat. 

A négy lyukon a semmi fúj be. 

Most, tűzsörényű mutatványos – 

vár rád a nulla óra nulla.

Lendülj át égő, nyitott szemmel 

egyik napból a másik napba. 

Egyetlen néma hördüléssel 

ugorj át legújabb magadba.

Most lesz a tegnapból kísértet, 

pörkölt szőrszaggal vár holnap. 

Lángoló szőrű öreg állat: 

ostor se kell, hogy átugorjad.

Ég mindened, az ágyon fekszel, 

mozdulatlan szállsz, hosszú ívben. 

A semmiről szól ez a perc itt. 

Ezen átjutni, ez a minden.

Repülsz a tűzben, míg mögötted 

egy nulla átfordul az egybe. 

Mert voltál, mert vagy, míg lehetsz még: 

a nullanulla duplanulla, 

a semmi nem fér a fejedbe.

Orbán Ottó: A fényes cáfolat

Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus; 

élni annyi, mint pórázra kötve szállni: 

gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen, 

és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

Versek életre-halálra, versek életről, halálról. Tetszik Orbán Ottó hangja, elég érces ahhoz, hogy vágjon, mint a penge. A fél csillag levonás azokért a versekért, amelyek nem találtak meg annyira. De ezektől eltekintve zseniális írások, és hatalmas élettapasztalatról tanúskodnak.

Gát Anna: Felütés

Ez bizony csalódás volt. „Túl egyszerű”, nekem valahogy semmitmondó. Művészies próbál lenni, de erőlködésnek hat… Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de egyetlen sor sem volt, ami igazán megfogott volna. Vártam, hogy vége legyen. És ezek a rímek! Példa: mikrokozmosz-osztrakiszmosz :D Mutatok szövegkörnyezetet, hogy nyilvánvaló legyen a tökéletes értelmetlenség:

Vessél egy pillantást az ujjaim közötti 

Résen át fehér legelők és mikrokozmosz 

Csomót csomóba bújtatni bekötni 

Egyenjogúan mintha osztrakiszmosz

Vagy ilyesmi, mély köhögés és itt vagyunk 

(…)

A többi rím meg bántóan egyszerű, a szavak tulajdonképpen funkció nélküliek, a mottók és a versek kapcsolatát még továbbra is nagyítóval kutatom. Egyelőre semmi eredmény. Huh, többet Gát Annát nem.

Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke

hol rajongásom, lesütött pillám? 

Te vagy már az én huffnágelpistám

/Bontott hangsorok, részlet/

Karafiáth verseskötete villant pár jó kis intertextust, de összességében hervatag, gyenge írásokat tartalmaz. Sokszor iskolás, szájbarágós, néhol meg annyira el akar emelkedni a földtől, hogy beveri a fejét a – nem túl magas – korlátaiba. Vannak rémes rímek (romantikázni – nem látja senki … nadekéremszépen!), és a legtöbb vers mintha közhelygenerátorral készült volna. 

Mit mondjak? Csillivilli ürességek.

Némelyiket Sárbogárdi Jolán is megirigyelhetné… (Csak az a baj, hogy Karafiáth szerintem nem viccnek szánta őket.) Vannak egyébként Parti Nagyra reflektáló ügyeskedései. Azok nem lennének rosszak. Annyira. Ezen a vonalon kéne maradni.

Borbély Szilárd: Halotti pompa

Mert a nyelv, akár az éjszaka. Nedves, megfejtetlen zörej. Csupa iszonyat, és formátlan, zsigeri sikoltás. Nem emberi.

Szeretem minden szavát. :)

(nagyon menő!)

Weöres Sándor: Psyché

Anno elő-magyarfakton (pluszhumán órának kereszteltük) volt olyan feladat, hogy találjunk ki egy költőt komplett életrajzzal, és írjuk meg néhány versét is. Én akkor egy spec. megoldást választottam: Csokonai Lillájának az életrajzát plasztikáztam át egy kissé, hogy ő is költő legyen. Megírtam néhány levélváltását is Mihállyal, meg válasz-verseket, például a Boldogságra. Nagyon élveztem, még Power Point – bemutató is lett belőle, szerintem messze a mi csapatunk vette a legkomolyabban a feladatot. :)

Aztán szóba került a feladat ihletője, mégpedig ez a könyv. Nagy ötlet, az tény. Már vagy két éve meg is vettem, de csak pihent a polcomon. Többször belekezdtem, de hamar feladtam. Most arra jutottam, hogy az ötlet tényleg remek, a megvalósítás is színvonalas és ügyes, viszont én ezt a stílust nem szeretem. Egyszerűen idegesít. Úgyhogy minden tiszteletem Weöres Sándoré, hatalmas munka, tsak nem a szám ize szerént való. Igy tehá' molyon tsillagokkal nem is illetém.

Bodrog parttyát tsiga járja, 

Ágaskodik a szorvája, 

S hogy ha fogom kis markomba, 

A szorváját vissza vonnya, 

Szégyenemre.

Ám ha Patak fő útszáján, 

Lejtek faromat riszálván, 

Minden legény szeme tátva, 

Ágaskodik a szorvája, 

Örömemre.

Simon Márton: Polaroidok

Megszerettem, megvettem. Megvettem, aztán megszerettem? Talán. 

Ezeket a szavakat évezredek óta vártam, és most szembe jöttek velem, csak úgy, az utcán   a Libriben.

Interjú.Csend. 

– Mit mentene ki egy égő házból? 

– A lángokat.

Várady Szabolcs: A rejtett kijárat

Egy kép helye, avagy Hic transit…

Ott lógott. 

Nem lóg ott.

Várady Szabolcs „meglepte” magát ezzel a gyűjteménnyel hatvanadik születésnapján, engem meg egy tavaszi kora délutánon. Nem számítottam ilyen jóra. A verseket elolvastam, a fordításokba belenéztem, a prózából mazsoláztam, az egyebeket mind befaltam. Főleg ez utóbbi nyerte el a tetszésemet. Fesztelen, vihorászós, friss, játékos. A versek meg többnyire egyszerű formával, magvas tartalommal hódítottak. A próza igényes, nem tudálékos, szép. A fordításokban nem találtam hibát. Ha még néhány vers megfog, vagy legalább egy, de úgy igazán, torkon ragad… 

Hiába, a bolondozást sosem tudtam úgy értékelni, mint a lírai sorstragédiákat. :)

Borbély Szilárd: A Testhez – Ódák és Legendák

a koponyaformába zárt 

agyszövet belső körét 

a Gondolat úgy járja át, 

hogy elgondolja önként

a nyelvet, mint a létezést, 

amely a test beszéde, 

e furcsa gép csak tettetés 

és pusztulás a léte

Közhelyes, de igaz: a nagy dolgok apróságokban rejlenek. Mennyi mindenre asszociálhatunk egy kesztyűbábról, egy kerékpárról, körvonalról, a Dunáról! És mennyi minden juthat eszébe egy költőnek a felsoroltaknál jelentéktelenebbnek tűnő dolgokról! A kötet leltár, zsigereinket, a minket összetartó inakat, izmokat és csontozatot, a test titokzatos vegykonyhájának hozzávalóit veszi sorra. A Test csodáit, és a Test tragédiáit. A Test tragikus csodáit. A születést és a vetélést, a halált és túlélést. Ódákat meg nem született gyermekekről, és legendákat abból az időből, amikor szabad volt elpusztítani önkényesen kiválasztott embercsoportokat. Fájóan valóságszagú legendákat.

idéztem még

Kányádi Sándor: Sörény és koponya

egy virágról nem ismerem 

csak az illatát érzem 

arról amiben idelenn 

s odafenn se lesz részem

arról ami már szerelem 

s még nem bánat egészen

Nekem Kányádihoz még mindig kell a Kaláka. Egybeforrtak a tudatomban. Ettől eltekintve – és attól, hogy kötelező olvasmány volt, tehát alapvetően rossz szájízzel kezdtem bele – jó volt olvasni. Éreztem némi Illyés-visszhangot több versben is, a nyelvet és kultúrát sirató és dicsérő sorokban. Kányádi létélménye nem az enyém, azt kell mondjam, szerencsére. De becsülöm a gerince miatt, és nagy igazságok vannak a szavai mögött, különben miért érezném most magam olyan kellemetlenül, mint aki elmulasztott megtenni valamit, valami fontosat?

Lackfi János: Élő hal

S csak nyelvem képes kitapintani 

A lyukat, amelynek túlfelén 

Az a világ van, honnan hiányzom én.

Ez már nagyon hiányzott a világomból. Üdítő hang. Hiába szeretem a komor és merengő verseket, néha kell egy kis lackfiság. Cáfolat álláspontomra: csak az lehet (az irodalmi művek közül) igazán szép, ami szomorkás, borongós. Persze ez a kötet sem csak mókás verselgetésből áll, de a vidám/kedélyes írások túlsúlya egyértelmű. Lackfi ezerarcú, kreatív, lelkes és vállalkozó kedvű. Játékos, örök fiatal. Olyan, mint a borítón a kávé a mamuszos alak kezében: beindítja az embert. Levertség és életundor ellen javallott. Hozzáadott cukor nélkül fogyasztható.

Nádasdy Ádám: Az az íz

Sokkal jobb volt ezt olvasni, mint az előző Nádasdymat. Ízlett. :)

Hézagos tudás

A tanulást óvatosan vettem, 

hogy semmit ne tanuljak meg teljesen, 

maradjon saját gondolatom, 

ne legyek naprakész, kerek szakember, 

ne színvonalas vidéki professzor.

Így tudásom szellős és hézagos; 

könyvtár, ahol a katalógusban 

egész betűk hiányoznak; viszont 

bőven van anyag Tasmániáról, 

Nem mintha életem folyása 

e rendszertelenséget indokolná. 

A tanulás kockázata az ok 

párkeresés az, sötét, esti parkban: 

csak otthon derül ki, hogy kit találtam

Tudásom hézagait kifugázza 

– így képzelem – a kreativitás. 

Nekem a tudás nem óriás lepedő, 

nem faltól-falig háló- és halóhely 

Inkább majd hézagosan fekszem ott.

Jónás Tamás: Önkéntes vak

Nemrég hallottam először Jónás Tamásról. Nagyon érdekelt. Kivettem a könyvtárból egy verseskötetét, úgy találomra. És nagy élmény volt. Néhol Petrit idézik a sorai, kegyetlen mindenkivel, de magával is. "Sebezve gyógyít". Erős líra. Erős ember. Kedvenc.

Példa hiányra, befejezésre

Ennyi volt. Megvolt. Ideje menni. 

Nem jó már veled énnekem semmi. 

Talán néha-néha lenne egy még. 

De te azt nekem már úgyse tennéd. 

Teszed majd új pasi tranzitágyán. 

Kocsiban. Nappal körúti járdán. 

Betépve néhányszor azt hiszed majd, 

nekem csinálod, s hogy: Balaton part. 

Úr vagyok: mindent rám lehet kenni. 

Én rontottam. És neked kell menni.

Felnősz majd, megbánsz, mint bántak mások. 

Hogy volt? Tettek versus vallomások. 

Páratlan páros. Két értelemben. 

Végül is boldogan mind a ketten. 

Erkélyen dohányzol éjjelente, 

hideg szél csíp véreres szemedbe, 

tetszik, mert fáj és mert úgy kegyetlen, 

ahogyan veled csak én lehettem. 

…………………………………………………… 

……………………………………………………

Bennem ne bízz, ez az utolsó vers. 

Leszek, mint előtted: okos és nyers. 

Szerelmes! Szól majd néhány sztori róla, 

melyik lány miatt ugrottam folyóba. 

Olvasod új könyvem: nem rossz darab. 

S nem mondod ki, hogy csak szavak, szavak. 

„Nincs benne tűz, amivel úgy követelt.” 

És vigasztalódsz: másnak ennyi se telt. 

Sebnek seb, és fáj is, éget, mint ami 

friss. De nem érdemes begyógyítani.