József Attila: Medvetánc / Nagyon fáj

Hasznos kötet, a József Attilás tételemhez ebből (is) készültem. Alapos, érdekes. A könyv végi kérdésekhez talán válaszokat is adhatna az ellenőrizhetőség kedvéért, ezért a levonás. :)

Szabó T. Anna: Villany

Hm, hm. Hmm, hmm. És folytathatnám tovább a hümmögést. Ez nem volt átütő. 

Ritkán érintett meg, és akkor sem nagyon. Szabó T. Anna költészete számomra nagyon anyás. Nem sok közös élményünk lehet, legalábbis ez alapján a kötet alapján. Elhagy című versét máshonnan ismerem, az megfogott. Talán ezért is kezdett érdekelni Szabó T. Anna költészete. De arra kellett rájönnöm, hogy összességében nem az én világom. Nincs vele semmi baj, csak éppen nem hozzám szól. Emellett a megszólítatlanság-érzés mellett azért azt is meg kell említeni, hogy azért nem rossz kötet. 

Olvastam róla egyébként Ayhan Gökhan véleményét, és örömmel konstatáltam, hogy nem csak nekem jutottak eszembe a kötet írásairól a következők, csak címszavakban: Lóci-versek, Borbély Szilárd „testversei”, nem odaillőnek érzett versek.

00:00

Átugrani a karikákat. 

A négy lyukon a semmi fúj be. 

Most, tűzsörényű mutatványos – 

vár rád a nulla óra nulla.

Lendülj át égő, nyitott szemmel 

egyik napból a másik napba. 

Egyetlen néma hördüléssel 

ugorj át legújabb magadba.

Most lesz a tegnapból kísértet, 

pörkölt szőrszaggal vár holnap. 

Lángoló szőrű öreg állat: 

ostor se kell, hogy átugorjad.

Ég mindened, az ágyon fekszel, 

mozdulatlan szállsz, hosszú ívben. 

A semmiről szól ez a perc itt. 

Ezen átjutni, ez a minden.

Repülsz a tűzben, míg mögötted 

egy nulla átfordul az egybe. 

Mert voltál, mert vagy, míg lehetsz még: 

a nullanulla duplanulla, 

a semmi nem fér a fejedbe.

Orbán Ottó: A fényes cáfolat

Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus; 

élni annyi, mint pórázra kötve szállni: 

gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen, 

és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

Versek életre-halálra, versek életről, halálról. Tetszik Orbán Ottó hangja, elég érces ahhoz, hogy vágjon, mint a penge. A fél csillag levonás azokért a versekért, amelyek nem találtak meg annyira. De ezektől eltekintve zseniális írások, és hatalmas élettapasztalatról tanúskodnak.

Lackfi János: Élő hal

S csak nyelvem képes kitapintani 

A lyukat, amelynek túlfelén 

Az a világ van, honnan hiányzom én.

Ez már nagyon hiányzott a világomból. Üdítő hang. Hiába szeretem a komor és merengő verseket, néha kell egy kis lackfiság. Cáfolat álláspontomra: csak az lehet (az irodalmi művek közül) igazán szép, ami szomorkás, borongós. Persze ez a kötet sem csak mókás verselgetésből áll, de a vidám/kedélyes írások túlsúlya egyértelmű. Lackfi ezerarcú, kreatív, lelkes és vállalkozó kedvű. Játékos, örök fiatal. Olyan, mint a borítón a kávé a mamuszos alak kezében: beindítja az embert. Levertség és életundor ellen javallott. Hozzáadott cukor nélkül fogyasztható.

Jónás Tamás: Önkéntes vak

Nemrég hallottam először Jónás Tamásról. Nagyon érdekelt. Kivettem a könyvtárból egy verseskötetét, úgy találomra. És nagy élmény volt. Néhol Petrit idézik a sorai, kegyetlen mindenkivel, de magával is. "Sebezve gyógyít". Erős líra. Erős ember. Kedvenc.

Példa hiányra, befejezésre

Ennyi volt. Megvolt. Ideje menni. 

Nem jó már veled énnekem semmi. 

Talán néha-néha lenne egy még. 

De te azt nekem már úgyse tennéd. 

Teszed majd új pasi tranzitágyán. 

Kocsiban. Nappal körúti járdán. 

Betépve néhányszor azt hiszed majd, 

nekem csinálod, s hogy: Balaton part. 

Úr vagyok: mindent rám lehet kenni. 

Én rontottam. És neked kell menni.

Felnősz majd, megbánsz, mint bántak mások. 

Hogy volt? Tettek versus vallomások. 

Páratlan páros. Két értelemben. 

Végül is boldogan mind a ketten. 

Erkélyen dohányzol éjjelente, 

hideg szél csíp véreres szemedbe, 

tetszik, mert fáj és mert úgy kegyetlen, 

ahogyan veled csak én lehettem. 

…………………………………………………… 

……………………………………………………

Bennem ne bízz, ez az utolsó vers. 

Leszek, mint előtted: okos és nyers. 

Szerelmes! Szól majd néhány sztori róla, 

melyik lány miatt ugrottam folyóba. 

Olvasod új könyvem: nem rossz darab. 

S nem mondod ki, hogy csak szavak, szavak. 

„Nincs benne tűz, amivel úgy követelt.” 

És vigasztalódsz: másnak ennyi se telt. 

Sebnek seb, és fáj is, éget, mint ami 

friss. De nem érdemes begyógyítani.

Baka István: Égtájak célkeresztjén

Újabb, számomra ismeretlen költő versei.

Ez a kötet...ilyenolyan. Megint volt pár csodaszép, meg olyanok is, amik egyáltalán nem fogtak meg. Az arány - kevés jó, sok semmilyen - miatt nem hinném, hogy olvasok még tőle. 

OLY BIZONYTALANNÁ 

Oly bizonytalanná tehet  

egy ilyen esős, őszi nap, 

ha most behunynád szemed, 

 homálynak hihetnéd magad.

S a befüstölt, hideg szobából  

csak nézed, míg esteledik, 

ahogy az ablakon a zápor  

parasztarca veritékezik.

Pilinszky János: Kráter

Ezek a versek valami csodálatosak voltak… nem szorongatja meg a szívemet úgy, mint Petri, de nem állt tőle messze.

Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit 

hajnalfele a szállásunk előtt 

a hátsó udvar sűrüjében láttam 

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. 

Körülkutatva éppen visszanézett, 

s hogy végre biztos rejteket talált: 

övé lehet a zsákmánya egészen! 

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát, 

mit úgy lophatott rongyai alatt. 

Nyers marharépát evett, de a torkán 

még alig ért le, jött is a falat; 

és undorral és gyönyörrel a nyelvén 

az édes étel úgy találkozott, 

mint telhetetlen testi mámorukban 

a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát, 

a csupa bőr és csupa csont kezet, 

a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra 

és úgy adott, hogy maga is evett! 

Az egymás ellen keserülő szervek 

reménytelen és dühödt szégyenét, 

amint a végső összetartozást is 

önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről 

a suta lábát ahogy lemaradt, 

és semmisülten kuporgott a testnek 

vad gyönyöre és gyötrelme alatt! 

A pillantását, – azt feledném egyszer! 

Ha fuldokolva is, de falt tovább, 

és egyre még, és mindegy már akármit, 

csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? – Őrök jöttek érte; 

a szomszéd fogolytáborból szökött. 

S én bolyongok, mint akkor is a kertben 

az itthoni kert árnyai között. 

A jegyzetembe nézek és idézem: 

„Csak azt feledném, azt a franciát…” 

S a fülemből, a szememből, a számból 

a heves emlék forrón rámkiált:

„Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem 

a halhatatlan éhséget, amit 

a nyomorult már réges-rég nem érez, 

se földi táplálék nem csillapít. 

Belőlem él! És egyre éhesebben! 

És egyre kevesebb vagyok neki! 

Ki el lett volna bármi eleségen: 

most már a szívemet követeli.

Babits Mihály: Jónás könyve

Kétségkívül jobb az eredetinél.

Mi közöm nékem a világ bünéhez? 

Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. 

Az Isten gondja és nem az enyém: 

senki bajáért nem felelek én. 

Hagyjatok itt megbujni a fenéken! 

Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem. 

De ha kitesztek még valahol élve, 

tegyetek egy magányos erdőszélre, 

hol makkon tengjek és keserű meggyen 

békében, s az Isten is elfeledjen!