Virginia Woolf: Saját szoba

Ahhoz, hogy egy nő írhasson (ahhoz, hogy bárki írhasson) feltétlenül szüksége van egy saját szobára. Ahhoz, hogy egy nő írhasson, szüksége lehet arra is, hogy Virginia Woolftól olvasson. 

Nem mondanám, hogy nehezen olvasható, de türelem kell hozzá, és higgadtság. Nem hosszú írás, de hosszú folyamat, és magunkban is meg kell születnie a gondolatnak, amely magvát az írónő csak elhinti. Vagy nem is ő hinti el, hanem azok az írok, akikről beszél. Egy könyv élettartamát, hatóidejét nem lehet pontosan megadni előre, de írni kell úgy is, hogy nem tudjuk a holnapnak, vagy a következő századoknak is szól-e majd a szöveg. Ilyeneket kell írni, ilyeneket kell olvasni: ilyen időtlen gyönyörűségeket. Nem indulatból ír, hanem szikrázó bölcsességgel és pontossággal. Követni való, és utolérhetetlen. Tényleg, csak a legnagyobb szavakkal lehet...

Éljen a nő, éljen a saját szoba, éljen Virginia! És persze: a nőirodalom.

Az elmúlt évszázadok során át a nők olyan tükörként szolgáltak, melyben megvolt az a varázslatos és gyönyörűséges képesség, hogy a férfi alakját kétszeres életnagyságban verje vissza. (…) A tükörbeli látomány tehát felette fontos (..). Vedd el tőle, és a férfi meghal, mint a kábítószer-élvező, ha megvonják tőle a kokaint.

Orbán Ottó: A kozmikus gavallér

Szerencsés esetben a sugallat varrótű, a verssor cérna, 

s a költő foltozó szabó, aki összeölti a foszló végtelent, 

hogy gőzzel és porral teli műhelyében fölsegítse 

egy addig nem észlelt jelenségre a ráillő nevét.

/Oszt modern vagy posztmodern? (részlet)/

Eddig ebben a kötetben találtam a legtöbb olyan verset, ami nem mozgatott meg, viszont a kiemelkedően jó darabok miatt még így is megérdemli a négy csillagot. Szeretem, ahogy O. O. gondolkodik a világról, és ahogy két mondatban összesűrít nagy gondolatokat anélkül, hogy negédes bölcselkedővé válna.

Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese

Összességében sokkal dallamosabb és lágyabb, mint a kései költészet, de ez most tetszett. Arányos, szép, de odacsap és gúnyolódik is párszor. Ezt szeretem legjobban O. O. verseiben. A politikai/társadalmi üzenetet közvetítő versek különösen erős pontjai a kötetnek.

Este az embereknél

elegem van a történelemből 

tízezer helyszínén tízezer változatban 

mindenki mindig ugyanazt csinálja

új nyelven akarok beszélni 

amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság 

sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép

a mindenség sötétjében egy verssoron kuporogva 

mint tábori székén Bartók 

fonográfhenger és jegyzetblokk helyett

a csontjaimba rögzítem 

hogy a gazdátlanul összedőlő templomokban 

ahol még megvan az ajtó

a deszka ujjnyi résén át mit fütyül a szél 

hol a kaddist hajlítgatja sivítva 

hol egy elcsukló csángó siratót

Orbán Ottó: A föltámadás elmarad

ők voltam én, veszély és élvezet, 

ők megmaradnak, ha én elveszek, 

butaságuk, gyönyörük halhatatlan, 

föltámadnak majd száz és egy alakban, 

ágyban, padon, füvön és sírkövön 

rázza őket az őskori öröm, 

öl és öl közt a kétfázisú áram; 

zengd őket, föld, ők folytatják a vérem, 

ők nyögdelik, hogy leégett a menny, 

és megváltás, ha van, csak idelenn, 

csak általuk, bennük, a pillanat, 

mint légypapírhoz, csókjukhoz ragadt, 

örömükben vereségem ragyog, 

halálomban is életük vagyok, 

vér a vérükből, kéjükkel rokon, 

lihegésük süt át a csontomon.

Foghíjas száj, lefittyedő ajak (részlet)

Közel sem olyan jó, mint az utolsó kötetek. Már említettem: a közeledő vég jót tesz a költészetnek. Megjelentek itt is azok a dolgok, amiket szeretek Orbán Ottóban: villanásnyi időre, egy rövid versrészletben, néhány egymás után írott szó kimondásakor érzett különös szájízben. Töredékesség és elnyújtottság, csiszolatlanság. Lefaragásra váró végtelen sorok. A hosszúság tompította a versek élét, nem vágtak igazán.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 

Ha beborít a világvégi este, 

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 

A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 

Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Michel Houellebecq: A csúcson

Ha megengedem, hogy a szenvedély behatoljon a testembe, a nyomában rögtön megjelenik a fájdalom.

Voltak mocskos részei, de összességében jó volt olvasni. Houellebecq (a neve leírásához mindig puska kell…) nagyon jól ír, e könyv alapján végtelenül pesszimista (jogosan!), és ugyanilyen szellemes ember is. Hasonló élmény volt, mint Camus Közönye.
Az ellen sem tudok lázadni, ahogyan a műben a nőket kezeli, ugyanis rajtuk nem látszik, hogy elégedetlenek lennének a státuszukkal. (El tudom fogadni, hogy a mű világa zárt világ, saját törvényekkel.) Érdekes alak Valérie, Michel (azaz Houellebecq) őt állítja be a tökéletes nőnek. Szinte minden realitást nélkülöz a jelleme-viselkedése-külseje, és pláne ez a hármas így együtt, de hasznos lehet belegondolni, mennyire képes ezeknek a szerepeknek megfelelni egy hétköznapi nő. Szerintem kb. max. 20%-ban, de arra a húszra rá lehetne gyúrni. ;)
Annak, hogy nálam három és fél csillagos a befejezés – zs kategóriás akció-terror-thriller –, a sok közbeékelt üzleti fejtegetés – köztük persze volt ügyesen elrejtett társadalomkritika – és a túl sablonos jellemek oka. Jean-Yves élete például szappanoperában is elfért volna, a házassága, az unásig ismételt összejönni-a-fiatal-bébiszitterrel dolog még hiteltelenebbé tették.
A sztori nagyon sok helyen biceg, de elviszi a vállán a jó szöveg, az érdekes főszereplő, és a bátor társadalomkritika. Nem mondom, hogy nem undorított, de végig elgondolkodtatott. És ha köntörfalazik, ezt nem tudta volna elérni.

Az érzelmi elragadtatás és a szexuális megszállottság ugyanarról a tőről fakad: egyik sem jöhet létre az én részleges feladása nélkül; és csak akkor élhető át mindkettő, ha az ember valamilyen szinten képes elveszíteni önmagát. Hidegek lettünk, racionálisak, különlegesen erősen tudatában vagyunk az individuális létezésünknek és a jogainknak, és főleg: el akarjuk kerülni az ellenszolgáltatás nélküli adakozást és a függőséget.

Ménes Attila: Hidegdauer

Bármilyen jó véleményeket olvastam, mást nem nagyon tudok írni, mint hogy untatott. Nem az én korom, nem az én életem, és Juli is olyan messze van tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. 

Hogy Matyiőt miért kellett elűzni (és ezzel az anyát újabb öngyilkossági kísérletbe kergetni) végképp nem tudom. Én nem láttam olyan reménytelennek ezt a hármast, mint amilyennek Juli látni akarta. Nem hiszem, hogy önzőségből tette azt, amit, rossz embernek azért nem tartom őt, a motivációja viszont homályos a számomra. Mondjuk Matyiőről is megvan a véleményem, ha egy 14 éves lány két szavára otthagyott egy nőt, akit elvileg szeretett. 

Ménes Attila stílusa sem lopta be magát a szívembe, valahogy nincs benne túl sok egyéni, a fordulataira és a történetvezetésére is mondhatom, hogy olvastam már ilyet. És talán azért nem tudok könyvcímeket említeni, mert azok is alig hagytak nyomot bennem. Ez bizony csak átfolyt rajtam, hosszú délutánokra megfelelő, és azért jóval igényesebb, mint egy ponyva. Csak nincs benne semmi hűha.

egy másik vélemény

Bozai Ágota: Tranzit glória

Különleges iromány volt. Egyetlen hibája – szerintem – a túl sok leírás volt, de ha ettől eltekintünk, nem tudnék más hibát találni a könyvben. Szerettem a humorát, amivel a rendszerváltás utáni Magyarországot bemutatta, amiben még mindig élnek a régi rendszer hagyományai. Anna néni annyira antihős, hogy nehéz volt igazán szeretni, de azt, hogy a glóriásodása után nem változott meg a személyisége, mindenképpen méltányoltam. Talán sajnáltam is picit a férje miatt. 

Jólesett elolvasni, modern ugyan, főleg a témája, mégis van benne valami „klasszikus”, a mesélő kedvben és a kerek egész történetben. Hiányzott egy ilyen az olvasmánylistámról.

A kutya lábemelgetéséhez hasonló fényképezési ingertől vezérelve ősz hajú, kövér nők és megroggyant gerincű pocakos férfiak álltak a gipszszobor elé bájaikat megörökítendő.

Kányádi Sándor: Sörény és koponya

egy virágról nem ismerem 

csak az illatát érzem 

arról amiben idelenn 

s odafenn se lesz részem

arról ami már szerelem 

s még nem bánat egészen

Nekem Kányádihoz még mindig kell a Kaláka. Egybeforrtak a tudatomban. Ettől eltekintve – és attól, hogy kötelező olvasmány volt, tehát alapvetően rossz szájízzel kezdtem bele – jó volt olvasni. Éreztem némi Illyés-visszhangot több versben is, a nyelvet és kultúrát sirató és dicsérő sorokban. Kányádi létélménye nem az enyém, azt kell mondjam, szerencsére. De becsülöm a gerince miatt, és nagy igazságok vannak a szavai mögött, különben miért érezném most magam olyan kellemetlenül, mint aki elmulasztott megtenni valamit, valami fontosat?

Lackfi János: Élő hal

S csak nyelvem képes kitapintani 

A lyukat, amelynek túlfelén 

Az a világ van, honnan hiányzom én.

Ez már nagyon hiányzott a világomból. Üdítő hang. Hiába szeretem a komor és merengő verseket, néha kell egy kis lackfiság. Cáfolat álláspontomra: csak az lehet (az irodalmi művek közül) igazán szép, ami szomorkás, borongós. Persze ez a kötet sem csak mókás verselgetésből áll, de a vidám/kedélyes írások túlsúlya egyértelmű. Lackfi ezerarcú, kreatív, lelkes és vállalkozó kedvű. Játékos, örök fiatal. Olyan, mint a borítón a kávé a mamuszos alak kezében: beindítja az embert. Levertség és életundor ellen javallott. Hozzáadott cukor nélkül fogyasztható.

Illyés Gyula összegyűjtött versei

Kíváncsiságból kezdtem bele Illyés összegyűjtött verseibe, és ami érdekelt, arra meg is kaptam a választ: Illyés közepesen jó költő volt, többségében átlagosan jó versekkel, és közöttük néhány kiemelkedően jóval. Nem volt nagy élmény, de megérte elolvasni. Ért egy-egy meglepetés is. Prózában határozottan erősebb.

Nélküled, mint az olló egy fele 

– van árvább ennél? 

Suta a sorsom: hogy vágjak vele? 

Mit kezdenék, ha nem szeretnél?

Nélküled (részlet)

Kertész Imre: Sorstalanság

(…) itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne.

Rég olvastam el hasonló hosszúságú regényt ennyi idő alatt. Tartottam tőle, a legtöbb ismerősöm nem is szereti Kertész Imrét, de minden aggodalmam felesleges volt, olvastatta magát. Érdekelt a történet, szinte filmként láttam magam előtt (a könyvből készült filmet nem láttam!) a főszereplő utazásait, a vele megtörténő dolgokat. Az értékelésem kezdetéül választott idézet mutatja a történet – számomra – legjellemzőbb vonását: a főhős (?) „megtörténik velem, de csak mint tárggyal”-élményét, ami elidegenít és megrettent egyben. Vártam valami áttörést, nem tudtam letenni a könyvet, éjszaka a kollégiumi szobában paplan alatt, mobiltelefon fényénél olvastam, hogy hátha, majd a következő oldalon… és nem volt feloldozás. Miután kijutottak a koncentrációs táborból, na, majd akkor. És nem. Nem lehet kilépni ebből a lehúzó, mocsárszerű állapotból, a sorstalanságéból. Nyomasztó volt, a történet berántott engem is a regényvilágba – ami sajnos ez esetben nem csak a regényben létezett – és vitt magával. 

Öt csillag lenne, ha az a fura, számomra zavaró mondatszerkezet nem hálózta volna át az egész művet. A rengeteg mondatvégi természetesen és társai egyenesen idegesítettek. Persze már olvasás közben is, és a regény végén pedig a magyarázat által még inkább értettem a szerepét, mégis soknak és erőltetettnek találtam. Nálam nem újraolvasós kategória, sőt, azt hiszem – ha illetékes lennék – Nobel – díjat sem kapna tőlem, de elismerem, hogy (ezt a mondatszerkezetet leszámítva) jól megírt, lélektanilag és történelmi szempontból egyaránt érdekes regény.

Illyés Gyula: Puszták népe

Nem is volt könnyű, később magam is tapasztaltam, amikor alkalmam lett egyik társadalmi rétegből a másikba átjárnom, s azt hittem, szédülés nélkül tehetem. Nem tehettem; a társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a természetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat a tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le, vagy hirtelen megállt velem a felvonó egy alpesi csúcson: fölkavarodott a gyomrom, ütőerem gyorsabban vert, értelmem megbénult, meginogtam, és levegő után kapkodtam. Akkor eszméltem rá, mily nehéz az egyenlőség, a társadalmi hely mennyire magához idomítja az embert, mily tökéletesen magához köti az utolsó porcikáig is.

Őszinte leszek. Úgy kezdtem bele ebbe a szociográfiába, hogy ugyan kit érdekel a puszták népe?. Aztán szépen lassan érdekelni kezdett. Valami sokkal szárazabbra számítottam. Illyés – bármennyire is hangsúlyozza, hogy nem magáról akar írni – minden tapasztalatát és ismeretét átszűri magán. Ez természetes, hiszen bármiről beszélünk/írunk, tulajdonképpen saját magunkról nyilatkozunk. Arról, hogy bennünk miként csapódtak le az események. Engem is jobban érdekeltek azok a részek, ahol személyes élményekről számolt be, mint a számadatok. Az az erőssége ennek a szociográfiának, hogy közel hozza az emberhez azt a közeget, amiről nem lehetnek személyes ismeretei. 

Illyés személye – és írásai – eddig valahogy kívül álltak az érdeklődési körömön. Most egy kicsit megszerettem őt, és kíváncsivá tett a verseivel kapcsolatban: ilyen gyökerekkel, (többlettel vagy hátránnyal?), lelki alkattal milyen lehet Illyés Gyula, a költő? 

Ha lesz időm, kiderítem. :)

Örkény István: Forgatókönyv

A kilencedik Örkény drámám. Az író legutolsó műve, amit már a kórházban fejezett be. Korona az életművön (ha nem is a legjobb írása), ötvözi a korábbi drámák hangját és témáit valami újjal, keserűen újjal. Itt is van bohóctréfa, de valahogy nem fűlik rá az ember foga, hogy nevessen. Az alaptéma ismert az 1949 című egypercesből is: a koncepciós perek világa.

1949 

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték. 

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt. 

Örkény mintha „újraforgatná” a Rajk-pert, próbálja felfogni a felfoghatatlant, értelmezni az értelmezhetetlent: hogyan őrölhet fel valakit egy olyan állat (a párt) fogazata, akit saját maga etetett. Arra is keresi a választ, hogyan működik a lelkiismeret, miért vallja magát bűnösnek valaki akkor, ha nem az. Az a világ, amelyről Örkény ír, olyannyira elrugaszkodott a realitástól, hogy egyértelmű válaszokat semmire sem adhat. Mindig az a kérdés, ki melyik oldalán áll az asztalnak. Bíró-e, vagy vádlott. És ez olyan esetleges, hogy az ember igazán nem lehet biztos semmiben. Abban sem, hogy melyik évet írjuk, nemhogy olyan elemi dolgokban, mint hogy ki a barát, és ki az abszolút ellenség. Van-e egyáltalán ilyen? 

A Forgatókönyv – nekem – a viszonylagosságról szól, vagy inkább a viszonyítási pontok megszűnéséről. Sír belőle a keserűség, és valahogy nincs feloldás, pillanatnyi sem. A tréfák inkább borzasztanak, mint nevettetnek. Nem, ez nem a Tóték világa, nem is a Pistié. Valósabb és kegyetlenebb. Nem tudom, milyenek lehettek Örkény István utolsó hetei, de hogy borzalmas emlékek kísértették, abban szinte biztos vagyok.

PIRI (…) Hát nem bírom magukat megnevettetni? Dehogynem. Mit csinál egy zsidó, ha ennyien hallgatják? Mond egy jó viccet. Mindjárt mondok egyet.

Leül, rágyújt, már előre nevet.

… Kérem. Egy zsidó utazik a vonaton. Pardon. Két zsidó utazik a vonaton. Nem jó. Tíz zsidó utazik a vonaton.

Mind nagyobbakat nevet, egyre gyorsul a vicc ritmusa.

… Kevés. Száz zsidó utazik a vonaton. Helyesbítek. Ezer zsidó utazik a vonaton. Százezer zsidó utazik a vonaton. Kétszázezer. Háromszázezer. Négyszázezer.

Nagyot kacag.

… Négyszázezer zsidó utazik a vonaton. És mi lesz belőlük?

Kacag. Megszívja a cigarettáját. Kifújja a füstöt.

Füst.

Vár, megismétli.

… Füst! Mi az? Miért nem nevetnek? Azt hiszik, csak úgy kitaláltam az egészet?

Bertolt Brecht: Koldusopera

Sajnálom, de ez lapos és bugyuta. Nézni, hallgatni talán élvezetesebb lehet, de így... küzdelem volt elolvasni, rövidsége ellenére. Nem kérek több Brechtet, köszönöm, csak ha köteleznek rá.

Themze-parton egynehányan 

Összeesnek hirtelen! 

Azt beszélik, semmi pestis, 

Mac Macheath volt ott jelen.

Kaffka Margit: Az élet útján – Versek, cikkek, naplójegyzetek

Ami forradalom, szabadságharc a kereszténység óta volt Európában, mind megismételte az elsőt a nőkkel való elbánásban. A barikádokon halni jók voltak; fölös létük heve lobbot vetni és hajítani csóvát; kisarcolt, szegény tetemükkel tömni a sáncokat „Szabadság!” – mit jelentett ez a szó Párizs halkofáinak és vértanú zöldségárus-nőinek? Nem kellett-e azontúl éppúgy elviselniük férjük ütlegeit?… Mégis, milyen sikerrel uszította és fanatizálta őket a férfiszó… Ám mikor az eredményeken osztakoztak, mindig első volt visszaparancsolni a nőt a főzőkanálhoz. És sokkal okosabbat ma sem tudott kitalálni.

  

Nagyon szeretem Kaffka Margitot. Az érzékenységét, a stílusos mondatait, a jól megválogatott szavait. Őt olvasva olyan, mintha múltszázadi barátnőmmel, lelkemhez közel állóval beszélgetnék. Kaffka Margit igazán NŐ, és meg is tudja fogalmazni, mit jelent ez. Nem rikácsolva és hisztériázva, hanem hűvösen, komolyan, de tekintélyt parancsolóan. El sem tudom képzelni, hány értelmiségi nőnek adhatott reményt, követendő példát a századforduló első évtizedeiben, és talán még most is. Nem utasítja el a klasszikus női szerepeket: nem mást, hanem többet akar. Jogosan, és rendíthetetlenül. Nem a világtól vár el valamit: az asszonyoktól várja a változást. Annyi erő van benne, amennyi talán öt-hat férfiba sem szorul. Csodálatos, én csak ülök itt, és gondolatban meghajlok előtte, a jelleme, tehetsége és munkássága előtt egyaránt.

Az asszony tudjon grandiózus lenni az adásban, nem szatócskodó és ravaszka – ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen vissza gyengesége előnyeivel, kímélje a védtelen férfit – ahogy Lengyel Menyhért mondaná. Tudjon elmenni – túlnőni, felegyenesedni – súlypontját és értékmérőjét önmagába helyezni, nemcsak a férfi tetszésébe. Tanuljon szolidáris lenni; de nemcsak férfiakkal és nemcsak a többi nők ellen. És mindenekfelett próbáljon közeledni önmagához és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy, eltemetett, rég pihenő teremtő értékeket, amelyekkel adós a világnak, s amelyek nélkül bizonyosan hiányosabb és csúnyább ez a világ.

Háy János: Házasságon innen és túl

Ez még szerető, az már feleség 

ez még feleség, az már szerető. 

Ez még elvált, az már házas, 

ez még házas, az már elvált. 

Ez még szeret, az már nem emlékszik, 

ez még nem emlékszik, az már szeret. 

Ez még vadászik, az már megfőzte, 

ez már megfőzte, az még vadászik… 

Ez már, az még és ez még, az már, 

de végül mindegyiket megette a halál.

A fenti szövegnél jobban nem tudnám összefoglalni ennek a novellagyűjteménynek (ciklusnak?) a lényegét, témáit. Egyik kedvenc irodalmi toposzom a szerelmi háromszög, házasságtörés, válás. Több oka van ennek, most egy személytelenebbet választok: mindig is érdekelt, hogyan dolgozza fel egy férfi és/vagy egy nő, hogy esküt szeg. Ott lebeg-e a szeme előtt a házassági eskü szövege, amikor más ágyában ébred? Van-e valós súlya még ma is (volt-e valaha?) ennek az eskünek, s ha igen: mekkora? Átgondolja-e az, aki kimondja? Komolyan vehető-e, hogy holtomiglan-holtodiglan, amikor még magunkat sem ismerjük igazán, és fogalmunk sincs arról, milyen változáson megyünk keresztül az elkövetkezendő napokon, években, évtizedekben? Végeláthatatlan kérdések sorozatával lövöldözhetnék tovább, de a válaszokat inkább Háy írásai alapján próbálom megfogalmazni magamnak, és a jövendőbeli olvasóknak is ezt ajánlom.

Nem estem hanyatt ettől a könyvtől, nem rohantam hisztérikusan a könyvesboltba, hogy nekem kell ebből egy saját példány, de azonnal. Nem is tetszett minden írása egyformán, sőt: középtájt már kimerítettnek tűnt az eddig kimeríthetetlennek látszó téma, a házasságtörés és a szerelem bonyolult kémiája. Túl sok volt Budapestből, az elfoglalt üzletemberekből meg a pénzéhes luxusprostituáltakból feleségekből. 

Sok volt az olyan írás, amit mintha ugyanazzal a sorvezetővel írt volna Háy, szappanoperai mélységekbe csúszott le: pl.: Egy budapesti cégvezető, Agglomeráció, Nehéz. 

Viszont azt is el kell ismernem, hogy az életben vannak ilyen szappanoperai mélységek. Vannak csalánozók szintjén vegetáló emberek, párkapcsolatok. Ami viszont kellett volna, az a bizonyos plusz, valami, ami odacsap az asztalra, na az hiányzott a fent említett írásokból. 

De voltak üdítő kivételek, sőt, egészen mély, új, bátor írások: Petőfi, Titok, Lajos utolsó levele Feri feleségéhez (kedvenc!), Egy budapesti lakos élete (megrázó), A halottember, A népzenész, A telefonszerelő, A pince, Csöpi. 

A stílus rendben volt, oldott, könnyed, ügyes, az alaptéma kedvenc, a megvalósítás döcögött csak, aránylag sokszor, de vegyük úgy, hogy el van nézve az utolsó negyven oldalért.

Mert ilyen a szerelem, valójában magunkban születik, és kevesebb kell a másikból bele, mint gondolnánk.

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke

Parti Nagy Lajos kegyetlenül kritizál, és megvan rá minden oka.

 Csak úgy ömlik a merő gúny a könyv lapjairól, árad bele az ember tudatába, aztán ki se törlődik onnan. Keserűen felnevet az olvasó, hogy hát ezt is milyen kibaszmati jól megírta , közben meg belül azért könnyezünk egy kicsit, hogy milyen pocsék kishazánkban a hadi helyzet, így első Fülkefor uralma alatt (is). 

Kevés az a kortárs alkotó, aki ezt a szerepet is betölti, a nemzet élő lelkiismeretének nem kívánatos szerepét. Parti Nagy odaáll teljes mellszélességgel, és ami az országban történik, azt mind átengedi magán, belemártogatja egy kis nyelvi humor-szószba, aztán odalöki a nép elé, hogy tessék csak fogyasztani, ha mán meg tetszettek főzni, ugye. Vagy legalább bele tetszettek egyezni abba, hogy mások megfőzzék.

Mer soshe retusállották ám magik alá a magyarok önkéntes magánnyugdíját, miképpen nem retusáltak ki a közmédiábúl nyócszáz embert, nem a jogállambúl a jogot, buktából a lekvárt, nem retusálták ki az alkotmánybíróságbú a függetlenséget, a nemzetbű a szegényt, a cigányt, a zsidót, liberálist, meleget, nem retusálták ki az ép észt a magáhó való észből, nem, nem, sose halunk meg. Előre, tus!

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról

Először is: véletlen egybeesés, de éppen ma 59 éves Parti Nagy Lajos. 

Isten éltesse még legalább ennyi évig! ;) 

Még nem szereztem jártasságot a műveiben, ez csak a harmadik olvasmányom tőle. Mindenesetre irigylem szóalkotó -és ferdítő képességét, nyelvi humorát, könnyedségét, odakent poénjait. De főleg azt, hogy mindezek mögött nem sikkad el a tartalom, az üzenet. 

Mohó sapiensek, figyelmezzetek!

Zajlik a termékbemutató, Ilike sértődötten kényszerzabál a büfében, vagy éppen hányni jár belé a lélek, nem tudni. Fibinger szorong a nem rá méretezett szónoki pultpituson, és beszél. Mindenről, áradóan, de főleg Ilikéről meg az obezitásról. Mert ugye az a téma. Mármint az evés. Persze kiderül, hogy inkább átvitt értelemben. Vagy méginkább: lelki értelemben. Is.

Na jó. Akit érdekel, az olvassa el magának, mer' én most megyek, és krémest fogok enni. Horribile adagot.

Miért ne legyen a léböjt, a szezámmagkúra meg a beöntéshétvége előtt egy szép, humanitárius búcsú az ízek csábvilágától, mért ne, gondolja ön; és azonmód kényszeres élességgel látja maga előtt az előszobát a futtában lerúgott cipőkkel, az összehuttyant zakót, kifordult kosztümaljat, és látja a konyhaasztalt alsónadrágban, kombinéban, horrible bugyiban (…), és hallja a libidinózus cuppogást, látja a tunkolás meleg, szakrális fényeit a saját arcán és a párjáén, persze burgonyás kenyérrel, mert kétszersült nem tunkol a Kárpátok alatt.

Bartis Attila: Tizenegy novella

Ez annyira gyönyörű volt, hogy csak pislogok. Kerek egész. Nincs egy felesleges mondat sem. Egyetlen oda nem illő szó sem siklott be a sorok közé. Bartis Attilának tényleg elhiszem, hogy Isten nyelve a magyar.

Id(en)éz(zet)ek!

(…) amit az Úristen egyszer becsomagol, azt ember többé ki nem csomagolja soha.

*

Az ember azt hinné, mindössze belátás kérdése, és bárhol meg lehet fordulni, de nem. Kell valami megnevezhető, ameddig eljutott.

*

Mert ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp, egyben az egészet. Hogy merről jön a fény, és hová esik az árnyék.