Szabó Magda: Az őz

újraolvasás, mer' csak

az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák

Ezt mindig újra kell olvasnom, annyira fáj. 

Encsy Eszter vagyok egészen. Amire vágyom az mindig a másé, s megszerezni nem, csak elpusztítani tudom. Akiket szeretek mindig mást szeretnek; olyat, akit logikus szeretni mert jó, mert szép, mert egészen egyszerűen megérdemli. Reklamálnék én, csak nem tudom hová menjek, mert nincs olyan földi szerv, ami nekem adna igazat, az égieknél próbálkozni meg minek, ők az olyan embereket hallgatják meg, amilyen Angéla. 

Tudni, hogy ami neked járna az mindig más zsebébe vándorol, hogy kárpótlást várni esztelenség, mert három gazdagságban és szeretetben töltött élet sem tudná feledtetni veled a mostanit, hogy az enyém meg a tied milyen pengeéles határral van elvágva egymástól, hogy az egyetlen aki szerethetne és akit szerethetnél már-már irreális, távoli alak, réges-rég egy Angéla tulajdona. 

És elpusztíthatsz mindent és mindenkit, az emlékezet akkor is életben tartja azt, ami fáj, kényszerít, hogy arra gondolj, amit olyan makacsul feledni akarsz: hogy ki voltál, ki vagy, és ki nem lehetsz soha az életben.

ki tilthatja meg az emlékezésnek, hogy emlékezzék?

Simon Márton: Polaroidok

Megszerettem, megvettem. Megvettem, aztán megszerettem? Talán. 

Ezeket a szavakat évezredek óta vártam, és most szembe jöttek velem, csak úgy, az utcán   a Libriben.

Interjú.Csend. 

– Mit mentene ki egy égő házból? 

– A lángokat.

Parti Nagy Lajos: Szódalovaglás

voltam sokat szeretni tárgytalan 

voltam sokat úgy ülni le a vershez 

hogy éppen az legyen több általam 

ki jutott velem egyre kevesebbhez 

voltam sokat aggály áloltalom 

búgócsiga egy kádöbölnyi mélyben 

helybenszabadság önkörforgalom 

irány és forgás szépemlékeképpen 

s mert nem bonthattam magam senkinek 

hát fölkapartam a grammatikát 

feszes kötést a higgadt mondaton 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – 

alkatból vérehulló alkalom

Ez igen. Ezek versek voltak a javából. Parti hatása alatt még alig találom a szavakat. Bármit írok, soknak tűnik. Vagy éppen nagyon kevésnek. 

Már kezdtem azt hinni, hogy a szerelemről nem lehet új szavakkal szólni. PNL megcáfolt. Sőt. Talán csak ilyen szavakkal lehet róla szólni, hogy igazán nagyot üssön, gyomorszájra. 

A többi, a nemszerelmesek is remekművek, de engem most előbbiek tudtak igazán megérinteni. Azért ez a fáradhatatlan költői játék, aminek egy árnyalatát Petrinél láttam először, szintén említésre méltó.

Honnan jött maga, kedves Parti úr? Prózában is, lírában is…? Illik így tarolni?!

akkor az ember lángban áll könyékig 

rettegni kezd úristen el ne múlj 

s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is 

hiszen szabad vagy múlhatatlanul 

akkor az ember mint újságpapír 

megáll a tűzben ferdén feketén 

ég az arcán az ólom mint a zsír 

a napra cseppent üdvözültekén 

ez a szonett is úgy fordul feléd 

hogy nem egészít és nem is egészül 

kerek szerelmem szép malomkerék 

hol életem maroknyi lisztje készül 

a rettegésem mért is értenéd 

forog forog patakja hangja nélkül

Daniel Glattauer: A hetedik hullám

A Gyógyír északi szélre folytatása

Nem tudok párhuzamosan érezni. Lineárisan érzek. És lineárisan szeretek. Egyiket a másik után. De mindig csak egyet.

Kicsit gyengén indult, és megijesztett: most szépen elszúrom magamnak a Gyógyír északi szélre különleges hangulatát, amit már régen tapasztaltam egy könyv olvasása közben. Attól is tartottam, hogy ha Emmi és Leo találkoznak végre egymással, megszűnik a varázs. Nem is az ő számukra, hanem számomra. De ez sem következett be.

Ha a szöveg felett lebegünk, akkor talán közhelygyűjteménynek látszik az egész. Ha sosem voltunk még totálisan elveszve a saját életünkben, akkor talán feleslegesen túllihegett, rétestésztaként nyújtott történetként aposztrofáljuk ezt a könyvet.
Még az én fejemben is megfordult néha, hogy mennyire élettelen ez az egész. Ott ül két ember, ki-ki a maga számítógépe előtt, egymástól nem olyan távol, hogy az gátolhatná őket a találkozásban, és lamentálnak. Körbejárják a másik minden szavát, találgatják, hogy mi miért
van, és nem veszik észre az adódó, a tiszta megoldási lehetőségeket…

Várjunk csak…! Hm, ez egész életszerűen hangzik, nem?

Mit csinálunk mi – mit csinálok én? Ezer mellékutcába betévedünk – betévedek , mielőtt felfognánk – felfognám, hogy az egyenes út a legrövidebb és legésszerűbb. Áltatjuk magunkat – áltatom magamat, hogy majd valami fensőbb hatalom dönt a dolgunkban – a dolgomban, és nekünk – nekem csak várnunk – várnom kell a végkifejletre.

Örülök, hogy elolvastam. Örülök, hogy egymás után, szinte szünet nélkül olvastam el mind a kettőt. Több volt, mint aminek első pillantásra látszott. De tudjátok mit? Bármilyen is volt, jólesett a lelkemnek, hogy elolvastam. Adott egy aprócska reménysugarat…

Csak a legjobbat akartam neked. Sajnos nem jutott eszembe, hogy én magam lehetnék a legjobb.

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Mi a megcsalás? Egy e-mail? Vagy egy hang? Egy illat? Vagy egy csók?

Fantasztikus volt ez a könyv, és hatalmas meglepetés. Bánom is, meg nem is, hogy ilyen gyorsan elolvastam. Megszerettem Emmit és Leót. Sajnálom, hogy el kellett szakadnom tőlük. Csillagos ötös, ahogy Glattauer megírta ezt a történetet, igazán.

Viszont: a szívem-lelkem gyűlöli Bernhardot, de még jobban a tökéletes házasságokat és a rohadt, rohadt társadalmi konvenciókat, mind egy szálig. 

És a poszt írója most sír, sír, sír, sír. És közben gondol Valakire.

Fúj az északi szél.

Mauro Covacich: Ellenszerelem

Ez a könyv nagyon meglepett. Minden oldala egy rácsodálkozás, megdöbbenés. Telitalálat, a borítótól kezdve a jellemábrázolásokig. Pontos, különleges, elgondolkodtató.

 Covacich (tudtommal ez az első műve!) remekül felépítette ezt a történetet. Sergio egyszerre szerethető, gusztustalan, és együttérzést ébresztő. Ester már nem volt ennyire meggyőző alak, valami különös diszharmóniát éreztem a személyiségében.

Maga az ellenszerelem természetének boncolgatása is érdekes. Ha valamit nagyon szeretünk, de reménytelenül (akár a magunk hibájából, akár csak mert így hozta az élet), akkor elvakulttá leszünk. Minden szerelem lehet ellenszerelem is: valakiért és valaki ellen való. Azzal, hogy valakit szeretünk, egy harmadikat zárunk ki a körből, aki talán sóvárog és vágyakozik csendben, talán lép, drasztikusan. Nem lehet tudni. Angela visszavonult a maga ellenszerelmével, Sergio a tettek mezejére lépett. Fordítva is lehetett volna. Az ellenszerelemben nincs logika.

Covacich művében van. Remek, igazán, csak ámulni tudok, hogy ponyvát vártam, és ezt csapta az arcomba. Bumm!

Megfigyelted, hogy hányszor mondják ezt neked: semmi gond? Én szinte mást se hallok. Semmi gond, hölgyem. Így aztán én is eltanultam. Nem tudsz eljönni? Semmi gond. Nincs nálad óvszer? Semmi gond. Nem is akarod? Semmi gond. Szeretnéd, ha inkább az ablakra rajzolgatnánk? Semmi gond. Szeretnél valaki más lenni? Semmi gond. Ha nem köpök az arcodba, nem áll fel? Semmi gond. És így tovább. Olyan vastagon kenegetjük magunkat a No Problem vazelinnal, hogy észre se vesszük, ha átrobog rajtunk az élet.

Bartis Attila: Tizenegy novella

Ez annyira gyönyörű volt, hogy csak pislogok. Kerek egész. Nincs egy felesleges mondat sem. Egyetlen oda nem illő szó sem siklott be a sorok közé. Bartis Attilának tényleg elhiszem, hogy Isten nyelve a magyar.

Id(en)éz(zet)ek!

(…) amit az Úristen egyszer becsomagol, azt ember többé ki nem csomagolja soha.

*

Az ember azt hinné, mindössze belátás kérdése, és bárhol meg lehet fordulni, de nem. Kell valami megnevezhető, ameddig eljutott.

*

Mert ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp, egyben az egészet. Hogy merről jön a fény, és hová esik az árnyék.

Bíró Kriszta: Fiókregény

Lassan olvastam ezt a könyvet, talán annál is lassabban, mint ahogy Dina/Mici elszopogat egy savanyú cukorkát. Kiélveztem minden ízét, az édest, a savanyút. De főleg a keserűt. 

Bíró Krisztát pedig most azonnal meg akarom ölelni, és sírni akarok – mit akarok? már sírok is – mert ez annyira jó, és annyira rossz. 

Együtt lélegeztem Micivel, máshogy nagyon nem is lehet. Szerettem Holdas Józsefet egy egészen picit, Rátzba viszont halálosan beleszerettem. És amikor az ő útjaik különváltak, csak akkor szakadtam el Micitől. Ő továbblépett, én nem. Én Rátz mellett akartam maradni, bele akartam fúrni a fejem Öregember szakállába, érezni az illatát, végigcsókolni az összes csigolyáját. Nem számít, hogy parancsolgat, hogy van más nő is… nem lesz. Felfalom Rátzot, és majd nem lesz más nő. Őrületes szélvész leszek, a végzet asszonya, megtartom magamnak, nem eresztem. 

Csak épp az itt a bökkenő, hogy az ember semmit sem tarthat meg magának . Sem azokat, akiket szeret, sem a sikereit, sem az örömeit, még csak az emlékeit sem, mert azokat is elmossa majd az idő, mint a lassú eső. Úgy végezzük, mint Sóri, a szabó: belekapaszkodunk valamibe, ami a végzetünkké válik. Ilyen ez az élet, örökös kapaszkodás valamibe, valakibe, aki tulajdonképpen nem is létezik. És aztán: felismerés, és zuhanás.

Én is kapaszkodom. Nekem is van egy Rátzom. Csak én nem vagyok olyan erős, mint Mici. Sokan nem tudnak olyan erősek lenni, mint Mici. Ezért rendkívül tisztelem. És Bíró Krisztát is, amiért ezt a csodát leírta. Nem is tudom, hogy ha befejeztem ezt az értékelést, lesznek-e még szavaim ezen a világon bármire.

És akkor most meghaltam. Legbelül.

– Csak tegye azt, amit szokott, akkor nem lesz semmi baj. 

– Azt szoktam tenni, hogy szerelmes vagyok magába, mint egy ló.

Bíró Kriszta: Jozefa

Jajjj, hogy ez mennyire tündéri! :))

*

Bíró Kriszta már ezután a 158 oldal után is a kedvencek közé került. A három történet közül egyik sem vidám, mégis bájos humorral és remek elbeszélői technikával élvezetessé teszi az olvasásukat. A három írásból kettőn el is sírtam magam, a címadó iromány annyira nem érintett meg. 

Próbálom magamnak is megfogalmazni, hogy mi volt annyira különleges a könyvben, és minduntalan az elbeszélés módjára ugrálnak vissza a gondolataim. Bíró Kriszta mesél. Úgy, mint régen apukám, vagy nagyapám. Ezen a mesélő hangon mond el olyan mindennapi tragédiákat, asszonysorsokat, beteljesületlen, reménytelen, vagy éppen beteljesült és reménytelen (biza', ilyen is van ám) szerelmekről beszél úgy, ahogyan azt sosem tudtam volna elképzelni korábban. A mesélő hangvétel, a „ment-mendegélt” jelleg semmit sem von le az írások értékéből, sőt. És nem didaktív, inkább elfogadó, néhol beletörődő. Ez van, elveszítjük, akit szeretünk, nem lehet a miénk, amiért bármit odaadnánk, és minden egészen máshogy sül el, mint ahogy vártuk volna. És mégis: lehet fütyülni, lehet nevetni, meg persze sírni is, azonban a lényeg: nem mindig a jó győz, de a mesének a tragédiák után is lehet, van folytatása.

* csak és kizárólag azért választottam ezt a képet, mert annyira cuki :) önmagában, saját érdemeiért tartom nagyra Bíró Krisztát!

(…) szükségtelen és veszedelmes többet látni egy férfiban, mint amennyi benne van. 

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

A fülszöveg nem keltette fel az érdeklődésem, a borító is olyan semleges volt, a cím meg pláne. De hát jövőre kötelező, csak el kéne olvasni. És akkor bang!

A regény eleje kocsmafilozofálgatásnak indul, és csak később derül fény arra, mennyivel komolyabb dolgokról van szó az elméletnél.

Ugyan ki tudná könnyedén eldönteni, hogy Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu akar lenni? 

Aprólékosan megrajzolt jellemek, hatalmas igazságok, kegyetlen tények, emberi gyarlóságok a négyzeten.

Ha Gyurica nem lett volna, Kovács lenne a kedvencem, de mind a négy férfiben van valami becsülnivaló.

A másik háromban az, hogy nem tették meg az utolsó lépést, Gyuricában meg az, hogy megtette. 

Nyilvánvaló, hogy miért.

Fordulatos, hatalmas könyv, joggal kötelező olvasmány. Új kedvenc.

Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar!

Petri György összes verse

588 oldalnyi bólogatás, sírhatnék és kacagás, életigenlés és leköpés. 588 oldalnyi Petri.

Én csak azt írhatom, hogy jobbat még sosem olvastam. Jöjjenek a versek!

Erotikus

A „te kis…” kezdetű

elfulladó nyelvi kisérletek

hatására elzsibbadsz.

A hajhagymáidig beleborzongsz, ha

„mézbenfőtt fokhagymának” vagy „vaníliás

makrélának” becézlek.

Minden igazi nő

ösztönösen érzi,

hogy csak irónia

sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

Ha majd

Ha majd itthagylak téged,

kérlek, ne félj,

majd óvlak odaátról, hogy ne érj buta véget,

hogy ne boruljon rád hirtelen az éj.

Ültessél a síromra sok virágot,

árvácskát, gyöngyvirágot, ibolyát,

mikor a pusztulás rólam mindent lerágott,

a virágok legyőzik a halált.

Csak a Mari maradt

Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,

itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,

holott pimasz harkály, holott ázott veréb,

randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.

Alapjában véve nem énekesmadár,

mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár-

ja énfelém, ha fele lehetek,

miértvoltomra ő, csak ő a felelet.

(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?)

Ezért udvaroltam meg kiskegyed,

hogy legyen nekem egy gótikus kastély,

ám belsejében egy rokokó estély,

legyen misztériumjáték és maszkabál,

féltékeny férfi, aki ordibál;

kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj

– érintése életveszélyes, hozzá ne érj.

Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz,

legyek neked a sör előtt a sósperec.

(halotti tor)

Személyem az öntudatomról

lefőtt, ahogy a hús a csontról:

együtt, elválva enyves lében

– tálalhatnak Istennek éppen.

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

A Jégviráglányok nagyon hasonlít Az üvegburához, ami az egyik kedvenc könyvem. Nem csak annyiban, hogy énregény. Lia világa beszippant, sőt, egy idő után te magad vagy Lia, együtt számolod vele a kalóriákat, utálod a szüleit, a csokis muffinokat pedig egyenesen felfalnád … gyűlölöd imádod , ki nem állhatod.

Döbbenetes volt látni, hogy képesek felnőtt emberek azt állítani, hogy szeretnek valakit, akit aztán így kiengednek a kezeik közül. Liát elvileg szerette az apja, de sosem szánt rá időt, elvileg Jennifer is szerette, de a problémáit feltűnési viszketegségnek tekintette, elvileg az anyja, Chloe is szerette, de úgy viselkedett vele, mintha a páciense lenne. Nem tervezem, hogy anyuka leszek, de ha ilyen anya lennék, inkább elásnám magam a föld alá.

Remek volt a sztori, átélhető, érdekes, letehetetlen, de számomra nem motivált/indokolt a befejezés. Ennél még az is reálisabb lenne, ha Lia végzett volna magával. Ahogy hirtelen minden rokona váratlanul észbe kap, hogy Elijah (aki szerintem gyógyszerek nélkül is visszahozhatta volna az életbe szeretettel, és megértéssel) ellenben otthagyja… értetlenül néztem az utolsó oldalakat. És az a legérdekesebb, hogy nem tudom: azért utálom-e Lia rokonait, mert szemét módon viselkednek, vagy mert én is Lia beteg szemével és tudatával figyelem őket.

Furcsa befejezés, de ezt leszámítva jól megírt történet, amit nem vártam volna. Mindig bizalmatlan vagyok az olyan szerzőkkel, akikről még sosem hallottam.

Miért? Akarod tudni, miért? Menj be egy szoláriumi kabinba, és süljél két-három napig! Amikor abőröd felhólyagzik és hámlani kezd, hemperegj meg durvára őrölt sóban, aztán húzzál üvegszálból és szögesdrótból szőtt, hosszú alsót! Erre jöhet a rendes ruha, csak szűk legyen! Szívjál puskaport, menj be az iskolába, ahol parancsra ugrálhatsz át a karikán, ülhetsz, pitizhetsz és hempereghetsz! Hallgasd a suttogásokat, amelyek éjszaka begyűrűznek a fejedbe, rondának és hájasnak és hülyének és undoknak és kurvának, és ami a legrosszabb, „csalódásnak” neveznek! Okádj és koplalj és vagdosd magadat és igyál, mert nem akarod ezt érezni! Okádj és koplalj, és vagdosd magadat, és igyál, mert érzéstelenítőre van szükséged, és működik! Egy darabig. De egyszer az érzéstelenítő méreggé változik, és akkor már késő, mert addigra vénásan lövöd be magadnak, egyenesen a szívedbe. Megrohaszt, és nem bírod abbahagyni. Nézz a tükörbe, és egy kísértetet találsz. Hallgasd csak, amint minden szívverés azt visítja, hogy benned az égvilágon minden rossz! „Miért?” Ez rossz kérdés. Azt kérdezd: „Miért ne?” !

Szabó Magda: Pilátus

Vigyázat, ez leginkább ömlengő, lírai önvallomás lesz.

Az elmúlt egy-két évben két ember került igazán közel hozzám, és tudni kell rólam, hogy a környezetem nagyban befolyásolja az olvasmányaimat, mivel legtöbbször ajánlás miatt veszek a kezembe egy könyvet. Nos, ez a két ember – egy férfi és egy nő, egyébként – csak egy dologban közös: hogy nem szeretik Szabó Magdát. Azért utálni nem utálják, de semmivel sem tartják többre egy átlagos, bizonyos körökben népszerű írónál. Nem jelent nekik semmit, nem tudják átélni, amit leír. 

Bár Szabó Magda elsődleges példaképem és bálványom, a festménye (egy pályázaton nyertem) itt lóg a szobám falán – most is rá-rápillantok, ahogy ezt írom –, valahogy mégis hajlandó voltam eltemetni magamban a vele kapcsolatos élményeimet, gondolataimat, a hozzá fűződő vonzalmamat. Olvastam mindenfélét, amit ajánlottak, igen jó könyveket méghozzá, némelyik maradandóbb élményt adott, mások csak egy céltalan délutánt töltöttek ki, de nem voltak rosszak. Érdemes volt olvasni őket. De valami hiányzott. 

A Pilátus már régóta ott porosodott a „Szabó Magdás” polcomon, amit csak az írónő könyvei töltenek meg. Valamiért pár napja levettem arról a polcról.

Szabó Magdát olvasni számomra olyan, mint hazatérni. Belépni az ismerős szobába, szeretettel megtapogatni a bútorokat, örülni, hogy minden a régi, hogy nem változott semmi. Rájöttem, hogy ami hiányzik az életemből, az az állandóság , és ezt adta vissza nekem Magda néni. Ha kinyitom egy könyvét, mindig tudom, mire számíthatok, ismerem a szófordulatait, a hasonlatait, a jellemeit. Öröm felfedezni egy-egy regényalakban az Írónőt magát, vagy Szabó Eleket, esetleg Jablonczay Lenkét, Szobotka Tibort, egy régi tanárát, akit említett az Ókútban, a Merszi, möszjőben, a Für Elise-ben, vagy másutt. Bármennyire is ismerősek az alakok és a szavak, mégis mindig új és más csoda egy Szabó Magda regény. Fordulatos, elgondolkodtató, megdöbbentő és életszagú. A jellemek tökéletesek: van, akit szeretni lehet, van, akit nagyon utálni, néhányakat sajnálni, és az utolsó mondatig az olvasó sosem biztos benne, hogy kire milyen címkét fog akasztani majd. De ami számomra a legfontosabb: mindig van olyan szereplő, akinek a helyébe képzelhetem magam. 

Azt mondják, az ember a hős, az erkölcsi győztes alakjában látja szívesen magát. Ez nem illik rám, én mindig kiválasztok egy jellemet, ami érdekes, amiben megtalálok valamit magamból, és legyen ez jó vagy rossz, nő vagy férfi, mindegy. A rokonszenvem az övé. 

A Pilátusban három ilyet is találtam: Vincét, Lídiát és Antalt. De minden egyes mellékszereplő, még Gica is, még Kapitány, a nyúl is érdekelt, és ezért volt különösen nagy élmény ez a regény.

Sok dolgot megtanultam belőle: hogy a „jótét” igenis relatív, hogy senki sem láthat be a másik lelkébe, csak ha már késő, hogy annyi mindenen múlik egy férfi és egy nő kapcsolata, hogy az fel sem fogható. De legfőképpen azt tanultam meg egy életre, hogy Szabó Magda hétéves korom óta kísér, közelebb áll hozzám, mint a saját nagymamám, és folyton mondani akar valamit nekem. Ha nem engedem közel magamhoz, akár egyfajta irodalmi sznobságból, akár mások véleménye miatt, csak saját magamtól veszek el. És nincs rá szükség, hogy még én is megraboljam saját magamat.

Köszönöm szépen, Magda néni. Nagyon köszönöm.

Tudta, ha nagyon akarná, lehetne egy azok között, akikkel Antal időnként együtt jár, csakhogy nem vágyott erre. Antal viszonyai még klinikai mértékkel mérve is túl rövid ideig tartottak, s mindig azt a kellemetlen érzést keltették a kívülállóban, hogy kizárólag biológiai célt szolgálnak. Lídia többre tartott igényt, Antal gondjai, problémái érdekelték, szerette volna rosszkedvűnek, csüggedtnek látni, vigasztalni, enni adni neki, ha éhes, segíteni a munkájában, ha tud. Beszélgetni kívánt volna Antallal, megközelíteni a testi közeledésen túl is, fecsegni virágokról, betegek váratlan gyógyulásáról, még arról is, milyen ruhát csináltasson, vagy mit érdemes elolvasnia, mikor nem szakkönyvet vesz a kezébe. Lídia védtelenül és ártatlanul szerelmes volt Antalba, s mikor tudatosult benne az érzés, más szemmel nézett Szőcs doktorra is. Sóváran, valami új elemmel bővülő imádattal nézte Izát, aki sokféle személyes kiválósága mellett még azt a titkos igét is ismerte, amelyre Antal teste-lelke válaszol. Rendes körülmények között nem félt volna attól, hogy bármiféle más nőnek utódja legyen egy házasságban, de azt eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy Izát kövesse Antal ágyában, asztalánál. Ha valaki Izával élt valamikor, nem felejtheti el – gondolta Lídia –, s ha mégis, csak látszólag, nyilván folyton hozzá mér mindenki mást. Ki merne versenyre kelni ilyen emlékekkel? És hát ha valakinek még Iza sem volt elég, hogy venné észre éppen őt?

Bartis Attila: A nyugalom

Aligha találkoztam még ennél jobb könyvvel.

Bookline-ról rendeltem meg, és mikor kiszállították, csak akkor vettem észre, hogy hangoskönyv. Nem voltam túl boldog ettől a felfedezéstől, de egy életem egy halálom, gondoltam, így is meg akarom ismerni ezt a regényt. 

Első hangoskönyves próbálkozásom, és talán nem is kár, hogy ezzel kezdtem, mert kifejezetten jó volt hallgatni, ahogy egy kellemes férfihang suttog, nyög, ordít, vagy gúnyosan nevet. A megértést és odafigyelést számomra kissé megnehezítette, de nem lehetetlenítette el. 

Kellett egy óra, míg megszoktam Bartis Attila stílusát. Mindenhol ez a gondoltam, mondtam, mondta, gondolta… de ahogy hozzá idomítottam a fülem és a tudatom, már kifejezetten szerettem. És nem csak ezt, hanem minden szavát. 

Egyszerűen elképesztő volt. Mikor egy gondolat visszatért, ismétlődött, gyakran nem tudtam, hogy valóban hallottam-e már ezeket a szavakat, vagy csak képzelem. Talán magamtól is gondoltam ilyenekre hetekkel, hónapokkal ezelőtt? 

Nem is tudom, mit írhatnék még. Nagyon a hatása miatt vagyok. Mikor végighallgattam, megfogalmazódott bennem valami. Na édesem, gondoltam, még egy bizonyíték, hogy pocsék ez az élet. Hogy hányadék, gondoltam. Csak gondoltam, gondoltam. Arra is, hogy még olvasnom kell Bartis Attilától, és A nyugalmat is el kell olvasnom, hátha figyelmen kívül hagytam valamit.

Márpedig addig élsz, amíg szemrebbenés nélkül bárkinek a pofájába tudsz hazudni. Ha meg már nem megy, akkor fogod szépen a zsilett pengédet.

Vladimir Nabokov: Lolita

A könyv hatása alatt állva csak moly.hu-s értékelésemet tudom bemásolni ide. 

Humbert Humbert saját maga is úgy gondolja, hogy megrontotta Lolitát. A törvény is ezt állítja, minden bizonnyal. Talán a józan ész is…Szerintem Lolita rontotta meg Humbertet, de az egyetlen szereplő, akit igazán lehet utálni, az Clare Quilty. Minden modorossága és még a haláltusája is gusztustalan. Éppen ezért megdöbbentő, hogy Lolita őt szerette inkább, mint az odaadó, őt bálványként imádó Humbertet, aki NEM követett el erőszakot rajta. Ha Lolita nem csókolja meg, nem kelleti magát neki, ő valószínűleg sosem lép, csak távolról csodálja, néha végigsimítja nimfácskája karját.

Humbertnél szimpatikusabb világirodalmi figurát keveset ismerek. Engem kicsit emlékeztetett az Utas és holdvilág Mihályára, aki édesen tutyimutyi és tehetetlen. Legalábbis a mű elején. Aztán megható küzdelme önmagával és Lolita személyiségének csorbáival (szinte csak azok vannak) megkeményítik, de nem annyira, hogy ne tenné őt tönkre a visszautasítás.

Az is csoda, hogy Humbert, azaz Nabokov képes volt egy ilyen ellenszenves figurát, mint amilyen Lolita olyan szemmel nézni és leírni, hogy az olvasó is bájosnak lássa időnként. A zseniálisan eltalált szójátékok, költői (!) képek és mondatfüzéreknövelték a mű olvasásával járó élvezetet. 

Páratlan, csak ezt tudom mondani.

Szerettelek. Ötlábú szörnyeteg voltam, de szerettelek. Hitvány voltam, nyers és gyalázatos és minden egyéb, mais je t'aimais, je t'aimais! És voltak időszakok, amikor tudtam, hogyan érzel, és pokoli volt tudni, kicsinyem.

Sylvia Plath: Az üvegbura

Ajánlás miatt kezdtem el olvasni, és sokan figyelmeztettek, hogy nagyon depresszív írás. Ah, ugyan már...

Azt hiszem, életem eddigi legnagyobb könyvélményei közé sorolhatom Az üvegburát. Plath élettörténetének ismeretében a mű még megrázóbb színezetet kap, de önmagában is fojtogatóan életszagú halálszagú, sűrű levegőjű, nyomott hangulatú. Magyarul: tökéletes táptalaj egy depresszióba süppedt fiatal lány történetéhez. 

Esthernek nagyon boldognak kéne lennie: egy hónapra New Yorkba mehet, hogy egy neves divatlapnál dolgozzon. Izgatottan várja, hogy megismerje a csillogás városát, de valahogy csak a mocsok talál rá. Míg egyik divatbemutatóról a másikra vergődik, cseppet sem érzi magát szerencsésnek. Nem olyan könnyen kielégíthetőek igényei, mint társnőinek, akiket néhány csinos ruha mérhetetlenül boldoggá tesz.

Hazatérve az üresség csak tovább nő Estherben. Minden terve kicsúszik kezei közül, nem tud, nem akar se írni, se olvasni. Képtelen aludni és enni. Mindenáron meg akar szabadulni a létezés béklyóitól, de teste nem engedelmeskedik. 

Az emberek látják, hogy segítségre van szüksége, csak azt nem tudják, mifélére. Megértő nőkre lenne szüksége, kap helyettük szakbarbár, érzéketlen férfiakat. Helyenként már úgy éreztem, hogy a legtisztességesebb lépés Esther anyjától az lett volna, ha hagyja meghalni lányát. De ő csak tovább kínozta a rákényszerített élettel. A sok jóakaró baklövéseiből végül mégis kisült valami: Nolan doktornő kezei között Esther lassú javulásnak indult, és újra beléphetett az élet kapuján.

Az őrült mindent kimondhat, neki szabad, szokták mondani. Nos, miután az ember olvasta a beteg Esther őszinte, borzalmas gondolatait, kétségesnek érzi az élet értelmét. Nem csak Esther életéét, hanem a sajátjáét is ezen a világon.

Páratlan, megrendítő, csodálatos. 

[...] életemben először éreztem magam iszonyatosan tökéletlennek. És ami a legrosszabb az egészben: mindig is ilyen tökéletlen voltam, csak még soha nem töprengtem el a dolgon. 

Henrik Ibsen: Nóra (Babaház)

Elég régen éjszakáztam már könyv miatt, de a Nóra ezt is elérte. Nem mintha olyan hosszú lenne, csak túl későn jutott eszembe (11 óra környékén), hogy olvasni támadt kedvem, és éppen ez akadt a kezembe. Szerencsére.

Nóra édes naivitása és önzetlensége, öntudatlan erkölcsisége egyszerűen elragadó volt, nem kedveltem így női karaktert Füst Milán Lizzy-je óta. Valahogy az volt a benyomásom, hogy szerelemben, szeretetben él a férjével, és nagyon boldog, nagyon játékos.Végül persze kiderül, hogy "csak vidám" volt, mert más nem is lehetett egy babaházban, ahol ő volt a legnagyobb játékbaba. Bár alulbecsült, alárendelt állapota valóban bicskanyitogatónak érződik, fejemhez kellett kapnom: de hát nem ő viselkedik folyvást úgy, ahogy? Hebehurgyán, éretlenül gyerekesen. Ki neveljen fel egy háromgyermekes anyát? Nem összeférhetetlen ez az egész? És valahogy mégsem. Bár nekem az utolsó felvonásban történt hirtelen változások túl elsietettnek tűntek. Nóra megváltozni, megújulni is úgy akar, ahogy eddig élt: hebehurgyán. Kapjunk össze gyorsan egy ruhát, uzsgyi! futás messzire. Lehet így? Lehet eltűnni egy családanyának hosszú időre (talán örökre), hogy önmagát keresse? Megkérdőjelezhető számomra, de Nórának ezt is megbocsátottam. Nóra tulajdonképpen az önmagát kereső nő, és ezért szimpatikus, de útjai, módszerei már nem annyira azok. Emancipáció ide vagy oda.
Főként azért, mert Torwald Helmer, a férje jó embernek látszik. Ha kicsit túl merev, szigorú, földhözragadt is. Különös  meglepettsége a mű végén: nem vette észre, hogy Nóra a házasság nyolc éve alatt csak "várt a csodára", hogy a férje megérti? Helmer kétségbeesetten kap ide-oda, nem lehet nem sajnálni. A vád ellene, hogy saját jó hírét félti. Ki ne féltené? Pláne, ha ezen múlik a keresete (valamiből Nóra szeszélyeit is fizetni kell...). A váltó megkerülése utáni pálfordulása azért tenyérbemászó. Ez tenné összeférhetetlenné feleségével? Ez. Nóra erkölcsiségébe nem fér bele az önmagát féltő, látszatot megtartani akaró férfi kispolgárisága.
Rank doktort szerettem is, nem is. Ha valaki a saját halálát is ilyen hivatalosan éli meg, az számomra furcsa. Az még inkább különös, hogy állítólagos legjobb barátai ügyet sem vetettek rá a névjegy otthagyása után. Mintha azonnal temették is volna.
Lindéné kavarta fel az állóvizet leginkább, azt hiszem. Ha ő nem tartja a tükröt Nóra elé életmódjával, akkor talán sosem fordul meg a fejében ez a cselekedet. Azért sem, mert nem lett volna hova mennie, hol segítséget kérnie az új életéhez. Tudom (?), hogy a levelet meg kellett találni, azt is, hogy az egész házasság hazugság volt, de mégis haragszom rá, amiért nem kérte meg Krogstadot, hogy tűntesse el. Ha már itt járunk: Krogstad teljességgel hiteltelen volt számomra. Pálfordulása is, fenyegetőzése is.

Sok kétségem ellenére is élveztem a drámát. Érdekes lett volna megtudni, hogyan érte el célját, elérte-e egyáltalán Nóra, hogy ne babafeleség, babaanya, hanem felnőtt nő váljon belőle.

(A képről: ahogy elolvastam a drámát egyből eszembe jutott, hogy Eszenyi Enikő tökéletes Nóra lenne. S láss csodát! Ő játssza a szerepet.)

Nem fogsz megmenteni, Torvald!