Takács Zsuzsa: A test imádása / India

Vegyes, vegyes... volt már tőle jobb is.

Ölelés

Érintse bőrödet bőrömbe vésett, 

száraz panaszom? Félek, 

hogy verejtékezésem elárul. 

Fontold meg jól a következményeket. 

Akárhogy döntesz, igazad van. 

Messzebb tőled, vagy közelebb: 

oda állok, ahova akarod.

Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú

Zseniális, páratlan, katarzis. Színpadon. Olvasva (is) gyönyörű és megérint. Juhász Ferencről alig hallottam valamit, ezzel a művével berobbant, belém robbant, és kitörölhetetlen, amit művelt velem.

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 

mert én csak révülök, 

szikáran betölt a benti-látomás, 

szikrázik a korhadt, deres szerveken, 

mint kerítésen lógó fagyott ingeken 

a tél-reggeli kakaskukorékolás, 

én hívlak, a te édesanyád, 

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 

a dolgoknak adj újra elrendelést, 

a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést, 

a rakoncátlan fésű mutassa meg magát, 

mert én már két ikrás, zöld szem vagyok, 

áttetsző-könnyű, mint a szitakötő, 

akinek, fiam, te jól ismered, 

tarkója, s állkapcsa között 

két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget, 

csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok 

és nem-földi dolgokat látok ezekkel, 

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 

igazíts el mindent a lélekzeteddel

Tóth Krisztina: Síró ponyva

Hááááát... ez nem az volt, amire vártam. T. K. prózája alapból közelebb áll hozzám, de itt most kevés tetszetős verset találtam, mondhatni untam az olvasást.Rossz sem volt, olyan közepes. (Mondjuk az elég rossz, ha egy verseskötet közepes...)

Ne vidd el kérlek 

a függönyt, amit együtt, 

és vidd el, kérlek, 

az ágyat, amin együtt, 

de hagyd meg, kérlek, 

a képet, ahol együtt, 

– meg a létrát, mert nem érem fel 

ésszel, hogy most viszik 

az ágyat…

Nádas Péter: Saját halál

Haláltudat, tudatos halál. Átbillenni az érzékelés határán, de nem az érzéketlenségbe, hanem egy másfajta érzékelésbe. Saját magunk újraszülése. A megfoghatatlant közelebb hozta, szép, jó olvasni, és rettenetes belegondolni. Meg izgalmas. Egész érzelemkavalkád.

____

Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből

A művészetnek is a csönd a párja, nem a beszéd. A szó, a kimondás a hallgatással van párban; nem az értelmezéssel.

Mostanában képtelen vagyok leülni olvasni. Mindenbe beleunok, a kedvenc könyveim is sorra visszavándorolnak a polcra, valahogy türelmetlen és ingerült lettem a könyvekkel. EP viszont – épp, akitől nem vártam volna – kizökkentett ebből a kellemetlen állapotból. Más könyvekhez továbbra sincs túl sok kedvem, EPhez viszont kifejezetten van.

Nagyon jó kapaszkodókat talált társadalmi problémákon, emberi dilemmákon, a kortársain, könyvekkel, kultúrával kapcsolatos kérdéseken, szórakoztató volt, de nem idétlen. Sok íráshoz nem tudtam hozzászólni: olyan emberről szólt, akiről szinte semmit sem tudok, egy olyan politikai eseményről elmélkedett, aminek a körülményeit nem ismerem, stb. Ezek a számomra üres írások rontottak az élményen. A saját tájékozatlanságomat nem kívánom a könyvön leverni, de az élmény mégsem lehetett ötcsillagos.

Szabó Magda: Az őz

újraolvasás, mer' csak

az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák

Ezt mindig újra kell olvasnom, annyira fáj. 

Encsy Eszter vagyok egészen. Amire vágyom az mindig a másé, s megszerezni nem, csak elpusztítani tudom. Akiket szeretek mindig mást szeretnek; olyat, akit logikus szeretni mert jó, mert szép, mert egészen egyszerűen megérdemli. Reklamálnék én, csak nem tudom hová menjek, mert nincs olyan földi szerv, ami nekem adna igazat, az égieknél próbálkozni meg minek, ők az olyan embereket hallgatják meg, amilyen Angéla. 

Tudni, hogy ami neked járna az mindig más zsebébe vándorol, hogy kárpótlást várni esztelenség, mert három gazdagságban és szeretetben töltött élet sem tudná feledtetni veled a mostanit, hogy az enyém meg a tied milyen pengeéles határral van elvágva egymástól, hogy az egyetlen aki szerethetne és akit szerethetnél már-már irreális, távoli alak, réges-rég egy Angéla tulajdona. 

És elpusztíthatsz mindent és mindenkit, az emlékezet akkor is életben tartja azt, ami fáj, kényszerít, hogy arra gondolj, amit olyan makacsul feledni akarsz: hogy ki voltál, ki vagy, és ki nem lehetsz soha az életben.

ki tilthatja meg az emlékezésnek, hogy emlékezzék?

Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből

Mi a bánat is az irodalom?

A fenti kérdésre keresi a választ E.P., közben meg – ahogy szokott – elkalandozik. Ohó! Mi csak hisszük, hogy elkalandozik. A posztmodern irodalom a tárgytól való elkalandozás maga. Legalábbis szerinte, meg most már szerintem is. 

Imádtam ennek a hetven oldalnak minden sorát, utólagos engedelmetekkel szana-szét is idéztem. Kedvenc lett. Szuper, felszabadító, okos, kemény, bátor, humoros. Imádom.

Az irodalom bonyolult. Tandori szavával: bonyi. Nem gonosz posztmodernek vagy ásatag naturalisták bonyolítják, hanem eleve az. Nem túl bonyolult, hanem bonyolult. Ez a természete. A bonyolult ma szitokszó. Hessegetnénk el magunktól. Olyan bonyi az élet, és akkor még ez is! (Jelzem, mintha maga az irodalom is errefelé változnék, nem szereti a bonyolultat, vagyis önmagát, ami nem szokott jóhoz vezetni.) Az a bizonyos fürkészés teszi az irodalmat bonyolulttá, vagyis ő maga. Akkor is bonyolult, ha egyszerűnek hat, ezt olykor a nagy írók tudják, ez (is) a nagyságuk. 

A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.

Orbán Ottó: A föltámadás elmarad

ők voltam én, veszély és élvezet, 

ők megmaradnak, ha én elveszek, 

butaságuk, gyönyörük halhatatlan, 

föltámadnak majd száz és egy alakban, 

ágyban, padon, füvön és sírkövön 

rázza őket az őskori öröm, 

öl és öl közt a kétfázisú áram; 

zengd őket, föld, ők folytatják a vérem, 

ők nyögdelik, hogy leégett a menny, 

és megváltás, ha van, csak idelenn, 

csak általuk, bennük, a pillanat, 

mint légypapírhoz, csókjukhoz ragadt, 

örömükben vereségem ragyog, 

halálomban is életük vagyok, 

vér a vérükből, kéjükkel rokon, 

lihegésük süt át a csontomon.

Foghíjas száj, lefittyedő ajak (részlet)

Közel sem olyan jó, mint az utolsó kötetek. Már említettem: a közeledő vég jót tesz a költészetnek. Megjelentek itt is azok a dolgok, amiket szeretek Orbán Ottóban: villanásnyi időre, egy rövid versrészletben, néhány egymás után írott szó kimondásakor érzett különös szájízben. Töredékesség és elnyújtottság, csiszolatlanság. Lefaragásra váró végtelen sorok. A hosszúság tompította a versek élét, nem vágtak igazán.

Takács Zsuzsa: A letakart óra

Vegyes élmény. Hiába versek, valahogy prózás hangon íródtak, a legtöbb sortördelés nélkül akár prózarészlet is lehetne. Néhány tetszetős darabot leszámítva nem sok tudott megmozgatni. Nem ébreszt bennem semmit, kívül maradtam a kötet atmoszféráján ha ugyan volt neki egyáltalán olyan.

Kérdés-felelet

Amikor a szerelmesek ráébrednek, 

hogy önkívületük színhelye egy világvégi 

előszoba pókhálós szöglete volt, 

megdöbbennek először a felismeréstől. 

Aztán az önmaguk iránt érzett édes 

szánalomtól sírni kezdenek. Dereng 

valami fény a benti szobában, szemük 

párafelhőin át is látják a nagypárnák 

holdsütött gerincét, a lepedők 

hóesést utánzó szüntelen vonulását, 

melyet a levélfűzérek hímzett, gyönyörtelt, 

apró szerelmi sikolya kísér, és elfogja 

őket a vak bizakodás, hogy medret 

vált elhibázott, tévelygő életük 

s félelmes robajjal áttör minden akadályon, 

és fölhangzik száz torokból a szívdobogtató 

győzelmi ének, mely eddig más füleknek 

zengett, de soha nem nekik. Ám ekkor 

sietős léptek recsegtetik a padlót, 

és a hirtelen beálló csendben meghallják 

a bőröndök fedelének végső zárkattanását.

Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen

Minden kabát átmeneti.

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megírnék mindent az életemből. Kiírnám magamból azokat a jelentéktelennek tűnő pillanatokat, amelyek tengelyén emberi sorsok fordulnak meg, és indulnak ellenkező irányba, vagy éppen 360°-os fordulatot vesznek, és szédelegve, zavarodottan folytatják a megkezdett utat. 

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megtalálnám a szavakat, a tökéletes szavakat arra, milyen nyomasztó tud lenni, ha egy tárgynak olyan neve van, ami a használaton kívüli állapotára utal. Egyetlen esernyővel védeném magam naptól, esőtől és emberektől. Összecsukva rá is tudnék támaszkodni, ha úgy adódik. 

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, úgy tudnám összeállítani apró szeletkékre tört tükrök mozaikját, hogy közben egészen higgadt lennék, csak belülről remegnék csillapíthatatlanul. Röntgenszemmel vizsgálnám a hétköznapokat, és félretenném az izgalmas részleteket. Keverném a kártyát, hogy ne maradjon egymás mellett két hasonló. Szeles időben szétszórnám egy kézirat lapjait az udvaron, aztán szórakozottan (?) egymás elé és után pakolnám a számozatlan lapokat, és csodálkoznék rajta, hogy így is összeáll a történet.

A történetek így vagy úgy, de mindig összeállnak végül. Erre tanított meg ez a kötet.

Esterházy Péter: A szív segédigéi

Ha őszinte akarok lenni: a rövidsége ellenére kínlódás volt. Az elején még úgy éreztem, hogy na, tudom én ezt az Esterházyt szeretni, nem is áll olyan távol tőlem. És sajnos kiderült ismét, hogy de. Az elejét meg a végét tudtam élvezni valamennyire, a többit nagyrészt nem tudtam hova tenni, nem érdekelt, nem értettem, vagy nem érintett meg. Megint azt kell mondanom, hogy nem való nekem Esterházy, valamiért taszítanak a szövegei, illetve 10 oldalnál többre nincs hitelesítve nálam. Sajnálom, mert érdekelnek az írásai, de csak nagyon nehezen tudok elmélyülni bennük. 

Azért az pluszpont, hogy felfedeztem néhány átvett idézetet a mű elején „beígért” szerzőktől, és nagyon büszke lehettem magamra. :D

Látod, nyitott vagyok, mint egy seb, nyüszítek, vinnyogok. Annyira lágy, hogy minden pillanatban szerelmes tudnék lenni. Nem valami guszta látvány. Silány anyagból vagyok, kicsikém… Az elesés! mely ott a gyöngeség és a bűn közt húzódó határon, ahol az ártatlanság helyet cserél a bűnnel.

Bíró Kriszta: Fércmű

Amilyen nagy lelkesedéssel kezdtem bele, olyan levert, csalódott vagyok most. Ha az előző két könyvéhez kéne mérnem ezt, egyértelmű, hogy ez tetszett a legkevésbé. Próbálom függetleníteni az élményt a korábbiaktól, de ez nehezen megy. 

A Fércmű, bár eszközeiben és témáiban hasonlít Bíró Kriszta korábbi írásaihoz, világképe alapvetően más. Nem éreztem azt a belenyugvást a világ rendjébe, amit korábban, azt a rendíthetetlen játékosságot, bolondozást és életerőt. A Fércmű többnyire szomorkás történetek láncolata, korrajz az írónő gyermekkorából és napjainkból. Kőbe vésett tragikus sorsok, reménytelen élethelyzetek, olyan sorsképletek, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk az utcán anélkül, hogy tudnánk róla. 

Elmegyünk a kéregető, koszos cigánygyerek mellett, az utcán verekedő neveletlen tizenévesek viselkedésén felhorkanunk, hibáztatjuk a szülőket, a tágabb családot, a világot, Istent. Csak magunkat nem, sőt, saját magunkra nem is gondolunk éppen, mi makulátlan kosztümben vagy öltönyben igyekszünk a munkahelyünkre, egészen elkülönülve a világ dolgaitól. Szeretjük azt hinni, hogy elkülönülve. 

Bíró Kriszta beránt minket a világba, megpofoz párszor, lök rajtunk néhányat, megmutatja, hogy nem vagyunk, nem lehetünk érintetlenek. Én csak azt bánom, hogy végül nem röhög a képünkbe a Fiókregény Sóri Micije, nem ránt fel a földről Jozefa, nem igazítják meg a ruhánkat, és engednek tovább, hogy mosolyogjunk azért, mert nem csak ilyen az élet.

A Fércmű nagyon pesszimista, szeretném ezt hinni. Szeretném, hogy ne realista legyen.

Hajlama elvtárs olyan volt, mint Tizennegyedik Lajos. Sose láttam, viszont abszolút uralkodott.

Szív Ernő: A vonal alatt

Kellett valami rövid az érettségi időszakra. Ezt választottam, de aztán a kötet megsínylette az érettségit. Kapkodva, ingerülten olvastam, méghányoldalvan, jajmégöttételtátkénenézni, csakpihenésképpenelolvasokpártörténetet.  Ez nem tett jót a könyvről alkotott képemnek, no meg a lelkiállapotomnak sem, de az nem tartozik a könyv méltatásához.

Kedves, hangulatos történetek, amolyan kávéházba való - talán ott íródott? - novellák. Kosztolányi Esti Kornélja jutott az eszembe olvasáskor. Szív Ernő csak abban hasonlít rá, hogy egyfajta alteregonak érzem, de ő nem csibész, szemérmetlen alak, hanem nagyon kifinomult úriember, hírlapíró. Valamiért Tóth Árpád külsejét tudom elképzelni Szív Ernőhöz: törékeny, betegségre hajlamos, már-már nőies vonásokat hordozó arcú férfi. A személyiségét illetően pedig visszahúzódó, igazi papucsférj. 

Néhol nekem már talán szenvelgésnek hatottak a szövegek, de voltak nagyon jól elkapott gondolatok, élethelyzetek. Tanulság magamnak: vizsgákra készülve inkább ne olvassunk, nem jó az senkinek.

Olyan az életünk, hogy folyton belelóg másokéba. Elszabadulnak rólunk szavak, lélekalkatrészek, tökéletlen kis pontatlanságok, és ki tudja, hol állnak meg, kit találnak meg, kit találnak el.

József Attila: Medvetánc / Nagyon fáj

Hasznos kötet, a József Attilás tételemhez ebből (is) készültem. Alapos, érdekes. A könyv végi kérdésekhez talán válaszokat is adhatna az ellenőrizhetőség kedvéért, ezért a levonás. :)

Szabó T. Anna: Villany

Hm, hm. Hmm, hmm. És folytathatnám tovább a hümmögést. Ez nem volt átütő. 

Ritkán érintett meg, és akkor sem nagyon. Szabó T. Anna költészete számomra nagyon anyás. Nem sok közös élményünk lehet, legalábbis ez alapján a kötet alapján. Elhagy című versét máshonnan ismerem, az megfogott. Talán ezért is kezdett érdekelni Szabó T. Anna költészete. De arra kellett rájönnöm, hogy összességében nem az én világom. Nincs vele semmi baj, csak éppen nem hozzám szól. Emellett a megszólítatlanság-érzés mellett azért azt is meg kell említeni, hogy azért nem rossz kötet. 

Olvastam róla egyébként Ayhan Gökhan véleményét, és örömmel konstatáltam, hogy nem csak nekem jutottak eszembe a kötet írásairól a következők, csak címszavakban: Lóci-versek, Borbély Szilárd „testversei”, nem odaillőnek érzett versek.

00:00

Átugrani a karikákat. 

A négy lyukon a semmi fúj be. 

Most, tűzsörényű mutatványos – 

vár rád a nulla óra nulla.

Lendülj át égő, nyitott szemmel 

egyik napból a másik napba. 

Egyetlen néma hördüléssel 

ugorj át legújabb magadba.

Most lesz a tegnapból kísértet, 

pörkölt szőrszaggal vár holnap. 

Lángoló szőrű öreg állat: 

ostor se kell, hogy átugorjad.

Ég mindened, az ágyon fekszel, 

mozdulatlan szállsz, hosszú ívben. 

A semmiről szól ez a perc itt. 

Ezen átjutni, ez a minden.

Repülsz a tűzben, míg mögötted 

egy nulla átfordul az egybe. 

Mert voltál, mert vagy, míg lehetsz még: 

a nullanulla duplanulla, 

a semmi nem fér a fejedbe.

Orbán Ottó: A fényes cáfolat

Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus; 

élni annyi, mint pórázra kötve szállni: 

gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen, 

és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

Versek életre-halálra, versek életről, halálról. Tetszik Orbán Ottó hangja, elég érces ahhoz, hogy vágjon, mint a penge. A fél csillag levonás azokért a versekért, amelyek nem találtak meg annyira. De ezektől eltekintve zseniális írások, és hatalmas élettapasztalatról tanúskodnak.

Gát Anna: Felütés

Ez bizony csalódás volt. „Túl egyszerű”, nekem valahogy semmitmondó. Művészies próbál lenni, de erőlködésnek hat… Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de egyetlen sor sem volt, ami igazán megfogott volna. Vártam, hogy vége legyen. És ezek a rímek! Példa: mikrokozmosz-osztrakiszmosz :D Mutatok szövegkörnyezetet, hogy nyilvánvaló legyen a tökéletes értelmetlenség:

Vessél egy pillantást az ujjaim közötti 

Résen át fehér legelők és mikrokozmosz 

Csomót csomóba bújtatni bekötni 

Egyenjogúan mintha osztrakiszmosz

Vagy ilyesmi, mély köhögés és itt vagyunk 

(…)

A többi rím meg bántóan egyszerű, a szavak tulajdonképpen funkció nélküliek, a mottók és a versek kapcsolatát még továbbra is nagyítóval kutatom. Egyelőre semmi eredmény. Huh, többet Gát Annát nem.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 

Ha beborít a világvégi este, 

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 

A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 

Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Havasi Attila: 1001 magányos rinocérosz

No, kérem szépen, nem csak Weöres és Varró Dani tud remek gyermekverseket írni. Ezzel a kötettel Havasi Attila bizonyította, hogy van más is, aki életképes ezen a területen. Öröm volt olvasni. Frappáns kis mondogatók, nem csak gyerekeknek. Sőt, a címnek talán ellentmondva, a verseknek felső korhatáruk nincs. Lehet, hogy alsó sem, mert ha a szöveg minden szavát nem is érti a gyermek, a dallamosság, játékos hangzás biztosan megnyeri magának. 

Ha lenne gyermekem, ezt (is) olvasnám neki. Ha gyerek lennék, követelném a felolvasását. Így csak szimplán elolvastam, és jókat mosolyogtam rajta. Édes.

Fekete-fehér versike

Sáros úton bandukolva 
megy az ördög a pokolba. 
Ejha, nahát! 
Olyan, mintha angyal volna.

Havas úton lépegetve 
megy az angyal föl a mennybe. 
Ejha, nahát! 
Olyan, mintha ördög lenne.

Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke

hol rajongásom, lesütött pillám? 

Te vagy már az én huffnágelpistám

/Bontott hangsorok, részlet/

Karafiáth verseskötete villant pár jó kis intertextust, de összességében hervatag, gyenge írásokat tartalmaz. Sokszor iskolás, szájbarágós, néhol meg annyira el akar emelkedni a földtől, hogy beveri a fejét a – nem túl magas – korlátaiba. Vannak rémes rímek (romantikázni – nem látja senki … nadekéremszépen!), és a legtöbb vers mintha közhelygenerátorral készült volna. 

Mit mondjak? Csillivilli ürességek.

Némelyiket Sárbogárdi Jolán is megirigyelhetné… (Csak az a baj, hogy Karafiáth szerintem nem viccnek szánta őket.) Vannak egyébként Parti Nagyra reflektáló ügyeskedései. Azok nem lennének rosszak. Annyira. Ezen a vonalon kéne maradni.