Tóth Krisztina: Porhó

Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat.

Tóth Krisztina: Síró ponyva

Hááááát... ez nem az volt, amire vártam. T. K. prózája alapból közelebb áll hozzám, de itt most kevés tetszetős verset találtam, mondhatni untam az olvasást.Rossz sem volt, olyan közepes. (Mondjuk az elég rossz, ha egy verseskötet közepes...)

Ne vidd el kérlek 

a függönyt, amit együtt, 

és vidd el, kérlek, 

az ágyat, amin együtt, 

de hagyd meg, kérlek, 

a képet, ahol együtt, 

– meg a létrát, mert nem érem fel 

ésszel, hogy most viszik 

az ágyat…

Tóth Krisztina: Őszi kabátlobogás

A prózája remek, miért ne ismerkedjem a verseivel is?

Ez a verseskötet sajnos arra a következtetésre juttatott, hogy maradok a novelláinál. Volt egy-két megcsillanása valaminek, amit szeretni is tudnék, de nekem most ez kevés volt. 

ÁLRUHÁBAN

Egy napon letépik álruhámat, 

és meglátják, hogy csont és bőr vagyok, 

fuldoklásomban olyan tehetetlen, 

mint a dézsába ejtett csillagok.

Megnézik sistergésemet, 

akkor majd lelepleződöm. 

„Honnan kerültél ide?” 

– lekérdezik rólam a bőröm,

s rájönnek hogy milyen az én váram, 

ez a csillagokból rakott égi, 

létrát hoznak, és a tetejét 

attól fogva mindenki eléri.

Talán már holnap lelepleznek, 

vagy a zuhanást még megcsodálják, 

hallgatják sistergésemet, 

s álruhám százfelé cibálják.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

Tóth Krisztinától korábban már olvastam a Pixelt és a Vonalkódot. Mindkettő nagyon tetszett, úgyhogy elhatároztam, ebbe a gyűjteménybe is belekezdek, amelyben ötven írást olvashattam tőle.

Egészében tekintve az előbbiek jobban tetszettek, ebben a gyűjteményben ugyanis az 50 írásból „csak” 18 ütött igazán, legalábbis az én mércém szerint. 

Nevezetesen:

Szólánc, Nagy vonalakban a női szexualitásról, Perpetuum mobile, Háztartási parajelenségek, Labdák és csillagok, McEnroe és a baldachin, Űrcica, A lélek, Szirénke, Talált levél, Mámor, A Mansuelo-ügy, Sors nyiss nekem tért, Vót, Visszapillantó, Verárjúfrom, Térkép, és végül a címadó Hazaviszlek, jó?

Ezek viszont nagyon jók, frappánsak, igényesek, találóak (sorolhatnám…) voltak.

Szeretem, ahogy Tóth Krisztina ír. Valóban hazavitt, magához, én pedig egy percig sem ellenkeztem…

Ha már tudunk hóekézni, hasilélegezni, biciklizni, vezetni, vékony palacsintát sütni, pillangózni, ütvefúrni, élvezettel szülni, szóval eligazodunk az élet dolgaiban, de egy alkalommal mégiscsak tétovázva megállunk a járdaszigeten, mert az említett tábla, ÉN, ÉN, ÉN, A FÉRFI, egyméteres körzetben még sincs leszúrva, akkor előbb-utóbb, higgyük el, megjelenik a sarkon az a férfi. Autóval jön, az autó nagy, lehetőleg piros, ő pedig ott ül benne. Végigmér bennünket és kiszól: – Rám vársz, cica? Ilyenkor nézzünk jól a spermium szeme közé, mélyen, egészeg az agyáig, és lassan, magabiztosan feleljünk: – Nem. A menopauzámra.