Nádas Péter: Saját halál

Haláltudat, tudatos halál. Átbillenni az érzékelés határán, de nem az érzéketlenségbe, hanem egy másfajta érzékelésbe. Saját magunk újraszülése. A megfoghatatlant közelebb hozta, szép, jó olvasni, és rettenetes belegondolni. Meg izgalmas. Egész érzelemkavalkád.

____

József Attila: Medvetánc / Nagyon fáj

Hasznos kötet, a József Attilás tételemhez ebből (is) készültem. Alapos, érdekes. A könyv végi kérdésekhez talán válaszokat is adhatna az ellenőrizhetőség kedvéért, ezért a levonás. :)

Orbán Ottó: A fényes cáfolat

Mennyei gáz és földi madzag, kiabálja a léggömbárus; 

élni annyi, mint pórázra kötve szállni: 

gyúlékony hártyába kötve egy fuvatnyi végtelen, 

és körben az izzó csikkek, a kor kérdései.

Versek életre-halálra, versek életről, halálról. Tetszik Orbán Ottó hangja, elég érces ahhoz, hogy vágjon, mint a penge. A fél csillag levonás azokért a versekért, amelyek nem találtak meg annyira. De ezektől eltekintve zseniális írások, és hatalmas élettapasztalatról tanúskodnak.

Anne Frank: Anne Frank naplója

Egyszer csak elmúlik ez a szörnyű háború, s akkor újra emberek leszünk, nemcsak zsidók.

A holokauszt, akárhonnan nézzük, rémes dolog. Idős emberek visszaemlékezését olvasva ugyanúgy, mint belepillantva egy fiatal lány naplójába, aki előtt még ott lett volna az élet. Anne nagyon aranyos, okos, érdeklődő lány, és – úgy éreztem olvasás közben – tud őszinte lenni a naplójával. Annak idején nekem ez sem ment. Még a naplómba leírtakat is háromszor meggondoltam. Szomorú történet, és helyes ez a kislány, de az irodalmi értéke közepes az én szememben.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 

Ha beborít a világvégi este, 

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 

A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 

Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke

hol rajongásom, lesütött pillám? 

Te vagy már az én huffnágelpistám

/Bontott hangsorok, részlet/

Karafiáth verseskötete villant pár jó kis intertextust, de összességében hervatag, gyenge írásokat tartalmaz. Sokszor iskolás, szájbarágós, néhol meg annyira el akar emelkedni a földtől, hogy beveri a fejét a – nem túl magas – korlátaiba. Vannak rémes rímek (romantikázni – nem látja senki … nadekéremszépen!), és a legtöbb vers mintha közhelygenerátorral készült volna. 

Mit mondjak? Csillivilli ürességek.

Némelyiket Sárbogárdi Jolán is megirigyelhetné… (Csak az a baj, hogy Karafiáth szerintem nem viccnek szánta őket.) Vannak egyébként Parti Nagyra reflektáló ügyeskedései. Azok nem lennének rosszak. Annyira. Ezen a vonalon kéne maradni.

Gordon Agáta: Ezüstboxer

Tetszett. G. A. közel engedett a regényalakokhoz, szinte éreztem a testük melegét, megcsapott az illatuk, ahogy elsiettek mellettem. Hétköznapi és szokatlan érzés volt egyszerre. Adria nagyon érdekel, róla többet olvastam volna. Gordon Agáta meg úgy egészében birizgálja a fantáziámat, szeretnék még olvasni tőle, a Kecskerúzs lesz a következő, azt hiszem.

Végül mindent újra kell tanulnunk, ami fáj.

Bozai Ágota: Tranzit glória

Különleges iromány volt. Egyetlen hibája – szerintem – a túl sok leírás volt, de ha ettől eltekintünk, nem tudnék más hibát találni a könyvben. Szerettem a humorát, amivel a rendszerváltás utáni Magyarországot bemutatta, amiben még mindig élnek a régi rendszer hagyományai. Anna néni annyira antihős, hogy nehéz volt igazán szeretni, de azt, hogy a glóriásodása után nem változott meg a személyisége, mindenképpen méltányoltam. Talán sajnáltam is picit a férje miatt. 

Jólesett elolvasni, modern ugyan, főleg a témája, mégis van benne valami „klasszikus”, a mesélő kedvben és a kerek egész történetben. Hiányzott egy ilyen az olvasmánylistámról.

A kutya lábemelgetéséhez hasonló fényképezési ingertől vezérelve ősz hajú, kövér nők és megroggyant gerincű pocakos férfiak álltak a gipszszobor elé bájaikat megörökítendő.

Borbély Szilárd: A Testhez – Ódák és Legendák

a koponyaformába zárt 

agyszövet belső körét 

a Gondolat úgy járja át, 

hogy elgondolja önként

a nyelvet, mint a létezést, 

amely a test beszéde, 

e furcsa gép csak tettetés 

és pusztulás a léte

Közhelyes, de igaz: a nagy dolgok apróságokban rejlenek. Mennyi mindenre asszociálhatunk egy kesztyűbábról, egy kerékpárról, körvonalról, a Dunáról! És mennyi minden juthat eszébe egy költőnek a felsoroltaknál jelentéktelenebbnek tűnő dolgokról! A kötet leltár, zsigereinket, a minket összetartó inakat, izmokat és csontozatot, a test titokzatos vegykonyhájának hozzávalóit veszi sorra. A Test csodáit, és a Test tragédiáit. A Test tragikus csodáit. A születést és a vetélést, a halált és túlélést. Ódákat meg nem született gyermekekről, és legendákat abból az időből, amikor szabad volt elpusztítani önkényesen kiválasztott embercsoportokat. Fájóan valóságszagú legendákat.

idéztem még

Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek – Gyávaság

…az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és az, ahogyan visszaemlékszik, amikor el akarja mesélni.

Hiányzott már nekem ez a kőrösis hang. Azt mondták, unni fogom. Hogy az ember hamar eltelik a stílusával. Nos, ez nálam még nem következett be. :) Aminek a legjobban örültem, az a regény ritmusa. Szépen kidolgozott, pulzáló, vissza-visszatérő mondatok és motívumok. A családtagok sorsát összekapcsoló vonások. A hangulata hasonlított a Milyen egy női mell?-éhez, de nem zavart, vagy untatott ez a hasonlóság. Sőt. Régóta akartam már olvasni egy ilyet. Jólesett.

Ayhan Gökhan: Fotelapa

Önmagamig mentem, nem tovább. 

Vers volt sok. Még több árvaság. 

/Addig a pontig el (részlet)/

Ez a két sor elég is lenne értékelésnek. Sőt, az első mondatban az is benne van, amiért szerettem ezt a kötetkét, és az is, amiért nem. Önmagamig mentem: piros pont. De… nem tovább. Kérdés: mehet-e egy költő tovább? Szerintem minimum meg kell próbálnia. Ayhan Gökhan próbálkozott, de nem tudott átlépni egy falat. Vagy ha úgy tetszik: nem tud felállni a fotelapa-apafotelből. Rengeteg a feldolgozatlan gyász és értetlenség. Én nem ismerem a költőt, de mintha ennyi oldal után sem tudta volna kidolgozni magából a történteket. Ez nem is meglepő, egy apa eltűnése és egy anya halála rengeteg kérdőjelet hagy(hat) maga után. Pszichológus sem vagyok, de nem éreztem, hogy A. G. kitárja a lelkét. Virtuózkodott – ez helyenként jól sikerült, másutt nem –, de valami végig zárva maradt benne. 

Örkény István: Forgatókönyv

A kilencedik Örkény drámám. Az író legutolsó műve, amit már a kórházban fejezett be. Korona az életművön (ha nem is a legjobb írása), ötvözi a korábbi drámák hangját és témáit valami újjal, keserűen újjal. Itt is van bohóctréfa, de valahogy nem fűlik rá az ember foga, hogy nevessen. Az alaptéma ismert az 1949 című egypercesből is: a koncepciós perek világa.

1949 

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték. 

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt. 

Örkény mintha „újraforgatná” a Rajk-pert, próbálja felfogni a felfoghatatlant, értelmezni az értelmezhetetlent: hogyan őrölhet fel valakit egy olyan állat (a párt) fogazata, akit saját maga etetett. Arra is keresi a választ, hogyan működik a lelkiismeret, miért vallja magát bűnösnek valaki akkor, ha nem az. Az a világ, amelyről Örkény ír, olyannyira elrugaszkodott a realitástól, hogy egyértelmű válaszokat semmire sem adhat. Mindig az a kérdés, ki melyik oldalán áll az asztalnak. Bíró-e, vagy vádlott. És ez olyan esetleges, hogy az ember igazán nem lehet biztos semmiben. Abban sem, hogy melyik évet írjuk, nemhogy olyan elemi dolgokban, mint hogy ki a barát, és ki az abszolút ellenség. Van-e egyáltalán ilyen? 

A Forgatókönyv – nekem – a viszonylagosságról szól, vagy inkább a viszonyítási pontok megszűnéséről. Sír belőle a keserűség, és valahogy nincs feloldás, pillanatnyi sem. A tréfák inkább borzasztanak, mint nevettetnek. Nem, ez nem a Tóték világa, nem is a Pistié. Valósabb és kegyetlenebb. Nem tudom, milyenek lehettek Örkény István utolsó hetei, de hogy borzalmas emlékek kísértették, abban szinte biztos vagyok.

PIRI (…) Hát nem bírom magukat megnevettetni? Dehogynem. Mit csinál egy zsidó, ha ennyien hallgatják? Mond egy jó viccet. Mindjárt mondok egyet.

Leül, rágyújt, már előre nevet.

… Kérem. Egy zsidó utazik a vonaton. Pardon. Két zsidó utazik a vonaton. Nem jó. Tíz zsidó utazik a vonaton.

Mind nagyobbakat nevet, egyre gyorsul a vicc ritmusa.

… Kevés. Száz zsidó utazik a vonaton. Helyesbítek. Ezer zsidó utazik a vonaton. Százezer zsidó utazik a vonaton. Kétszázezer. Háromszázezer. Négyszázezer.

Nagyot kacag.

… Négyszázezer zsidó utazik a vonaton. És mi lesz belőlük?

Kacag. Megszívja a cigarettáját. Kifújja a füstöt.

Füst.

Vár, megismétli.

… Füst! Mi az? Miért nem nevetnek? Azt hiszik, csak úgy kitaláltam az egészet?

Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év

Élsz. Igy döntöttem! Nappal húsodat 

frissíti bennem minden gondolat; 

s éjjel már nemcsak agyam titka vagy: 

hozzám bújsz, véred régi tüze jár át, 

s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát, 

hátamon érzem szived dobogását.

/Igy döntöttem! (részlet)/

Nekem ez a szonett(részlet) volt a kulcs az egészhez. Erzsébet él, mert Szabó Lőrinc úgy döntött. Azaz inkább életben tartja a versei által. Személyes élmény, de el lehet merülni benne, ha nem is egészen átélhető, mert ez csak kettejük valósága volt. Még kavarog bennem ez a sok reménytelen keserűség, de azt hiszem, jó lehetett Sz. L. szeretőjének lenni, még a halálban is. Egészen az övének lenni, de – a versek tanulsága szerint – nem semmiért.

Tóth Krisztina: Magas labda

Vannak nagyon erős versei, hatcsillagosak, mellette viszont olyanok is, amikkel nem tudtam nagyon mit kezdeni, nem jutottak el hozzám, de azért rendben vannak : szép képek, satöbbi. A kötet első fele egészen elvarázsolt, ha a 25. oldal körül kellett volna értékelnem, akkor öt csillagot adtam volna. 

[Megjegyzés: T. K. nagyon szeretheti a zacskó-faágak-között képet, mert legalább háromszor elővette ebben a kötetben, legalábbis ennyit „számoltam”, lehet, hogy egy negyedik elkerülte a figyelmem. ;D]

akcentus nélkül 

csak a félelem nyelvét beszélem

Háy János: Házasságon innen és túl

Ez még szerető, az már feleség 

ez még feleség, az már szerető. 

Ez még elvált, az már házas, 

ez még házas, az már elvált. 

Ez még szeret, az már nem emlékszik, 

ez még nem emlékszik, az már szeret. 

Ez még vadászik, az már megfőzte, 

ez már megfőzte, az még vadászik… 

Ez már, az még és ez még, az már, 

de végül mindegyiket megette a halál.

A fenti szövegnél jobban nem tudnám összefoglalni ennek a novellagyűjteménynek (ciklusnak?) a lényegét, témáit. Egyik kedvenc irodalmi toposzom a szerelmi háromszög, házasságtörés, válás. Több oka van ennek, most egy személytelenebbet választok: mindig is érdekelt, hogyan dolgozza fel egy férfi és/vagy egy nő, hogy esküt szeg. Ott lebeg-e a szeme előtt a házassági eskü szövege, amikor más ágyában ébred? Van-e valós súlya még ma is (volt-e valaha?) ennek az eskünek, s ha igen: mekkora? Átgondolja-e az, aki kimondja? Komolyan vehető-e, hogy holtomiglan-holtodiglan, amikor még magunkat sem ismerjük igazán, és fogalmunk sincs arról, milyen változáson megyünk keresztül az elkövetkezendő napokon, években, évtizedekben? Végeláthatatlan kérdések sorozatával lövöldözhetnék tovább, de a válaszokat inkább Háy írásai alapján próbálom megfogalmazni magamnak, és a jövendőbeli olvasóknak is ezt ajánlom.

Nem estem hanyatt ettől a könyvtől, nem rohantam hisztérikusan a könyvesboltba, hogy nekem kell ebből egy saját példány, de azonnal. Nem is tetszett minden írása egyformán, sőt: középtájt már kimerítettnek tűnt az eddig kimeríthetetlennek látszó téma, a házasságtörés és a szerelem bonyolult kémiája. Túl sok volt Budapestből, az elfoglalt üzletemberekből meg a pénzéhes luxusprostituáltakból feleségekből. 

Sok volt az olyan írás, amit mintha ugyanazzal a sorvezetővel írt volna Háy, szappanoperai mélységekbe csúszott le: pl.: Egy budapesti cégvezető, Agglomeráció, Nehéz. 

Viszont azt is el kell ismernem, hogy az életben vannak ilyen szappanoperai mélységek. Vannak csalánozók szintjén vegetáló emberek, párkapcsolatok. Ami viszont kellett volna, az a bizonyos plusz, valami, ami odacsap az asztalra, na az hiányzott a fent említett írásokból. 

De voltak üdítő kivételek, sőt, egészen mély, új, bátor írások: Petőfi, Titok, Lajos utolsó levele Feri feleségéhez (kedvenc!), Egy budapesti lakos élete (megrázó), A halottember, A népzenész, A telefonszerelő, A pince, Csöpi. 

A stílus rendben volt, oldott, könnyed, ügyes, az alaptéma kedvenc, a megvalósítás döcögött csak, aránylag sokszor, de vegyük úgy, hogy el van nézve az utolsó negyven oldalért.

Mert ilyen a szerelem, valójában magunkban születik, és kevesebb kell a másikból bele, mint gondolnánk.

Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

Áldom a DIA-t. Folyamatosan kincsekre lelek ezen az oldalon. Köszönöm neki, hogy megismerkedhettem Gergely Ágnes verseivel!

Kifejezetten tetszett, ahogyan kifejezte magát, a képek, a rímek, a témák, mindenre csak bőszen bólogatni tudok. Igazán jó volt, nem szenzációs, de stabilan jó, színvonalas. Öröm volt olvasni.

Emlékezés egy szomorú férfira

Saját kezeddel ütnélek pofon, 
de az ütéshez nincs ma már jogom – –


hideg világban őrzöd önmagad:

a csönd, a billegő ezüstmadár 
a jégveremben borzadozva jár, 
s ha felvergődve rést lel valahol, 
leheletedtől földre hull a toll – – 
huzatot kap a boltos kapualj – – 
zsugorodik már nyárutón a gally – – 
egy éj alatt kilencet lép a hold – – 
s varasodik, de nem heged a volt – – 
ezért harminchat éve csak öregszel: 
szomorú kezed kinyújtottad egyszer,

de nem jöttél, amikor hívtalak – –

saját kezeddel ütnélek pofon, 
de a kezedhez nincs ma már jogom.

Bartis Attila: A séta

Csáthos kezdés, nyomott hangulat: jól indult ez a Bartis-könyv is.

Az erős kezdés után sajnos nem folytatódott ugyanolyan meggyőzően számomra a mű, mint azt vártam volna. Lapos volt, és tulajdonképpen untatott, oldalakat átlapoztam, és nem tudtam igazán megmártózni a regény világában. A közepe táján már vártam, mikor lesz vége, és ez nem valami jó ajánlólevél.

Bízom benne, hogy csak az én hangulatom nem volt a könyvhöz illő, mert ezt bizony most nem volt jó olvasni, nem szépítem a dolgot.

A tudatlanság brutális, a tudás kegyelmes. Ennyi választja el a karóba húzást a villamosszéktől.

Mauro Covacich: Ellenszerelem

Ez a könyv nagyon meglepett. Minden oldala egy rácsodálkozás, megdöbbenés. Telitalálat, a borítótól kezdve a jellemábrázolásokig. Pontos, különleges, elgondolkodtató.

 Covacich (tudtommal ez az első műve!) remekül felépítette ezt a történetet. Sergio egyszerre szerethető, gusztustalan, és együttérzést ébresztő. Ester már nem volt ennyire meggyőző alak, valami különös diszharmóniát éreztem a személyiségében.

Maga az ellenszerelem természetének boncolgatása is érdekes. Ha valamit nagyon szeretünk, de reménytelenül (akár a magunk hibájából, akár csak mert így hozta az élet), akkor elvakulttá leszünk. Minden szerelem lehet ellenszerelem is: valakiért és valaki ellen való. Azzal, hogy valakit szeretünk, egy harmadikat zárunk ki a körből, aki talán sóvárog és vágyakozik csendben, talán lép, drasztikusan. Nem lehet tudni. Angela visszavonult a maga ellenszerelmével, Sergio a tettek mezejére lépett. Fordítva is lehetett volna. Az ellenszerelemben nincs logika.

Covacich művében van. Remek, igazán, csak ámulni tudok, hogy ponyvát vártam, és ezt csapta az arcomba. Bumm!

Megfigyelted, hogy hányszor mondják ezt neked: semmi gond? Én szinte mást se hallok. Semmi gond, hölgyem. Így aztán én is eltanultam. Nem tudsz eljönni? Semmi gond. Nincs nálad óvszer? Semmi gond. Nem is akarod? Semmi gond. Szeretnéd, ha inkább az ablakra rajzolgatnánk? Semmi gond. Szeretnél valaki más lenni? Semmi gond. Ha nem köpök az arcodba, nem áll fel? Semmi gond. És így tovább. Olyan vastagon kenegetjük magunkat a No Problem vazelinnal, hogy észre se vesszük, ha átrobog rajtunk az élet.

Örkény István: „Rózsakiállítás”

"Mutassuk meg, (…) hogy a meghalás emberi dolog, tehát nevén nevezhető, érthető, és ábrázolható."

Nagy fába vágta a fejszéjét a rendező Örkény. A meghalás emberi is, meg nevén nevezhető, eddig nincs problémám. Na de érthető és ábrázolható… ez már sokkalta bonyolultabb számomra. Persze, azt mondom én is sokakkal egyetemben: tudom, hogy van halál, hogy be fog következni , és mégis olyan távoli, megfoghatatlan az egész. Nem érhetünk valamit, amit személyesen csak egyetlen egyszer élünk át, és utána nincs lehetőségünk feldolgozni az élményt, mivel – meghalunk . Ábrázolható? Talán inkább körülírható, körbetapogatható. 

Bármilyen bátorsággal is nyúlunk a halál témájához, sosem ragadhatjuk meg úgy istenigazából, és nem tehetjük egészen magunkévá. Mi, hétköznapi emberek. És Örkény István? Nos, neki talán jobbak az eredményei ezen a téren.

Tíz percet is lehet jól beosztani, és lehet rosszul harmincöt évet.

Pilinszky János: Kráter

Ezek a versek valami csodálatosak voltak… nem szorongatja meg a szívemet úgy, mint Petri, de nem állt tőle messze.

Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit 

hajnalfele a szállásunk előtt 

a hátsó udvar sűrüjében láttam 

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. 

Körülkutatva éppen visszanézett, 

s hogy végre biztos rejteket talált: 

övé lehet a zsákmánya egészen! 

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát, 

mit úgy lophatott rongyai alatt. 

Nyers marharépát evett, de a torkán 

még alig ért le, jött is a falat; 

és undorral és gyönyörrel a nyelvén 

az édes étel úgy találkozott, 

mint telhetetlen testi mámorukban 

a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát, 

a csupa bőr és csupa csont kezet, 

a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra 

és úgy adott, hogy maga is evett! 

Az egymás ellen keserülő szervek 

reménytelen és dühödt szégyenét, 

amint a végső összetartozást is 

önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről 

a suta lábát ahogy lemaradt, 

és semmisülten kuporgott a testnek 

vad gyönyöre és gyötrelme alatt! 

A pillantását, – azt feledném egyszer! 

Ha fuldokolva is, de falt tovább, 

és egyre még, és mindegy már akármit, 

csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? – Őrök jöttek érte; 

a szomszéd fogolytáborból szökött. 

S én bolyongok, mint akkor is a kertben 

az itthoni kert árnyai között. 

A jegyzetembe nézek és idézem: 

„Csak azt feledném, azt a franciát…” 

S a fülemből, a szememből, a számból 

a heves emlék forrón rámkiált:

„Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem 

a halhatatlan éhséget, amit 

a nyomorult már réges-rég nem érez, 

se földi táplálék nem csillapít. 

Belőlem él! És egyre éhesebben! 

És egyre kevesebb vagyok neki! 

Ki el lett volna bármi eleségen: 

most már a szívemet követeli.