2012. június 29., péntek

Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni

Ezt most nehéz értékelni, mert iszonyú vegyes. Voltak benne frappáns versikék, de olyanok is, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Néhány verse pedig annyira belterjes, személyes, hogy ebből adódóan nem tudtam bevonódni. Szeretem, ha egy költő (vagy író) olyan húrokat pendít meg, amik számomra is ismerősen csengenek, közben mégis tud újat mutatni. Nos, Nádasdyval nincs sok közös bennünk, de ez talán (biztosan?) az én hiányosságaimmal magyarázható. 


Ütősebb lesz, ha tág a bánatod: 
nincsen miniatűr tragédia.
*
Nekem még sose szerették el senkimet, 
csak úgy elhagytak, mint a menetoszlop.
*
nincs utolsó fél méter büntetlenül, 
mindig túllépés a végigmenés



2012. június 27., szerda

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A revizor


Sablon. Akár egy klasszicista dráma, vagy a commedia dell' arte: szerepkörök, papírból kivágott alakok. 



Kiszámítható történet: mindenki azt hiszi valakiről, hogy ő valaki más, ebből adódnak a komikus félreértések. Moliére-nek mégis jobban ment a dolog. 
Nekem ez elég kevés volt, sokkal jobbakat olvastam már Gogoltól. Összességében csalódás. A társadalomkritika ügyes… lenne, de már annnnnnnyian megírták…!

ANNA ANDREJEVNA 
No lássuk, mit ír az uram. (Olvassa) "Édes szívem, sietek tudatni veled, hogy már-már kétségbeejtő helyzetben az Úr különös kegyelme folytán két külön kovászosuborka, egy kis adag kaviár egy rubel huszonöt kopejka… (Megáll) Egy kukkot se értek! Mit keres itt az uborka meg a kaviár?
DOBCSINSZKIJ 
Ja persze, nem volt kéznél tiszta papír, és Anton Antonovics hamarjában egy számlára írta…

Petri György: Körülírt zuhanás

Van benne valami zseniálisan jó, ahogy megtalálja a szavakat, és ahogy nem fél kimondani őket. Mintha vakon, vagy inkább belső látással tapogatózna egy zsákban. Leír mindent, amit kitapint, és végül, ha megtalálja, amiért a zsákba nyúlt, két szóval úgy pofoncsapja az olvasót, hogy annak belerezonál még a gerincoszlopa is. Félelmetes. Árad a csatornabűz a verseiből, mert ő a szennyből is előtúrja a költészetet: és ez Petri igazi értéke számomra.

Íme néhány kedvenc a kötetből:

Mint levetett

Mint levetett cipő szaga,
bepácol az éjszaka.
Viszketőn belepnek a vétkek
– alvó arcát a zsírréteg.
Bűneid körülvesznek,
hirtelen öreggé tesznek.
Nem tetszenél most a kedvesnek,
kinek szeme, öle nedves lett,
ha rád nézett – úgy szeretett.
Nem tetszenél Istennek,
ki előtt meg kell jelenned
egyszer (mint lehúzott vécé,
zúg majd a Dies irae),
tisztán, mint egy kitörölt segg.

*


A sertés énekeiből 

1
Dohogva, mint a gép, zabálok.
Reggel van, dél van, este van.
Emésztek bambán, komoran,
langy lében lankadok nyakig.
Tócsám vizében napszilánkok
rozsdásodnak alkonyatig.

2
Csak vakargassátok nyakam.
Én nem leszek kolbász, se hurka.
– Saját belembe töltsenek?
Minden sertés átkozza meg
atyját, ki e világra kúrta.
(Reggel van, dél van, este van.
Már nem hagyom el mocskos ólam,
belé hízok jó szorosan,
csak bőrömmel rohad le rólam.)

*


Randevú előtt

(Árnyéka sajnos szebb, mint ő maga)
egy fűcsomón kifente a cipőjét,
és hogy felderüljön a szájaíze,
a tócsán hunyorgó Napba köpött.
Tikkelő szemhéjait megfékezni
elropogtatott kézből két tablettát.
Állt a megállóban. A többi már az
élőáruforgalom ügyköre. Találkakész.

*


A megváltás hátulütői

Isten éjjel ágyam szélére ül,
a szakállszőröket egyenként kicsavarozza
államból és (mindig három ångstrőmmel)
hosszabbakat csavar be a helyükre.
A használtakat egy Nivea-krémes dobozba rakja,
aztán szublimál.
Ez hetek óta így megy. Minden éjjel
settenkedik az államon.
Felébredek, hogy szúr. Káromkodni
készülök, de szavam elébe vág:
Ez a végleges méret.
– Jól beszorítom.
Szakállam mint megdühödött kefe
sikálja a fekete levegőt:
Szórakozunk?
Mi lett volna, ezzel a fáradsággal,
mindjárt ezt belerakni? Nem riaszt fel folyton,
s maga se végeskedik ennyiszer ebben a
lukban, ahol még én is alig férek.
Mond valamit – mormogta szórakozottan,
s a szőröket
visszaszórta a Niveás dobozba –
ha akarja: leszerelem az egészet. Én megértem.
De hát – ne legyenek illúziói:
a fogakat is,
meg a fákat
minden éjjel, ugyanígy…






2012. június 26., kedd

Örkény István: Macskajáték

Ez az Örkény, ez egy csoda. Még jó, hogy megrendeltem az összes drámáját bookline-ról. Lesz mit olvasni a nyáron.



Azt hittem, csak a Tótékat meg az egyperceseket találta el ilyen jól, de nem. A Macskajátéknál jobbat már régóta nem olvastam. Mosolyt csalt az arcomra, és közben elgondolkodtatott. Ebben rejlik Örkény nagyszerűsége, a nevettetés és megríkatás mesteri összhangjában.

Orbánnét amennyire nem szerettem eleinte, annyira gyorsan sikerült közel férkőznie a szívemhez. Paula hatására újra élni kezd, csak sajnos úgy, mintha negyven évvel fiatalabb lenne. Egérke egy tündér, nincsenek is rá szavak. Ilus és Józsi semlegesek voltak számomra, épp úgy, ahogy Orbánnéval szemben is. Újabb ügyes fogás: az olvasó egy idő után, szinte észrevétlenül kezd Orbánnéval azonosulni a nézőpontok tekintetében. Már úgy látja Paulát, Viktort, Ádikát, Gizát, ahogyan Orbánné indulatai láttatják őket. 
Remek a befejezés is, hogy a szép Szkalla lányok visszatérnek oda, ahonnan el sem kellett volna menniük. Tökéletes. És ilyet utoljára talán a Lolitára mondtam.


Alsónadrágra vetkezetten feküdt a pamlagon, és egy parányi ventillátorral hűtőzködött. Már rég nem láttam levetkőzve. Azóta még jobban meghízott. Meg se próbálok objektív lenni, mert akkor azt kellene mondanom, hogy úgy feküdt ott, mint egy nagyobb méretű hússzállítmány. De én olyannak láttam, mint egy görög istent! És bennem egyszerre úgy megfájdult minden, hogy alig bírtam a sírást visszatartani.

2012. június 25., hétfő

Samuel Beckett: Godot-ra várva

Jövő tanévben kötelező olvasmány ez az abszurd dráma, és mivel rövid, gondoltam hamar végzek vele. Nem akarom elkövetni a tavalyi hibát, nevezetesen azt, hogy mindent augusztus utolsó hetére hagyok.



Érdekes volt. Az eleje nehézkes a rengeteg közbeszúrt, szereplőkre vonatkozó utasítás miatt, de ezen szerencsére hamar sikerült túltenni magam. Rémisztő, hogy a Estragon és Vladimir tevékenysége és semmittevése mennyire leképezi egész életünket. Egymás meg nem értését, azt, hogy a fontos kérdéseinket ritkán és késve válaszolják meg, a halál, az öngyilkosság gondolatát, az erkölcs kérdéseit, hogy folyton csak várunk, és megy az idő...
Mesteri a szerkesztés, az apró elemek ügyes elrendezése is. Lucky neve, a nomen est omen groteszk megcsúfolása... Pozzo személye... a hírhozó kisfiú alakja... minden, minden a helyén volt. 


Mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk.




2012. június 23., szombat

Boris Vian: Tajtékos napok


A cím alapján egészen mást vártam. Az első hatvan oldal olyan volt, mintha Parti Nagy Lajost olvasnék, és kifejezetten élveztem is. Aztán az esküvő leírásánál nagyon elfáradtam. Innentől lett zavaros számomra az egész. Már nem volt olyan gördülékeny, mint az elején, de izgalmasabb sem nagyon. 


Mivel a fülszöveg tragédiát ígért, kíváncsian vártam, hogy tud Vian annyi értéket összeszedni a még hátralevő oldalakon, hogy tényleg veszteségnek érezzem bármely szereplő halálát. Jött egy dögunalmas periódus, amin napok alatt tudtam csak átvergődni. Sokat kínlódtam vele, pláne, hogy az egész könyv csak 162 oldal, de az utolsó húsz-huszonöt oldalért megérte. Sajátosan groteszk, de nagyon jó ötlet volt például, hogy a puskákat ágyásokban „növesztették”, és kizárólag emberi test hője hatására növekedtek. Találó volt az egyház bemutatása, főleg az esküvő és temetés kontrasztjának fényében. 
Tulajdonképpen minden szereplő rögeszmés, csak más tekintetben. Legfeltűnőbben ez Chicknél jelenik meg. Chloé untatott, Nikolas semleges volt, Colinnel szimpatizáltam főként a koktélkészítő kis találmánya miatt. A kedvencem Alise volt, aki a regény végére margaritai magasságokba emelkedett azzal, ahogyan próbálta megtorolni a szerelmét megőrjítő Partre-vadászatot könyvárusokon, és magán az írón. 
Nagyon merészek a képek, a szoba összezsugorodása, Chloé betegsége, és minden olyan magától értetődő, hogy fel sem tűnik, milyen feje tetejére állított világban járunk.

Vajon ez a mi világunk? Nos, meglehet.

Az emberek nem változnak meg. A dolgok változnak.

2012. június 9., szombat

Petri György: Amíg lehet

Újabb verseskötet. Eddig számomra ismeretlen (csak névről ismert) költőről van szó. Nem egyértelmű: valahol tetszik, de van bennem valami rossz érzés... Az biztos, hogy a "Mari-dologról" még szívesen olvasnék. Bizonyára fogok is. Mindenesetre voltak izgalmas részei, ezeket szeretném megosztani. Ismételten beszéljenek a versek!


Sláger

A nagy mű immár végképp elmarad,
elhasználódtam ennyi év alatt.
Kíméletlenül használtam magam,
és most látom, hogy milyen hasztalan.

Mert hiába a sok energia,
ha alacsony a gép hatásfoka.
És késő van már: ötven év felett
változni, változtatni nem lehet.

Lamentálni vagy dühöngeni kár,
a megvénülés sivataga vár,
ráncosodik a bőr, kihull a fog,
kicsit még élek, aztán meghalok.

*


A verkli egész jól

a házasság az
adok-kapok elv
éppen hogy egyensúlya
– úgy érzem többet adok
igyekszem többet kapni
ugyanígy van
evvel a másik is
ekképpen a verkli
egész jól elműködik
ha nyugodtan és
egyenletesen tekerjük
altató esti csók aztán
álomtalan álom
(az édes muzsikát
tároló lyukszalag
persze rongyosodik:
a lyukhézagok is
lassan lyukká lesznek)
de azért hullik
elnéző kezekből
sok fényes apró
az erkölcsi kalapba

*


Így kezdődött

Micsoda képtelenségnek tűnhetett
ez a kései vad fellángolás,
a gebe nő s a szakállas öreg.
Botrány, sok szóbeszéd, s az a földúlt lakás,

mit földúlt!? Szétvert bútorok, bezúzott
tükrök. Így „reagálta le” Maya
a történteket. Fel is pofozott
engem s Marit. A dráma robaja

messze hangzott, pletykás kis elitünk
nem tűrte, hogy annyira elütünk
a szokványtól: diszkrét félrebaszás helyett

elkezdünk élni egy új életet
negyvenhat évesen. Ez felelőtlen hóbort.
Álstabilitásuknak ez provokáció volt.


Virginia Woolf: Orlando

Többen is ajánlották már nekem ezt a könyvet. Olvastam róla hideget-meleget, többféle elemzést, aztán végül eldöntöttem, hogy belevágok.


Az elején szokatlan volt az írónő stílusa, valahogy döcögött a történet is. Orlando személye sem érdekelt túlságosan. Ez az állapot úgy harminc oldalon át tartott, azután viszont szép lassan kezdtem megszokni az újfajta  nézőpontot, a viszonylagosságot, a felcserélhetőséget, mindent, ami hozzátartozik ehhez a műhöz. A végére már olyan volt, mintha nem is olvasnék, hanem V. W. mesélne nekem. Helyenként zavaros volt, néhol kicsit dagályos, de mindez a Korszellem bemutatását szolgálta. Külön szerettem V. W-t az irónia miatt. Biztos akadtak/akadnak, akik felhúzott szemöldökkel olvasták/olvassák.



A szerelemnek ugyanis, amelyhez ismét visszatérünk, két arca van: egy fekete s egy fehér; két teste: egy sima és egy szőrös. Két keze van, két lába, két farka, minden tagja kettős, s egyik teljes ellentéte a másiknak.