Molnár Nikolett: Cím nélkül

„újra azért sírni, mert boldoggá szeretnek”

A kötet még kiadatlan, de kiadás után kiált. :)

A kortárs költészetben járatos olvasó kénytelen a Cím nélkült Simon Márton  közelmúltban megjelent Polaroidok című kötetéhez hasonlítani. Néhol utalások is felfedezhetők, melyeket csak az érthet, aki mindkét verseskötetet olvasta... :)

Nem utánzás ez, nem unalmas epigon-költészet: S. M. kötete csupán ihletforrás volt Molnár Nikolett számára, méghozzá rendkívül gazdag. 

A Cím nélkül remekül szerkesztett könyvecske lesz, ha egyszer megjelenik; észrevétlenül sodorja tovább az olvasót egyik sor után a másikra. A hatszavasoknál, melyek a kötet első nagyobb egységét alkotják ez néha problémát jelent, a rövid gondolatok után pihenőre van szükség. Szerencsére nincs túl sok hatszavas egy oldalra zsúfolva, elrendezésük szellős, kényelmes. Az olvasónak tudni kell megállni, és időt hagyni arra, hogy hassanak. Az ifjú költőnő néha billeg ugyan a közhelyeket és eredetien megfogalmazott igazságokat elválasztó keskeny pallón, de az esetek kilencven százalékában a jó irányba lép. Gyakorlat teszi a mestert, az pedig tény, hogy életünk közhelyek sorozata. Fricska is lehet hát az odamondott, látszólag mindennapi igazságot elénk táró mondat. 

A hatszavasok között vannak belterjesebbek is, ezek nem nyílnak meg mindenki számára, de túlnyomó többségben vannak azok a gondolatok, amelyek minden bizonnyal már a mi fejünkben is megfordultak, talán nem ilyen szép köntösben. A magány, a fájdalom, az öröm és a szerelem ősi, legemberibb hangjai mai csomagolópapírba göngyölve, és a ma emberének élményei tömören:

„akció! 9000 helyett most csak 8999!”

A kötet majdnem felét kitevő hatszavasakat haikuk követik. Ez a számomra nem túl kedves versforma M. N. kezei között megtelt modern tartalommal, nem csak cseresznyevirágok hullanak egy japánkertben szépen - de unalmasan. 

„gombot varrok 

a hiábavalóság

szakadt kabátjára.”

A harmadik nagy egységet a versek (Vöersek) alkotják. Az előzőekben szépen végigvitt tömörítések, hangulatok érzékletes leírása apró képekben a versekből sem hiányoznak, bár ezek hosszabb, szerkezetileg más alkotások. Lírai hang és igazán mai, indulatos fogalmazásmód keveredik és lesz egésszé. 

A kötet egészére jellemző a harmónia, bár az alkotó lelkében - ahogy az írásokból tükröződik - ez nem mindig van meg. Szabad mondani, hogy ne is legyen? Különben hogyan születne még több ilyen írás? :)

Összetartó, jól szerkesztett, megérintő, a figyelmet felkeltő és fenn is tartó írások gyűjteménye, köztük igazán idézni való darabokkal. Remélem, hogy könyv alakban is a kezembe vehetem. Előre is ajánlom olvasásra azoknak, akik szeretik a kortárs költészetet, meg azoknak is, akik kíváncsiak rá, milyen M. N. meztelenül. 

Pont ilyen. 

Szergej Medvegyev: Fodrásznő

Kell hozzá a színpad, kell hozzá Szűcs Nelli és Trill Zsolt. De ötletes, szórakoztató, gyorsan falható.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 

Ha beborít a világvégi este, 

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 

A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 

Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Simon Márton: Polaroidok

Megszerettem, megvettem. Megvettem, aztán megszerettem? Talán. 

Ezeket a szavakat évezredek óta vártam, és most szembe jöttek velem, csak úgy, az utcán   a Libriben.

Interjú.Csend. 

– Mit mentene ki egy égő házból? 

– A lángokat.

Parti Nagy Lajos: Szódalovaglás

voltam sokat szeretni tárgytalan 

voltam sokat úgy ülni le a vershez 

hogy éppen az legyen több általam 

ki jutott velem egyre kevesebbhez 

voltam sokat aggály áloltalom 

búgócsiga egy kádöbölnyi mélyben 

helybenszabadság önkörforgalom 

irány és forgás szépemlékeképpen 

s mert nem bonthattam magam senkinek 

hát fölkapartam a grammatikát 

feszes kötést a higgadt mondaton 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – 

alkatból vérehulló alkalom

Ez igen. Ezek versek voltak a javából. Parti hatása alatt még alig találom a szavakat. Bármit írok, soknak tűnik. Vagy éppen nagyon kevésnek. 

Már kezdtem azt hinni, hogy a szerelemről nem lehet új szavakkal szólni. PNL megcáfolt. Sőt. Talán csak ilyen szavakkal lehet róla szólni, hogy igazán nagyot üssön, gyomorszájra. 

A többi, a nemszerelmesek is remekművek, de engem most előbbiek tudtak igazán megérinteni. Azért ez a fáradhatatlan költői játék, aminek egy árnyalatát Petrinél láttam először, szintén említésre méltó.

Honnan jött maga, kedves Parti úr? Prózában is, lírában is…? Illik így tarolni?!

akkor az ember lángban áll könyékig 

rettegni kezd úristen el ne múlj 

s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is 

hiszen szabad vagy múlhatatlanul 

akkor az ember mint újságpapír 

megáll a tűzben ferdén feketén 

ég az arcán az ólom mint a zsír 

a napra cseppent üdvözültekén 

ez a szonett is úgy fordul feléd 

hogy nem egészít és nem is egészül 

kerek szerelmem szép malomkerék 

hol életem maroknyi lisztje készül 

a rettegésem mért is értenéd 

forog forog patakja hangja nélkül

Máté Angi: Mamó

Lackfi ajánlása már minősít. 

A történet(ek) tetszett(ek), a megírás módja eleinte különleges, valóban „új hang” az irodalomban, de a vége felé már mesterkélt volt, és sok. Nem tudom, hogy csak én érzem-e így, hogy rájátszott ezekre a különös szavakra, főnevek többesszámaira, vagy ez Máté Angi saját maga, lényege, nem pedig felvett szerep, "marketing"eszköz. Ezért a levonás.

Sokáig nem tudtam – talán most sem –, hogy hogy igazak a dolgok. De éreztem, hogy egyik is lehet igaz, meg a másik is, ha én akarom.

Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról

Miután elolvastam a könyv rövid tartalmi ismertetőjét, nagy elvárásokat támasztva kezdtem bele Márquez regényébe. A Száz év magány elolvasása után egy időre félretettem az írót, bármennyire is tetszett, olyannyira fülledt-fullasztó és naturalisztikus a világa, hogy nem bírnék tőle egymás után két könyvet elolvasni. 

Márquez helyenként – számomra – kifejezetten gusztustalan, gyomorforgató, ennek ellenére elvarázsol a világ, amit megteremt. Az őszinteség, a szókimondás miatt igazán emberiek a történetei, sőt: az ember-lét minden elképzelhető mocskában dagonyáznak a szereplők. 

A nagy elvárásokat az utolsó kb. 40 oldal teljesítette be, sajnos az sem maradéktalanul. Nem lesz kedvenc, nem is igazán tudom hová tenni, az egyik alapvető cselekményszál, az ellehetetlenített, furcsa szerelem (ami egyébként kedvenc irodalmi toposzom) története nálam majdnem mindig nyerő, most is így volt ez, a háttér azonban gyengécske a Száz év magány burjánzó családfájához képest.

Bevallotta a kislánynak, hogy nincs olyan pillanat, amikor ne őrá gondolna, hogy minden falatjában és minden korty italában az ő ízét érzi, hogy ő az élet mindenütt és minden órán, ami pedig csak Isten jussa lehetne, és hogy szívének az a leghőbb vágya, hogy ők ketten együtt haljanak meg.

Örkény István: Pisti a vérzivatarban

Azt már tudjuk, hogy Örkény nem tud rosszat írni.

De hogy ennyire jót!

Részlet Sándor L. István elemzéséből:

Örkény István: Pisti a vérzivatarban című drámája a 20. század magyar történelmének sajátos áttekintését adja. Egyrészt a hétköznapi ember nézőpontjából láttatja - így határozottan deheroizálja - a történelmet. Ugyanakkor igyekszik kimozdítani a történelmi tudatba mélyen beágyazódott paneleket, közhelyeket, féligazságokat is. Legújabban a tatabányai Jászai Mari Színház mutatta be a darabot Pistipistipistipisti címmel. A címvariáns azt is jelzi, hogy olyan produkció született, amely a lassan klasszikussá váló dráma új szemléletű, hangsúlyozottan jelenkori olvasatát adja. A mûvet és az elõadást Sándor L. István elemzi.

"Közösségi élményeinkre épül ez a darab, olyan alaphelyzetekre, amelyek nemcsak velem, hanem mindenkivel megeshettek volna, akik együtt éltük meg ezeket az eseményeket, amelyeket most, utólag, már így hívunk: történelem"- mondta Örkény István a Pisti a vérzivatarban című új mûvérõl 1969-ben egy interjúban.Ugyanitt "kollektív önéletrajz"-nak nevezete a darabot, "vagy még szabatosabban: közös megrendüléseink egy groteszk életrajz ürügyén". Így Pisti, akinek "életrajzát" elmeséli a mû, nem egyetlen ember, hanem egy korszak (pontosabban egymást követő történelmi korszakok) emberi magatartásainak összegzése. (Ezért az 1979-es változatban nem is egy, hanem négy Pisti szerepel.)

Pisti "életrajza" Örkény nemzedékének tapasztalataiból áll össze, akik a 30-as években eszmélkedtek, az első megrendítõ élményeiket a második világháborúban szerezték, majd a Rákosi-korszakban kezdték el felnőtt életüket, hogy 56-ban, és az azt követõ konszolidáció éveiben megpróbáljanak újrakezdeni mindent. Ennek a nemzedéknek élethelyzeteit, emberi próbatételeit, magatartásválasztásait sűríti magába a darab, úgy, hogy összhatásában a huszadik századról beszéljen, pontosabban arról, hogy ezt a vérzivataros századot miképp lehetett Magyarországon megélni (vagy túlélni). Azaz Örkényt nem a történelem érdekli, hanem az abban élő ember, aki igazából egyszerûen csak élni szeretne, és valójában eszében sincs történelmet csinálni.

Ez a kisemberi nézőpont az, ami miatt nem a nemzeti sorstragédiák között (a Bánk bán és Az ember tragédiája mellett) emlegetik a Pisti a vérzivatarban -t, pedig ott lenne a helye, ha az irodalmi kánon bármit is befogadott volna abból, ami a 20. századi magyar drámában történt. A Pisti úgy nemzeti dráma, hogy nincs benne semmi patetikus és heroikus (amely nélkül a 19. századi nemzeti irodalom elképzelhetetlen lett volna). Ehelyett tele van furcsa ötletekkel, képtelen fordulatokkal, amelyek különös fénytörésben, szokatlan látószögből ábrázolják a 20. századi magyar történelem sokat idézett helyzeteit. Örkény olyan groteszk ötletek köré szervezi az egyes kor-képeket, amelyek a maguk abszurditásában mutatják meg azokat az eseményeket, amelyek - az idő múlásával - indulatmenetesen rögzülnek a történelmi emlékezetben, mintha természetes lenne, hogy ez és így történt a múlt században. Ezzel a Pisti a történelmi tudatba beágyazódó féligazságokat, tendenciózus közhelyeket kérdőjelezi meg. "Én bizony elfogultan, sõt indulattól fûtve próbálom hőseimet - s az õ révükön szülõhazámat is - megszabadítani a leegyszerûsített látásmód, a fekete-fehér szemlélet sugallta tévhitektõl és hamis ítéletektõl" - írta 1979-ben .

Ljudmila Ulickaja: Életművésznők

Na vééégre! Ezt vártam Ulickajától.

A hazugságok adták meg a savát-borsát ezeknek a történeteknek. Jó volt olvasni, olvastatta magát. A Vidám temetés után abszolút pozitív élmény. 

De: ahhoz, hogy egy regény nálam csillagos ötös legyen, kell benne lennie legalább egy szereplőnek, akit igazán szeretni tudok. Nem alapkövetelmény, hogy pozitív hősök legyenek, sőt. Általában az ambivalens, érdekes személyiségeket, a megtört lelkeket szeretem. Az Életművésznők, bár tele van érdekes történetekkel, mégsem tudott nekem kedves szereplőket felvonultatni. Az első oldalakon még kedveltem Zsenyát, szinte láttam is magam előtt, ahogy kirándul Szasával, de utána teljesen eltávolodott tőlem, egészen az utolsó húsz oldalig, pedig azt hittem, ő lesz a kedvenc szereplőm. Furcsa, de akkor kezdtem el kedvelni, mikor az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. A baleset körül egyébként kicsit sok volt a belemagyarázás, legalábbis szerintem. De ez nem csökkentette jelentősen az írás értékét. 

Amikor felépült, Zsenya megint elveszítette a szimpátiámat – butaság, tudom, de valahogy olyan se meleg, se hideg ember számomra! – viszont Kirillt egészen megszerettem. Odaadó, jóságos ember. Talán azért is ő lett a kedvencem, mert valamit hozzátett Zsenya magánéletéhez, amiről egyébként keveset tudunk (talán azért nem is tudtam megszeretni őt, mert minimális ismereteim voltak vele kapcsolatban, míg minden jöttment elmesélte neki az életét, még ha az hazugság volt is…) 

Nem is nagyon volt ennek a műnek gyenge pontja. Laza délutánokhoz, szórakoztató de igényes olvasmánynak tökéletes. Jól van, jöhet még Ulickajából több is. Legközelebb már, reméljük, az alakjai között is találok nekem igazán kedveset. :)

Kedves Zsenya! Hogyan hasonlíthatod a férfit egy vasalóhoz? A vasaló akkor simogat, amikor neked van rá szükséged, a férfi pedig akkor, amikor neki!

Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés

Jaj-jaj. 

Nagyon szimpatikus volt nekem ez az Ulickaja, és csupa jót hallottam róla, ráadásul olyan emberek szájából, akiknek a véleménye igazán fontos számomra. És akkor elkezdtem olvasni a Vidám temetést, mert ez akadt először a kezem ügyébe. 

Úgy érzem, nem ezzel kellett volna indítani. Nem volt annyira meggyőző, hogy el akarjam olvasni az írónő többi regényét is, pedig ez volt a tervem. Az Életművésznőket már meg is rendeltem, úgyhogy mindenképpen belekezdek, csak már kisebb lendülettel. 

Azért egyáltalán nem volt rossz. Tetszik az Alik körül megteremtett világ, bár néhol furcsa és valahogy sok. A regény elejének forrósága engem kicsit Márquezre emlékeztetett. Alik szerelmeinek rajza talán lehetett volna kicsit „földhöz ragadtabb”, tekintve, hogy a főszereplő haldoklásának stádiumait is nagyon realisztikus, naturalista, nyers módon írja le. Ezt a megoldást igazán szeretem, és egyre többször találkozom vele a kortárs irodalomban. 

Valami megnevezhetetlen zavart ebben a Vidám temetésben. Az elnagyoltság? Talán a fordításban a hiba? Ezt sosem fogom megtudni, mert nem áll szándékomban oroszt tanulni. Mindenesetre a vége felé közeledve a történet egyre zavaróbb volt, összeollózottnak, összecsapottnak hatott. Az utolsó mondatok után egészen kiábrándultam belőle, már a gördülékenységük is elveszett. Mintha a fordító is elfáradt volna: egyre gyengébb és magyartalanabb megoldásokat olvastam, szóismétléseket; még szinonimákkal sem próbálkozott. 

Bár éppen Vidám temetés a regény címe, az Alik halála utáni részt akár el is lehetne hagyni. Addig még viszonylag élveztem, de a halotti tor meg az utána következők a mű leggyengébb pontjai. Nem csak a fordító, én is elfáradtam a végére.

És e jelenlét hiányát olyan erővel élte át, amilyennel talán magát a jelenlétet sem lehet átélni…

Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni

Ezt most nehéz értékelni, mert iszonyú vegyes. Voltak benne frappáns versikék, de olyanok is, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Néhány verse pedig annyira belterjes, személyes, hogy ebből adódóan nem tudtam bevonódni. Szeretem, ha egy költő (vagy író) olyan húrokat pendít meg, amik számomra is ismerősen csengenek, közben mégis tud újat mutatni. Nos, Nádasdyval nincs sok közös bennünk, de ez talán (biztosan?) az én hiányosságaimmal magyarázható. 

Ütősebb lesz, ha tág a bánatod: 

nincsen miniatűr tragédia.

*

Nekem még sose szerették el senkimet, 

csak úgy elhagytak, mint a menetoszlop.

*

nincs utolsó fél méter büntetlenül, 

mindig túllépés a végigmenés

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A revizor

Sablon. Akár egy klasszicista dráma, vagy a commedia dell' arte: szerepkörök, papírból kivágott alakok. 

Kiszámítható történet: mindenki azt hiszi valakiről, hogy ő valaki más, ebből adódnak a komikus félreértések. Moliére-nek mégis jobban ment a dolog. 

Nekem ez elég kevés volt, sokkal jobbakat olvastam már Gogoltól. Összességében csalódás. A társadalomkritika ügyes… lenne, de már annnnnnnyian megírták…!

ANNA ANDREJEVNA 

No lássuk, mit ír az uram. (Olvassa) "Édes szívem, sietek tudatni veled, hogy már-már kétségbeejtő helyzetben az Úr különös kegyelme folytán két külön kovászosuborka, egy kis adag kaviár egy rubel huszonöt kopejka… (Megáll) Egy kukkot se értek! Mit keres itt az uborka meg a kaviár?

DOBCSINSZKIJ 

Ja persze, nem volt kéznél tiszta papír, és Anton Antonovics hamarjában egy számlára írta…

Örkény István: Macskajáték

Ez az Örkény, ez egy csoda. Még jó, hogy megrendeltem az összes drámáját bookline-ról. Lesz mit olvasni a nyáron.

Azt hittem, csak a Tótékat meg az egyperceseket találta el ilyen jól, de nem. A Macskajátéknál jobbat már régóta nem olvastam. Mosolyt csalt az arcomra, és közben elgondolkodtatott. Ebben rejlik Örkény nagyszerűsége, a nevettetés és megríkatás mesteri összhangjában.

Orbánnét amennyire nem szerettem eleinte, annyira gyorsan sikerült közel férkőznie a szívemhez. Paula hatására újra élni kezd, csak sajnos úgy, mintha negyven évvel fiatalabb lenne. Egérke egy tündér, nincsenek is rá szavak. Ilus és Józsi semlegesek voltak számomra, épp úgy, ahogy Orbánnéval szemben is. Újabb ügyes fogás: az olvasó egy idő után, szinte észrevétlenül kezd Orbánnéval azonosulni a nézőpontok tekintetében. Már úgy látja Paulát, Viktort, Ádikát, Gizát, ahogyan Orbánné indulatai láttatják őket. 

Remek a befejezés is, hogy a szép Szkalla lányok visszatérnek oda, ahonnan el sem kellett volna menniük. Tökéletes. És ilyet utoljára talán a Lolitára mondtam.

Alsónadrágra vetkezetten feküdt a pamlagon, és egy parányi ventillátorral hűtőzködött. Már rég nem láttam levetkőzve. Azóta még jobban meghízott. Meg se próbálok objektív lenni, mert akkor azt kellene mondanom, hogy úgy feküdt ott, mint egy nagyobb méretű hússzállítmány. De én olyannak láttam, mint egy görög istent! És bennem egyszerre úgy megfájdult minden, hogy alig bírtam a sírást visszatartani.

Boris Vian: Tajtékos napok

A cím alapján egészen mást vártam. Az első hatvan oldal olyan volt, mintha Parti Nagy Lajost olvasnék, és kifejezetten élveztem is. Aztán az esküvő leírásánál nagyon elfáradtam. Innentől lett zavaros számomra az egész. Már nem volt olyan gördülékeny, mint az elején, de izgalmasabb sem nagyon. 

Mivel a fülszöveg tragédiát ígért, kíváncsian vártam, hogy tud Vian annyi értéket összeszedni a még hátralevő oldalakon, hogy tényleg veszteségnek érezzem bármely szereplő halálát. Jött egy dögunalmas periódus, amin napok alatt tudtam csak átvergődni. Sokat kínlódtam vele, pláne, hogy az egész könyv csak 162 oldal, de az utolsó húsz-huszonöt oldalért megérte. Sajátosan groteszk, de nagyon jó ötlet volt például, hogy a puskákat ágyásokban „növesztették”, és kizárólag emberi test hője hatására növekedtek. Találó volt az egyház bemutatása, főleg az esküvő és temetés kontrasztjának fényében. 

Tulajdonképpen minden szereplő rögeszmés, csak más tekintetben. Legfeltűnőbben ez Chicknél jelenik meg. Chloé untatott, Nikolas semleges volt, Colinnel szimpatizáltam főként a koktélkészítő kis találmánya miatt. A kedvencem Alise volt, aki a regény végére margaritai magasságokba emelkedett azzal, ahogyan próbálta megtorolni a szerelmét megőrjítő Partre-vadászatot könyvárusokon, és magán az írón. 

Nagyon merészek a képek, a szoba összezsugorodása, Chloé betegsége, és minden olyan magától értetődő, hogy fel sem tűnik, milyen feje tetejére állított világban járunk.

Vajon ez a mi világunk? Nos, meglehet.

Az emberek nem változnak meg. A dolgok változnak.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

Tóth Krisztinától korábban már olvastam a Pixelt és a Vonalkódot. Mindkettő nagyon tetszett, úgyhogy elhatároztam, ebbe a gyűjteménybe is belekezdek, amelyben ötven írást olvashattam tőle.

Egészében tekintve az előbbiek jobban tetszettek, ebben a gyűjteményben ugyanis az 50 írásból „csak” 18 ütött igazán, legalábbis az én mércém szerint. 

Nevezetesen:

Szólánc, Nagy vonalakban a női szexualitásról, Perpetuum mobile, Háztartási parajelenségek, Labdák és csillagok, McEnroe és a baldachin, Űrcica, A lélek, Szirénke, Talált levél, Mámor, A Mansuelo-ügy, Sors nyiss nekem tért, Vót, Visszapillantó, Verárjúfrom, Térkép, és végül a címadó Hazaviszlek, jó?

Ezek viszont nagyon jók, frappánsak, igényesek, találóak (sorolhatnám…) voltak.

Szeretem, ahogy Tóth Krisztina ír. Valóban hazavitt, magához, én pedig egy percig sem ellenkeztem…

Ha már tudunk hóekézni, hasilélegezni, biciklizni, vezetni, vékony palacsintát sütni, pillangózni, ütvefúrni, élvezettel szülni, szóval eligazodunk az élet dolgaiban, de egy alkalommal mégiscsak tétovázva megállunk a járdaszigeten, mert az említett tábla, ÉN, ÉN, ÉN, A FÉRFI, egyméteres körzetben még sincs leszúrva, akkor előbb-utóbb, higgyük el, megjelenik a sarkon az a férfi. Autóval jön, az autó nagy, lehetőleg piros, ő pedig ott ül benne. Végigmér bennünket és kiszól: – Rám vársz, cica? Ilyenkor nézzünk jól a spermium szeme közé, mélyen, egészeg az agyáig, és lassan, magabiztosan feleljünk: – Nem. A menopauzámra.

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Pár éve el akartam olvasni, aztán mivel nem volt saját példányom, valahogy kikerül a látókörömből. Nemrég a könyvtárban újra belebotlottam, és mivel nem túl hosszú, ki is kölcsönöztem a mostani hétvégére. Nem kellett volna vonaton olvasni: érzékenyebbeknek garantált a sírás. 

Charlie egy csökkent értelmű férfi, 32 éves. Egy hozzá hasonlóknak való iskolába jár. Ő a legszorgalmasabb, és kiválasztják egy kísérleti műtétre, amit addig még csak állatokon végeztek, pl. egy egéren, Algernonon. Megműtik az agyát, ezzel növelve az intelligenciáját. A saját fejlődéséről a műtétek előtti időtől fogva naplót vezettetnek vele (előmeneteli jelentés). Az minden vágya, hogy közelebb kerülhessen az emberekhez és boldog legyen, de minél okosabb lesz ... nos, a távolság közte és az emberek között nem úgy változik, ahogy gondolná, gondolnánk.

Elgondolkodtató, megható és borzasztó történet egyben, de megírásának módja kifogástalan. Csillagos ötös.

Miért nézem az életet mindig ablakon át?

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Úgy tíz-tizenkét évet elkéstem ezzel a könyvvel. Elkéstem?!

Rengetegszer hallottam erről a könyvről, és ezidáig mégsem olvastam. Talán jó is, gyerekként nem tudtam volna igazán értékelni, azt hiszem. 

Engem lepett meg a legjobban, de a végén majdnem elsírtam magam. Még mindig úgy tartom, hogy túl sok mondatát üresítették ki, de emellett tényleg érdekes történet. Pláne, ha az ember használja a fantáziáját, és belegondol: kire is hasonlít ez a kis herceg? Egész érdekes következtetésekre jutottam...

– Hát igen, szeretlek – mondta a virág. – Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos.

Szakonyi Károly: Adáshiba

A DESZKA fesztiválon nemrég volt műsoron az Adáshiba, de sajnos nem tudtam megnézni. Aztán Szakonyi Károly eljött az iskolámba egy rendhagyó magyarórára, ahol erős szimpátiát keltett bennem. Kerestem az Adáshibát, de sehol nem találtam. És most végre ráleltem a neten, másfél óra kellett, hogy elolvassam.

Bódogék igen különös család. Egész életük a tévékészülék körül forog. Bódog és felesége a történet kezdetén éppen várják, hogy a család összejöjjön, megünnepelni Imruska 18. születésnapját. Idő közben kiderül, hogy ez már a 19. születésnapja lesz... és itt már sejtünk valamit.

Családtagok még Dönci és Saci, előbbi Bódogék fia, utóbbi az ő felesége. Megjelenik Vanda is, az elvált, harmincas nő, aki újra hazaköltözött. Átjött tévét nézni Szűcs is, a tolókocsis szomszéd. 

Imruska nem nagyon tud lelkesedni a családi együttlétért, mely során senki sem képes leszakadni a tévé képernyőjéről. Az albérlőhöz, Emberfi Krisztoszhoz menekül, és ki is hozza őt a család elé szobájából. A különös idegen, akihez tizenkét szakállas barátja jár látogatóba, csak egy-egy pillanatig foglalkoztatja a tévénéző famíliát. Pedig ő Imruska unszolására mindent megtesz: a szódából bort csinál, Szűcs bénaságát meggyógyítja. Úgy látszik, mindhiába. Indiszponált vagyok, vallja be töredelmesen.

Még utoljára megpróbál valamit... előidéz egy adáshibát, hátha akkor egymásra figyelnek végre a családtagok, hátha meghallják a hangját, hátha...

Történik napjainkban, sajnos.

Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

Az orosz irodalom könyvről könyvre jobban tetszik. 

Szolzsenyicin már régóta érdekelt, és véletlenül kezembe akadt ez a könyv. Az elolvasása után csak arra tudtam gondolni, hogy milyen csodálatos az Ember. A találékonyság, a furfangos kísérletek az élet jobbá tételére, a harc a végletekig. Van ebben valami felemelő és magasztos, de valami kisszerű és szánalmas is. Vagy ez lenne csupán az egészséges életösztön? 

Ivan csodálatra méltó, és valahogy mégis távol áll tőlem. Szerintem én meghaltam volna a kényszermunkatáborban. Szánt szándékkal. Van egy pont, aminél lejjebb mégsem megy az ember. Vagy nincs? Ebben bizonytalanított el borzalmasan ez a kis írás. 

Aljoska hallja, hogy Suhov hangosan „hála isten”-t mond, és odafordul hozzá:– Látja, Ivan Gyenyiszics, a maga lelke is vágyik arra, hogy Istenhez fohászkodjék. Miért nem engedi hát szabadjára ezt a vágyát?– Azért nem, Aljoska, mert az imák, akárcsak a kérvények, vagy nem jutnak el, ahová kell, vagy ha el is jutnak: „Kérését elutasították.”