Kiss Judit Ágnes: Koncentrikus korok

Végigcsinálni, 

abbahagyni 

egyformán retteg az ember, 

minden, mi egyszer 

elkezdődött, 

veszélyes, halálos fegyver.

Kiss Judit Ágnes lírája olyan közel áll hozzám, mint Szabó Magda prózája. (SzM lírája is csodás, csak ez most más téma.) Legutóbb a legeslegelső verseskötete, az Irgalmasvérnő került a kezembe, és az némileg csalódást okozott. A Koncentrikus korok újra meghozta a KJÁ-élményt. Sok verset ismertem már belőle, ezeket jó volt látni, újraolvasni. Néhányat szinte fejből tudtam már, annyiszor elővettem olyan helyzetekben, amikor segíteni tudott rajtam. Jó, hogy megvan nekem ez a kötet is, bármikor levehetem a polcról. 

Kiss Judit Ágnesről olvasok, de csak részben, csak látszólag. Magamról olvasok, a Nőről olvasok, magamat látom pongyolában és régi szeretők emlékén merengve (pedig nincsenek régi szeretőim). A Nőiség évezredekkel ezelőtt kódolt üzenetei ezek a versek, ott vannak mindannyiunkban. KJÁ mesteri módon tudja felszínre hozni őket.

Ayhan Gökhan: Fotelapa

Önmagamig mentem, nem tovább. 

Vers volt sok. Még több árvaság. 

/Addig a pontig el (részlet)/

Ez a két sor elég is lenne értékelésnek. Sőt, az első mondatban az is benne van, amiért szerettem ezt a kötetkét, és az is, amiért nem. Önmagamig mentem: piros pont. De… nem tovább. Kérdés: mehet-e egy költő tovább? Szerintem minimum meg kell próbálnia. Ayhan Gökhan próbálkozott, de nem tudott átlépni egy falat. Vagy ha úgy tetszik: nem tud felállni a fotelapa-apafotelből. Rengeteg a feldolgozatlan gyász és értetlenség. Én nem ismerem a költőt, de mintha ennyi oldal után sem tudta volna kidolgozni magából a történteket. Ez nem is meglepő, egy apa eltűnése és egy anya halála rengeteg kérdőjelet hagy(hat) maga után. Pszichológus sem vagyok, de nem éreztem, hogy A. G. kitárja a lelkét. Virtuózkodott – ez helyenként jól sikerült, másutt nem –, de valami végig zárva maradt benne. 

Illyés Gyula összegyűjtött versei

Kíváncsiságból kezdtem bele Illyés összegyűjtött verseibe, és ami érdekelt, arra meg is kaptam a választ: Illyés közepesen jó költő volt, többségében átlagosan jó versekkel, és közöttük néhány kiemelkedően jóval. Nem volt nagy élmény, de megérte elolvasni. Ért egy-egy meglepetés is. Prózában határozottan erősebb.

Nélküled, mint az olló egy fele 

– van árvább ennél? 

Suta a sorsom: hogy vágjak vele? 

Mit kezdenék, ha nem szeretnél?

Nélküled (részlet)

Örkény István: Drámák I-III.

SÖTÉT GALAMB

A Sötét galamb arról szól, hogyan próbál meg egy Glória nevű apáca beleszokni a világi életbe, mikor rendjét feloszlatják. Hogy birkózik meg a nehézségekkel Ilonaként, milyen viszony fűzi a férfiakhoz, úgy mint Gusztihoz, Rimanóczihoz, vagy Csimmához. 

Megismerkedik a bűnökkel, és megtanul mérlegelni, elfogadni. Ami igazán tetszett a jellemében, hogy nem ítélkezett és nem szentségelt, ha valami olyat tapasztalt, ami szerinte nem helyes. 

Érdekes, ahogy Örkény elvágja a történet fonalát: nem tudjuk, mi lesz Ilonával, vajon alkalmas-e egy férfi-női kapcsolatban egyenrangú partner lenni, a közelség minden formáját kiélvezni. Talán naiv vagyok, de azt sem tudom teljesen megítélni, hogy mi történt Rimanóczi és Ilona között. Testi kapcsolatra gondolok…

Akármilyen érdekes Ilona, nekem mégsem ő volt a kedvencem. Lujzi nyerte el a tetszésemet leginkább. Trenkához fűződő kapcsolata, az a mód, ahogy értelmezi az emberi kapcsolatokat, hogy mindig segítségre készen áll, jólelkű és kedélyes. Lujzi volt a tejszínhab a Sötét galamb tortáján. :)

Ne feledjük, hogy Örkényről van szó, elmaradhatatlanok a kacagtató epizódok. Kedvencem volt az üvegezés, Csimma lánykérése és a Pulcheria lakásán zajló találkozó a régi nővérek között.

Érdekes az „átöltözés” kérdése is. Mégis csak a ruha teszi az embert…? Különös, hogy mennyire más viselkedésformák társulnak más öltözékekhez, a társadalmi meghatározottság, egyfajta belévetettség…. 

Ezt már csak bonyolítani tudom, de aki olvasta, az érti. 

És csak ajánlani tudom, hogy olvassa, aki meg tudja szerezni. Szórakoztató és elgondolkodtató egyben.

TÓTÉK

A klasszikus. Annyi oldalról megközelítették már, szana-széjjel elemezték, én nem akarom folytatni a sort. Az OKTV-nek köszönhetően először az jut eszembe, ha hallom a mű címét, hogy intrika dramaturgia meg inautentikus hasonlatok. De egyből ezek után jön az, hogy embertelenség és áldozatvállalás .

MACSKAJÁTÉK

A kedvenc Örkény-drámám. Orbánnével abszolút tudok azonosulni, és bár a nevettetés (is) volt a cél ezzel a darabbal, engem inkább megrázott, elgondolkodtatott, elszomorított. Megnéztem a Mácsai Pál-féle 2012-es előadást a darabból, Orbánné szerepében Pogány Judittal, tökéletes. Nagyon jól játszott Egérke, aki a második kedvenc karakterem, Viktort viszont egészen más karakternek képzeltem. Paula kellően bicskanyitogató, Orbánné lánya és veje jól el lettek találva, kifejezik azt, amit szerintem Örkény is vágyott kimondani: hogy milyen kommunikációs nehézségek adódnak a különböző korú emberek között, a kapcsolattartás csődjét, az embernek saját szüleitől való elidegenedését, sőt: saját nyelvétől való elidegenedését. Nézni is, olvasni is jó volt, tudtam rajta nevetni is, sírni is (Orbánné eltépett levelén inkább az utóbbit).

VORONYEZS

Örkény első drámája, és ez meglátszik rajta. Nem volt olyan rossz, mint amilyennek beharangozták azok, akik már olvasták, de kiemelkedő sem. A jellemekben már megmutatkozik a groteszk világszemlélet, problémát szerintem csak a motiváltság (teljes) hiánya okozott. Érdekes szereplők, de kidolgozatlan jellemek, váratlan, indokolatlan, logikátlan fordulatok, amelyek nem írhatóak a groteszk számlájára. Ez a dráma volt Örkény tanulópénze, és a későbbi műveit olvasva egyértelműen mondhatom: megérte.

PISTI A VÉRZIVATARBAN

Egy olvasás nem elég. Kettő után kapizsgálni kezdtem. Harmadjára már volt, amit el tudtam helyezni magamban, de még mindig kavarodás az egész. Bécsy Tamással egyetértve rokonítom ezt a drámát a Tragédiával , itt Pisti Ádám, a Szőke Lány pedig Éva. Groteszk körmenet a 20. században, ami maga a halmozott képtelenségek és borzalmak időszaka. Még szerencse, hogy Rizi tudja: Pisti mindig újjá fog születni, mert a világban van egy pistinyi űr, amit valakinek be kell tölteni .

A HOLTAK HALLGATÁSA

Nem olvastam korábban dokumentumdrámát, ez volt első. Azt szerettem benne, amit Örkényben általában: a történelmet személyessé teszi, a távolit közelre hozza. A dokumentum fogalmát is szabadon kezeli: nem csupán jegyzőkönyvek, levéltári adatok, hanem személyes élmények, történetek is segítik a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájának feldolgozását, megértését.

FORGATÓKÖNYV

A kilencedik Örkény drámám. Az író legutolsó műve, amit már a kórházban fejezett be. Korona az életművön (ha nem is a legjobb írása), ötvözi a korábbi drámák hangját és témáit valami újjal, keserűen újjal. Itt is van bohóctréfa, de valahogy nem fűlik rá az ember foga, hogy nevessen. Az alaptéma ismert az 1949 című egypercesből is: a koncepciós perek világa.

1949 

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték. 

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.

Örkény mintha „újraforgatná” a Rajk-pert, próbálja felfogni a felfoghatatlant, értelmezni az értelmezhetetlent: hogyan őrölhet fel valakit egy olyan állat (a párt) fogazata, akit saját maga etetett. Arra is keresi a választ, hogyan működik a lelkiismeret, miért vallja magát bűnösnek valaki akkor, ha nem az. Az a világ, amelyről Örkény ír, olyannyira elrugaszkodott a realitástól, hogy egyértelmű válaszokat semmire sem adhat. Mindig az a kérdés, ki melyik oldalán áll az asztalnak. Bíró-e, vagy vádlott. És ez olyan esetleges, hogy az ember igazán nem lehet biztos semmiben. Abban sem, hogy melyik évet írjuk, nemhogy olyan elemi dolgokban, mint hogy ki a barát, és ki az abszolút ellenség. Van-e egyáltalán ilyen? 

A Forgatókönyv – nekem – a viszonylagosságról szól, vagy inkább a viszonyítási pontok megszűnéséről. Sír belőle a keserűség, és valahogy nincs feloldás, pillanatnyi sem. A tréfák inkább borzasztanak, mint nevettetnek. Nem, ez nem a Tóték világa, nem is a Pistié. Valósabb és kegyetlenebb. Nem tudom, milyenek lehettek Örkény István utolsó hetei, de hogy borzalmas emlékek kísértették, abban szinte biztos vagyok.

VÉRROKONOK

Érdekes volt, bár többet vártam tőle. A szenvedélyek vígjátéka. Nálam nem „jött be” annyira, amit Örkény tervezett: azaz hogy az emberek majd a vasúttal azonosítják/cserélik ki saját szenvedélyüket, egy számukra fontos ügyet. De talán csak én voltam figyelmetlen, vagy nem voltam alkalmas a befogadásra. Bevallom, kicsit untam is olvasni. Elemezni viszont jó volt. Észrevettem, hogy azokat a műveket sokkal könnyebben tudom elemezni, amelyekhez nem fűznek érzelmi szálak. Nos, a Vérronok nem Julcsáról és Marcsáról szól, hanem embertípusokról. Alaptípusokról. Van ősanya (Mimi), mellőzött öregasszony (Spiné), fiatalember, aki tud, de nem tesz (Péter), idős ember, aki tenne, de nem tud (Pál), lázadó-indentitáskereső (Judit). A címben is megjelenik, hogy erős összekötő erő tartja a szereplőket együtt: a vér. A vasutasvér, méghozzá, melyet ők mindennél fontosabbnak tartanak. Maga a vasút is egyfajta kötöttség: sínek, determinált közeg, ÁM kisiklathatóság. Ilyen szemmel nézve érdekes volt.

KULCSKERESŐK

Ez is ilyen kabarészerű, csak hosszabb írás. Jobban tetszett, mint a Vérrokonok. A komédia szerkesztési elvét követi (krízis – a válság elmélyül – feloldás) (Szirák P.). A szöveg kiutal a metaforikus értelmek irányába, bár ezt egy olyan „mezei” szöveghez ragadt olvasó, mint én, eleinte talán nem veszi észre. Pedig ott van már a címben: kulcs. Kijutás, bezárás lehetősége, kint-bent, zár-nyit. Fordul a kulcs, hopp egy csavar a történetben. Egy dolog nyitjának meg nem találása, kulcs egy ember megértéséhez, stb. Kicsit már erőltetett is lehet. 

Alkat és vágy feszültsége, tud és akar ütközik. Bolyongó, mint az intrika-dramaturgia mozgatója. 

Hasonlít a társalgási vígjátékhoz (nekem eszembe jutott olvasás közben A kopasz énekesnő is). Szirák P.: „tájékozódóképességétől megfosztott társadalom pszichotikus kiútkeresésének, önszuggerálásának példaértéke”. Befejezem, mielőtt még jobban belelendülök…

DRÁMÁK 3. KÖTET: filmforgatókönyvek, újraírások, vegyes mindenféleség

BABIK

Bacsó Péter: Örkény és a Babik-mozgalom (részletek)

Úgy körülbelül ötvennégy körül, mikor elménk már lassan világosodni kezdett, egyszer felhív Örkény: nem volna-e kedvem betársulni egy filmötlet kibontásához. (…) Elmondta az ötletet, én azonnal lángra gyúltam, és ettől kezdve szinte naponta találkoztunk (…)és építgettük az első magyar szocialista filmszatíra cselekményét. 

Ez volt a Babik. Gogoli ihletésű ötlet: két vacak kis bércsaló az Első Magyar Álkulcsgyárból kitalál egy harmadik munkást: Babikot, akinek fizetésével kiegészítik szerény havi jövedelmüket. A trükk szuperál, egyre inkább vérszemet, kapnak. Babik egyre többet termel, egyre magasabb százalékot produkál(…), csodálatos karriert csinál, a két bércsaló megrettenve a rajtuk túlcsapó Babik-lavinától, a kisebbik rosszat akarja választani és megvallani az igazságot. De a mozgalom, amelyet a voluntarizmus, az emberek manipulálásának atomenergiája táplál, már megállíthatatlan. 

(teljes szöveg: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=8083)

Forgatókönyvet sem olvastam még (mint kiderült, ez a Babik nem az a Babik amit én olvastam, ez a kiadás befejezetlen kisregényt jelöli, na de tartalmi különbség nem sok lehet…), most ez is megvolt. Nekem kicsit sok, előjött újra, amit az irodalomtörténészek annyira kihangsúlyoznak, ha Örkényről van szó: a bohóctréfa elviszi a történetet. Zsúfolt volt egy kicsit, de szórakoztató. Sajnálom, hogy nincs belőle film, bár azt is csak egy bizonyos korosztály tudná még érteni/értékelni igazán.

A HANÁKNÉ-ÜGY (televíziójáték)

Ez valami fergeteges volt! Elolvastam, és meg is néztem a tévéjátékot. Remek színészek játszottak benne, Hanáknét pl. Gobbi Hilda alakította, szerintem tökéletesen. Hamisíthatatlan Örkény munka, nevetés, és közben a keserűség, hogy tényleg, mi lesz ezzel a Hanákné-üggyel… ahogy a film végén Bakonyai eldobja a botot, úgy dobja a korabeli Magyarország felé a kérdést Örkény: tessék megoldani. Rövid volt, szórakoztató és élvezetes.

A BORÉK

Rövid, kabaréjelenet-szerű. Az irodalmi értéke – számomra – nem közelíti meg a többi Örkény-írásét. Egy Önök kértékben tökéletes műsorelem lenne. :) 

(Azért mégsem olyan komolytalan a dolog, ha belegondolunk, hogy nem messzire a fronttól történik ez a nevetséges „hajsza”, a háború utolsó napjaiban, Budán.) 

+ Ha nem is a legnagyobb Örkény-élményem ez a rövidke írás, a hozzá tartozó szakirodalom nagyon poénos érdekes. Szirák Péter könyvéből jegyzeteltem ki: 

a borék a herezacskó egy ritkán használt neve, a boréktartó így a herezacskó tárolására alkalmas készséget jelöl :D

José Saramago: Káin

Senki sem teljesen azonos önmagával, te káin, ábel is vagy (…)

Saramago belenyúlt a „tutiba”. Majd' az összes olyan bibliai történetet csokorba gyűjtötte, ami bennem is kételyt ébreszt, felkavar, elgondolkodtat, élen Ábrahám és Izsák történetével, meg Jóbbal. A válaszokat most sem tudom, de érdekes volt meghallgatni egy újabb nézőpontot amivel sajnos nehezen tudnék vitatkozni. 

A regény nagyon olvastatta magát, Saramago jól ír(t), jól használja az eszköztárát, ismeri az iróniát és a gúnyt. Volt, hogy túlzásba esett, és én őszintén szólva a nevek kisbetűvel írását sem tartom indokoltnak. Az áradó mondatokkal nem volt gondom, szerintem azok (is) sodortak végig ezen a 160 oldalon. Ötletes témaválasztás, történetszövés, érdekes, Bibliából kölcsönzött alakok: összességében pozitív a mérleg, és kíváncsivá tett a többi műve iránt is.

Bécsy Tamás: „E kor nekünk szülőnk és megölőnk”

Helyenként vannak érdekes felvetései de választ alig ad. Bennem nem tisztázódott, hogy akkor mi is akar ez lenni: szakirodalom vagy tanmese? A kettő ötvözése kicsit butusra sikerült. Jobban örültem volna több elemzésnek, és kevesebb változtasd meg éltedetnek, meg bizony-bizony, nem szabad hazudni, mert akkor valaki meghalnak. 

A Pisti elemzésénél mindenesetre Bécsy elég cuki volt (ha szabad ilyet írni…). Látszott, hogy szenvedélyesen szereti ezt a drámát (Emberiségkölteményt? Ezen megy a vita irodalomtörténészéknél…), és lelkesebb volt az elemzésben, mint a többi mű esetében. A Vérrokonok pl. eléggé lelombozhatta, a Kulcskeresők sem lehetett a kedvence (konkrétan kijelentette, hogy ez nem is dráma! :D). 

A besorolásai (középpontos, kétszintes dráma) is elég érdekesek, sokszor nem tartottam őket érvekkel megfelelően alátámasztottnak.

Kertész Imre: Sorstalanság

(…) itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne.

Rég olvastam el hasonló hosszúságú regényt ennyi idő alatt. Tartottam tőle, a legtöbb ismerősöm nem is szereti Kertész Imrét, de minden aggodalmam felesleges volt, olvastatta magát. Érdekelt a történet, szinte filmként láttam magam előtt (a könyvből készült filmet nem láttam!) a főszereplő utazásait, a vele megtörténő dolgokat. Az értékelésem kezdetéül választott idézet mutatja a történet – számomra – legjellemzőbb vonását: a főhős (?) „megtörténik velem, de csak mint tárggyal”-élményét, ami elidegenít és megrettent egyben. Vártam valami áttörést, nem tudtam letenni a könyvet, éjszaka a kollégiumi szobában paplan alatt, mobiltelefon fényénél olvastam, hogy hátha, majd a következő oldalon… és nem volt feloldozás. Miután kijutottak a koncentrációs táborból, na, majd akkor. És nem. Nem lehet kilépni ebből a lehúzó, mocsárszerű állapotból, a sorstalanságéból. Nyomasztó volt, a történet berántott engem is a regényvilágba – ami sajnos ez esetben nem csak a regényben létezett – és vitt magával. 

Öt csillag lenne, ha az a fura, számomra zavaró mondatszerkezet nem hálózta volna át az egész művet. A rengeteg mondatvégi természetesen és társai egyenesen idegesítettek. Persze már olvasás közben is, és a regény végén pedig a magyarázat által még inkább értettem a szerepét, mégis soknak és erőltetettnek találtam. Nálam nem újraolvasós kategória, sőt, azt hiszem – ha illetékes lennék – Nobel – díjat sem kapna tőlem, de elismerem, hogy (ezt a mondatszerkezetet leszámítva) jól megírt, lélektanilag és történelmi szempontból egyaránt érdekes regény.

P. Müller Péter: A groteszk dramaturgiája

Ez valami zseniális volt. Még sosem olvastam ilyen élvezetes tanulmányt. Le a kalappal P Müller Péter előtt, aki nem akarta minden áron bonyolult és érthetetlen módon kifejezni magát. A szaknyelv használata közben is igyekezett magyarázni, „tiszta” maradni. Rövid volt, és lényegretörő. Nem fellengzős, nem gondolja azt, hogy csak az ő igaza létezik. 

Szerettem azt is, ahogy végigvezette az olvasót a gondolatmenetén, kicsit úgy érezhettem, mintha én jönnék rá egy-egy dramaturgiai kérdésre. Ez sikerélményt adott ahelyett a kudarc helyett, amit sokszor szakirodalommal kapcsolatban tapasztalok: a meg nem értés zavaró élményét. 

Szinte végig harmonikus volt a szerzőhöz fűződő viszonyom, mintha együtt gondolkodtunk volna, és ez nagyon jó volt. Nem adhatok rá mást, mint öt csillagot, ami mind a szakmai alaposságot, mind az emberi tényezőket dicséri.