Virginia Woolf: Saját szoba

Ahhoz, hogy egy nő írhasson (ahhoz, hogy bárki írhasson) feltétlenül szüksége van egy saját szobára. Ahhoz, hogy egy nő írhasson, szüksége lehet arra is, hogy Virginia Woolftól olvasson. 

Nem mondanám, hogy nehezen olvasható, de türelem kell hozzá, és higgadtság. Nem hosszú írás, de hosszú folyamat, és magunkban is meg kell születnie a gondolatnak, amely magvát az írónő csak elhinti. Vagy nem is ő hinti el, hanem azok az írok, akikről beszél. Egy könyv élettartamát, hatóidejét nem lehet pontosan megadni előre, de írni kell úgy is, hogy nem tudjuk a holnapnak, vagy a következő századoknak is szól-e majd a szöveg. Ilyeneket kell írni, ilyeneket kell olvasni: ilyen időtlen gyönyörűségeket. Nem indulatból ír, hanem szikrázó bölcsességgel és pontossággal. Követni való, és utolérhetetlen. Tényleg, csak a legnagyobb szavakkal lehet...

Éljen a nő, éljen a saját szoba, éljen Virginia! És persze: a nőirodalom.

Az elmúlt évszázadok során át a nők olyan tükörként szolgáltak, melyben megvolt az a varázslatos és gyönyörűséges képesség, hogy a férfi alakját kétszeres életnagyságban verje vissza. (…) A tükörbeli látomány tehát felette fontos (..). Vedd el tőle, és a férfi meghal, mint a kábítószer-élvező, ha megvonják tőle a kokaint.

Sárközi Mátyás: Párban magányban

Ügyes írás. Közelebb hozta Babitsot, Tanner Ilonát pedig még érdekesebbé tette számomra. Meg úgy általában azokat a költőket, akik köré kész mitológia épült. Izgalmas, de sosem közönséges, vagy bulváros. Szerethető.

érdekesség még itt

Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó

Az alapötlet (regényt írni az olvasó bevonásával) öt nagy csillag. A megvalósítással voltak problémáim. Azaz inkább magukkal a történetekkel. Az Olvasó és Olvasónő jobban érdekeltek, mint a közbevetett kis sztorik. Nagy volt a kísértés, hogy néhányat csak átlapozzak, de végül ellenálltam. A mű végén túl gyorsan futottak össze a szálak, sűrűnek tűnt, és kapkodónak, azonban még így is szórakoztatott és lekötött Calvino regényes játéka, játékos regénye.

Lemondani a dolgokról könnyebb, mint hinné az ember: csak el kell kezdeni. Ha egyszer sikerült lemondanod valamiről, amit fontosnak tartottál, rájössz, hogy valami másnak a hiányát is könnyűszerrel elviseled, aztán még sok minden egyébnek.

Daniel Glattauer: A hetedik hullám

A Gyógyír északi szélre folytatása

Nem tudok párhuzamosan érezni. Lineárisan érzek. És lineárisan szeretek. Egyiket a másik után. De mindig csak egyet.

Kicsit gyengén indult, és megijesztett: most szépen elszúrom magamnak a Gyógyír északi szélre különleges hangulatát, amit már régen tapasztaltam egy könyv olvasása közben. Attól is tartottam, hogy ha Emmi és Leo találkoznak végre egymással, megszűnik a varázs. Nem is az ő számukra, hanem számomra. De ez sem következett be.

Ha a szöveg felett lebegünk, akkor talán közhelygyűjteménynek látszik az egész. Ha sosem voltunk még totálisan elveszve a saját életünkben, akkor talán feleslegesen túllihegett, rétestésztaként nyújtott történetként aposztrofáljuk ezt a könyvet.
Még az én fejemben is megfordult néha, hogy mennyire élettelen ez az egész. Ott ül két ember, ki-ki a maga számítógépe előtt, egymástól nem olyan távol, hogy az gátolhatná őket a találkozásban, és lamentálnak. Körbejárják a másik minden szavát, találgatják, hogy mi miért
van, és nem veszik észre az adódó, a tiszta megoldási lehetőségeket…

Várjunk csak…! Hm, ez egész életszerűen hangzik, nem?

Mit csinálunk mi – mit csinálok én? Ezer mellékutcába betévedünk – betévedek , mielőtt felfognánk – felfognám, hogy az egyenes út a legrövidebb és legésszerűbb. Áltatjuk magunkat – áltatom magamat, hogy majd valami fensőbb hatalom dönt a dolgunkban – a dolgomban, és nekünk – nekem csak várnunk – várnom kell a végkifejletre.

Örülök, hogy elolvastam. Örülök, hogy egymás után, szinte szünet nélkül olvastam el mind a kettőt. Több volt, mint aminek első pillantásra látszott. De tudjátok mit? Bármilyen is volt, jólesett a lelkemnek, hogy elolvastam. Adott egy aprócska reménysugarat…

Csak a legjobbat akartam neked. Sajnos nem jutott eszembe, hogy én magam lehetnék a legjobb.

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Mi a megcsalás? Egy e-mail? Vagy egy hang? Egy illat? Vagy egy csók?

Fantasztikus volt ez a könyv, és hatalmas meglepetés. Bánom is, meg nem is, hogy ilyen gyorsan elolvastam. Megszerettem Emmit és Leót. Sajnálom, hogy el kellett szakadnom tőlük. Csillagos ötös, ahogy Glattauer megírta ezt a történetet, igazán.

Viszont: a szívem-lelkem gyűlöli Bernhardot, de még jobban a tökéletes házasságokat és a rohadt, rohadt társadalmi konvenciókat, mind egy szálig. 

És a poszt írója most sír, sír, sír, sír. És közben gondol Valakire.

Fúj az északi szél.

Mauro Covacich: Ellenszerelem

Ez a könyv nagyon meglepett. Minden oldala egy rácsodálkozás, megdöbbenés. Telitalálat, a borítótól kezdve a jellemábrázolásokig. Pontos, különleges, elgondolkodtató.

 Covacich (tudtommal ez az első műve!) remekül felépítette ezt a történetet. Sergio egyszerre szerethető, gusztustalan, és együttérzést ébresztő. Ester már nem volt ennyire meggyőző alak, valami különös diszharmóniát éreztem a személyiségében.

Maga az ellenszerelem természetének boncolgatása is érdekes. Ha valamit nagyon szeretünk, de reménytelenül (akár a magunk hibájából, akár csak mert így hozta az élet), akkor elvakulttá leszünk. Minden szerelem lehet ellenszerelem is: valakiért és valaki ellen való. Azzal, hogy valakit szeretünk, egy harmadikat zárunk ki a körből, aki talán sóvárog és vágyakozik csendben, talán lép, drasztikusan. Nem lehet tudni. Angela visszavonult a maga ellenszerelmével, Sergio a tettek mezejére lépett. Fordítva is lehetett volna. Az ellenszerelemben nincs logika.

Covacich művében van. Remek, igazán, csak ámulni tudok, hogy ponyvát vártam, és ezt csapta az arcomba. Bumm!

Megfigyelted, hogy hányszor mondják ezt neked: semmi gond? Én szinte mást se hallok. Semmi gond, hölgyem. Így aztán én is eltanultam. Nem tudsz eljönni? Semmi gond. Nincs nálad óvszer? Semmi gond. Nem is akarod? Semmi gond. Szeretnéd, ha inkább az ablakra rajzolgatnánk? Semmi gond. Szeretnél valaki más lenni? Semmi gond. Ha nem köpök az arcodba, nem áll fel? Semmi gond. És így tovább. Olyan vastagon kenegetjük magunkat a No Problem vazelinnal, hogy észre se vesszük, ha átrobog rajtunk az élet.

Szabó Magda: Pilátus

Vigyázat, ez leginkább ömlengő, lírai önvallomás lesz.

Az elmúlt egy-két évben két ember került igazán közel hozzám, és tudni kell rólam, hogy a környezetem nagyban befolyásolja az olvasmányaimat, mivel legtöbbször ajánlás miatt veszek a kezembe egy könyvet. Nos, ez a két ember – egy férfi és egy nő, egyébként – csak egy dologban közös: hogy nem szeretik Szabó Magdát. Azért utálni nem utálják, de semmivel sem tartják többre egy átlagos, bizonyos körökben népszerű írónál. Nem jelent nekik semmit, nem tudják átélni, amit leír. 

Bár Szabó Magda elsődleges példaképem és bálványom, a festménye (egy pályázaton nyertem) itt lóg a szobám falán – most is rá-rápillantok, ahogy ezt írom –, valahogy mégis hajlandó voltam eltemetni magamban a vele kapcsolatos élményeimet, gondolataimat, a hozzá fűződő vonzalmamat. Olvastam mindenfélét, amit ajánlottak, igen jó könyveket méghozzá, némelyik maradandóbb élményt adott, mások csak egy céltalan délutánt töltöttek ki, de nem voltak rosszak. Érdemes volt olvasni őket. De valami hiányzott. 

A Pilátus már régóta ott porosodott a „Szabó Magdás” polcomon, amit csak az írónő könyvei töltenek meg. Valamiért pár napja levettem arról a polcról.

Szabó Magdát olvasni számomra olyan, mint hazatérni. Belépni az ismerős szobába, szeretettel megtapogatni a bútorokat, örülni, hogy minden a régi, hogy nem változott semmi. Rájöttem, hogy ami hiányzik az életemből, az az állandóság , és ezt adta vissza nekem Magda néni. Ha kinyitom egy könyvét, mindig tudom, mire számíthatok, ismerem a szófordulatait, a hasonlatait, a jellemeit. Öröm felfedezni egy-egy regényalakban az Írónőt magát, vagy Szabó Eleket, esetleg Jablonczay Lenkét, Szobotka Tibort, egy régi tanárát, akit említett az Ókútban, a Merszi, möszjőben, a Für Elise-ben, vagy másutt. Bármennyire is ismerősek az alakok és a szavak, mégis mindig új és más csoda egy Szabó Magda regény. Fordulatos, elgondolkodtató, megdöbbentő és életszagú. A jellemek tökéletesek: van, akit szeretni lehet, van, akit nagyon utálni, néhányakat sajnálni, és az utolsó mondatig az olvasó sosem biztos benne, hogy kire milyen címkét fog akasztani majd. De ami számomra a legfontosabb: mindig van olyan szereplő, akinek a helyébe képzelhetem magam. 

Azt mondják, az ember a hős, az erkölcsi győztes alakjában látja szívesen magát. Ez nem illik rám, én mindig kiválasztok egy jellemet, ami érdekes, amiben megtalálok valamit magamból, és legyen ez jó vagy rossz, nő vagy férfi, mindegy. A rokonszenvem az övé. 

A Pilátusban három ilyet is találtam: Vincét, Lídiát és Antalt. De minden egyes mellékszereplő, még Gica is, még Kapitány, a nyúl is érdekelt, és ezért volt különösen nagy élmény ez a regény.

Sok dolgot megtanultam belőle: hogy a „jótét” igenis relatív, hogy senki sem láthat be a másik lelkébe, csak ha már késő, hogy annyi mindenen múlik egy férfi és egy nő kapcsolata, hogy az fel sem fogható. De legfőképpen azt tanultam meg egy életre, hogy Szabó Magda hétéves korom óta kísér, közelebb áll hozzám, mint a saját nagymamám, és folyton mondani akar valamit nekem. Ha nem engedem közel magamhoz, akár egyfajta irodalmi sznobságból, akár mások véleménye miatt, csak saját magamtól veszek el. És nincs rá szükség, hogy még én is megraboljam saját magamat.

Köszönöm szépen, Magda néni. Nagyon köszönöm.

Tudta, ha nagyon akarná, lehetne egy azok között, akikkel Antal időnként együtt jár, csakhogy nem vágyott erre. Antal viszonyai még klinikai mértékkel mérve is túl rövid ideig tartottak, s mindig azt a kellemetlen érzést keltették a kívülállóban, hogy kizárólag biológiai célt szolgálnak. Lídia többre tartott igényt, Antal gondjai, problémái érdekelték, szerette volna rosszkedvűnek, csüggedtnek látni, vigasztalni, enni adni neki, ha éhes, segíteni a munkájában, ha tud. Beszélgetni kívánt volna Antallal, megközelíteni a testi közeledésen túl is, fecsegni virágokról, betegek váratlan gyógyulásáról, még arról is, milyen ruhát csináltasson, vagy mit érdemes elolvasnia, mikor nem szakkönyvet vesz a kezébe. Lídia védtelenül és ártatlanul szerelmes volt Antalba, s mikor tudatosult benne az érzés, más szemmel nézett Szőcs doktorra is. Sóváran, valami új elemmel bővülő imádattal nézte Izát, aki sokféle személyes kiválósága mellett még azt a titkos igét is ismerte, amelyre Antal teste-lelke válaszol. Rendes körülmények között nem félt volna attól, hogy bármiféle más nőnek utódja legyen egy házasságban, de azt eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy Izát kövesse Antal ágyában, asztalánál. Ha valaki Izával élt valamikor, nem felejtheti el – gondolta Lídia –, s ha mégis, csak látszólag, nyilván folyton hozzá mér mindenki mást. Ki merne versenyre kelni ilyen emlékekkel? És hát ha valakinek még Iza sem volt elég, hogy venné észre éppen őt?

Umberto Eco: A rózsa neve

Történelmi regény. Ajjaj. Jönnek az évszámok meg a hitelesítő dokumentumok.  Nem. Umberto Eco jóval felülmúlta az elvárásaimat. 

Történelmi krimi. Szép kis kombináció! Sosem tudott lázba hozni a nyomozás, a kutakodás, az akció a regényekben. Sokkal jobban szeretem az olyan történeteket, ahol az emberek lelkében zajlik nagy változás. A rózsa neve sikeresen ötvözni tudta ezt a két dolgot, mégpedig úgy, hogy még élvezetessé is tette számomra az olvasást, a titokra pedig csak a regény legvégén derült fény.

Való-e mindenki kezébe a tudás? Mi mindenre lehet felhasználni egy könyvet? Ront-e, vagy inkább javít az információ az embereken? Van-e káros tudomány, vagy minden ismeretközlés szükségszerűen hasznos, mert kinyitja az emberek tudatát? 

Vilmos és Adso, fiatal írnoka egy apátság sötét titkait kutatják. Kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, és mindenki hazudik valamiről. Valahogy egy szereplőt sem lehet igazán kedvelni, de mindegyiket meg lehet érteni. 

Moly.hu-s értékelésem:

Húha.
Először is: nem szeretem túlzottan a történelmi témájú könyveket. Főként azért, mert a szerzők sokszor elvesznek a történelmi tényekben, adatokban, megfeledkezve a „meséről”, az olvasó gyermeki lelkéről, ami azért mindig valamiféle történetet, érdekességet, személyes üzenetet vár, legyen 5 vagy 85 éves.
Umberto Eco egészen jól egyensúlyozik. Korhű, de nem érződik rajta az erőltetett dokumentarizmus, a „hitelesítsünk mindent három évszámmal”-kényszer. Szerteágazó cselekmény, és a sok kis szál végül egy nagy szálba fut össze. Érdekes jellemek, kidolgozott karakterek. A megértés bizonyos műveltségi, tájékozottsági szintet igényel, de a jegyzetek megkönnyítik az értelmezést.
A mínusz fél csillag nem Umberto Econak szól, hanem a kornak, amiről ír. Az egyháznak. A nők megítélésének. Jorgének. Bennonak. Adsónak, aki úgy beszél a szerelemről, mint egy ocsmány betegségről. A tudás kisajátításának, és a nevetés tiltásának. A kétszínű szerzeteseknek. Az inkvizítoroknak. Minden képmutatásnak.

Élmény volt olvasni, szívből ajánlom.

És még egyszer, utoljára, odakiáltotta neki valaki: – De hát mi a csodáért akarsz te meghalni? –, ő pedig így felelt: – A bennem lakozó igazságért, mert arról csak a halállal lehet tanúságot tenni. 

Kiss Judit Ágnes: Üdvtörténeti lexikon

A költőnő egyik verseskötetét már olvastam korábban. Szerelem volt első olvasásra, és az Üdvtörténeti lexikon ha nem is tetszett annyira, mint első találkozásom az Irgalmasvérnő verseivel, magával ragadó volt.

A női lét, a nőiség kérdéskörét járja végig a lexikon, A-tól Z-ig. Verset elemezni sosem szerettem, beszéljenek a művek helyettem (és a költőNő helyett). 

Q. e. d.

Mert mindannyian oda jutunk végül, 

a százforintos könyvek dobozába. 

Mindegy, hogy egykor mennyibe kerültünk, 

kinek hogy volt fölverve az ára,

mind ott végezzük, s nem jön értünk senki, 

(talán valami könyvmoly? bolond gyűjtő 

lesz hajlandó leperkálni a százast 

néhány valaha úgy nevezett költő

írásáért?) és mindegy lesz már akkor, 

kötés, fűzés, borító, kemény tábla, 

puha fedél, bibliofil, paperback – 

ez az elfekvők demokráciája.

Nincs versengés. és nem jöhet bukás sem, 

s nem lesz többé, ki tetszelegni lásson, 

egy vagy két nap túlélés úgysem számít, 

mint sorstársak heverünk egy rakáson.

Rég olvasatlan, sárgult lapjainkon 

a részvét párája cseppekbe gyűl még, 

s a szavakat értelmetlenné mossa, 

mielőtt végleg szemétre kerülnénk.

*

Szemét szöveg napi használatra

Hány éve már, hogy napra nap 

Kóvályogsz reggel álmosan, 

S az a bizonyos nagybetűs 

A fejed fölött átrohan. 

Gályát hajtasz, de rabja vagy, 

Mennél, de egyhelyben pörögsz, 

Mire elérnél bármit is, 

Egyszerűen csak megdögölsz.

Most még megy minden fényesen, 

Könnyen, mint az ágybaszarás, 

Öledbe hull sok földi jó, 

Szép ház, kocsi, fűtött garázs, 

Ma híres vagy, meg népszerű, 

Rivaldafényben tündökölsz, 

Holnapra fájó hústömeg, 

És holnapután megdögölsz.

Mit megragadsz, vizes homok, 

Mikor megszárad, szétpereg, 

Kihullanak kezed közül 

A tárgyak és az emberek. 

Keresnél Istent, hogy legyen, 

Kit a kérdéseddel gyötörsz: 

Születni, nőni, küzdeni 

Minek, ha úgyis megdögölsz? 

Az egész, felség, annyit ér, 

A tél, a nyár, tavasz vagy ősz, 

Hogy megtanulj a csontodig 

Szeretni, amíg megdögölsz.