Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka

Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 

Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 

Ha beborít a világvégi este, 

Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 

Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 

Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 

Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 

A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 

Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Simon Márton: Polaroidok

Megszerettem, megvettem. Megvettem, aztán megszerettem? Talán. 

Ezeket a szavakat évezredek óta vártam, és most szembe jöttek velem, csak úgy, az utcán   a Libriben.

Interjú.Csend. 

– Mit mentene ki egy égő házból? 

– A lángokat.

Bozai Ágota: Tranzit glória

Különleges iromány volt. Egyetlen hibája – szerintem – a túl sok leírás volt, de ha ettől eltekintünk, nem tudnék más hibát találni a könyvben. Szerettem a humorát, amivel a rendszerváltás utáni Magyarországot bemutatta, amiben még mindig élnek a régi rendszer hagyományai. Anna néni annyira antihős, hogy nehéz volt igazán szeretni, de azt, hogy a glóriásodása után nem változott meg a személyisége, mindenképpen méltányoltam. Talán sajnáltam is picit a férje miatt. 

Jólesett elolvasni, modern ugyan, főleg a témája, mégis van benne valami „klasszikus”, a mesélő kedvben és a kerek egész történetben. Hiányzott egy ilyen az olvasmánylistámról.

A kutya lábemelgetéséhez hasonló fényképezési ingertől vezérelve ősz hajú, kövér nők és megroggyant gerincű pocakos férfiak álltak a gipszszobor elé bájaikat megörökítendő.

Sipos Pál (szerk.): Szósz?!:) – a magyar nyelv szava-borsa

Olvasni is majdnem olyan szórakoztató volt, mint nézni. Egyedül az összekötő szöveggel (nem tudta belőni az olvasóközönséget, és elég nagy szakadékot éreztem az egyik oldal „és nézzétek kedves gyerekek, ilyen egy vers” – hangvételű szövege és a másik oldal okos[kodó] szakkifejezései között) és Vámos Miklós néhány „poénjával” volt problémám.

José Saramago: Káin

Senki sem teljesen azonos önmagával, te káin, ábel is vagy (…)

Saramago belenyúlt a „tutiba”. Majd' az összes olyan bibliai történetet csokorba gyűjtötte, ami bennem is kételyt ébreszt, felkavar, elgondolkodtat, élen Ábrahám és Izsák történetével, meg Jóbbal. A válaszokat most sem tudom, de érdekes volt meghallgatni egy újabb nézőpontot amivel sajnos nehezen tudnék vitatkozni. 

A regény nagyon olvastatta magát, Saramago jól ír(t), jól használja az eszköztárát, ismeri az iróniát és a gúnyt. Volt, hogy túlzásba esett, és én őszintén szólva a nevek kisbetűvel írását sem tartom indokoltnak. Az áradó mondatokkal nem volt gondom, szerintem azok (is) sodortak végig ezen a 160 oldalon. Ötletes témaválasztás, történetszövés, érdekes, Bibliából kölcsönzött alakok: összességében pozitív a mérleg, és kíváncsivá tett a többi műve iránt is.

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke

Parti Nagy Lajos kegyetlenül kritizál, és megvan rá minden oka.

 Csak úgy ömlik a merő gúny a könyv lapjairól, árad bele az ember tudatába, aztán ki se törlődik onnan. Keserűen felnevet az olvasó, hogy hát ezt is milyen kibaszmati jól megírta , közben meg belül azért könnyezünk egy kicsit, hogy milyen pocsék kishazánkban a hadi helyzet, így első Fülkefor uralma alatt (is). 

Kevés az a kortárs alkotó, aki ezt a szerepet is betölti, a nemzet élő lelkiismeretének nem kívánatos szerepét. Parti Nagy odaáll teljes mellszélességgel, és ami az országban történik, azt mind átengedi magán, belemártogatja egy kis nyelvi humor-szószba, aztán odalöki a nép elé, hogy tessék csak fogyasztani, ha mán meg tetszettek főzni, ugye. Vagy legalább bele tetszettek egyezni abba, hogy mások megfőzzék.

Mer soshe retusállották ám magik alá a magyarok önkéntes magánnyugdíját, miképpen nem retusáltak ki a közmédiábúl nyócszáz embert, nem a jogállambúl a jogot, buktából a lekvárt, nem retusálták ki az alkotmánybíróságbú a függetlenséget, a nemzetbű a szegényt, a cigányt, a zsidót, liberálist, meleget, nem retusálták ki az ép észt a magáhó való észből, nem, nem, sose halunk meg. Előre, tus!

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról

Először is: véletlen egybeesés, de éppen ma 59 éves Parti Nagy Lajos. 

Isten éltesse még legalább ennyi évig! ;) 

Még nem szereztem jártasságot a műveiben, ez csak a harmadik olvasmányom tőle. Mindenesetre irigylem szóalkotó -és ferdítő képességét, nyelvi humorát, könnyedségét, odakent poénjait. De főleg azt, hogy mindezek mögött nem sikkad el a tartalom, az üzenet. 

Mohó sapiensek, figyelmezzetek!

Zajlik a termékbemutató, Ilike sértődötten kényszerzabál a büfében, vagy éppen hányni jár belé a lélek, nem tudni. Fibinger szorong a nem rá méretezett szónoki pultpituson, és beszél. Mindenről, áradóan, de főleg Ilikéről meg az obezitásról. Mert ugye az a téma. Mármint az evés. Persze kiderül, hogy inkább átvitt értelemben. Vagy méginkább: lelki értelemben. Is.

Na jó. Akit érdekel, az olvassa el magának, mer' én most megyek, és krémest fogok enni. Horribile adagot.

Miért ne legyen a léböjt, a szezámmagkúra meg a beöntéshétvége előtt egy szép, humanitárius búcsú az ízek csábvilágától, mért ne, gondolja ön; és azonmód kényszeres élességgel látja maga előtt az előszobát a futtában lerúgott cipőkkel, az összehuttyant zakót, kifordult kosztümaljat, és látja a konyhaasztalt alsónadrágban, kombinéban, horrible bugyiban (…), és hallja a libidinózus cuppogást, látja a tunkolás meleg, szakrális fényeit a saját arcán és a párjáén, persze burgonyás kenyérrel, mert kétszersült nem tunkol a Kárpátok alatt.

Bartis Attila: Tizenegy novella

Ez annyira gyönyörű volt, hogy csak pislogok. Kerek egész. Nincs egy felesleges mondat sem. Egyetlen oda nem illő szó sem siklott be a sorok közé. Bartis Attilának tényleg elhiszem, hogy Isten nyelve a magyar.

Id(en)éz(zet)ek!

(…) amit az Úristen egyszer becsomagol, azt ember többé ki nem csomagolja soha.

*

Az ember azt hinné, mindössze belátás kérdése, és bárhol meg lehet fordulni, de nem. Kell valami megnevezhető, ameddig eljutott.

*

Mert ahol semmi nincs, onnan föltétlenül tisztábban látja az ember a dolgokat. Az egészet, egyben. Nincs ez túlmisztifikálva, vannak helyek, ahonnan a dolgokat másképpen látni. Persze, lehet, hogy nem tisztábban, jobban, de mindenesetre másképp, egyben az egészet. Hogy merről jön a fény, és hová esik az árnyék.

Örkény István: „Rózsakiállítás”

"Mutassuk meg, (…) hogy a meghalás emberi dolog, tehát nevén nevezhető, érthető, és ábrázolható."

Nagy fába vágta a fejszéjét a rendező Örkény. A meghalás emberi is, meg nevén nevezhető, eddig nincs problémám. Na de érthető és ábrázolható… ez már sokkalta bonyolultabb számomra. Persze, azt mondom én is sokakkal egyetemben: tudom, hogy van halál, hogy be fog következni , és mégis olyan távoli, megfoghatatlan az egész. Nem érhetünk valamit, amit személyesen csak egyetlen egyszer élünk át, és utána nincs lehetőségünk feldolgozni az élményt, mivel – meghalunk . Ábrázolható? Talán inkább körülírható, körbetapogatható. 

Bármilyen bátorsággal is nyúlunk a halál témájához, sosem ragadhatjuk meg úgy istenigazából, és nem tehetjük egészen magunkévá. Mi, hétköznapi emberek. És Örkény István? Nos, neki talán jobbak az eredményei ezen a téren.

Tíz percet is lehet jól beosztani, és lehet rosszul harmincöt évet.

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi

Boldogságnovellák? Hm. Nem tudom, mennyire pontos ez az alcím. Mert boldogság, az nem sok van bennük. Sőt. A kortárs novellák mindig ráébresztenek arra, hogy iszonyatos ez a világ, és maga az ember is, de a fene egye meg, erről olyan jól lehet írni…!

Voltak történetek, amik kifejezetten tetszettek, volt néhány gyengébb, de csak egy-kettő, amit nem szívesen olvastam.  Kőrösi Zoltán gyönyörűen ír, ez megcáfolhatatlan tény. Öröm ízlelgetni a szavait, a leírásai nem untatóak, hanem mozgalmasak, nem is kép, inkább filmszerűek.

Szeretnék, fogok még olvasni tőle.

Szeretik egymást az emberek, úgy szeretik, mintha lehetne tudni, meddig tart. Vagy mintha lehetne tudni, hogy mit szeretnek, s nem sejtenék, hogy csupán a szégyen marad.

Örkény István: Pisti a vérzivatarban

Azt már tudjuk, hogy Örkény nem tud rosszat írni.

De hogy ennyire jót!

Részlet Sándor L. István elemzéséből:

Örkény István: Pisti a vérzivatarban című drámája a 20. század magyar történelmének sajátos áttekintését adja. Egyrészt a hétköznapi ember nézőpontjából láttatja - így határozottan deheroizálja - a történelmet. Ugyanakkor igyekszik kimozdítani a történelmi tudatba mélyen beágyazódott paneleket, közhelyeket, féligazságokat is. Legújabban a tatabányai Jászai Mari Színház mutatta be a darabot Pistipistipistipisti címmel. A címvariáns azt is jelzi, hogy olyan produkció született, amely a lassan klasszikussá váló dráma új szemléletű, hangsúlyozottan jelenkori olvasatát adja. A mûvet és az elõadást Sándor L. István elemzi.

"Közösségi élményeinkre épül ez a darab, olyan alaphelyzetekre, amelyek nemcsak velem, hanem mindenkivel megeshettek volna, akik együtt éltük meg ezeket az eseményeket, amelyeket most, utólag, már így hívunk: történelem"- mondta Örkény István a Pisti a vérzivatarban című új mûvérõl 1969-ben egy interjúban.Ugyanitt "kollektív önéletrajz"-nak nevezete a darabot, "vagy még szabatosabban: közös megrendüléseink egy groteszk életrajz ürügyén". Így Pisti, akinek "életrajzát" elmeséli a mû, nem egyetlen ember, hanem egy korszak (pontosabban egymást követő történelmi korszakok) emberi magatartásainak összegzése. (Ezért az 1979-es változatban nem is egy, hanem négy Pisti szerepel.)

Pisti "életrajza" Örkény nemzedékének tapasztalataiból áll össze, akik a 30-as években eszmélkedtek, az első megrendítõ élményeiket a második világháborúban szerezték, majd a Rákosi-korszakban kezdték el felnőtt életüket, hogy 56-ban, és az azt követõ konszolidáció éveiben megpróbáljanak újrakezdeni mindent. Ennek a nemzedéknek élethelyzeteit, emberi próbatételeit, magatartásválasztásait sűríti magába a darab, úgy, hogy összhatásában a huszadik századról beszéljen, pontosabban arról, hogy ezt a vérzivataros századot miképp lehetett Magyarországon megélni (vagy túlélni). Azaz Örkényt nem a történelem érdekli, hanem az abban élő ember, aki igazából egyszerûen csak élni szeretne, és valójában eszében sincs történelmet csinálni.

Ez a kisemberi nézőpont az, ami miatt nem a nemzeti sorstragédiák között (a Bánk bán és Az ember tragédiája mellett) emlegetik a Pisti a vérzivatarban -t, pedig ott lenne a helye, ha az irodalmi kánon bármit is befogadott volna abból, ami a 20. századi magyar drámában történt. A Pisti úgy nemzeti dráma, hogy nincs benne semmi patetikus és heroikus (amely nélkül a 19. századi nemzeti irodalom elképzelhetetlen lett volna). Ehelyett tele van furcsa ötletekkel, képtelen fordulatokkal, amelyek különös fénytörésben, szokatlan látószögből ábrázolják a 20. századi magyar történelem sokat idézett helyzeteit. Örkény olyan groteszk ötletek köré szervezi az egyes kor-képeket, amelyek a maguk abszurditásában mutatják meg azokat az eseményeket, amelyek - az idő múlásával - indulatmenetesen rögzülnek a történelmi emlékezetben, mintha természetes lenne, hogy ez és így történt a múlt században. Ezzel a Pisti a történelmi tudatba beágyazódó féligazságokat, tendenciózus közhelyeket kérdőjelezi meg. "Én bizony elfogultan, sõt indulattól fûtve próbálom hőseimet - s az õ révükön szülõhazámat is - megszabadítani a leegyszerûsített látásmód, a fekete-fehér szemlélet sugallta tévhitektõl és hamis ítéletektõl" - írta 1979-ben .

Petri György összes verse

588 oldalnyi bólogatás, sírhatnék és kacagás, életigenlés és leköpés. 588 oldalnyi Petri.

Én csak azt írhatom, hogy jobbat még sosem olvastam. Jöjjenek a versek!

Erotikus

A „te kis…” kezdetű

elfulladó nyelvi kisérletek

hatására elzsibbadsz.

A hajhagymáidig beleborzongsz, ha

„mézbenfőtt fokhagymának” vagy „vaníliás

makrélának” becézlek.

Minden igazi nő

ösztönösen érzi,

hogy csak irónia

sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

Ha majd

Ha majd itthagylak téged,

kérlek, ne félj,

majd óvlak odaátról, hogy ne érj buta véget,

hogy ne boruljon rád hirtelen az éj.

Ültessél a síromra sok virágot,

árvácskát, gyöngyvirágot, ibolyát,

mikor a pusztulás rólam mindent lerágott,

a virágok legyőzik a halált.

Csak a Mari maradt

Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,

itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,

holott pimasz harkály, holott ázott veréb,

randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.

Alapjában véve nem énekesmadár,

mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár-

ja énfelém, ha fele lehetek,

miértvoltomra ő, csak ő a felelet.

(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?)

Ezért udvaroltam meg kiskegyed,

hogy legyen nekem egy gótikus kastély,

ám belsejében egy rokokó estély,

legyen misztériumjáték és maszkabál,

féltékeny férfi, aki ordibál;

kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj

– érintése életveszélyes, hozzá ne érj.

Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz,

legyek neked a sör előtt a sósperec.

(halotti tor)

Személyem az öntudatomról

lefőtt, ahogy a hús a csontról:

együtt, elválva enyves lében

– tálalhatnak Istennek éppen.

Sylvia Plath versei

Meghalni is 

Művészet, mint bármi egyéb. 

Nekem épp ez a műfajom.

Én ezt pokolian tudom. 

Ha én adom, íze-bűze van. 

Hivatásosnak mondhatom magam.

/Lázár kisasszony (részlet)/

Hogy lehet egy ilyen verseskötetet értékelni? Ezek nem pusztán versek, ezekben benne van Sylvia Plath életének és halálának keserű története. Nagyon jó, hogy a könyv végén az olvasó egy-egy rövid versértelmezést is olvashat, ez hozzásegít a megértéshez. 

Nem ütött szíven minden egyes vers, de ezt talán a fordítás számlájára is lehet írni. Tandori változatai tetszettek a legjobban; volt bennük játékosság, dallamosság is, mégis oda tudtak csapni az asztalra.

Mindenképpen szeretném majd ezeket a verseket eredetiben is elolvasni, az biztosan hozzátenne az élményhez.

Boris Vian: Tajtékos napok

A cím alapján egészen mást vártam. Az első hatvan oldal olyan volt, mintha Parti Nagy Lajost olvasnék, és kifejezetten élveztem is. Aztán az esküvő leírásánál nagyon elfáradtam. Innentől lett zavaros számomra az egész. Már nem volt olyan gördülékeny, mint az elején, de izgalmasabb sem nagyon. 

Mivel a fülszöveg tragédiát ígért, kíváncsian vártam, hogy tud Vian annyi értéket összeszedni a még hátralevő oldalakon, hogy tényleg veszteségnek érezzem bármely szereplő halálát. Jött egy dögunalmas periódus, amin napok alatt tudtam csak átvergődni. Sokat kínlódtam vele, pláne, hogy az egész könyv csak 162 oldal, de az utolsó húsz-huszonöt oldalért megérte. Sajátosan groteszk, de nagyon jó ötlet volt például, hogy a puskákat ágyásokban „növesztették”, és kizárólag emberi test hője hatására növekedtek. Találó volt az egyház bemutatása, főleg az esküvő és temetés kontrasztjának fényében. 

Tulajdonképpen minden szereplő rögeszmés, csak más tekintetben. Legfeltűnőbben ez Chicknél jelenik meg. Chloé untatott, Nikolas semleges volt, Colinnel szimpatizáltam főként a koktélkészítő kis találmánya miatt. A kedvencem Alise volt, aki a regény végére margaritai magasságokba emelkedett azzal, ahogyan próbálta megtorolni a szerelmét megőrjítő Partre-vadászatot könyvárusokon, és magán az írón. 

Nagyon merészek a képek, a szoba összezsugorodása, Chloé betegsége, és minden olyan magától értetődő, hogy fel sem tűnik, milyen feje tetejére állított világban járunk.

Vajon ez a mi világunk? Nos, meglehet.

Az emberek nem változnak meg. A dolgok változnak.

Ráth-Végh István: Szerelem, házasság

"Minek nevezzelek?" Valamiféle dokumentumgyűjtemény, de nem a szokásos, száraz tényközlés.

Irónia, humor, és rengeteg érdekesség. Nagyon örülök, hogy teljesen véletlenül a kezembe került. Rengeteg érdekes idézetet találtam benne, ezek közül meg is osztok néhányat:

Hogy a nők szeressenek: meg kell hagyni azt a hitüket, hogy nem ismerjük őket. Nem hinnék el, hogy a férfi képes legyen ismerni is, szeretni is őket. (Chamfort)

Hamarabb kibékíteném egymással egész Európát, mint két asszonyt. (XIV. Lajos)

A szerelem tetszetősebb, mint a házasság, mert a regény mulatságosabb, mint a történelem. (Chamfort)