Szabó Magda: Az őz

újraolvasás, mer' csak

az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák

Ezt mindig újra kell olvasnom, annyira fáj. 

Encsy Eszter vagyok egészen. Amire vágyom az mindig a másé, s megszerezni nem, csak elpusztítani tudom. Akiket szeretek mindig mást szeretnek; olyat, akit logikus szeretni mert jó, mert szép, mert egészen egyszerűen megérdemli. Reklamálnék én, csak nem tudom hová menjek, mert nincs olyan földi szerv, ami nekem adna igazat, az égieknél próbálkozni meg minek, ők az olyan embereket hallgatják meg, amilyen Angéla. 

Tudni, hogy ami neked járna az mindig más zsebébe vándorol, hogy kárpótlást várni esztelenség, mert három gazdagságban és szeretetben töltött élet sem tudná feledtetni veled a mostanit, hogy az enyém meg a tied milyen pengeéles határral van elvágva egymástól, hogy az egyetlen aki szerethetne és akit szerethetnél már-már irreális, távoli alak, réges-rég egy Angéla tulajdona. 

És elpusztíthatsz mindent és mindenkit, az emlékezet akkor is életben tartja azt, ami fáj, kényszerít, hogy arra gondolj, amit olyan makacsul feledni akarsz: hogy ki voltál, ki vagy, és ki nem lehetsz soha az életben.

ki tilthatja meg az emlékezésnek, hogy emlékezzék?

Füst Milán: Boldogtalanok

Hű, ez aztán nyomasztó volt. Persze már a címet látva sem vártam semmi szívderítőt. De amellett, hogy nyomasztott, nem sok esztétikai élményt nyújtott. Valahogy ügyetlenek, zavarosak az alakok, és a párbeszédek is. Vilma irritálóan jókislány, Húberhez hasonló lény szerintem nem létezik, Rózát még tudtam volna érteni, de őt meg túldémonizálta. 

Eddig mindent szerettem, amit Füsttől olvastam, ez most nem talált meg.

Róza: (…) Meghalni, nem olyan nagy dolog az. Sokszor elképzeltem, milyen lehet. Jól megnézem ezt az asztalt, meg ezt a szekrényt, meg azt a szobát… és aztán nem látom többé…

Sárközi Mátyás: Párban magányban

Ügyes írás. Közelebb hozta Babitsot, Tanner Ilonát pedig még érdekesebbé tette számomra. Meg úgy általában azokat a költőket, akik köré kész mitológia épült. Izgalmas, de sosem közönséges, vagy bulváros. Szerethető.

érdekesség még itt

David Foenkinos: Boldogság esetén

Tökéletes példa arra, hogyan lehet egy könyvet a végén elrontani. Foenkinos humora és történetvezetése nagyon tetszett, a szereplők sem papírfigurának indultak, egy ezerszer feldolgozott témából – úgy tűnt az elején – tudott valami szórakoztatót és olvasásra érdemeset kihozni. Csak az az utolsó néhány oldal ne lett volna. Szinte coelho-i mélységekbe süllyedt. Miért kell mindig az élettelen, valószerűtlen, hálivúdi hepiend? Talán a sok mézédes mondat magát az írót is megrémisztette a könyv vége felé, ezért még gyorsan az olvasó arcába tolt egy minitragédiát, két tökéletesen jelentéktelen szereplő váratlan halálával. Ezzel a zárlattal a sztori tökéletesen közepes, a szó legrosszabb értelmében.

A párkapcsolat az az ország, ahol a legalacsonyabb a várható élettartam.

Miklya Anna: A hivatásos

Attól eltekintve, hogy igazán egyik szereplővel sem tudtam azonosulni* – sőt, a legtöbbtől undorodtam –, igazán jó kis írás volt. A könyv végén van egy (meg persze a neten ezer) kép Miklya Annáról, és óhatatlanul az jutott az eszembe, mikor erre rápillantottam, hogy most komolyan ez a lány írta le EZT a történetet?. Merész volt, amit értékelek, de kicsit sok, abszurd módon sok, amit viszont nem. Jó, persze, nagy kontrasztokat akart, de éppen emiatt lett megfoghatatlan az egész. Túl sokat akart ebbe a 172 oldalba belepréselni. Én csak azt üzenném neki, hogy a kevesebb talán több, és hogy akarok még olvasni tőle. Erre igyekszem a közeljövőben sort keríteni.

Néha úgy éreztem, egy nagy üres forma vagyok, egy üres zsák, amiben nincs más, csak ő.

Lackfi János: Élő hal

S csak nyelvem képes kitapintani 

A lyukat, amelynek túlfelén 

Az a világ van, honnan hiányzom én.

Ez már nagyon hiányzott a világomból. Üdítő hang. Hiába szeretem a komor és merengő verseket, néha kell egy kis lackfiság. Cáfolat álláspontomra: csak az lehet (az irodalmi művek közül) igazán szép, ami szomorkás, borongós. Persze ez a kötet sem csak mókás verselgetésből áll, de a vidám/kedélyes írások túlsúlya egyértelmű. Lackfi ezerarcú, kreatív, lelkes és vállalkozó kedvű. Játékos, örök fiatal. Olyan, mint a borítón a kávé a mamuszos alak kezében: beindítja az embert. Levertség és életundor ellen javallott. Hozzáadott cukor nélkül fogyasztható.

Anna Gavalda: Szerettem őt

Tekeregtek-csavarodtak ezek a szálak ide-oda, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudott néhol lekötni. De ez nekem túúúúúl kommersz. 

Még annyit, hogy Chloé apósa iszonyatosan szemét módon viselkedett az állítólagos szerelmével. És ha működik a nem esett messze-dolog, akkor Chloé férjének új barátnője sem nézhet rózsás jövő elé. Engem például ez a szál jobban érdekelt volna. Mihez kezd a férfi? Milyen az új nő? Mit csinál Chloé amellett, hogy bőg?

Vajon mennyi idő kell, hogy elfelejtsük az illatát annak, akit szerettünk? És mikor múlik el belőlünk a szerelem? 

Adjanak már egy homokórát.

Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek – Gyávaság

…az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és az, ahogyan visszaemlékszik, amikor el akarja mesélni.

Hiányzott már nekem ez a kőrösis hang. Azt mondták, unni fogom. Hogy az ember hamar eltelik a stílusával. Nos, ez nálam még nem következett be. :) Aminek a legjobban örültem, az a regény ritmusa. Szépen kidolgozott, pulzáló, vissza-visszatérő mondatok és motívumok. A családtagok sorsát összekapcsoló vonások. A hangulata hasonlított a Milyen egy női mell?-éhez, de nem zavart, vagy untatott ez a hasonlóság. Sőt. Régóta akartam már olvasni egy ilyet. Jólesett.

Lackfi János: A legnehezebb kabát

Az elején meg voltam győződve róla, hogy kedvenc lesz. Aztán "középtájon" valahogy ellaposodott. Volt, amit nem is olvastam végig, csak átfutottam. Meguntam. Szerintem a kötet szerkezetében lesz a hiba, bedobhattak volna két jó írás közé két gyengébbet, és talán nem lenne olyan feltűnő a különbség a könyv eleje és vége között. 

Ennek ellenére nem ment el a kedvem Lackfitól, sőt, tervezek a közeljövőben olvasni tőle. 

Jó úgy mosolyogni, ha nem látja senki. Legfeljebb érzi.

Závada Pál: Jadviga párnája

Tudom, nem olyan a legtöbb asszony, mint én, hanem mindent eltű rő en simulékony. S néha magam is sóvárogtam rá, bár-csak ilyen lennék! De nem értik a férfiak!, nem értik (és Magának is jópár év kellett, míg kezdte már felfogni), hogy ő k maguk vágják el a legbelülr ől kihajtó érzelmeim növését! Azzal, hogy nap mint nap sürgetve, haszonlesve várják: Lehet-e már learatni engem. Másnap meg ismét. Boruljak virágba, forduljak term őre, sebesen és tüstént. Mért gondolják, hogy a mondott id őben, ha akarom, ha nem, muszáj kasza alá dő lnöm? De ha én nem haszonnövény, hanem vadvirág vagyok! 

/Jadviga saját magáról/

Veszedelmes egy nő ! Ijeszt ően kiismerhetetlen, s életveszélyesen képes kiterjeszteni hatalmát. S még ha fölforrósodik is, legbelül jéghideg. Szerelmi úrnő szeret csak lenni (avagy ha néha akarna is mássá változni, nem tud), szenvedélyének szolgáló cselédjévé válni pedig nem képes soha! És amint újra és újra hazatalál benne a rontás – akkor csak széttiprást, összeomlást, vért akar látni. Utána pedig bocsánatkérését a vérz őnek. S így majdan megenyhül, utóbb talán szelídség, szeretet és valami kifürkészhetetlen természet szenvedély is föltámadhat benne. 

/Franci Jadvigáról/

Mert az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy ha az egyik alak benne valóban a szerelem el ől elfutó nimfa – a másik épp a vele ellentétes alkatú, csábító szerelemistenn ő.

A harmadik véleményt Ondris írja a naplójába, és igen leegyszerűsítve, de összefoglalja Jadviga jellemét, legalábbis azon részét, amit ő felfoghat belőle. 

Rendkívül érdekes ez a nő, de sehogy sem szeretnivaló. Hasonlít kicsit az Iszony Nellijéhez, ám vele sokkal nehezebb együttérzést tanúsítani számomra. Nelli Sanyijától én is borzongtam, undorodtam, de Ondrist szántam és sajnáltam. Bár eleinte sürgető vágya és türelmetlensége, erőszakossága miatt nem kedveltem, később, ahogy egyre reménytelenebbé vált feleségéhez fűződő szerelme, elnéztem neki mindent. Jadviga egyszerűen nem való egyetlen férfi társául sem. Vagy azért, mert lélekben Apácskáé, vagy csak egyszerűen így lett kódolva. Van benne valami Bovaryné is, de az ő szenvedélyeit – helyenként azok hiányát – nem tudtam megérteni. Haragudtam rá, amiért úgy kínozta Ondrist, és nem tudott vele őszinte lenni. Néhol érteni véltem a motivációját, de mindig összezavarodott a kép. Megalázták, fájt, de odasündörgött, sündörögtek hozzá, de megalázta ő is, aki így cselekedett. Pontosabban a férjét. Ha adott is, akkor sem magát adta, csak valami odavetett darabkát, hogy nesze drágám, rágódj rajta . Bármilyenek is a körülményei, én megvetem Jadvigát. Az a húzd meg-ereszd meg, amit játszott Ondrissal egyszerűen kegyetlenség. (pl.: 353. oldal)

Zavartak a „lábjegyzetek”, szerintem több volt belőlük a kelleténél, de érdekes volt ez a hármas naplóregény megoldás, ahol két generáció és három ember üzen, elemez, kesereg és remél. A stílusa tetszett, egyes leíró részek megpirongattak, néhol fel is szisszentem, hogy ez már majdnem sok, de Závada mindig megállt a határvonalon. Nem volt sem indokolatlan trágárság, sem öncélú szexualitás. Na jó, a fakanalas sztori nekem már kicsit fujj.

A tánc-zene-tenger hasonlat gyönyörű volt. (334. oldaltól) Ha más nem is ragadott volna meg ebben a történetben, az ilyen részekért terveznék még olvasni Závadától.

Mindketten tudjuk, drágám, mi az, amikor az ember úgy odaadja magát a boldogságnak, hogy szinte felolvad benne, és mi az, amikor erre képtelen, bárhogy is szeretné.

Daniel Glattauer: A hetedik hullám

A Gyógyír északi szélre folytatása

Nem tudok párhuzamosan érezni. Lineárisan érzek. És lineárisan szeretek. Egyiket a másik után. De mindig csak egyet.

Kicsit gyengén indult, és megijesztett: most szépen elszúrom magamnak a Gyógyír északi szélre különleges hangulatát, amit már régen tapasztaltam egy könyv olvasása közben. Attól is tartottam, hogy ha Emmi és Leo találkoznak végre egymással, megszűnik a varázs. Nem is az ő számukra, hanem számomra. De ez sem következett be.

Ha a szöveg felett lebegünk, akkor talán közhelygyűjteménynek látszik az egész. Ha sosem voltunk még totálisan elveszve a saját életünkben, akkor talán feleslegesen túllihegett, rétestésztaként nyújtott történetként aposztrofáljuk ezt a könyvet.
Még az én fejemben is megfordult néha, hogy mennyire élettelen ez az egész. Ott ül két ember, ki-ki a maga számítógépe előtt, egymástól nem olyan távol, hogy az gátolhatná őket a találkozásban, és lamentálnak. Körbejárják a másik minden szavát, találgatják, hogy mi miért
van, és nem veszik észre az adódó, a tiszta megoldási lehetőségeket…

Várjunk csak…! Hm, ez egész életszerűen hangzik, nem?

Mit csinálunk mi – mit csinálok én? Ezer mellékutcába betévedünk – betévedek , mielőtt felfognánk – felfognám, hogy az egyenes út a legrövidebb és legésszerűbb. Áltatjuk magunkat – áltatom magamat, hogy majd valami fensőbb hatalom dönt a dolgunkban – a dolgomban, és nekünk – nekem csak várnunk – várnom kell a végkifejletre.

Örülök, hogy elolvastam. Örülök, hogy egymás után, szinte szünet nélkül olvastam el mind a kettőt. Több volt, mint aminek első pillantásra látszott. De tudjátok mit? Bármilyen is volt, jólesett a lelkemnek, hogy elolvastam. Adott egy aprócska reménysugarat…

Csak a legjobbat akartam neked. Sajnos nem jutott eszembe, hogy én magam lehetnék a legjobb.

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Mi a megcsalás? Egy e-mail? Vagy egy hang? Egy illat? Vagy egy csók?

Fantasztikus volt ez a könyv, és hatalmas meglepetés. Bánom is, meg nem is, hogy ilyen gyorsan elolvastam. Megszerettem Emmit és Leót. Sajnálom, hogy el kellett szakadnom tőlük. Csillagos ötös, ahogy Glattauer megírta ezt a történetet, igazán.

Viszont: a szívem-lelkem gyűlöli Bernhardot, de még jobban a tökéletes házasságokat és a rohadt, rohadt társadalmi konvenciókat, mind egy szálig. 

És a poszt írója most sír, sír, sír, sír. És közben gondol Valakire.

Fúj az északi szél.

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Nem is tudom mit írhatnék. Tetszett – ez biztos. De valahogy átfolyt rajtam. Talán a rövidsége miatt, de valahogy nem volt időm elmerülni benne. 

Viszont továbbra is nagyon tetszik Ulickaja stílusa, jellemábrázolása. Összeköti a történelmet a kisemberrel, és én ezt hiányolom például a történelemórákból (csak az enyémek ilyenek?!). Közel hozza a történelmet és az emberi lelkeket is. Fogok még olvasni tőle ha végre visszaviszik a könyveit a könyvtárba .

Magát az írói tevékenységet éveken át vallási szertartásnak tekintette: a Pavlov nevű másodrangú írót, Pauszaniaszt és Palamoszt bionyos értelemben egyenrangú szerzőknek tartotta – azon az alapon, hogy a lexikonban ugyanazon az oldalon szerepeltek. Az évek során megtanulta önállóan megkülönböztetni a hatalmas könyvóceán igazán nagy hullámait a kicsiktől, a kicsiket meg a partmenti habtól, amely csaknem teljesen ellepte a modern irodalmi részleg aszketikus polcait.

Háy János: Házasságon innen és túl

Ez még szerető, az már feleség 

ez még feleség, az már szerető. 

Ez még elvált, az már házas, 

ez még házas, az már elvált. 

Ez még szeret, az már nem emlékszik, 

ez még nem emlékszik, az már szeret. 

Ez még vadászik, az már megfőzte, 

ez már megfőzte, az még vadászik… 

Ez már, az még és ez még, az már, 

de végül mindegyiket megette a halál.

A fenti szövegnél jobban nem tudnám összefoglalni ennek a novellagyűjteménynek (ciklusnak?) a lényegét, témáit. Egyik kedvenc irodalmi toposzom a szerelmi háromszög, házasságtörés, válás. Több oka van ennek, most egy személytelenebbet választok: mindig is érdekelt, hogyan dolgozza fel egy férfi és/vagy egy nő, hogy esküt szeg. Ott lebeg-e a szeme előtt a házassági eskü szövege, amikor más ágyában ébred? Van-e valós súlya még ma is (volt-e valaha?) ennek az eskünek, s ha igen: mekkora? Átgondolja-e az, aki kimondja? Komolyan vehető-e, hogy holtomiglan-holtodiglan, amikor még magunkat sem ismerjük igazán, és fogalmunk sincs arról, milyen változáson megyünk keresztül az elkövetkezendő napokon, években, évtizedekben? Végeláthatatlan kérdések sorozatával lövöldözhetnék tovább, de a válaszokat inkább Háy írásai alapján próbálom megfogalmazni magamnak, és a jövendőbeli olvasóknak is ezt ajánlom.

Nem estem hanyatt ettől a könyvtől, nem rohantam hisztérikusan a könyvesboltba, hogy nekem kell ebből egy saját példány, de azonnal. Nem is tetszett minden írása egyformán, sőt: középtájt már kimerítettnek tűnt az eddig kimeríthetetlennek látszó téma, a házasságtörés és a szerelem bonyolult kémiája. Túl sok volt Budapestből, az elfoglalt üzletemberekből meg a pénzéhes luxusprostituáltakból feleségekből. 

Sok volt az olyan írás, amit mintha ugyanazzal a sorvezetővel írt volna Háy, szappanoperai mélységekbe csúszott le: pl.: Egy budapesti cégvezető, Agglomeráció, Nehéz. 

Viszont azt is el kell ismernem, hogy az életben vannak ilyen szappanoperai mélységek. Vannak csalánozók szintjén vegetáló emberek, párkapcsolatok. Ami viszont kellett volna, az a bizonyos plusz, valami, ami odacsap az asztalra, na az hiányzott a fent említett írásokból. 

De voltak üdítő kivételek, sőt, egészen mély, új, bátor írások: Petőfi, Titok, Lajos utolsó levele Feri feleségéhez (kedvenc!), Egy budapesti lakos élete (megrázó), A halottember, A népzenész, A telefonszerelő, A pince, Csöpi. 

A stílus rendben volt, oldott, könnyed, ügyes, az alaptéma kedvenc, a megvalósítás döcögött csak, aránylag sokszor, de vegyük úgy, hogy el van nézve az utolsó negyven oldalért.

Mert ilyen a szerelem, valójában magunkban születik, és kevesebb kell a másikból bele, mint gondolnánk.

Szabó Magda: A Danaida

„A Danaidá-ban először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele, elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű-élet, amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.”

A fentieket írta saját művéről Szabó Magda, és tömörebben nem is tudnám megfogalmazni a regény lényegét. Csak azt tehetem hozzá, hogy ez rendhagyó élmény volt, a jól ismert nyelvi közeg ellenére. Érdekes a szerkesztés, az önéletrajz fonalára felfűzött történet, és a szereplők is kissé idegenek számomra, nem úgy, mint a többi, általam olvasott Szabó Magda regényben. Katalin lennék, ha nem engedte volna, hogy házi rabszolgaként működjön, és nem hátrált volna ki szépen lassan a saját életéből, átengedve mindent Melindának, aki szintén lehettem volna , ha ő a gaz csábító, ha szenvedélyesen megcsókolja Eleket, s erre toppan be Katalin. Még Elek is lehetnék , ha nem lenne végtelenül gyáva. Talán Nóra voltam egy kicsit, meg Kadarcs Júlia, de csak az elszántság miatt. Az egészen fiatal, Kis Sándorba szerelmes Katalin állt legközelebb hozzám, azzal együtt, hogy nevetségessé tette magát a szerelemben, mert legalább a saját érzelmei parancsát követte, nem másokéit.

Képtelen voltam szeretni Melindát, Katalint sem értettem, hogyan védhette, hogyan kapaszkodhatott éppen őbelé. Az is biztos, hogy nem kellett volna hozzámennie Elekhez, és összeköltözni Micó árnyával meg Anyucival, de ha már megtette, lehetett volna olyan erélyes, mint az utódja. Nagyon fájt, mikor Katalin kiköltözött hajdani lakásából, hogy aztán visszatérjen oda, ahol minden kezdődött. Óvoda helyett bölcsőde, de a szereposztás, még a berendezés is marad a régi. Elkeserítő, és nyomasztó. Encsy Eszter most nem találta a helyét ebben a regényben, mert valahogy túl disszonáns neki ennyi célt nem ért szenvedés.

(Csak én érzek a műben valami Iszony -ra emlékeztetőt?)

(…) az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije.

Kőrösi Zoltán: A hűséges férfi

Boldogságnovellák? Hm. Nem tudom, mennyire pontos ez az alcím. Mert boldogság, az nem sok van bennük. Sőt. A kortárs novellák mindig ráébresztenek arra, hogy iszonyatos ez a világ, és maga az ember is, de a fene egye meg, erről olyan jól lehet írni…!

Voltak történetek, amik kifejezetten tetszettek, volt néhány gyengébb, de csak egy-kettő, amit nem szívesen olvastam.  Kőrösi Zoltán gyönyörűen ír, ez megcáfolhatatlan tény. Öröm ízlelgetni a szavait, a leírásai nem untatóak, hanem mozgalmasak, nem is kép, inkább filmszerűek.

Szeretnék, fogok még olvasni tőle.

Szeretik egymást az emberek, úgy szeretik, mintha lehetne tudni, meddig tart. Vagy mintha lehetne tudni, hogy mit szeretnek, s nem sejtenék, hogy csupán a szégyen marad.

Bíró Kriszta: Jozefa

Jajjj, hogy ez mennyire tündéri! :))

*

Bíró Kriszta már ezután a 158 oldal után is a kedvencek közé került. A három történet közül egyik sem vidám, mégis bájos humorral és remek elbeszélői technikával élvezetessé teszi az olvasásukat. A három írásból kettőn el is sírtam magam, a címadó iromány annyira nem érintett meg. 

Próbálom magamnak is megfogalmazni, hogy mi volt annyira különleges a könyvben, és minduntalan az elbeszélés módjára ugrálnak vissza a gondolataim. Bíró Kriszta mesél. Úgy, mint régen apukám, vagy nagyapám. Ezen a mesélő hangon mond el olyan mindennapi tragédiákat, asszonysorsokat, beteljesületlen, reménytelen, vagy éppen beteljesült és reménytelen (biza', ilyen is van ám) szerelmekről beszél úgy, ahogyan azt sosem tudtam volna elképzelni korábban. A mesélő hangvétel, a „ment-mendegélt” jelleg semmit sem von le az írások értékéből, sőt. És nem didaktív, inkább elfogadó, néhol beletörődő. Ez van, elveszítjük, akit szeretünk, nem lehet a miénk, amiért bármit odaadnánk, és minden egészen máshogy sül el, mint ahogy vártuk volna. És mégis: lehet fütyülni, lehet nevetni, meg persze sírni is, azonban a lényeg: nem mindig a jó győz, de a mesének a tragédiák után is lehet, van folytatása.

* csak és kizárólag azért választottam ezt a képet, mert annyira cuki :) önmagában, saját érdemeiért tartom nagyra Bíró Krisztát!

(…) szükségtelen és veszedelmes többet látni egy férfiban, mint amennyi benne van. 

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő, 

s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt, 

mind tudtam én. De mondd, a mű, – az megmaradt?

/S majd így tűnődöm…?, részlet/

Igen, kedves Miklós. Megmaradt.

Alessandro Baricco: Selyem

Tetszett az író neve, és a cím is. A japán kultúra sosem tartozott az érdeklődési körömbe, de gondoltam, mit veszíthetek.

 Semmilyen volt. Csupa rossz irodalmi példa jutott róla az eszembe: Coelho áradó „bölcsességei”, Danielle Steel nyáltengere. Az alaptörténet jó, és főleg a csavar az utolsó oldalakon: hatásos. De a megírás semmilyen, unalmas. Csak átfolyt rajtam ez a könyv, és semmi nyomot nem hagyott. Már a főszereplő nevét sem tudnám megmondani.

Egyébként azok közé tartozott, akik életüknek tanúi szeretnek lenni, s helytelennek tartanak minden arra irányuló igyekezetet, hogy életüket éljék.

Petri György összes verse

588 oldalnyi bólogatás, sírhatnék és kacagás, életigenlés és leköpés. 588 oldalnyi Petri.

Én csak azt írhatom, hogy jobbat még sosem olvastam. Jöjjenek a versek!

Erotikus

A „te kis…” kezdetű

elfulladó nyelvi kisérletek

hatására elzsibbadsz.

A hajhagymáidig beleborzongsz, ha

„mézbenfőtt fokhagymának” vagy „vaníliás

makrélának” becézlek.

Minden igazi nő

ösztönösen érzi,

hogy csak irónia

sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

Ha majd

Ha majd itthagylak téged,

kérlek, ne félj,

majd óvlak odaátról, hogy ne érj buta véget,

hogy ne boruljon rád hirtelen az éj.

Ültessél a síromra sok virágot,

árvácskát, gyöngyvirágot, ibolyát,

mikor a pusztulás rólam mindent lerágott,

a virágok legyőzik a halált.

Csak a Mari maradt

Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,

itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,

holott pimasz harkály, holott ázott veréb,

randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.

Alapjában véve nem énekesmadár,

mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár-

ja énfelém, ha fele lehetek,

miértvoltomra ő, csak ő a felelet.

(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?)

Ezért udvaroltam meg kiskegyed,

hogy legyen nekem egy gótikus kastély,

ám belsejében egy rokokó estély,

legyen misztériumjáték és maszkabál,

féltékeny férfi, aki ordibál;

kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj

– érintése életveszélyes, hozzá ne érj.

Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz,

legyek neked a sör előtt a sósperec.

(halotti tor)

Személyem az öntudatomról

lefőtt, ahogy a hús a csontról:

együtt, elválva enyves lében

– tálalhatnak Istennek éppen.