Szabó Magda: Az őz

újraolvasás, mer' csak

az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák

Ezt mindig újra kell olvasnom, annyira fáj. 

Encsy Eszter vagyok egészen. Amire vágyom az mindig a másé, s megszerezni nem, csak elpusztítani tudom. Akiket szeretek mindig mást szeretnek; olyat, akit logikus szeretni mert jó, mert szép, mert egészen egyszerűen megérdemli. Reklamálnék én, csak nem tudom hová menjek, mert nincs olyan földi szerv, ami nekem adna igazat, az égieknél próbálkozni meg minek, ők az olyan embereket hallgatják meg, amilyen Angéla. 

Tudni, hogy ami neked járna az mindig más zsebébe vándorol, hogy kárpótlást várni esztelenség, mert három gazdagságban és szeretetben töltött élet sem tudná feledtetni veled a mostanit, hogy az enyém meg a tied milyen pengeéles határral van elvágva egymástól, hogy az egyetlen aki szerethetne és akit szerethetnél már-már irreális, távoli alak, réges-rég egy Angéla tulajdona. 

És elpusztíthatsz mindent és mindenkit, az emlékezet akkor is életben tartja azt, ami fáj, kényszerít, hogy arra gondolj, amit olyan makacsul feledni akarsz: hogy ki voltál, ki vagy, és ki nem lehetsz soha az életben.

ki tilthatja meg az emlékezésnek, hogy emlékezzék?

Szív Ernő: A vonal alatt

Kellett valami rövid az érettségi időszakra. Ezt választottam, de aztán a kötet megsínylette az érettségit. Kapkodva, ingerülten olvastam, méghányoldalvan, jajmégöttételtátkénenézni, csakpihenésképpenelolvasokpártörténetet.  Ez nem tett jót a könyvről alkotott képemnek, no meg a lelkiállapotomnak sem, de az nem tartozik a könyv méltatásához.

Kedves, hangulatos történetek, amolyan kávéházba való - talán ott íródott? - novellák. Kosztolányi Esti Kornélja jutott az eszembe olvasáskor. Szív Ernő csak abban hasonlít rá, hogy egyfajta alteregonak érzem, de ő nem csibész, szemérmetlen alak, hanem nagyon kifinomult úriember, hírlapíró. Valamiért Tóth Árpád külsejét tudom elképzelni Szív Ernőhöz: törékeny, betegségre hajlamos, már-már nőies vonásokat hordozó arcú férfi. A személyiségét illetően pedig visszahúzódó, igazi papucsférj. 

Néhol nekem már talán szenvelgésnek hatottak a szövegek, de voltak nagyon jól elkapott gondolatok, élethelyzetek. Tanulság magamnak: vizsgákra készülve inkább ne olvassunk, nem jó az senkinek.

Olyan az életünk, hogy folyton belelóg másokéba. Elszabadulnak rólunk szavak, lélekalkatrészek, tökéletlen kis pontatlanságok, és ki tudja, hol állnak meg, kit találnak meg, kit találnak el.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 

Ha beborít a világvégi este, 

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 

A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 

Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke

hol rajongásom, lesütött pillám? 

Te vagy már az én huffnágelpistám

/Bontott hangsorok, részlet/

Karafiáth verseskötete villant pár jó kis intertextust, de összességében hervatag, gyenge írásokat tartalmaz. Sokszor iskolás, szájbarágós, néhol meg annyira el akar emelkedni a földtől, hogy beveri a fejét a – nem túl magas – korlátaiba. Vannak rémes rímek (romantikázni – nem látja senki … nadekéremszépen!), és a legtöbb vers mintha közhelygenerátorral készült volna. 

Mit mondjak? Csillivilli ürességek.

Némelyiket Sárbogárdi Jolán is megirigyelhetné… (Csak az a baj, hogy Karafiáth szerintem nem viccnek szánta őket.) Vannak egyébként Parti Nagyra reflektáló ügyeskedései. Azok nem lennének rosszak. Annyira. Ezen a vonalon kéne maradni.

Michel Houellebecq: A csúcson

Ha megengedem, hogy a szenvedély behatoljon a testembe, a nyomában rögtön megjelenik a fájdalom.

Voltak mocskos részei, de összességében jó volt olvasni. Houellebecq (a neve leírásához mindig puska kell…) nagyon jól ír, e könyv alapján végtelenül pesszimista (jogosan!), és ugyanilyen szellemes ember is. Hasonló élmény volt, mint Camus Közönye.
Az ellen sem tudok lázadni, ahogyan a műben a nőket kezeli, ugyanis rajtuk nem látszik, hogy elégedetlenek lennének a státuszukkal. (El tudom fogadni, hogy a mű világa zárt világ, saját törvényekkel.) Érdekes alak Valérie, Michel (azaz Houellebecq) őt állítja be a tökéletes nőnek. Szinte minden realitást nélkülöz a jelleme-viselkedése-külseje, és pláne ez a hármas így együtt, de hasznos lehet belegondolni, mennyire képes ezeknek a szerepeknek megfelelni egy hétköznapi nő. Szerintem kb. max. 20%-ban, de arra a húszra rá lehetne gyúrni. ;)
Annak, hogy nálam három és fél csillagos a befejezés – zs kategóriás akció-terror-thriller –, a sok közbeékelt üzleti fejtegetés – köztük persze volt ügyesen elrejtett társadalomkritika – és a túl sablonos jellemek oka. Jean-Yves élete például szappanoperában is elfért volna, a házassága, az unásig ismételt összejönni-a-fiatal-bébiszitterrel dolog még hiteltelenebbé tették.
A sztori nagyon sok helyen biceg, de elviszi a vállán a jó szöveg, az érdekes főszereplő, és a bátor társadalomkritika. Nem mondom, hogy nem undorított, de végig elgondolkodtatott. És ha köntörfalazik, ezt nem tudta volna elérni.

Az érzelmi elragadtatás és a szexuális megszállottság ugyanarról a tőről fakad: egyik sem jöhet létre az én részleges feladása nélkül; és csak akkor élhető át mindkettő, ha az ember valamilyen szinten képes elveszíteni önmagát. Hidegek lettünk, racionálisak, különlegesen erősen tudatában vagyunk az individuális létezésünknek és a jogainknak, és főleg: el akarjuk kerülni az ellenszolgáltatás nélküli adakozást és a függőséget.

Fráter Zoltán – Radnóti Zsuzsa (szerk.): Örkény István emlékkönyv

Remek válogatás. Szép íve van: elődök, kortársak, utódok. Mindenki köszönhet valamit Örkénynek. Van, aki az első kritikáját, dicséretét, ami nagy port kavart, van, aki „csak” közös emlékeket. Akad, aki a saját stílusa alapjaiba építette bele Örkény groteszk létszemléletét. 

Nagyon széles, színes skála, Balassa Péter, Réz Pál, Esterházy Péter és Nádas Péter gondolataiból áll össze az olvasóban egy kép Pistiről, aki túlélte a vérzivatart. Az, hogy kinek mit jelent, változó ugyan, de mindenkinek jelent valamit Szinte egyedülálló jelenség ez a 20. századi magyar írókkal kapcsolatban. Mármint az, hogy ilyen élőek és hatóak legyenek 100 évvel a születésük után is. Örkényt nem lehet szó nélkül hagyni. Ha így tennénk, saját groteszk, nevetséges és rettenetes életünket hagynánk szó nélkül. És ezt, ugyebár, egyikünk sem tudná megtenni (?) .

(…) a társadalmat a különböző „tikkek”, „heppek”, rigolyák és groteszk mániák egymásba kapcsolódó fogaskerekei mozgatják, (…) ebben nincs semmi rendkívüli, hogy a groteszk mániák az élet természetes, köznapi tényei.

Miklya Anna: A hivatásos

Attól eltekintve, hogy igazán egyik szereplővel sem tudtam azonosulni* – sőt, a legtöbbtől undorodtam –, igazán jó kis írás volt. A könyv végén van egy (meg persze a neten ezer) kép Miklya Annáról, és óhatatlanul az jutott az eszembe, mikor erre rápillantottam, hogy most komolyan ez a lány írta le EZT a történetet?. Merész volt, amit értékelek, de kicsit sok, abszurd módon sok, amit viszont nem. Jó, persze, nagy kontrasztokat akart, de éppen emiatt lett megfoghatatlan az egész. Túl sokat akart ebbe a 172 oldalba belepréselni. Én csak azt üzenném neki, hogy a kevesebb talán több, és hogy akarok még olvasni tőle. Erre igyekszem a közeljövőben sort keríteni.

Néha úgy éreztem, egy nagy üres forma vagyok, egy üres zsák, amiben nincs más, csak ő.

Kányádi Sándor: Sörény és koponya

egy virágról nem ismerem 

csak az illatát érzem 

arról amiben idelenn 

s odafenn se lesz részem

arról ami már szerelem 

s még nem bánat egészen

Nekem Kányádihoz még mindig kell a Kaláka. Egybeforrtak a tudatomban. Ettől eltekintve – és attól, hogy kötelező olvasmány volt, tehát alapvetően rossz szájízzel kezdtem bele – jó volt olvasni. Éreztem némi Illyés-visszhangot több versben is, a nyelvet és kultúrát sirató és dicsérő sorokban. Kányádi létélménye nem az enyém, azt kell mondjam, szerencsére. De becsülöm a gerince miatt, és nagy igazságok vannak a szavai mögött, különben miért érezném most magam olyan kellemetlenül, mint aki elmulasztott megtenni valamit, valami fontosat?

Nádasdy Ádám: Az az íz

Sokkal jobb volt ezt olvasni, mint az előző Nádasdymat. Ízlett. :)

Hézagos tudás

A tanulást óvatosan vettem, 

hogy semmit ne tanuljak meg teljesen, 

maradjon saját gondolatom, 

ne legyek naprakész, kerek szakember, 

ne színvonalas vidéki professzor.

Így tudásom szellős és hézagos; 

könyvtár, ahol a katalógusban 

egész betűk hiányoznak; viszont 

bőven van anyag Tasmániáról, 

Nem mintha életem folyása 

e rendszertelenséget indokolná. 

A tanulás kockázata az ok 

párkeresés az, sötét, esti parkban: 

csak otthon derül ki, hogy kit találtam

Tudásom hézagait kifugázza 

– így képzelem – a kreativitás. 

Nekem a tudás nem óriás lepedő, 

nem faltól-falig háló- és halóhely 

Inkább majd hézagosan fekszem ott.