Szabó Magda: Az őz

újraolvasás, mer' csak

az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák

Ezt mindig újra kell olvasnom, annyira fáj. 

Encsy Eszter vagyok egészen. Amire vágyom az mindig a másé, s megszerezni nem, csak elpusztítani tudom. Akiket szeretek mindig mást szeretnek; olyat, akit logikus szeretni mert jó, mert szép, mert egészen egyszerűen megérdemli. Reklamálnék én, csak nem tudom hová menjek, mert nincs olyan földi szerv, ami nekem adna igazat, az égieknél próbálkozni meg minek, ők az olyan embereket hallgatják meg, amilyen Angéla. 

Tudni, hogy ami neked járna az mindig más zsebébe vándorol, hogy kárpótlást várni esztelenség, mert három gazdagságban és szeretetben töltött élet sem tudná feledtetni veled a mostanit, hogy az enyém meg a tied milyen pengeéles határral van elvágva egymástól, hogy az egyetlen aki szerethetne és akit szerethetnél már-már irreális, távoli alak, réges-rég egy Angéla tulajdona. 

És elpusztíthatsz mindent és mindenkit, az emlékezet akkor is életben tartja azt, ami fáj, kényszerít, hogy arra gondolj, amit olyan makacsul feledni akarsz: hogy ki voltál, ki vagy, és ki nem lehetsz soha az életben.

ki tilthatja meg az emlékezésnek, hogy emlékezzék?

Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának

Újraolvasás, újra sírás. És újra. És újra.

Olyan szép, és olyan szomorú. Szép, hogy van ilyen mitológiai szerelem, szomorú, hogy földi keretek között nem lehetséges örökké, el kellett válniuk egymástól. Bár SzM biztosan vitatkozna velem, ők nem szűntek meg szeretni egymást Szobotkával. Elszomorít és felvidít, hogy van ilyen szerelem. Felvidít, mert számukra van, elszomorít, mert számomra talán nincs. 

Jó volt megismerni Szobotka hátterét, és a mű második felében pedig rájönni, hogy mi - azaz ki - volt SzM "háttere" támasza 34 évig: Szobotka. Saját karrierét háttérbe helyezve örült felesége sikereinek, örült helyette is. Ő állaz életmű mögött, nélküle nincs annyi remek SzM regény. Hálával tartozom neki, és megbecsüléssel. Köszönöm, kedves Szobotka, hogy megmaradt Szobotkának. 

Szabó Magda: A pillanat

Nehéz ügy. 

Az biztos, hogy nem lesz a kedvencem, mint ahogy az is, hogy az elején nehezen jutottam túl. 

Alapvetően nem vagyok jártas a mitológiában és a latinos műveltségem hagy kívánnivalót maga után, nem is keveset. Az Aeneis cselekményét is csak vázlatosan ismerem. Ismeretek hiányában a regény helyett Szabó Magdát tudtam igazán csodálni, aki úgy járkál az antik istenek között, mint én a kedvenc antikváriumomban, olyan otthonosan, és csalhatatlan (m)értékítélettel. Becsülöm ezt a munkát, az írónőt még jobban, de ez a mű most nem tudott közel kerülni hozzám. Ötletes, sőt, virtuóz, Magda néni biztosan kidolgozott vele magából valamit, ami nyomta a lelkét, de nem volt katarzis, nem tudtam azonosulni senkivel, Creusa érdekelt, Laviniát szántam, Aeneas alakját – nyilván a cél érdekében, persze – nevetségessé stilizálta, ezen helyenként derültem, máshol ingattam a fejem: ej, már majdnem feministának tetszett lenni.

(…) nincs modell se férfira, se nőre, mindenki univerzum, magányos mikrokozmosz, hisz éppen itt a baj, hogy az ember embernek születik, nem képletnek, és nem öntőmasszába kerül, mikor a világra jön (…).

Szabó Magda: A Danaida

„A Danaidá-ban először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele, elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű-élet, amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.”

A fentieket írta saját művéről Szabó Magda, és tömörebben nem is tudnám megfogalmazni a regény lényegét. Csak azt tehetem hozzá, hogy ez rendhagyó élmény volt, a jól ismert nyelvi közeg ellenére. Érdekes a szerkesztés, az önéletrajz fonalára felfűzött történet, és a szereplők is kissé idegenek számomra, nem úgy, mint a többi, általam olvasott Szabó Magda regényben. Katalin lennék, ha nem engedte volna, hogy házi rabszolgaként működjön, és nem hátrált volna ki szépen lassan a saját életéből, átengedve mindent Melindának, aki szintén lehettem volna , ha ő a gaz csábító, ha szenvedélyesen megcsókolja Eleket, s erre toppan be Katalin. Még Elek is lehetnék , ha nem lenne végtelenül gyáva. Talán Nóra voltam egy kicsit, meg Kadarcs Júlia, de csak az elszántság miatt. Az egészen fiatal, Kis Sándorba szerelmes Katalin állt legközelebb hozzám, azzal együtt, hogy nevetségessé tette magát a szerelemben, mert legalább a saját érzelmei parancsát követte, nem másokéit.

Képtelen voltam szeretni Melindát, Katalint sem értettem, hogyan védhette, hogyan kapaszkodhatott éppen őbelé. Az is biztos, hogy nem kellett volna hozzámennie Elekhez, és összeköltözni Micó árnyával meg Anyucival, de ha már megtette, lehetett volna olyan erélyes, mint az utódja. Nagyon fájt, mikor Katalin kiköltözött hajdani lakásából, hogy aztán visszatérjen oda, ahol minden kezdődött. Óvoda helyett bölcsőde, de a szereposztás, még a berendezés is marad a régi. Elkeserítő, és nyomasztó. Encsy Eszter most nem találta a helyét ebben a regényben, mert valahogy túl disszonáns neki ennyi célt nem ért szenvedés.

(Csak én érzek a műben valami Iszony -ra emlékeztetőt?)

(…) az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije.

Szabó Magda: Pilátus

Vigyázat, ez leginkább ömlengő, lírai önvallomás lesz.

Az elmúlt egy-két évben két ember került igazán közel hozzám, és tudni kell rólam, hogy a környezetem nagyban befolyásolja az olvasmányaimat, mivel legtöbbször ajánlás miatt veszek a kezembe egy könyvet. Nos, ez a két ember – egy férfi és egy nő, egyébként – csak egy dologban közös: hogy nem szeretik Szabó Magdát. Azért utálni nem utálják, de semmivel sem tartják többre egy átlagos, bizonyos körökben népszerű írónál. Nem jelent nekik semmit, nem tudják átélni, amit leír. 

Bár Szabó Magda elsődleges példaképem és bálványom, a festménye (egy pályázaton nyertem) itt lóg a szobám falán – most is rá-rápillantok, ahogy ezt írom –, valahogy mégis hajlandó voltam eltemetni magamban a vele kapcsolatos élményeimet, gondolataimat, a hozzá fűződő vonzalmamat. Olvastam mindenfélét, amit ajánlottak, igen jó könyveket méghozzá, némelyik maradandóbb élményt adott, mások csak egy céltalan délutánt töltöttek ki, de nem voltak rosszak. Érdemes volt olvasni őket. De valami hiányzott. 

A Pilátus már régóta ott porosodott a „Szabó Magdás” polcomon, amit csak az írónő könyvei töltenek meg. Valamiért pár napja levettem arról a polcról.

Szabó Magdát olvasni számomra olyan, mint hazatérni. Belépni az ismerős szobába, szeretettel megtapogatni a bútorokat, örülni, hogy minden a régi, hogy nem változott semmi. Rájöttem, hogy ami hiányzik az életemből, az az állandóság , és ezt adta vissza nekem Magda néni. Ha kinyitom egy könyvét, mindig tudom, mire számíthatok, ismerem a szófordulatait, a hasonlatait, a jellemeit. Öröm felfedezni egy-egy regényalakban az Írónőt magát, vagy Szabó Eleket, esetleg Jablonczay Lenkét, Szobotka Tibort, egy régi tanárát, akit említett az Ókútban, a Merszi, möszjőben, a Für Elise-ben, vagy másutt. Bármennyire is ismerősek az alakok és a szavak, mégis mindig új és más csoda egy Szabó Magda regény. Fordulatos, elgondolkodtató, megdöbbentő és életszagú. A jellemek tökéletesek: van, akit szeretni lehet, van, akit nagyon utálni, néhányakat sajnálni, és az utolsó mondatig az olvasó sosem biztos benne, hogy kire milyen címkét fog akasztani majd. De ami számomra a legfontosabb: mindig van olyan szereplő, akinek a helyébe képzelhetem magam. 

Azt mondják, az ember a hős, az erkölcsi győztes alakjában látja szívesen magát. Ez nem illik rám, én mindig kiválasztok egy jellemet, ami érdekes, amiben megtalálok valamit magamból, és legyen ez jó vagy rossz, nő vagy férfi, mindegy. A rokonszenvem az övé. 

A Pilátusban három ilyet is találtam: Vincét, Lídiát és Antalt. De minden egyes mellékszereplő, még Gica is, még Kapitány, a nyúl is érdekelt, és ezért volt különösen nagy élmény ez a regény.

Sok dolgot megtanultam belőle: hogy a „jótét” igenis relatív, hogy senki sem láthat be a másik lelkébe, csak ha már késő, hogy annyi mindenen múlik egy férfi és egy nő kapcsolata, hogy az fel sem fogható. De legfőképpen azt tanultam meg egy életre, hogy Szabó Magda hétéves korom óta kísér, közelebb áll hozzám, mint a saját nagymamám, és folyton mondani akar valamit nekem. Ha nem engedem közel magamhoz, akár egyfajta irodalmi sznobságból, akár mások véleménye miatt, csak saját magamtól veszek el. És nincs rá szükség, hogy még én is megraboljam saját magamat.

Köszönöm szépen, Magda néni. Nagyon köszönöm.

Tudta, ha nagyon akarná, lehetne egy azok között, akikkel Antal időnként együtt jár, csakhogy nem vágyott erre. Antal viszonyai még klinikai mértékkel mérve is túl rövid ideig tartottak, s mindig azt a kellemetlen érzést keltették a kívülállóban, hogy kizárólag biológiai célt szolgálnak. Lídia többre tartott igényt, Antal gondjai, problémái érdekelték, szerette volna rosszkedvűnek, csüggedtnek látni, vigasztalni, enni adni neki, ha éhes, segíteni a munkájában, ha tud. Beszélgetni kívánt volna Antallal, megközelíteni a testi közeledésen túl is, fecsegni virágokról, betegek váratlan gyógyulásáról, még arról is, milyen ruhát csináltasson, vagy mit érdemes elolvasnia, mikor nem szakkönyvet vesz a kezébe. Lídia védtelenül és ártatlanul szerelmes volt Antalba, s mikor tudatosult benne az érzés, más szemmel nézett Szőcs doktorra is. Sóváran, valami új elemmel bővülő imádattal nézte Izát, aki sokféle személyes kiválósága mellett még azt a titkos igét is ismerte, amelyre Antal teste-lelke válaszol. Rendes körülmények között nem félt volna attól, hogy bármiféle más nőnek utódja legyen egy házasságban, de azt eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy Izát kövesse Antal ágyában, asztalánál. Ha valaki Izával élt valamikor, nem felejtheti el – gondolta Lídia –, s ha mégis, csak látszólag, nyilván folyton hozzá mér mindenki mást. Ki merne versenyre kelni ilyen emlékekkel? És hát ha valakinek még Iza sem volt elég, hogy venné észre éppen őt?

Szobotka Tibor: Menyasszonyok, vőlegények

Szabó Magda olyan szeretettel írt a férjéről, hogy elhatároztam: olvasnom kell tőle valamit. Csakis csodás ember lehet, akit a kedvenc írónőm ilyen hatalmas szerelemmel szeretett. Véletlenül akadtam rá a Menyasszonyok, vőlegényekre, és azonnal megvettem.

Az alaptörténet érdekes. Hogyan bonyolítják a különböző párok szerelmi életüket a kuplerosné, Frida házában? Hogyan kapcsolódnak egymásba sorsok, amelyek aztán kétfelé válnak?

A regényt nem lehetett nem Szabó Magdához mérve olvasni. A szereplők, a szóhasználat, a fordulatok, de még csak a nevek is egészen "szabómagdásak". A történetből mégis hiányzik valami. Ha Magda néni azt írta volna (persze nem írta),  hogy egy lila macska szárnyakat növesztett, és felrepült a tetőre, azt elhittem volna neki. Mert jó körítéssel tálalja.

Szobotkánál valahogy ez hiányzik. Angéla személyiségét sem tudtam elhinni neki, de Vilmosét is nehezen. Pedig remek gondolatokat ad a szájukba, és okosan szövi a szálakat. Mégis hiteltelen. 

Az alakok nagyon érdekesek, helyenként túlrajzoltak, illetve nem indokolhatóak pálfordulásaik. Lili és Ernő kapcsolatának rajza tetszett leginkább, bár az is nagyon irreális, pláne a Szádon töltött időszakot nézve. 

Nem adatokkal alátámasztott korrajzot vártam, azt nem szeretem, azt viszont igen, hogy bármilyen irrealitást elhitessen velem az író. Ez úgy lehetséges, ha megtalálja a megfelelő szavakat.

A könyv inkább regényvázlat, átdolgozandó, és nem fogják már soha átdolgozni. Nem lesz a kedvencem. Azt viszont leszögezhetem, hogy soha nagyobb szeretettel könyvet még nem vettem a kezembe. 

Hálás vagyok Szobotka Tibornak azért, hogy Szabó Magdát szerette. Nélküle talán nincs is életmű... és az ilyen emberekre hatalmas szükség van. 

[…] megtapasztalta, hogy a valóság minden képzeletnél határtalanabb, éppen férfiak és nők viszonylatában […]