József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben

Teljesen véletlenül találtam rá, és letaglózott.

Moly.hu-n olvastam a véleményeket róla. Sokakban megrendült a József Attila iránt érzett szimpátia, mert "húúú, milyen szavakat használt", "szegény beteg volt". Kíváncsi lennék, hogyha mindenki leírná szabad ötleteinek jegyzékét, mi születne abból. Ki az, aki egyáltalán képes lenne leírni? Nem sokan. Kevesen. Még ha csak magunknak írunk, akkor is szól az a kis hang a fejünkben, hogy ejnye, ilyet nem illik...

József Attila megszabadult ettől a hangtól. Megrázó és zseniálisan felépített, következetlen és következetes az egész, mint  egy fénykép a gondolatokról. Számomra csak még hitelesebbé tette a költőt, mint embert. Páratlan írás egy páratlanul  sokat szenvedett ember tollából. 

Az etikai kérdés: szabad volt-e ezt kiadni? Jó kérdés. Szerintem Attilának már nem oszt, nem szoroz, az olvasóknak viszont segíthet az önvizsgálatban, bizonyos dolgok átértékelésében is. 

Nem kellemes olvasmány.

követ hordani

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

jaj mama ne tessék bántani

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

Nem tudtam, hogy a Keira Knightley-féle film egy regény feldolgozása. Körülbelül félig néztem meg, amikor a gépem lefagyott. Nem volt rossz, de különösebben jó sem, úgyhogy nem próbáltam később folytatni a megnézését. A könyvtárban viszont hamarosan találkoztam vele, és kíváncsiságból ki is kölcsönöztem...

Az eleje és a legeslegvége tetszett a legjobban. Ceciliát és Robbie-t néha szerettem, néha nem, többnyire sajnáltam őket Emilyvel együtt, Lolát és Marshallt utáltam, egyedül Briony érdekelt igazán. 

Egyrészt roppant ellenszenves volt tudálékossága és túl élénk fantáziája, ami a környezetének életére is nagy hatással volt a későbbiekben. Sajnáltam az elszakított szerelmespárt, de valahogy mégis jobban izgatott, mi van Brionyvel. Író lesz belőle? Hogyan dolgozza fel a történteket? Képes lesz 'normális' emberi kapcsolatok kiépítésére a későbbiekben? Ezekre a kérdésekre hellyel-közzel választ kaptam, de elég hiányosan. 

Az író stílusa azonban remek volt, csak nagyon ritkán 'túlírt' a történet, általában eltalálta a megfelelő szavakat az éppen aktuális helyzethez. Az is jó, hogy nem fél leírni azokat a kifejezéseket, amelyek nem feltétlenül esztétikusak, de fontos őket az egyes szereplők szájába adni. A megírás ötös, de a történet egy gyenge négyes. A Dorian Grey-jel kapcsolatos élményeim fordítottja: ott az alaptörténet volt erős, a megírás módja viszont kevésbé tetszetős. Nem újraolvasandó kategória nálam, de nem rossz. Az is jó, hogy hitelességre törekszik.

Az ember akár bele is fulladhat a jelentéktelenségbe.

Oscar Wilde: Dorian Grey arcképe

Ezt a viszonylag széles körben ismert regényt már régóta el akartam olvasni. Íme, időm és lehetőségem is volt rá. Nem azt kaptam, amit vártam.

Alapvetően többet reméltem, csak dicsérő szavakat hallottam róla. Maga a történet remek: egy gyönyörű fiatalemberről készített festmény annak lelkiismeretévé válik, így az arc szépsége örökre megmarad, a festmény azonban minden bűne után változik, az arcképre kiül az utálat, a gonoszság, megjelennek a ráncok, a gyilkos kéz vértől lesz vörös... De a megvalósítás igencsak szegényes. Szerintem. Úgy éreztem, hogy egy kiaknázatlan történetet, inkább egy vázlatot olvasok. A legérdekesebb részek felett átsiklott, következetlen fordulatokat használt Wilde. Ezzel a regénnyel egyáltalán nem szerettette meg magát velem.

Egyetlen erős pontja a regénynek Lord Henry, az ő gondolatai miatt érdemes volt elolvasni. Egészen új perspektívákat nyitottak előttem. CSAK Henry miatt kap 3 pontot az ötös skálámon.

 Ma az emberek tudják mindennek az árát, de nem tudják semminek az értékét.

Fehér Klára: Partra szállt egy tengerész

Ez az írás az előző kötet második kisregénye. 

Az írónő szavaival:

A legnehezebb felelősség: önmagunkkal szembenézni. Vállalni mindent, amit valaha elkövettünk. Gyötrődni azért, ami rossz volt, és visszaidézni kamaszkorunkat, amikor tizenhárom évesen arról álmodtunk, hogy egyszer fehér hajóról partra szállunk, pálmafák, tiszta hegycsúcsok fölött, tiszta, ragyogó ég alatt...

A Partra szállt egy tengerész főszereplőjének dilemmája mindennapos: lopni, csalni és érvényesülni, vagy "balek" módjára becsületesen élni? Boldogtalan házassága és nem sok örömöt adó munkája közt őrlődve előbbi lenne logikus, de ő utóbbit választja becsületes apja példáján okulva. Mi lesz ebből? Mi lehet ebből? Hagyja a Kor, hogy ilyen  emberek életben maradjanak?

Fehér Klára: Ma éjjel ne aludj

Fehér Klára két kisregényét pihentetőként olvastam a hétvégén. Érdekes módon Szabó Magda néhány regényére emlékeztetett. Különösképpen a Születésnap címűre. Hogy miért? A kor, amiben íródott, a viszonyok és a stílus. A történet ugyanis közel sem hasonló.

Túsz Csongor esete nem mindennapi: "proletárcsaládból" származik, de ambíciói az orvosi pálya felé hajtják. Eddig nem is lenne különös a történet, hisz hallottunk már feltörekvő emberekről, Napóleon példája sem egyedülálló. De Csongor tökéletesen tehetségtelen mindenben. Utóvizsgáinak jegyzőkönyvei halmokban állnak az egyetemen, ám Csongor nem zavartatja magát, minden eszközt megragad, hogy a figyelmet magára terelje, még a mesélő szerepében feltűnő újságírónőt is felkeresi, hogy írja meg páratlan esetét. Ő azonban kutatómunkába kezd, és rengeteg titokra, csalásra derít fényt a bürokrácia dzsungelében barangolva. Ami eleinte viccesnek, komikusnak látszott, véresen komollyá vált: Csongor nem egy embert von be játékaiba, cselszövése egész környezetére hatással van. És Csongor el fogja érni a célját. Orvos lesz. És ki tudja, hány beteg halálát okozza majd? Megdöbbentő, bűntudatkeltő lezárás az írónő utolsó mondata:

...legalább ma éjjel ne aludj...

Fábri Anna: Mikszáth Kálmán

Folytatom az egyik osztálytársam által viccesen mikszológiaként elnevezett tanulmányaimat. Ez a könyv nem száraz, adatközpontú írás, több annál: élvezetes, érdekes olvasnivaló.

Fábri Anna végigkövette a Mikszáthot valaha ért benyomások fonalán egész életének alakulását, és nem csak irodalmi tekintetben. Sokat idéz Mikszáth Kálmánné visszaemlékezéseiből és Mikszáth leveleiből. Nem elegendő ahhoz, hogy valaki mindent megtudjon Mikszáth regényeiről, írói szemszögéről, de rendkívül jó áttekintésnek, kedvcsinálónak. Türelmes és érdeklődő magyartanároknak szintén hasznos. : )

Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései

Mostani Mikszáth-képem kialakulásához nagyban hozzájárult ez a könyv. Mauks Ilona olyan szépen, egyszerűen írja le élete történéseit, hogy látszik: túl mindenen, megnyugodva szemléli azt, ami megtörtént vele és férjével. Csodálatos az az önuralom, amivel képes volt elviselni a szűkölködés éveit, és az az egyenes derék, amelyet megőrzött a dicsőség éveire is. Nem tudom, hogy végül szenvedéseiért kárpótolva volt-e, mindenesetre visszaemlékezéseiből nem a vád és elégedetlenkedés süt, hanem a visszarévedő emlékezés kellemes hangszíne, az öröm szikrái. Mauks Ilonának vagy páratlanul jó az emlékezete, vagy ugyanolyan zseniális mesélő, mint férje volt. Talán mindkettő? :)
(Szívesen olvasnék hasonló írást Csinszkától is.)

Én tudtam, hogy a szerelemnek valami olyan nagyszerű nemes érzelemnek kell lenni, mely olyan, mintha halál volna… és olyan, mintha feltámadás lenne, mely akkor beszél, amikor hallgat… mely akkor lát, mikor behunyja a szemét… mely olyan büszke, mint a felhő, és olyan szerény, mint a sóhajtás… olyan rossz, mint a kárhozat, és olyan jó, mint az Isten.

Tracy Chevalier: Leány gyöngy fülbevalóval

Fellélegzés volt ez a könyv, pont amire vágytam. Sőt, talán még jobb is. A hölgy és az egyszarvú történeténél igényesebb, kidolgozottabb, talán a szépirodalomhoz közelítő írás.

A regény végig izgalomban tartott, bár be kell vallanom: vártam valami nagyobb csattanót. Előző Tracy Chevalier olvasmányomból kiindulva tudhattam volna, hogy nem happy endre kell számítanom. Ez nem is baj, a boldog történetek többnyire amúgy is unalmasak, de az olyan szépen felépített szál Vermeer és Griet között érdemelt volna valami betetőzést. Ez már bizonyosan csak az én hibám, helyesbítek: a belém táplált elvárások hibája. Minden bizonnyal elég szép kicsúcsosodás a festmény is önmagában.
Maria Thinst nagyon szerettem, Pietert sajnáltam, Catharina alakja pedig erősen emlékeztet valakire...
Az imént néztem meg a film szereposztását. Nem kérdéses: látnom kell!
Egy erős négyes. Csak és kizárólag azért, mert egy aprócska csók sem csattant a két főszereplő között. :)

– A másik fülbevalót is be kell tennie – jelentette ki, és felém nyújtotta.…
– Miért? – feleltem végül. – Az úgysem látszik a festményen.
– Mindkettőt viselnie kell – erősködött. – Ha csak az egyiket viseli, az komédia.

Tóth Krisztina: Vonalkód

Nem akartam belekezdeni valami nagyobb lélegzetű írásba, úgyhogy éppen jól jött ez a novellagyűjtemény, amit már többen is ajánlottak nekem.

Különös egy múltja (és jelene) volt (van) ennek a Tóth Krisztinának. Ezelőtt még sosem olvastam tőle/róla semmit, de ezek az írások nagyon felkavarók, érdekesek. Legjobban a Hideg padló tetszett. Ezek után a verseire is kíváncsi vagyok!

Mintha ezért jöttem volna ide. Homályosan éreztem hetek, hónapok óta, hogy dolgom lesz ezzel az érzelemmel, hogy a legváratlanabb, leglehetetlenebb helyzetben fog felbukkanni, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen abbahagyni egy kapcsolatot, meg kell dolgoznom azért, hogy múlttá válhasson a még jelenlévő. kísértő, lezáratlanul magam mögött hagyott idő.

Füst Milán: Szexuál-lélektani elmélkedések

Teljesen véletlenül, online antikváriumi kutakodásom alatt találtam rá erre a könyvre. Kíváncsi voltam Füst Milán nézőpontjára, és A felesége történetén kívül mást még amúgy sem olvastam tőle, ezért meg is vettem. Még a múlt hónapban kezdtem el olvasni délutánonként, esténként. Lassan, fejezetenként haladva értem a végére ma délelőtt.

Füst Milán nézőpontja már regényében is különös hatást gyakorolt rám. Mindig borzongva, de egyet kell értenem vele. Nem volt ez most sem másképp. És hiába nem tegnap íródott a könyv, riasztóan aktuális. Főleg olyan közegben, amilyenben élek. Ahol minden tabu, és inkább a szenvedést, titkos bűnöket vállalja az ember, ha nem akar a társadalomból kivetett céda/kéjenc lenni. Füst segítő kezet nyújt ezzel a sajnos kissé töredékes könyvvel, amelyet talán még bővíthetett volna. Bemutatja, hogy máshogy is lehet, mindeközben nem szólal fel az utálat hangján, sőt: már-már mikszáthi sztoikus elnézéssel követi végig a bukdácsoló ember szexualitását. Tartalmas, értékes könyv, néhol megdöbbentő, néhol evidens, amit olvasunk. De sajnos (?) aktuális. Csillagos ötös lenne, ha picit több számszerű adattal szolgálna.

 … minél eszeveszettebbek a hajlamaink, annál ájtatosabb képet kell vágni hozzá […]

Karinthy Frigyes: Capillária

Előző olvasmányom Karinthytól meggyőzött arról, hogy érdemes folytatnom "komolyabb" művei olvasását. A Capillária jó ajánlólevéllel érkezett hozzám, így el is olvastam. Újabb nagybetűs katarzis.

Összehasonlíthatatlanul jobb volt Gulliver első útjánál, pedig azt is nagyon szerettem. A férfi-női kapcsolatról több nézőpontból, több műfajból, több szerzőtől is olvastam már, nőktől nőkről, férfiaktól férfiakról és nőktől férfiakról, meg férfiaktól nőkről... száz szónak is egy a vége, sok érdekességet megjegyeztem, de a Capillária valami egészen újat mutatott.
Először kicsit felháborított az oihák leírása. Ez furcsán hangozhat, mert külsejükre csupa bókot szórt Karinthy, de mintha érdektelen, csupán az élvezeteket hajszoló lények lennének. Nem is vágyom oiha lenni. Valahol a bullokok és az oihák között lenne jó elhelyezkedni. Gondolkodni, töprengeni, és nem csak folyamatosan élvezethajszolással tölteni az időt.
Ambivalens érzelmek támadtak bennem az olvasás után. Jó, ez csak egy utópia. Egy kitalált történet. De van alapja! Vagy nincs? Hogyisne volna! De így van? Jól látja Karinthy? Igen. Vagy... talán mégsem? Ha igen, akkor az részben kiábrándító, részben zseniális. Karinthy felismerése zseniális, az ember meg...
Képtelen vagyok eldönteni.

És a férfi végtelen önzésében nem vette észre a két főbenjáró élvezeti cikk, nő és rostélyos közti lényeges különbséget: hogy a rostélyos nem harap vissza, ha beleharapok, de a nő visszaharap.

Thomas Mann: Tonio Kröger

Hasonló hatást gyakorolt rám, mint az Iszony. Zseniális könyv, a kedvenceim közé került!

Tökéletesen (?) bele tudtam élni magam Tonio helyzetébe, érzéseibe. Biztosan nagyképű ez a kijelentés, de azt hiszem, hasonlítok Toniohoz. Ez büszkeséggel és szomorúsággal tölt el.

Nem tudok mit írni. Nincs értelme Ingét vagy Hansot jellemezni. Ők képviselik az átlagosságot, a közönségest (nem pejoratív értelemben), azt, amire Tonio is vágyik. Amire én is vágyom, néha. Mert a különbség, ami másmilyenné tesz, mint a többi embert, tud utálatos dolog is lenni, amikor az ember olyan egyedül van, mint a kisujjam, mert nincs szellemi partner, nincs lelki társ, és anélkül nem is szerezhet magának, hogy feladjon magából valamit, ami éppen a lételeme. 

Lizaveta alakjából szívesen megismertem volna többet is, és az is meglepett, hogy csupán kurtán-furcsán válaszolt  Tonionak. Pedig még egy aprócska szerelmi szálat is kibontakozni véltem... ;)

A könyv arra is bizonyíték, hogy nincs szükség feltétlenül ezer oldalra ahhoz, hogy valami jelentőségteljesről írjunk alaposan és hatásosan. Nem vagyok például A nyomorultak ellen, és minden tiszteletem azé, aki végig tudja olvasni, de nekem egy-egy hosszas leírás olyan küzdelmet jelentett, ami miatt feladtam a dolgot, és jó ideig nem is tartom valószínűnek, hogy újrakezdeném. A Tonio Kröger azonban az a fajta könyv, amin viszonylag hamar átrágja magát az ember, a feldolgozás folyamata viszont hosszú, és érdekes. Örülök, hogy végre elolvastam. Csillagos ötös.

Nem úgy dolgozott, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem úgy, mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. […] Igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson.

Voltaire: Candide vagy az optimizmus

Ezer éve megvettem, az olvasása rég tervbe van véve, mégis csak most jutottam hozzá, hogy levegyem a polcomról. Sajnos csak most, de szerencsére, hogy végre!

Voltaire nézetei mindig is szimpatikusak voltak. Tetszett az ironikus-szatirikus, bíráló hang, amit már megszoktam Swiftnél. Nagyokat nevettem rajta, egészen addig, amíg elgondolkodtam: az a ' létező világok legjobbika' az, amiben én is élek, és nem fiktív világ. Így mindjárt keserűbb a nevetés, kevésbé vidám a történet. De ez a regény értékéből mit sem von le. Sőt! Bármilyen lehetetlen kalandokba keverednek, mind-mind egy allegória, egy megtörténhető esemény felnagyított változata, amely segít rádöbbenni, mekkora mocsokban élünk. És mégis mit tehetünk? Azt, hogy műveljük kertjeinket. Nem túl megnyugtató. Nem túl kielégítő. De az egyetlen út.
Minden jellem elnagyolt (Pangloss mérhetetlen optimizmusa, Kunigunda bátyjának kicsinyessége), minden érzelem túl erősnek látszik, éppen ezért furcsa, mikor Candide minden makacs kitartása, Eldorádó otthagyása után is ragaszkodik Kunigundához, de ahogy meglátja, hogy szépségét  elveszítette, már szívesen feladná a dolgot.
Kunigunda nem is önmagáért fontos. Kunigunda a remény, az illúzió, a szép, a jó, minden érték a világban, de mindez csak azért, mert Candide felruházta őt ezekkel. Ahogyan minden földi dolgot elveszít főhősünk, úgy ragaszkodik egyre inkább az eszményképhez, a távolihoz, ahhoz, akiért küzdeni kell. Éppen ezért, amikor végre megtalálja, elveszíti az értékét. Értéke abban rejlett, hogy nem lehetett az övé.
A rengeteg kalandon, szenvedésen átesett, megnyomorított emberek közül Martint tudtam igazán megkedvelni. Olyan rezignáltan viselte a szolgaságot és a szabadságot, az izgalmat és az unalmat is, mint aki tökéletesen el tud távolodni a világtól.
Tetszett, lekötött.

Az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára.

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

A Légy jó mindhalálig óta nem olvastam semmit Móricztól. A nyámnyila Nyilas Misi szerencsétlenkedése annyira irritált, hogy kínszenvedés volt végigolvasnom azt a könyvet. Most azonban az írónak sikerült elmosnia bennem a rossz emlékeket.

A Bovaryné testvérének is nevezhetném a regényt, a hasonlóság nyilvánvaló. A Bovary név hangsúlyozását feleslegesnek tartom, erőltetetté teszi az asszociációt. Aki olvasta, úgyis meglátja a közös vonásokat, aki nem, annak pedig nem számít az a néhány említés.

Ilosva lakói kisszerű emberek, a férfiak állatias ösztöneiket vagy a szabályokat (igazgató, Kopó) követik elvakultan. Veresné egyértelműen kilóg a sorból: többre hivatott, és ezzel ő is tisztában van. Hamvadó szépségében minden bizonnyal megható jelenség, Veres tanító szürkesége mellett pedig egyenesen ragyoghat, én mégsem szerettem.

Az egyetlen szimpatikus, szeretetre (és sajnálatra... némi Nyilas Misi-effektus...) méltó szereplő Veres Laci. Ő, Nyilas Misivel ellentétben nem idegesítően anyámasszony katonája és tehetetlen, eltiporható valaki, hanem egy különleges személyiség, akin nem néhány diáktársa, hanem a világ fájó igazsága, mocska tapos. Tiszta, amíg Veresné nem taszigálja a piszokba, saját nyomorában keseregve, talán nem is szándékosan. Laci érzékeny lelkű fiú, igazán kár azért, hogy meg kellett ismernie a világot teljes'pompájában', alig néhány nap leforgása alatt.

Megint Kárász Nelli jut eszembe, és Szendy Ilka, s talán még Villanelle is. Mit keresnek ők ebben az alantas világban? Felháborít, hogy nem lehet kiérdemelt helyük, és csak szánalmat, sajnálatot vagy utálatot ébresztenek a földhöz ragadt, vagy inkább sárban dagonyázó emberiségben. Ez így normális? Ki hiszi el? Ki akarja elhitetni? Mi magyarázzuk be magunknak? Mi hová tartozunk, melyik csoportba: a kinevetettek vagy a kinevetők közé? Én  hová tartozom? Ezeket a kérdéseket (is) felvetette bennem a regény, s az olyan írás, ami után kérdések maradnak bennem, mindig csak jó lehet.

Megfullaszt ez az élet, mint a szennyes árvíz, amely dögöket és trágyát és ismeretlen városok csatornaömledékét sodorja.

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

Csodálkozva vettem kezembe ezt az apró könyvecskét. Hogy-hogy nem olvastam még? Jöhet egy kis Karithys bohóckodás, gondoltam magamban. Végre, valami üdítő olvasmány.

Nos, ezt a regényt, Karinthy 'létösszegzését' azért semmiképpen sem nevezném nevettetőnek. Akkor sem, ha sok helyen az ember szája görcsös, keserű mosolyba rándul: hát még ezen is képes volt viccelődni, hát még a halál küszöbén is tudott ironizálni.
Mindig is tudtam - eddigi olvasmányaim alapján -, hogy Karinthy nagyon művelt, rendkívül okos ember volt, enélkül nem is lehetett volna kiforrott, intelligens humora, ami nem fitogtatja tudását, de minden második viccben kibuggyan valami abból a hatalmas tudásanyagból, amit birtokolt. Mégis megdöbbentett, hogy milyen hidegvérrel figyelte saját magát, tüneteit, betegsége előrehaladott állapotához képest is tisztán.
Különös alakja a regénynek számomra Karinthy felesége. Valahogy nem tudom hová tenni. Mindenképpen szimpatikus, a munkája is (Móni bácsi története is!), inkább a férjéhez fűződő viszonyát nem tudom értelmezni. Nyilván ez nem egy romantikus regénynek készült, nem is vártam forró szerelmes megnyilvánulásokat, de valahogy zavart már az is, hogy Őnagyságaként emlegette feleségét, és inkább nővérként vagy aggódó távoli nőrokonként jelenítette meg, mint valaki olyanként, akivel összekötötte az életét. Ez a téma kifejezetten érdekel, amint lehet, utána fogok nézni a házasságának. Persze az ilyen dolgokkal kapcsolatban sosem lehet tudni, mi igaz és mi nem. Ha magától az írótól származik az információ, akkor sem. Művészi szabadság, tetszőleges szín- és szóhasználat, ugyebár.
Elismerem, az előbbiek vajmi kevéssé tartoznak ebbe  regénybe, inkább csak a háttérben motoszkálnak, inkább csak az én fejemben. És mégis: Karinthy utolsó regényében benne van minden, az egész élet. És nem csak az övé. Hatalmas összegzés, de nem pont. Kettőspont. Vagy gondolatjel. Esetleg egy új bekezdés...

A test komoly ember számára értéktelen jelenség, csökevény, rossz ruhája a léleknek.

Henrik Ibsen: A vadkacsa

Szerettem, sajnáltam Hedviget. Ő volt a legérettebb az összes szereplő közül.

Nagy rosszat tenne vele. Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle!

Csehov: Sirály

Szinte rögtön az Iszony után olvastam, így mindössze annyi maradt meg belőle, hogy mindenki másba szerelmes, és boldogtalan, és tehetetlen.

Hát, megesik az ilyen.

MÁSA Az életemet gyászolom. Boldogtalan vagyok.

Németh László: Iszony

Hatalmas falat volt, de végül lecsúszott. Felsértette a torkomat, porzanak a könnycsatornáim...

I s z o n y (atosan jó) volt!

Hajaj, Villanelle első helye kedvenc női regényalakjaim között veszélyben van! Kárász Nelli semmihez sem hasonlítható lénye tökéletesen rabul ejtett. Az utolsó 100-150 oldalt egy ültő helyemben, étlen-szomjan...

Soha ilyen gyorsan nem fogott még meg egy ilyen hosszú regény. Sanyitól iszonyodtam már első feltűnésekor, és bosszantott Kárászék magatartása. Komolyan erre az alakra akarják bízni a lányukat? Ennyire nem ismerik? Nelli anyjából nem is néztem volna ki, hogy mélyebben ismeri a lányát, hiszen világéletében csak a saját bajait tudta szajkózni, olyan irritáló módon, hogy arra nem találok szavakat. A regény olvasása során többször is indulatba jöttem emiatt, és  Nelli helyében jócskán 'odamondogattam' volna. De hogy Nelli apja, ez az érzékeny lelkű férfi - akitől minden bizonnyal Nelli örökölte lelki alkatát - ne vegye észre, hogy lánya halálra van ítélve egy Sanyi-féle férfi mellett? Talán ha nem hal meg, és felnyílik a szeme, közbeléphetett volna, de ez persze nem történhetett így.
Sanyi valóban 'zsíros ember', ahogy Nelli is sokszor említi. Akaratgyenge, unalmas, műveletlen, lusta, kihaénnem, felelőtlen kisgyerek, aki közben így vagy úgy, szánalmasan könyörögve vagy alattomosan kényszerítve megszerzi, amit akar. Persze nincs benne túl sok öröme, Nelli feltörhetetlen dió. Az ő számára, legalábbis.
Végig egy kérdés kattogott a fejemben: miért nem Imre? Imrével tökéletesen el tudtam volna képzelni Nellit, csupán egyetlen bökkenő volt a dologban. Alkatuknál fogva egyikük sem nyitott volna a másik felé, így a szimpátia is csírájában volt elfojtva. Talán mindketten olyan emberek, akik nem szorulnak társra, és mivel ebben áll a hasonlóságuk, nem kerülhettek egymáshoz közelebb. Takaró asszony temetése után ez az utolsó reménység is szétfoszlott, Nellinek már nem lehet köze férfihez. Összeférhetetlen egy férfi-női kapcsolatban. Egész egyszerűen nem az ő világa. Annyira meggyőzően, néhol olyan tömör undorral (bár higgadtan) írt a férfi-női kapcsolatról, hogy egészen elvette tőle a kedvem. Keserű szájízzel olvastam, és mégis hozzám nőtt, a könyvtárba is alig volt szívem visszavinni.
Hallottam olyan véleményt, mi szerint Kárász Nelli 'nem volt normális'. Nekem ez egy percig sem fordult meg a fejemben. A világ nem olyan, hogy el tud hordozni egy Kárász Nellit. És itt a hiba. Sajnos.

Az csak beszéd, hogy mindenkinek férjhez kell menni. Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem, hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.

Tracy Chevalier: A hölgy és az egyszarvú

Megvan a saját kis történetem ehhez a könyvhöz. Mármint ahhoz, hogy miért olvastam el. Röviden: azért, hogy megismerhessek általa valakit, akit egyelőre csak az olvasmányai (és néhány homályos benyomás) alapján van lehetőségem 'ízlelgetni'. Ez most itt nem is lényeges. A fontos az, hogy a sok komoly, megrágós mű után kellett egy ilyen is, egy igényes, magát olvastató ponyva.

A valós történelmi háttérből kiindulva egy pezsgő, sokrétű, érdekes sztorit hozott össze az írónő.
Nicolas des Innocents, a 'csábító' nem olyan egyszerű jellem, mint amilyenre bárgyú "csajozós dumájából" következtethetnénk, és ez szerintem nem is a Claude-hoz fűződő szerelmében nyilvánul meg, hanem Aliénor iránti kedvességében látszik leginkább. Aliénor a kedvenc alakom volt egyébként is, sajnáltam a sorsa miatt, míg Claude-on inkább csak nevettem. Makacs fruska. Nehezen hiszem, hogy valóban szerelmet érzett Nicolas iránt. Ugyanígy Nicolasról is nehéz elképzelni, hogy szerelembe esett. Esetükben inkább a ki nem élhető vágy feszültsége tartotta fenn az érdeklődést a másik iránt. Ha még a történet elején, az asztal alatt sikerül, amit akartak, akkor hamar kialudt volna a tűz. Egyébként szép keretbe foglalja a történetet az első és második 'asztal alatti találkozás' is.
Jean Le Viste feleségét egyrészt szerettem, másrészt sajnáltam, viszont nehezen tudtam belehelyezkedni a szerepébe a zárda utáni vágya miatt.
Valóban Aliénort tartom a legnagyobb jellemnek, bár ennek a regénynek kétségtelenül nem a felsőbb üzenet közvetítése, a világ megváltása (és a többi) a célja, azért mégis hordozott valamennyi értékes tartalmat. A befejezés olyan sután-furcsán sikerült, de megbocsátható. Egyszer olvasható, szórakoztató.

Hosszú évek tapasztalata megtanított arra, hogy kutyák, sólymok és nők mindig visszajönnek, ha az ember ott marad, ahol volt, és vár.

Mikszáth Kálmán: A fekete város

Mikszáth anekdotázó stílusából sosem lehet elég. Az a már-már atyai szeretet, amivel bemutatja a szereplők jellemvonásait, hibáit, bűneit... elképesztő.

Görgey Pált nem lehetett nem szeretni. Ahogyan leírta hirtelen hangulatváltásait, rigolyáit, a felesége halála utáni lelkiállapotát, az egy jó időre belém vésődött. Rozálit nem szerettem annyira, de ez most nálam nem meglepő; újabban kifejezetten taszítanak a finom nőalakok. Talán A szenvedély Villanelle-je után. (Akit még mindig imádok, imádok.)
Fabricius olyan, akár egy antik hős, a maga hübriszével.
Quendel úr nevettetett meg leginkább, a Bibókhoz köthető anekdoták pedig akár egy külön regényt is megtölthettek volna.

Sajnos nem friss az élmény, már két hete, hogy befejeztem, így a benyomásaim most csak ilyen röviden tudom megfogalmazni...


„Lőcse városában villámként híre futott a nevezetes vadászatnak, melyet késő emberöltők is akként emlegettek, hogy elesett benne: egy szarvas, egy kutya, egy nyúl és egy bíró.”

Petőfi Sándor: Az apostol

Kötelező olvasmányként került a kezembe, az ellenőrző dolgozat előtt egy nappal. "Valahogy átrágom rajta magam..." -gondoltam.

Az igazat megvallva, Petőfi sosem tartozott a kedvenceim közé. Éppen azért, amiért sokat szeretik: az egyszerűsége miatt. A  népies helyzetdalaitól a hideg futkosott a hátamon: erről verset írni?
Aztán a gimnáziumban ismét terítékre került. Reméltem, gyorsan és fájdalommentesen túl leszünk rajta, de nem. Az első két-három vers elemzésénél még hermetikusan lezárt aggyal ültem az órán, és vártam, hogy vége legyen. De csak folytatódott újabb és újabb versekkel. Petőfi hosszú anyagrész. Remek, gondoltam. És egy délután, muszájból nekiültem a szöveggyűjteményben található verseinek. Néhánnyal már régen is meg voltam békélve, a forradalmi költészetének legismertebb szeletét egészen jónak ítéltem. A népies helyzetdalokat már inkább aranyosnak, frappánsnak láttam, de semmiképp sem utálatosnak. Aztán nyitni kezdtem a többi verse felé is, és rájöttem: a költészetnek nem a túlbonyolítás, "fentebb stíl" (Kazinczyt sem szeretem kifejezetten, valljuk be) a lényege, hanem a közérthetőség. Legalábbis Petőfi törekvései erre irányulnak, és ez érthető. Abban a korban, társadalmi berendezkedésben. Elfogadtam Petőfit, ha kedvenc költőm nem is lesz sosem.
És ekkor jött Az Apostol.
Az első néhány oldal után szerelem volt. Már viszonylag régen olvastam ilyen melodramatikusan szélsőséges, romantikus leírást, és a hatás nem maradt el. Szilveszter alakját szinte láttam magam előtt, természetesen Petőfi arcát képzeltem hozzá. Látszik, hogy nem kiadásra szánt, töredékes, kissé elnagyolt, de ez csak felerősíti a romantikus indulatokat. Jó, hogy így maradt, jó, hogy ennyi elkészült. Köszönöm, kedves Petőfi Sándor. Ezt az írást, meg A helység kalapácsát, és a két magyarokról írott versedet. Nagyon köszönöm.

Szegény fiú te, mikor élsz magadnak, Lesz-e idő, midőn magadnak élsz? 

Te szétosztod mások közt lelkedet,

Lesz-e, ki néked adja lelkét 

Vagy lelkének csak egy darabját 

Vagy egy tekintetét csak, amiből 

Gyanítanom lehetne legalább, 

Mi a boldogság?… oly szomjas szivem, hogy 

Fölinna egy záport, s talán 

Egy harmatcsepp sem hull reá soha!

Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász

A Szent Péter esernyője után örömmel kezdtem neki a következő Mikszáth-"mesének", és nem csalódtam, sőt. Egyszerre volt elgondolkodtató és a fejfájásig nevettető. Újabb újraolvasandó regény kerül a polcomra.

Már az indítás is remek volt, az Úr elhamarkodott "kürtöltetésével". Zrínyi és vitézei belecsöppentek egy új világba, ahol meglepően hamar feltalálták magukat. Mondhatni "beilleszkedtek", de a történet folyása során nyilvánvalóvá válik, hogy ez csak a látszat, a felszín: Zrínyi régi elveihez és virtusához hűen kezeli a modern kori helyzeteket, és nem érti, hogy lett háromszáz év alatt ilyen puhány népség a magyarokból.
Kiváló politikai szatíra, ami még mindig érvényes... és szerintem sosem fogja érvényét veszíteni.
Kedvenceim Rózerék voltak, rájuk nem lehetett haragudni, pedig nevetséges, szánalmas módon hajszolták ebédjeikhez a vendégeket. Bobornét is megkedveltem, bár erkölcsisége megkérdőjelezhető (kié nem...?).

A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!

Jeanette Winterson: A szenvedély

Mikor belekezdtem, nem hittem volna, hogy hamarosan új kedvenc könyvet avatunk. Pedig de! Zseniálisan felépített regény kiváló karakterekkel, sodró történettel, örömmel-bánattal, szerelemmel, elkeseredéssel fűszerezve.

A két szereplő sorsáról álmomban sem gondoltam volna, hogy összefonódik, és láss csodát: a különleges velencei lány, Villanelle és Napóleon szakácsa és híve, Henri találkoznak. A legjobbkor, vagy a legrosszabbkor? Ki tudja. Mindenesetre találkoznak, és fordítanak egymás sorsán.
A regény vezérfonala a szenvedély és a rögeszme között húzódó vékonyka vonal. Ezt a szereplők sokszor átlépik, s miután megégették magukat, jönnek rá, hogy hol az a bizonyos határ. Ez a szörnyű feszültség, hogy mit tenne az ember, milyen sokat, és milyen keveset tehet meg ebből, átitatja az egész regényt, és átitatta a gondolkodásomat is. Nem vonatútra való olvasmány, már ha az ember nem akar könnyek közt szipogva nevetségessé válni. Nem mondanám romantikus regénynek. Valamilyen tekintetben szerelmi történetnek nevezhető, de sokkal több annál. Besorolhatatlan. Lélekregény? Fantasztikum és valóság olyan szorosan fogják egymás kezét, hogy elválaszthatatlanok. Rögeszme. Szenvedély. Rögeszme. 

Villanelle a legkülönlegesebb női alak, akivel eddig valaha találkoztam, Ibsen Nórája, Szabó Magda Emerence, Szilágyi István Szendy Ilkája és Füst Milán Lizzy-je is csak utána kulloghat (vallom be saját magamat is meglepve).
Henri pedig az 'élő' bizonyíték rá, hogy a legemberségesebb, legérzékenyebb és törékenyebb emberekkel olyan helyen találkozhatunk, ahol sosem gondolnánk. Például a harctéren. És az indulat olyasvalami, ami felkapja az embert, és nagy erő kell a megálláshoz. Az önmagát feláldozó szerelmes mintaképe is ő.
Minden benne van ebben a regényben. Csak ajánlani tudom, a legjobb szívvel.

A szenvedély hajlandó hét évig dolgozni a mezőn a szeretett lényért, aztán még hét évig ha becsapják, de a szenvedély, mert nemes, nem fogadja el sokáig mások maradékát.

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Valami elgondolkodtatóra vágytam... és megkaptam. Barátság, hűség, árulás, megbocsátás, egészen más megvilágításban, mint eddig valaha is.

Henrik katonás magatartása már-már megbotránkozatott: hogy lehet szenvedély nélkül átélnie egy ilyen találkozást? Aztán szépen lassan megismertem a jellemét, és egy-egy erősebb kifejezést is túlzásnak éreztem tőle. Nem olyan típusú ember, akit szeretni tudnék, mégis süt belőle az életbölcsesség, a higgadtság, a megfontoltság. Ezzel együtt dagályos is néhol, de felesleges szavai nincsenek. Csodálatosan átfogó módon írja le egész életét, és valamit mégis úgy hiányolok... Konrádot és Krisztinát. Két külön regény anyagát adhatnák az ő érzéseik és gondolataik, amelyekből csak egy szeletkét láthatunk/olvashatunk.  És Nini! Az ő története is érdemes lenne a leírásra.

Bár Henrik rémesen jó emberismerő, mégis bennem maradt a hiányérzet, a megválaszolatlan kérdések üressége. És nem is azoké a kérdéseké, amiket ő tett fel és Konrád egyszerűen elhárított, hanem a saját kérdéseimé. Krisztinától is kérdeztem volna, bár Henrik helyében biztosan nem.
Tele van feszültséggel ez a háromszög, ami elfojtódik két idős, lehiggadt, 'már úgyis mindegy, mert mi is számít egyáltalán az életben'-felfogású idős úr beszélgetésének, vagy inkább Henrik monológjának sűrűjében. És mégis fel-felbukkan, és tovább gördíti a történetet. Ennyi indulat ilyen hűvös, kijelentésszerű módon tálalva már-már megingatja bennem azt a hitet, hogy az életben bárminek is van jelentősége.

Újraolvasásokra, átrágásra, ízlelgetésre született ez a mű. Idealistáknak nem ajánlom.

"Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk, vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat vagy dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok."

Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger

Hosszabb idő után ismét szerelmi történetekre vágytam, ám másképpen: nem édelgésre, nem szentimentális, idealizált kapcsolatokra. Semmiképpen nem akartam szerelemházasságról és a gyermekvállalás örömeiről olvasni, kifejezetten megundorodtam ezektől. Ambivalens érzelmekre vágytam és vágyok, szenvedős, utálós-szeretős kapcsolatokra. A kollégium csodálatos könyvtárosának jóvoltából most ilyen olvasmányélményeimről is be fogok számolni, mikor időm engedi. Első ajánlott könyve, a Széles Sargasso-tenger bennem keltett hatását szeretném röviden bemutatni.

A Jane Eyre sokáig kedvenc regényem volt, Mr. Rochesterbe egyértelműen szerelmes voltam, és teljesen átéltem Jane helyzetét. No persze csak annyira, amennyire ez lehetséges egy könyvkarakterrel kapcsolatban. :)
Ez a regény a Jane Eyre-nek egyfajta előzménye. Mr. Rochester feleségének, Bertha Masonnak életét mutatja be egészen a kezdetektől. Nem is annyira szerelmi történet, sőt. Inkább lélekrajz, megdöbbentő lélekrajz, ugyanis egy némileg öröklött, részben pedig a körülmények miatt kialakult elmezavar stádiumait mutatja be. Izgalmasan borzongató Bertha világa, aki olyan őrülten képes szeretni, hogy még obeah mágiát is alkalmazna ügye érdekében, ám lelki betegsége ettől az örömtől is megfosztja. Mást vártam a könyvtől, mint amit kaptam, de tetszett, amit kaptam. Nagyon tetszett. A Rochester-mítoszt viszont szépen lerombolta bennem. Egy időre, legalábbis.

"Az idő semmit se jelent. De az olyasvalami, mint ami kézzelfogható, és tapintható, mint az én piros ruhám, az jelent valamit."

Béládi Miklós válogatása: Mai magyar elbeszélők

A'mai' szót ez esetben nem kell szó szerint érteni. Az 1983-ban megjelent válogatás bemutatja a korszak legtermékenyebb (?) novellistáinak alkotásait.

Kedvenceim Karinthy Gábor Baracklekvár című írása, Ottlik Géza Szerelem című novellája és Tandori Dezső  Melyikünk anyaga tart tovább? kérdést felvető irománya, Vészi Endre Party-ja,  és örök bálványom, Szabó Magda egy rövid műve (A mosolygó Bacchus) volt. Rövid és tartalmas történetekre vágyóknak mindenképpen ajánlom.

"Hogy miért nem volt nekünk sose pénzünk, jóllehet apámnak heti négy cikke jelent meg az újságokban, s a könyvei csúcspéldányszámban keltek el, bajos volna itt kibogozni. Majd egyszer - ez volt a jelszó; majd egyszer, ha egy kis lélegzethez jut. Akkor majd megírja a regényt, és korunk új enciklopédiáját, más kávéházba költözik, ahol iható a fekete, megjavíttatja a redőnyeinket, leszámol a hitelezőkkel, és szétrúg mindenkit, aki a nadrágjába csimpaszkodik. Addig-addig csak átmeneti idők vannak. Ilyen átmeneti időkben telt el az ő férfikora és az én ifjúságom; s ilyenkor persze befőzni sem érdemes arra a rövid időre. Azaz hogy egyszer mégiscsak volt nálunk befőzés." (Karinthy Ferenc, 1954)

Varró Dániel: Szívdesszert

Van, hogy az embernek nincs ideje, ereje, kedve valami hosszabb, komoly hangvételű műhöz. Ilyenkor zseniálisak a versek és novellák, amelyekre az utóbbi időben igencsak rászoktam. Varró Dani Szívdesszertjét egy matekóra alatt mohón faltam fel, de még azóta is ízlelgetem.

Bár sok a játékos, szórakoztató vers, képviseltetik magukat a mélyebb tartalommal bíró költemények is. Sőt, néha a legjátékosabb formába bújtatott üzenetek a legkomolyabbak. Minden egyes lapját élveztem, csak ajánlani tudom olvasásra és újraolvasásra. Egy kis kedvcsináló:

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem is tudok utánad szeretni senki mást.

sms #5

1 gondolat bánt engemet
kigomboljam az ingemet?
csupán ha gomb lesz 2 szemed
az én szemem pedig mit lát a luk
s magamra gombolhatlak általuk

Kiss Judit Ágnes: nincs új üzenet

Mostanában kevés időt szenteltem versek olvasásának, de éppen itt volt az ideje, hogy elmerüljek Kiss Judit Ágnes csodálatos világában. Nagyon-nagyon tetszett.

Régi versformák, újszerű gondolatok. Vagy régi gondolatok, és új formák.
Szerelmes, szenvedős, humoros, öniróniás, szókimondós, Irgalmasvérnős.
Igen. Irgalmasvérnő még izgalmas.

Ízelítő:

Kiss Judit Ágnes: Vándorlók dala

Mint sérült hajótestbe

a sós víz a léken át,

úgy zúdul bőröm alá

minden reggel a világ.

Délután van, mire a sok rés

ta közöny rongyai betömik.

Álmodom békés kikötőt,

és reggel indulok megint.

Kiss Judit Ágnes: Táncszvit

1.

nem harag íze kiséri, ki elhagy,

bosszu szerelmese, ágyasa nem vagy,

sose voltál.

hogyha megátkoz is, ő legyen áldott,

hozzon az aszfalt sárga virágot,

valahol járt.

akinek az ölelésem már nem kell,

minden szerelem cinkosa, isten,

te öleld, te karold át.

2.

Vegyél engem bal kezedbe,

Ültesd őt a jobb kezedbe,

Kulcsold össze

Két kezedet,

Kérjed értünk Istenedet.

Jézus, látod, mit csináltam,

Nem tudom, mit rejt a vágyam.

Kárhozásom,

Üdvösségem

Mindegy nekem réges-régen.

Ejtsd el úgy, hogy rám zuhanjon,

Derekamba kapaszkodjon,

Hadd vigyem fel

Én a mennybe,

Két kezembe, két kezedbe.

3.

Arany-ezüst voltam,

Gyémánt lenni vágytam,

Nem olvadni, csak elégni

Narancsfényű lángban.

Rigónak születtem,

Dögkeselyű lettem,

Halott őzek halálbűze

Összecsap felettem.

Nap feljöttét vártam,

Hogy színem meglássam,

Vakítóan fehér vagyok

Atomvillanásban.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Nem először olvastam el a regényt, mégis élmény volt. Kosztolányinak nem csak a versei, nem csak Esti Kornél novellái megunhatatlanok.

Anna karakterében az első pillanattól érzékelhető a feszültség, az egész történetben végigvonul valami borzongató, mégsem lehet előre tudni a végkifejletet. Ezt értékeltem legjobban a műben. Bár hiányoltam a kettős gyilkossághoz vezető út talán részletesebb bemutatását, de Anna jelleméhez ez a belül forró, rotyogó, hirtelen kirobbanó elhatározás illett leginkább. Bármit is tett, valahogy végig ártatlannak érzem.

Vizynét sajnáltam és ezért egy picit szerettem is. Ismerek hozzá hasonló nőt, így még közelibbnek éreztem. Vizyt megvetettem, de egy szikrányi sajnálat még iránta is ébredt bennem.

Moviszter volt a kedvencem a maga sztoikus bölcsességeivel és erős jellemével. Benne éreztem Kosztolányi véleménnyilvánítását a legerősebben.

Jancsitól undorodtam. Anna leállatiasításából ő is rendesen kivette a szerepét, bár ebben a lány egész környezete, minden ismerőse hibás. Jellemfejlődésének legpezsgőbb időszakában Anna munkára volt ítélve, és talán úgy gondolta egy darabig, hogy ez így van rendjén. De a legmélyebbről előtörő több után, jobb után hajszoló vágy (szinte öntudatlan) gyilkosságában tudott csak kicsúcsosodni.

Élveztem. Filmben még nem láttam, nemsokára sort kerítek erre is.

…egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével…

Bereményi Géza és Mácsai Pál válogatása: Azt meséld el, Pista! (Örkény István írásaiból, megszólalásaiból)

Örkényt elég régóta ismerem és szeretem. Minden a Tóthékkal kezdődött, az egypercesekkel folytatódott még úgy öt évvel ezelőtt. Azóta folyamatosan szükségem van az Örkény-féle látásmódra, a saját tragédiáin röhögő (mert nem szimplán nevető) szarkasztikus hozzáállásra. Dr. House karaktere elbújhat mögötte. Örkény Isván a (sajnos már nem élő) példa arra, hogyan lehet belenevetni a szenvedés arcába, orrba fricskázni, és élni tovább, mintha mi se történt volna, közben legbelül megőrizve minden lenyomatát az eseményeknek.

Az egypercesek tömörsége jellemző a válogatásban megjelent írások többségére. Örkény élete önmagában megtöltött egy kis kötetnyi feljegyzést, s azt hiszem, többet is megtöltött volna, ha hagyják igazán kibontakozni. Viszont ha nem hallgattatják el, akkor az erről szóló tragikomikus írások nem láttak volna napvilágot. Ördögi kör.
Mindenkinek kell egy kis Örkény. Sírva nevetni, átlapozni, megdöbbenni, elmosolyodni, újraolvasni. És megint újraolvasni. Folyamatosan olvasni. És profitálni belőle.

Az új otthon okozta felhőtlen boldogságban befogadtunk egy kóbor kutyát. Jötti lett a neve, mert úgy jött. Nem tudtuk, milyen, leginkább őzikére hasonlított, egy darabig szilárdan hittük, lehet, hogy őz lesz belőle, csak még nem döntötte el, mert fiatal. Nem értek kutyákhoz, de etettem, itattam, vakartam. Önzetlenül tettem, ne féljenek, nálunk nem lett kutyamitológia, mint Dérynél, befogadtam, mert éjjel, szakadó esőben nyüszített az ajtóm előtt. Ha önök szakadó esőben nyüszítettek volna az ajtóm előtt, önöket is befogadtam volna. Etettem, itattam, vakargattam is volna. Humanista író vagyok.

Henrik Ibsen: Nóra (Babaház)

Elég régen éjszakáztam már könyv miatt, de a Nóra ezt is elérte. Nem mintha olyan hosszú lenne, csak túl későn jutott eszembe (11 óra környékén), hogy olvasni támadt kedvem, és éppen ez akadt a kezembe. Szerencsére.

Nóra édes naivitása és önzetlensége, öntudatlan erkölcsisége egyszerűen elragadó volt, nem kedveltem így női karaktert Füst Milán Lizzy-je óta. Valahogy az volt a benyomásom, hogy szerelemben, szeretetben él a férjével, és nagyon boldog, nagyon játékos.Végül persze kiderül, hogy "csak vidám" volt, mert más nem is lehetett egy babaházban, ahol ő volt a legnagyobb játékbaba. Bár alulbecsült, alárendelt állapota valóban bicskanyitogatónak érződik, fejemhez kellett kapnom: de hát nem ő viselkedik folyvást úgy, ahogy? Hebehurgyán, éretlenül gyerekesen. Ki neveljen fel egy háromgyermekes anyát? Nem összeférhetetlen ez az egész? És valahogy mégsem. Bár nekem az utolsó felvonásban történt hirtelen változások túl elsietettnek tűntek. Nóra megváltozni, megújulni is úgy akar, ahogy eddig élt: hebehurgyán. Kapjunk össze gyorsan egy ruhát, uzsgyi! futás messzire. Lehet így? Lehet eltűnni egy családanyának hosszú időre (talán örökre), hogy önmagát keresse? Megkérdőjelezhető számomra, de Nórának ezt is megbocsátottam. Nóra tulajdonképpen az önmagát kereső nő, és ezért szimpatikus, de útjai, módszerei már nem annyira azok. Emancipáció ide vagy oda.
Főként azért, mert Torwald Helmer, a férje jó embernek látszik. Ha kicsit túl merev, szigorú, földhözragadt is. Különös  meglepettsége a mű végén: nem vette észre, hogy Nóra a házasság nyolc éve alatt csak "várt a csodára", hogy a férje megérti? Helmer kétségbeesetten kap ide-oda, nem lehet nem sajnálni. A vád ellene, hogy saját jó hírét félti. Ki ne féltené? Pláne, ha ezen múlik a keresete (valamiből Nóra szeszélyeit is fizetni kell...). A váltó megkerülése utáni pálfordulása azért tenyérbemászó. Ez tenné összeférhetetlenné feleségével? Ez. Nóra erkölcsiségébe nem fér bele az önmagát féltő, látszatot megtartani akaró férfi kispolgárisága.
Rank doktort szerettem is, nem is. Ha valaki a saját halálát is ilyen hivatalosan éli meg, az számomra furcsa. Az még inkább különös, hogy állítólagos legjobb barátai ügyet sem vetettek rá a névjegy otthagyása után. Mintha azonnal temették is volna.
Lindéné kavarta fel az állóvizet leginkább, azt hiszem. Ha ő nem tartja a tükröt Nóra elé életmódjával, akkor talán sosem fordul meg a fejében ez a cselekedet. Azért sem, mert nem lett volna hova mennie, hol segítséget kérnie az új életéhez. Tudom (?), hogy a levelet meg kellett találni, azt is, hogy az egész házasság hazugság volt, de mégis haragszom rá, amiért nem kérte meg Krogstadot, hogy tűntesse el. Ha már itt járunk: Krogstad teljességgel hiteltelen volt számomra. Pálfordulása is, fenyegetőzése is.

Sok kétségem ellenére is élveztem a drámát. Érdekes lett volna megtudni, hogyan érte el célját, elérte-e egyáltalán Nóra, hogy ne babafeleség, babaanya, hanem felnőtt nő váljon belőle.

(A képről: ahogy elolvastam a drámát egyből eszembe jutott, hogy Eszenyi Enikő tökéletes Nóra lenne. S láss csodát! Ő játssza a szerepet.)

Nem fogsz megmenteni, Torvald!

Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála

Azt hiszem, egyre jobban kedvelem az orosz írókat. Volt bennem valami viszolygás irántuk, amit még a szüleim, nagyszüleim ültettek belém. Szerencsére ez az előítélet is lehullott (mi másért vannak az előítéletek?), és teljességében tudtam élvezni ezt a néhány rövidebb történetet.

Három halál: bevezetőnek jó, bár nem ezt tartom a leghangsúlyosabb történetnek a könyvben. Mindenesetre hozzásegített annak a látásmódnak elsajátításához, ami a halálra a kikerülhetetlen, természetes dologként tekint, minden misztikum nélkül (vagy legalábbis erősen profanizálva). Szimpatikus látásmód lett ez számomra az utóbbi időben.

Mennyi föld kell az embernek?: Tipikus emberi tulajdonság, a lehető legszemléletesebben ábrázolva. Szinte filmként láttam magam előtt a gyöngyöző homlokú Pahomot, aki már szinte biztos benne, hogy nem fog időben megérkezni, és utolsó erejét megfeszítve rohan. És végül: hiába minden. Csak akkora föld az övé, amekkora területen eltemetik. Megrázó történet volt, bár nem a legmegrázóbb, számomra.

Két öreg: Remek tanmese. Igazán elgondolkodtatott. Lehet, hogy feleslegesen menetelek valami felé, mikor itt van karnyújtásnyira a hely, ahol hasznossá tehetem magam...?

Ivan Iljics halála: Borzalmas. Borzalmas volt végigkövetni Ivan Iljics halálát. Milyen apróságok vezethetnek idáig...! És a felesége viselkedése... undorító és valahogy mégis természetes volt. Mármint... ezt vártam tőle. Szörnyű, hogy az ember végül is teljesen egyedül van, olyan totálisan egyedül, akárhányan is vannak körülötte. Meghalni is csak maga fog, bárki szorítja közben a kezét.

Kreutzer-szonáta: A legjobb, a legeslegjobb írás a kötetben. Nem is tudom érzékeltetni szavakkal, mennyire nagyon tetszett. Pozdnisev tapasztalatai a társadalom romlottságával kapcsolatban megrémítenek. Nem is létezik hát igazi, tiszta kapcsolat? Minden csak a bujaság fertője? Először nevetségesen konzervatív, az élvezetek minden nemét elutasító elvakult embernek láttam, azután pedig annak ellenére, hogy nehezemre esett, igazat kellett adnom neki. Az elején csak bizonyos gondolatokban, a vége felé pedig már majdhogynem teljes egészében. Egyetlen kapaszkodóm maradt: hogy nem szerelemből nősült, csak azt hitte, hogy szerelmes. De ez gyenge kapaszkodó, mert mi van, ha minden ember csak azt hiszi, hogy ez az igazi tiszta és nemes érzés, s közben csak az érzékekre keltett múlandó benyomás? Vagy mi a helyzet, ha csak ennyi az egekig magasztalt szerelem? Puszta múlandó benyomás. Lehet. Biztos. De akkor nincs benne semmi vágyni való. Vagy van? Kérdések, kérdések. Ezret meg ezret hagyott maga után ez az írás.

Bál után: Talán elhamarkodottan ítélek, de ez volt a leggyengébb láncszem az egész könyvben számomra. Eltörpül a többi írás mellett, de rossznak sem mondanám. Ha a többi írás házi pálinka, akkor ez csak limonádé.

Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna – hasított elméjébe a sejtelem. – De hogyan lehetséges ez, amikor mindent úgy csináltam, ahogyan kell?

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

Úgy ültem neki az olvasásnak, hogy "jaj ne, megint egy hosszú könyv, valami rövidebbhez lenne kedvem". És ismét felesleges volt ez a nyavajgás! Fordulatos, izgalmas, mulattató és elgondolkodtató történetet olvastam, és igazán élvezetes volt.

Noszty Feri minden rossz tulajdonsága mellett szimpatikus volt. Könnyelmű és hozományvadász széptevő, és mégis: mintha valami megváltozna, mikor Tóth Marival táncol a szüreti mulatságon. A regény végéig sikerült elhitetnie velem, hogy tényleg szerelmes Mariba, komolyan hittem benne, hogy ezegyszer komolyan gondolja a vallomásait. És ez a zseniális hitegető a legutolsó sikertelen próbálkozás után is úgy hajtott el kocsin, hogy van még elég nagy hozományú lány a világon. Mariéval együtt egy kicsit az én szívemet is összetörte.

Tóth Mari nem volt különösebben szimpatikus, bár rosszat se nagyon tudnék róla írni. Inkább semleges.

Tóth Mihály erkölcsisége páratlan, ő a leginkább becsülendő jellemű szereplő. Felesége hiúsága is kedves női szeszélynek tűnik fel ekkora jósággal karöltve.

Malinkáról és Vilmáról még szívesen olvastam volna, akár egy teljes regény terjedelmében is. :) Vilmát valamiért szerettem, Malinka pedig emlékeztet valakire, akit nagyon kedvelek.

Kopereczky Izsák Izráel vicces figura, kissé baleknek, butának tűnik, de így is szerettem. Nem találtam benne rosszindulatot. Közel él a természethez, hát annak törvényei szerint gondolkodik. Bubenyik pedig ördögien ravasz, ha szükségem lenne segítőre egy bonyolult terv kivitelezésében, akkor biztosan rá esne a választásom. Homlódyné pedig nyélbe ütné a házasságom akár Robert Sean Leonarddal is. ;)

Kedvenc részek? Nos, Kopereczky főispáni beszéde viszi a pálmát. Az egész Izsák-Izrael históriát végignevettem. A főkötő-őrök... a gyöngyök kikönyörgése... Tóth Mihály fiatalkora és becsületes meggazdagodása... nem is tudok választani.

Zseniális volt a mű. Csillagos hatos lenne, ha Vilma és Malinka egymásracsodálkozását, beszélgetéseit, pásztoróráit (már ha voltak egyáltalán!) csak pár oldal erejéig bemutatta volna Mikszáth. Így "csak" ötös, de bekerült a kedvenceim közé.

A tudatlanságnak csak egy takarója van – a nyelv; minek azt minduntalan mozgatni?

Gogol: A köpönyeg, Az orr

Úgy döntöttem, hogy ezt a két rövid novellát egy bejegyzésben "értékelem". Röviden: egyszerű és nagyszerű! Tetszett Gogol stílusa, a történetek, a groteszk ábrázolásmód minden eszköze, a szereplők.

A köpönyeg: te jó ég... Akakij Akakijevicset nagyon sajnáltam! Bármilyen szórakoztató is volt az írás, erőt vett rajtam a sajnálat, együttérzés. Szinte láttam magam előtt az életében először hivatalán kívül másnak is örülni tudó férfit az új köpenyében. Halála utáni "tevékenysége" kicsit oldotta a szomorú hangulatot, és remek történet volt összességében.

Az orr: nagyon-nagyon szórakoztató! Kovaljov személye, a húzott-nyúzott leírások, túlzások, helyzetkomikum, játékosság... igazi rövid kikapcsolódást nyújtott. Köszönöm,  Gogol! Azt hiszem, még találkozunk... ;)

Ha lesz időm, nekiugrok A revizornak is.

Olykor tűz lobbant fel a szemében, sőt a legvakmerőbb, a legmerészebb gondolatok villantak át agyán: ne tétessen-e nyusztprémet a gallérjára?

Jókai Mór: A debreceni lunátikus

Rövid elbeszélésnek rövid summája (hogy maradjak kissé Jókai cikornyás kifejezéseinél): élvezhető, fordulatos, nevettető történet. Mint minden Jókainál, itt is küzdelem az első néhány oldal, de megéri. Délutáni szórakozásnak kitűnő, anekdotaszerű iromány.

Madách Imre: Az ember tragédiája

Újraolvasás volt ez, de megérte. Többször is került már kezembe a Tragédia, de azt hiszem, hogy most értem meg igazán a megértésére. Mivel könyv formájában nem találtam meg itthon, a MEK felületén kellett olvasnom, ami lassította is, nehezítette is az olvasást, de teljes mértékben megérte.

Nehéz kiemelni kedvenc színt, mert mindegyik zseniálisan van megalkotva. Leginkább elgondolkodtatott a londoni szín, a Falanszter és az eszkimó-világ. Szinte hihetetlen, hogy egy ember képes ilyen dolgokat megfogni, leírni, átadni. Ha egész életében csak ez az egy műve készült volna el, akkor is világirodalmi rangúvá emelte volna számomra.

Helyes vagy nem helyes, legtöbbször egyetértettem Lucifer gondolataival, és szimpatikusabb alak volt számomra, mint az idealista Ádám vagy a színenként változó Éva. Ha gonosz is volt a szándéka, szavait nem éreztem hamisnak, mert éppen a történelem igazolta őket. Isten végső válasza így Ádámnak kielégítő lehetett ugyan, én mégsem tekintettem annak. Talán cseppet tisztult a kép, de a borzalmak jóval erősebben hatottak rám, mint az Úr buzdítása a küzdelemre. Nagyságrendekkel erősebben. Tehát hitemben ez a mű sem erősített meg, de a jelentős kérdésekkel kapcsolatban elgondolkodtatott, s azt hiszem, ez sosem felesleges.

Ím, nagy Isten,  

Tekints le és pirulj, mi nyomorult,  

Akit remeknek alkotál, az ember! 

Jókai Mór: Az arany ember

Először hetedikes koromban találkoztam ezzel a regénnyel, kötelező olvasmányom volt. Most már biztos vagyok, hogy túl korán jött, képtelen voltam igazán élvezni. Mire felkeltette az érdeklődésemet, addigra már véget is ért. Mert végigolvastam,de iszonyú erőlködések közepette. Újraolvasva egészen más hatást gyakorolt rám a modern Midász története.

Hiába olvastam már egyszer a művet, csak nagyon homályos emlékeim voltak róla, így a fordulatok meglepetésszerűen értek. Tímár Mihály első megjelenésétől fogva az utolsó oldal utolsó mondatáig szimpatikus volt, teljesen szívemhez nőtt. Nem ítéltem el semmilyen tettéért, mert semmi elítélendőt nem tett, azt hiszem. Timéa vagyonát megmentette, aztán nekiadta, kamatostul. Vele még a kezét is felajánlotta, megvédve őt Athalie és Zófi mama ármánykodásaitól, felemelve őt a cselédi sorból. Mindenkoron Timéa boldogságát kereste, s az a nő mégsem tudta boldoggá tenni egy percre sem. Mert inkább mártíromságból hozzáment anélkül, hogy elárulta volna: nem szereti szerelemmel, az ő szíve egy buta játék miatt már másé. Ő csak az esküvő után fedte fel, hogy milyen hűvös asszonya lesz őt imádó férjének.
Hát csoda ezek után, ha Mihály egy olyan helyre menekült, a társadalomtól elzárt szigetre, ahol az őt kezdettől becsülő Noémi szerető karjai és Teréza kedvessége várták? Ők úgy szerették, hogy semmit sem kaptak tőle, Timéa úgy maradt hűvös, hogy mindent megkapott, ami csábíthatott egy nagyvilági nőt.
Milyen különös dolog a szerelem.
Tímár Mihályt, Noémit és Terézát szerettem, Timéára haragudtam, Kacsukát nem értettem, Athalie-t sajnáltam, Krisztyán Tódort megvetettem.
Be kell vallanom, még drukkoltam is kissé Athalie-nak hogy megölje Timéát, aztán rájöttem, hogy nagyobb büntetés volt életben hagyni azzal a tudattal, hogy Mihály még él valahol.

Csodálatos regény volt, és hetedikes korom óta szerencsére megtanultam átugrani azt az egyetlen dolgot, ami idegesít Jókai remek írásaiban: a leírásokat. Rögtön az első oldalakon, a Szent Borbála és a Duna hosszas bemutatását.

Pedig hiszen a pénz mindenható. Mennyi szerelmet lehetne kapni érte! Hamis, hazudott szerelmet, mosolygó arcok ragyogását, kik azt nem érzik; tiltott, bűnös szerelmet, kik azt titkolják; csak ennek az egynek a szerelmét nem, aki igazán, híven, boldogan szerethet.

Flaubert: Bovaryné

Ez a regény azt hiszem az első, amelynek egyetlen szereplőjével sem tudtam azonosulni. Ennek ellenére élveztem az olvasást, és sok értékkel gyarapított Flaubert műve.

Idősebb Bovary és felesége kicsit sem izgattak, talán egy cseppet untam is történetüket. Ifjabb Charles Bovary azonban már több érdekességgel szolgált. Első, nála jóval idősebb feleségéről még szívesen hallottam volna, és Emma már feltűnésekor sem volt szimpatikus, bár félreértettem jellemét.
Azt hittem, hogy Emma csendes, engedelmes és hálás fiatalasszony lesz, ehelyett felnőtt létére is a romantikus regények világában élt, nagyobb szerelmet várt, nagyobb lángolást, kalandokat.
(Jelleme szerintem hasonló Mathildéhoz, a Vörös és feketéből)
Emma túl ábrándozó volt ahhoz, hogy szeressem, férje pedig túl földhözragadt. Folyamatos sopánkodások közepette olvastam, hogy nem tűnt fel neki sem felesége vágyakozása, sem későbbi házasságtörtései.
Homais úr, a gyógyszertáros igazi idegesítő okostojás, felesége pedig tökéletesen szürke, bár legalább jó anyának tűnik.
Léon Dupuis kezdetben még szimpatikus is, később azonban papuccsá válik, és ezzel minden vonzerejét elveszti.
Rodolphe Boulanger csábítása szerintem otromba és felelőtlen volt.
Lheureux egyszerűen tenyérbemászó, az erkölcsöt nem ismerő kereskedő zsánerképe, ha lehet ezt a szót használnom rá.

Első mondatom talán tévedés. Mert mégis van egyvalaki, akit szerettem, akit sajnáltam, akivel együtt tudtam érezni. Ez pedig Justin, aki a háttérben maradt, és reménytelenül, magáért szerette Emmát. Az ő jelleme valóban meghatott. 

Minden mosoly az unalom ásítását takarja, minden öröm egy-egy átkot, minden élvezet a csömört, s a legízesebb csókok sem hagynak egyebet az ajkon, mint egy magasabb gyönyörűség megvalósíthatatlan ábrándját.

Balzac: Goriot apó

A Goriot apó az első oldalaktól tetszett, csak azt nem értettem, miért az a címe, ami. Goriot tűnt a legjelentéktelenebb lakónak Vaquerné házában. Még jobban összezavarodtam, mikor Eugéne előbbrejutását kezdte el leírni Balzac. És rengeteg jellemet ítéltem meg rosszul. Tartalom illetve cselekményleírás helyett erre fókuszálnék.

Goriot apó: első benyomás nyámnyila, a regény végére: a legodaadóbb és legtisztább ember a világon
Eugéne: élvhajhász, szülei pénzét gátlástalanul költő világfi | becsületes és tisztességes fiatalember
Vautrin: gonosz, sötét ügyletekbe keveredő bűnöző | mindezek ellenére is tisztességesebb sok szereplőnél
Delphine és Restaudné: kedves, boldogtalan asszonyok | számító haszonlesők


Goriot önzetlensége példátlan, apai szeretete a realitáson is túlmenő. Halálos ágyán be is vallja, hogy elrontotta lányait a túl sok kényeztetéssel. Tisztességben, de lelkét gyötrő kínok közt hal meg.
Csak egy kérdésem maradt a regény végeztével: Eugéne, az egyetlen szilárd erkölcsű szereplő miért nem tér vissza családjához, hagyva Delphine-t, hogy főjjön a saját levében??

Ez az élet, ilyen a valóságban. Nem szebb, mint a konyha, ugyanolyan büdös, és aki főzni akar benne, bizony bepiszkítja a kezét, az a fontos, hogy utána meg tudjon mosakodni: ez korunk erkölcse.