Jókai Mór: A debreceni lunátikus

Rövid elbeszélésnek rövid summája (hogy maradjak kissé Jókai cikornyás kifejezéseinél): élvezhető, fordulatos, nevettető történet. Mint minden Jókainál, itt is küzdelem az első néhány oldal, de megéri. Délutáni szórakozásnak kitűnő, anekdotaszerű iromány.

Madách Imre: Az ember tragédiája

Újraolvasás volt ez, de megérte. Többször is került már kezembe a Tragédia, de azt hiszem, hogy most értem meg igazán a megértésére. Mivel könyv formájában nem találtam meg itthon, a MEK felületén kellett olvasnom, ami lassította is, nehezítette is az olvasást, de teljes mértékben megérte.

Nehéz kiemelni kedvenc színt, mert mindegyik zseniálisan van megalkotva. Leginkább elgondolkodtatott a londoni szín, a Falanszter és az eszkimó-világ. Szinte hihetetlen, hogy egy ember képes ilyen dolgokat megfogni, leírni, átadni. Ha egész életében csak ez az egy műve készült volna el, akkor is világirodalmi rangúvá emelte volna számomra.

Helyes vagy nem helyes, legtöbbször egyetértettem Lucifer gondolataival, és szimpatikusabb alak volt számomra, mint az idealista Ádám vagy a színenként változó Éva. Ha gonosz is volt a szándéka, szavait nem éreztem hamisnak, mert éppen a történelem igazolta őket. Isten végső válasza így Ádámnak kielégítő lehetett ugyan, én mégsem tekintettem annak. Talán cseppet tisztult a kép, de a borzalmak jóval erősebben hatottak rám, mint az Úr buzdítása a küzdelemre. Nagyságrendekkel erősebben. Tehát hitemben ez a mű sem erősített meg, de a jelentős kérdésekkel kapcsolatban elgondolkodtatott, s azt hiszem, ez sosem felesleges.

Ím, nagy Isten,  

Tekints le és pirulj, mi nyomorult,  

Akit remeknek alkotál, az ember! 

Jókai Mór: Az arany ember

Először hetedikes koromban találkoztam ezzel a regénnyel, kötelező olvasmányom volt. Most már biztos vagyok, hogy túl korán jött, képtelen voltam igazán élvezni. Mire felkeltette az érdeklődésemet, addigra már véget is ért. Mert végigolvastam,de iszonyú erőlködések közepette. Újraolvasva egészen más hatást gyakorolt rám a modern Midász története.

Hiába olvastam már egyszer a művet, csak nagyon homályos emlékeim voltak róla, így a fordulatok meglepetésszerűen értek. Tímár Mihály első megjelenésétől fogva az utolsó oldal utolsó mondatáig szimpatikus volt, teljesen szívemhez nőtt. Nem ítéltem el semmilyen tettéért, mert semmi elítélendőt nem tett, azt hiszem. Timéa vagyonát megmentette, aztán nekiadta, kamatostul. Vele még a kezét is felajánlotta, megvédve őt Athalie és Zófi mama ármánykodásaitól, felemelve őt a cselédi sorból. Mindenkoron Timéa boldogságát kereste, s az a nő mégsem tudta boldoggá tenni egy percre sem. Mert inkább mártíromságból hozzáment anélkül, hogy elárulta volna: nem szereti szerelemmel, az ő szíve egy buta játék miatt már másé. Ő csak az esküvő után fedte fel, hogy milyen hűvös asszonya lesz őt imádó férjének.
Hát csoda ezek után, ha Mihály egy olyan helyre menekült, a társadalomtól elzárt szigetre, ahol az őt kezdettől becsülő Noémi szerető karjai és Teréza kedvessége várták? Ők úgy szerették, hogy semmit sem kaptak tőle, Timéa úgy maradt hűvös, hogy mindent megkapott, ami csábíthatott egy nagyvilági nőt.
Milyen különös dolog a szerelem.
Tímár Mihályt, Noémit és Terézát szerettem, Timéára haragudtam, Kacsukát nem értettem, Athalie-t sajnáltam, Krisztyán Tódort megvetettem.
Be kell vallanom, még drukkoltam is kissé Athalie-nak hogy megölje Timéát, aztán rájöttem, hogy nagyobb büntetés volt életben hagyni azzal a tudattal, hogy Mihály még él valahol.

Csodálatos regény volt, és hetedikes korom óta szerencsére megtanultam átugrani azt az egyetlen dolgot, ami idegesít Jókai remek írásaiban: a leírásokat. Rögtön az első oldalakon, a Szent Borbála és a Duna hosszas bemutatását.

Pedig hiszen a pénz mindenható. Mennyi szerelmet lehetne kapni érte! Hamis, hazudott szerelmet, mosolygó arcok ragyogását, kik azt nem érzik; tiltott, bűnös szerelmet, kik azt titkolják; csak ennek az egynek a szerelmét nem, aki igazán, híven, boldogan szerethet.

Flaubert: Bovaryné

Ez a regény azt hiszem az első, amelynek egyetlen szereplőjével sem tudtam azonosulni. Ennek ellenére élveztem az olvasást, és sok értékkel gyarapított Flaubert műve.

Idősebb Bovary és felesége kicsit sem izgattak, talán egy cseppet untam is történetüket. Ifjabb Charles Bovary azonban már több érdekességgel szolgált. Első, nála jóval idősebb feleségéről még szívesen hallottam volna, és Emma már feltűnésekor sem volt szimpatikus, bár félreértettem jellemét.
Azt hittem, hogy Emma csendes, engedelmes és hálás fiatalasszony lesz, ehelyett felnőtt létére is a romantikus regények világában élt, nagyobb szerelmet várt, nagyobb lángolást, kalandokat.
(Jelleme szerintem hasonló Mathildéhoz, a Vörös és feketéből)
Emma túl ábrándozó volt ahhoz, hogy szeressem, férje pedig túl földhözragadt. Folyamatos sopánkodások közepette olvastam, hogy nem tűnt fel neki sem felesége vágyakozása, sem későbbi házasságtörtései.
Homais úr, a gyógyszertáros igazi idegesítő okostojás, felesége pedig tökéletesen szürke, bár legalább jó anyának tűnik.
Léon Dupuis kezdetben még szimpatikus is, később azonban papuccsá válik, és ezzel minden vonzerejét elveszti.
Rodolphe Boulanger csábítása szerintem otromba és felelőtlen volt.
Lheureux egyszerűen tenyérbemászó, az erkölcsöt nem ismerő kereskedő zsánerképe, ha lehet ezt a szót használnom rá.

Első mondatom talán tévedés. Mert mégis van egyvalaki, akit szerettem, akit sajnáltam, akivel együtt tudtam érezni. Ez pedig Justin, aki a háttérben maradt, és reménytelenül, magáért szerette Emmát. Az ő jelleme valóban meghatott. 

Minden mosoly az unalom ásítását takarja, minden öröm egy-egy átkot, minden élvezet a csömört, s a legízesebb csókok sem hagynak egyebet az ajkon, mint egy magasabb gyönyörűség megvalósíthatatlan ábrándját.

Balzac: Goriot apó

A Goriot apó az első oldalaktól tetszett, csak azt nem értettem, miért az a címe, ami. Goriot tűnt a legjelentéktelenebb lakónak Vaquerné házában. Még jobban összezavarodtam, mikor Eugéne előbbrejutását kezdte el leírni Balzac. És rengeteg jellemet ítéltem meg rosszul. Tartalom illetve cselekményleírás helyett erre fókuszálnék.

Goriot apó: első benyomás nyámnyila, a regény végére: a legodaadóbb és legtisztább ember a világon
Eugéne: élvhajhász, szülei pénzét gátlástalanul költő világfi | becsületes és tisztességes fiatalember
Vautrin: gonosz, sötét ügyletekbe keveredő bűnöző | mindezek ellenére is tisztességesebb sok szereplőnél
Delphine és Restaudné: kedves, boldogtalan asszonyok | számító haszonlesők


Goriot önzetlensége példátlan, apai szeretete a realitáson is túlmenő. Halálos ágyán be is vallja, hogy elrontotta lányait a túl sok kényeztetéssel. Tisztességben, de lelkét gyötrő kínok közt hal meg.
Csak egy kérdésem maradt a regény végeztével: Eugéne, az egyetlen szilárd erkölcsű szereplő miért nem tér vissza családjához, hagyva Delphine-t, hogy főjjön a saját levében??

Ez az élet, ilyen a valóságban. Nem szebb, mint a konyha, ugyanolyan büdös, és aki főzni akar benne, bizony bepiszkítja a kezét, az a fontos, hogy utána meg tudjon mosakodni: ez korunk erkölcse.

Stendhal: Vörös és fekete

Mint minden kötelezőhöz, ehhez a regényhez is kicsit óvakodva közeledtem. A kötelezőkkel szembeni viszolygás szerencsére egyre inkább kiveszőben van belőlem. Így tudtam élvezni Stendhal csodálatos regényét, a Vörös és feketét.

A könyv legelején nem volt szimpatikus Julien karaktere. Micsoda aljas képmutató...! Csak a pénz és a feltörekvés jár az eszében...! Ésatöbbi, ésatöbbi. Aztán a tudása miatt kezdtem el becsülni (mint az embereket általában). És szép lassan megkedveltem. Végül rájöttem: nem ő volt képmutató! A század volt képmutató, amiben élt. Sőt, továbbmennék: a világ képmutató. Hiszen ma is ez megy! Minden különbség annyi, hogy a társadalmi osztályok már nem ilyen nehezen átjárhatóak, talán. Illetve az elnevezések változtak. Már nincs pair, herceg, hadnagy, csak szegények és gazdagok. Ettől a felismeréstől fogva máshogy tekintettem Julienre. Szerelmét de Renalné iránt először kételkedve néztem, de végül annyira megkedveltem őket, hogy nekem is fájt, mikor el kellett szakadniuk.
A szemináriumban töltött időszak nem tartozik a kedvenc részeim közé, Pirard, Castanéde... mikor de la Mole márkihoz kerül, már érdekesebbé válnak a dolgok. A márkit megjelenésétől fogva szerettem, nem így Mathilde-ot. Gőgös, utálatos. És ez a véleményem nem változott. Még a regény végén, Julien megmentésére tett kísérletei közben is mennyi színészkedés, még Julien halála után is mennyi, középkorra emlékeztető hősies játszma! Valóban el tudom hinni, hogy Julien halála után 1-2 évvel Mathilde hozzáment egy előkelő, üres férfihoz, és elfeledte a rendkívüli Julient, gyermekéről pedig nem is gondoskodott.
Nem ilyen volt de Renalné szerelme. Szó szerint sírig tartó. És még utána is.

Ha Julient halála után Voltaire istene várta, akkor minden bizonnyal egy jobb világba csöppent.

Remek regény. Ajánlom!

Csak én tudom, mi telt volna tőlem. Mások szemében legfeljebb kérdőjel vagyok! 

Julien Sorel