A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. november 1., péntek

Takács Zsuzsa: A test imádása / India

Vegyes, vegyes... volt már tőle jobb is.

Ölelés

Érintse bőrödet bőrömbe vésett, 
száraz panaszom? Félek, 
hogy verejtékezésem elárul. 
Fontold meg jól a következményeket. 
Akárhogy döntesz, igazad van. 
Messzebb tőled, vagy közelebb: 
oda állok, ahova akarod.


Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú

Zseniális, páratlan, katarzis. Színpadon. Olvasva (is) gyönyörű és megérint. Juhász Ferencről alig hallottam valamit, ezzel a művével berobbant, belém robbant, és kitörölhetetlen, amit művelt velem.



gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 
mert én csak révülök, 
szikáran betölt a benti-látomás, 
szikrázik a korhadt, deres szerveken, 
mint kerítésen lógó fagyott ingeken 
a tél-reggeli kakaskukorékolás, 
én hívlak, a te édesanyád, 
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 
a dolgoknak adj újra elrendelést, 
a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést, 
a rakoncátlan fésű mutassa meg magát, 
mert én már két ikrás, zöld szem vagyok, 
áttetsző-könnyű, mint a szitakötő, 
akinek, fiam, te jól ismered, 
tarkója, s állkapcsa között 
két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget, 
csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok 
és nem-földi dolgokat látok ezekkel, 
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, 
igazíts el mindent a lélekzeteddel

2013. szeptember 20., péntek

Tóth Krisztina: Síró ponyva

Hááááát... ez nem az volt, amire vártam. T. K. prózája alapból közelebb áll hozzám, de itt most kevés tetszetős verset találtam, mondhatni untam az olvasást.Rossz sem volt, olyan közepes. (Mondjuk az elég rossz, ha egy verseskötet közepes...)

Ne vidd el kérlek 
a függönyt, amit együtt, 
és vidd el, kérlek, 
az ágyat, amin együtt, 
de hagyd meg, kérlek, 
a képet, ahol együtt, 
– meg a létrát, mert nem érem fel 
ésszel, hogy most viszik 
az ágyat…

2013. szeptember 18., szerda

Parti Nagy Lajos: Parti Nagy Lajos legszebb versei

Számomra nem ezek voltak a legszebbek, de jó volt ismerős szövegekkel találkozni. 

ne bánts el szeretnék 
valamennyi sokat élni veled 
ha rosszan hát rosszan 
hámozzák a fecskék 
az ég héját a nullakék vizet 
ne bánts el keresnék 
kicsike pénzt kenyérre könyvre borra 
nézném kortyolnám hosszan 
ahogy az esték 
jócukra odasűrül a holdra

2013. augusztus 23., péntek

Nádas Péter: Saját halál





Haláltudat, tudatos halál. Átbillenni az érzékelés határán, de nem az érzéketlenségbe, hanem egy másfajta érzékelésbe. Saját magunk újraszülése. A megfoghatatlant közelebb hozta, szép, jó olvasni, és rettenetes belegondolni. Meg izgalmas. Egész érzelemkavalkád.


Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből

A művészetnek is a csönd a párja, nem a beszéd. A szó, a kimondás a hallgatással van párban; nem az értelmezéssel.

Mostanában képtelen vagyok leülni olvasni. Mindenbe beleunok, a kedvenc könyveim is sorra visszavándorolnak a polcra, valahogy türelmetlen és ingerült lettem a könyvekkel. EP viszont – épp, akitől nem vártam volna – kizökkentett ebből a kellemetlen állapotból. Más könyvekhez továbbra sincs túl sok kedvem, EPhez viszont kifejezetten van.
Nagyon jó kapaszkodókat talált társadalmi problémákon, emberi dilemmákon, a kortársain, könyvekkel, kultúrával kapcsolatos kérdéseken, szórakoztató volt, de nem idétlen. Sok íráshoz nem tudtam hozzászólni: olyan emberről szólt, akiről szinte semmit sem tudok, egy olyan politikai eseményről elmélkedett, aminek a körülményeit nem ismerem, stb. Ezek a számomra üres írások rontottak az élményen. A saját tájékozatlanságomat nem kívánom a könyvön leverni, de az élmény mégsem lehetett ötcsillagos.


2013. július 31., szerda

Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből

Mi a bánat is az irodalom?




A fenti kérdésre keresi a választ E.P., közben meg – ahogy szokott – elkalandozik. Ohó! Mi csak hisszük, hogy elkalandozik. A posztmodern irodalom a tárgytól való elkalandozás maga. Legalábbis szerinte, meg most már szerintem is. 
Imádtam ennek a hetven oldalnak minden sorát, utólagos engedelmetekkel szana-szét is idéztem. Kedvenc lett. Szuper, felszabadító, okos, kemény, bátor, humoros. Imádom.


Az irodalom bonyolult. Tandori szavával: bonyi. Nem gonosz posztmodernek vagy ásatag naturalisták bonyolítják, hanem eleve az. Nem túl bonyolult, hanem bonyolult. Ez a természete. A bonyolult ma szitokszó. Hessegetnénk el magunktól. Olyan bonyi az élet, és akkor még ez is! (Jelzem, mintha maga az irodalom is errefelé változnék, nem szereti a bonyolultat, vagyis önmagát, ami nem szokott jóhoz vezetni.) Az a bizonyos fürkészés teszi az irodalmat bonyolulttá, vagyis ő maga. Akkor is bonyolult, ha egyszerűnek hat, ezt olykor a nagy írók tudják, ez (is) a nagyságuk. 
A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.

2013. július 30., kedd

Molnár Nikolett: Cím nélkül

„újra azért sírni, mert boldoggá szeretnek”

A kötet még kiadatlan, de kiadás után kiált. :)
A kortárs költészetben járatos olvasó kénytelen a Cím nélkült Simon Márton  közelmúltban megjelent Polaroidok című kötetéhez hasonlítani. Néhol utalások is felfedezhetők, melyeket csak az érthet, aki mindkét verseskötetet olvasta... :)
Nem utánzás ez, nem unalmas epigon-költészet: S. M. kötete csupán ihletforrás volt Molnár Nikolett számára, méghozzá rendkívül gazdag. 




A Cím nélkül remekül szerkesztett könyvecske lesz, ha egyszer megjelenik; észrevétlenül sodorja tovább az olvasót egyik sor után a másikra. A hatszavasoknál, melyek a kötet első nagyobb egységét alkotják ez néha problémát jelent, a rövid gondolatok után pihenőre van szükség. Szerencsére nincs túl sok hatszavas egy oldalra zsúfolva, elrendezésük szellős, kényelmes. Az olvasónak tudni kell megállni, és időt hagyni arra, hogy hassanak. Az ifjú költőnő néha billeg ugyan a közhelyeket és eredetien megfogalmazott igazságokat elválasztó keskeny pallón, de az esetek kilencven százalékában a jó irányba lép. Gyakorlat teszi a mestert, az pedig tény, hogy életünk közhelyek sorozata. Fricska is lehet hát az odamondott, látszólag mindennapi igazságot elénk táró mondat. 
A hatszavasok között vannak belterjesebbek is, ezek nem nyílnak meg mindenki számára, de túlnyomó többségben vannak azok a gondolatok, amelyek minden bizonnyal már a mi fejünkben is megfordultak, talán nem ilyen szép köntösben. A magány, a fájdalom, az öröm és a szerelem ősi, legemberibb hangjai mai csomagolópapírba göngyölve, és a ma emberének élményei tömören:

„akció! 9000 helyett most csak 8999!”


A kötet majdnem felét kitevő hatszavasakat haikuk követik. Ez a számomra nem túl kedves versforma M. N. kezei között megtelt modern tartalommal, nem csak cseresznyevirágok hullanak egy japánkertben szépen - de unalmasan. 

„gombot varrok 
a hiábavalóság
szakadt kabátjára.”

A harmadik nagy egységet a versek (Vöersek) alkotják. Az előzőekben szépen végigvitt tömörítések, hangulatok érzékletes leírása apró képekben a versekből sem hiányoznak, bár ezek hosszabb, szerkezetileg más alkotások. Lírai hang és igazán mai, indulatos fogalmazásmód keveredik és lesz egésszé. 

A kötet egészére jellemző a harmónia, bár az alkotó lelkében - ahogy az írásokból tükröződik - ez nem mindig van meg. Szabad mondani, hogy ne is legyen? Különben hogyan születne még több ilyen írás? :)
Összetartó, jól szerkesztett, megérintő, a figyelmet felkeltő és fenn is tartó írások gyűjteménye, köztük igazán idézni való darabokkal. Remélem, hogy könyv alakban is a kezembe vehetem. Előre is ajánlom olvasásra azoknak, akik szeretik a kortárs költészetet, meg azoknak is, akik kíváncsiak rá, milyen M. N. meztelenül. 

Pont ilyen. 

2013. július 28., vasárnap

Orbán Ottó: A kozmikus gavallér



Szerencsés esetben a sugallat varrótű, a verssor cérna, 
s a költő foltozó szabó, aki összeölti a foszló végtelent, 
hogy gőzzel és porral teli műhelyében fölsegítse 
egy addig nem észlelt jelenségre a ráillő nevét.

/Oszt modern vagy posztmodern? (részlet)/

Eddig ebben a kötetben találtam a legtöbb olyan verset, ami nem mozgatott meg, viszont a kiemelkedően jó darabok miatt még így is megérdemli a négy csillagot. Szeretem, ahogy O. O. gondolkodik a világról, és ahogy két mondatban összesűrít nagy gondolatokat anélkül, hogy negédes bölcselkedővé válna.

Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese


Összességében sokkal dallamosabb és lágyabb, mint a kései költészet, de ez most tetszett. Arányos, szép, de odacsap és gúnyolódik is párszor. Ezt szeretem legjobban O. O. verseiben. A politikai/társadalmi üzenetet közvetítő versek különösen erős pontjai a kötetnek.

Este az embereknél

elegem van a történelemből 
tízezer helyszínén tízezer változatban 
mindenki mindig ugyanazt csinálja

új nyelven akarok beszélni 
amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság 
sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép

a mindenség sötétjében egy verssoron kuporogva 
mint tábori székén Bartók 
fonográfhenger és jegyzetblokk helyett

a csontjaimba rögzítem 
hogy a gazdátlanul összedőlő templomokban 
ahol még megvan az ajtó

a deszka ujjnyi résén át mit fütyül a szél 
hol a kaddist hajlítgatja sivítva 
hol egy elcsukló csángó siratót

Orbán Ottó: A föltámadás elmarad

ők voltam én, veszély és élvezet, 
ők megmaradnak, ha én elveszek, 
butaságuk, gyönyörük halhatatlan, 
föltámadnak majd száz és egy alakban, 
ágyban, padon, füvön és sírkövön 
rázza őket az őskori öröm, 
öl és öl közt a kétfázisú áram; 
zengd őket, föld, ők folytatják a vérem, 
ők nyögdelik, hogy leégett a menny, 
és megváltás, ha van, csak idelenn, 
csak általuk, bennük, a pillanat, 
mint légypapírhoz, csókjukhoz ragadt, 
örömükben vereségem ragyog, 
halálomban is életük vagyok, 
vér a vérükből, kéjükkel rokon, 
lihegésük süt át a csontomon.

Foghíjas száj, lefittyedő ajak (részlet)



Közel sem olyan jó, mint az utolsó kötetek. Már említettem: a közeledő vég jót tesz a költészetnek. Megjelentek itt is azok a dolgok, amiket szeretek Orbán Ottóban: villanásnyi időre, egy rövid versrészletben, néhány egymás után írott szó kimondásakor érzett különös szájízben. Töredékesség és elnyújtottság, csiszolatlanság. Lefaragásra váró végtelen sorok. A hosszúság tompította a versek élét, nem vágtak igazán.

Takács Zsuzsa: A letakart óra



Vegyes élmény. Hiába versek, valahogy prózás hangon íródtak, a legtöbb sortördelés nélkül akár prózarészlet is lehetne. Néhány tetszetős darabot leszámítva nem sok tudott megmozgatni. Nem ébreszt bennem semmit, kívül maradtam a kötet atmoszféráján ha ugyan volt neki egyáltalán olyan.


Kérdés-felelet

Amikor a szerelmesek ráébrednek, 
hogy önkívületük színhelye egy világvégi 
előszoba pókhálós szöglete volt, 
megdöbbennek először a felismeréstől. 
Aztán az önmaguk iránt érzett édes 
szánalomtól sírni kezdenek. Dereng 
valami fény a benti szobában, szemük 
párafelhőin át is látják a nagypárnák 
holdsütött gerincét, a lepedők 
hóesést utánzó szüntelen vonulását, 
melyet a levélfűzérek hímzett, gyönyörtelt, 
apró szerelmi sikolya kísér, és elfogja 
őket a vak bizakodás, hogy medret 
vált elhibázott, tévelygő életük 
s félelmes robajjal áttör minden akadályon, 
és fölhangzik száz torokból a szívdobogtató 
győzelmi ének, mely eddig más füleknek 
zengett, de soha nem nekik. Ám ekkor 
sietős léptek recsegtetik a padlót, 
és a hirtelen beálló csendben meghallják 
a bőröndök fedelének végső zárkattanását.

2013. július 21., vasárnap

Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen

Minden kabát átmeneti.

Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megírnék mindent az életemből. Kiírnám magamból azokat a jelentéktelennek tűnő pillanatokat, amelyek tengelyén emberi sorsok fordulnak meg, és indulnak ellenkező irányba, vagy éppen 360°-os fordulatot vesznek, és szédelegve, zavarodottan folytatják a megkezdett utat. 
Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, megtalálnám a szavakat, a tökéletes szavakat arra, milyen nyomasztó tud lenni, ha egy tárgynak olyan neve van, ami a használaton kívüli állapotára utal. Egyetlen esernyővel védeném magam naptól, esőtől és emberektől. Összecsukva rá is tudnék támaszkodni, ha úgy adódik. 




Ha csak egy napig Szvoren Edina lehetnék, úgy tudnám összeállítani apró szeletkékre tört tükrök mozaikját, hogy közben egészen higgadt lennék, csak belülről remegnék csillapíthatatlanul. Röntgenszemmel vizsgálnám a hétköznapokat, és félretenném az izgalmas részleteket. Keverném a kártyát, hogy ne maradjon egymás mellett két hasonló. Szeles időben szétszórnám egy kézirat lapjait az udvaron, aztán szórakozottan (?) egymás elé és után pakolnám a számozatlan lapokat, és csodálkoznék rajta, hogy így is összeáll a történet.

A történetek így vagy úgy, de mindig összeállnak végül. Erre tanított meg ez a kötet.

2013. június 28., péntek

Esterházy Péter: A szív segédigéi



Ha őszinte akarok lenni: a rövidsége ellenére kínlódás volt. Az elején még úgy éreztem, hogy na, tudom én ezt az Esterházyt szeretni, nem is áll olyan távol tőlem. És sajnos kiderült ismét, hogy de. Az elejét meg a végét tudtam élvezni valamennyire, a többit nagyrészt nem tudtam hova tenni, nem érdekelt, nem értettem, vagy nem érintett meg. Megint azt kell mondanom, hogy nem való nekem Esterházy, valamiért taszítanak a szövegei, illetve 10 oldalnál többre nincs hitelesítve nálam. Sajnálom, mert érdekelnek az írásai, de csak nagyon nehezen tudok elmélyülni bennük. 
Azért az pluszpont, hogy felfedeztem néhány átvett idézetet a mű elején „beígért” szerzőktől, és nagyon büszke lehettem magamra. :D

Látod, nyitott vagyok, mint egy seb, nyüszítek, vinnyogok. Annyira lágy, hogy minden pillanatban szerelmes tudnék lenni. Nem valami guszta látvány. Silány anyagból vagyok, kicsikém… Az elesés! mely ott a gyöngeség és a bűn közt húzódó határon, ahol az ártatlanság helyet cserél a bűnnel.

2013. június 8., szombat

Szabó T. Anna: Villany

Hm, hm. Hmm, hmm. És folytathatnám tovább a hümmögést. Ez nem volt átütő. 

Ritkán érintett meg, és akkor sem nagyon. Szabó T. Anna költészete számomra nagyon anyás. Nem sok közös élményünk lehet, legalábbis ez alapján a kötet alapján. Elhagy című versét máshonnan ismerem, az megfogott. Talán ezért is kezdett érdekelni Szabó T. Anna költészete. De arra kellett rájönnöm, hogy összességében nem az én világom. Nincs vele semmi baj, csak éppen nem hozzám szól. Emellett a megszólítatlanság-érzés mellett azért azt is meg kell említeni, hogy azért nem rossz kötet. 
Olvastam róla egyébként Ayhan Gökhan véleményét, és örömmel konstatáltam, hogy nem csak nekem jutottak eszembe a kötet írásairól a következők, csak címszavakban: Lóci-versek, Borbély Szilárd „testversei”, nem odaillőnek érzett versek.

00:00
Átugrani a karikákat. 
A négy lyukon a semmi fúj be. 
Most, tűzsörényű mutatványos – 
vár rád a nulla óra nulla.

Lendülj át égő, nyitott szemmel 
egyik napból a másik napba. 
Egyetlen néma hördüléssel 
ugorj át legújabb magadba.

Most lesz a tegnapból kísértet, 
pörkölt szőrszaggal vár holnap. 
Lángoló szőrű öreg állat: 
ostor se kell, hogy átugorjad.

Ég mindened, az ágyon fekszel, 
mozdulatlan szállsz, hosszú ívben. 
A semmiről szól ez a perc itt. 
Ezen átjutni, ez a minden.

Repülsz a tűzben, míg mögötted 
egy nulla átfordul az egybe. 
Mert voltál, mert vagy, míg lehetsz még: 
a nullanulla duplanulla, 
a semmi nem fér a fejedbe.

2013. május 15., szerda

Gát Anna: Felütés




Ez bizony csalódás volt. „Túl egyszerű”, nekem valahogy semmitmondó. Művészies próbál lenni, de erőlködésnek hat… Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de egyetlen sor sem volt, ami igazán megfogott volna. Vártam, hogy vége legyen. És ezek a rímek! Példa: mikrokozmosz-osztrakiszmosz :D Mutatok szövegkörnyezetet, hogy nyilvánvaló legyen a tökéletes értelmetlenség:

Vessél egy pillantást az ujjaim közötti 
Résen át fehér legelők és mikrokozmosz 
Csomót csomóba bújtatni bekötni 
Egyenjogúan mintha osztrakiszmosz

Vagy ilyesmi, mély köhögés és itt vagyunk 
(…)

A többi rím meg bántóan egyszerű, a szavak tulajdonképpen funkció nélküliek, a mottók és a versek kapcsolatát még továbbra is nagyítóval kutatom. Egyelőre semmi eredmény. Huh, többet Gát Annát nem.

Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka


Dal a mindennapos vereségről

Mindennapos vereségünk a test, e 
Lyukas zsák, ahonnét elfolyik az élet, 
Ha beborít a világvégi este, 
Melyből vérivó denevérek vijjogása éled,

És a sok apró szájban a pokol fogsora 
Hozza-viszi a hírt, a füstöt és az égett hús szagát, 
Hogy eddig bármi volt is, többé már soha 
Nem lesz más napszakod, csak éjszakád.

Még semmit sem olvastam Orbán Ottótól, úgy kezdtem neki ennek a kötetnek. Nem a szokványos módon jártam el: ízlelgetni az életművet a kezdetektől, nyomon követni az író/költő útját egészen addig, míg alkotói erényei az utolsó versekben csúcsosodnak ki. Nem, ezúttal a legutolsó versekkel kezdtem, és ez nagyon erős nyitás volt. Ötcsillagos, és kíváncsivá tesz: találok-e jobbakat, vagy ugyanilyen jókat a korábbi versek között? 


A halál közelsége határozottan jót tesz a költészetnek. Kegyetlen mondat, de azt hiszem megállja a helyét, ha nagy költőinkre gondolunk. Itt is bebizonyosodik ez az állítás, ezek a versek egytől egyig ragyogó gyöngyszemek, azaz inkább, hogy a kötet hangulatánál maradjak: fekete gyöngyök, páratlan szépségű darabok. 
Létharc-versek. Ezt írtam fel magamnak olvasás közben Orbán Ottó utolsó írásairól. Szinte az arcomon érzem a hideg verejtéket, miközben a sorait követem a tekintetemmel: megcsap a halál szele. Majdnem Petri-élmény magasságú és mélységű volt, de itt több a keserűség, kevesebb a feloldás. Lehúz, magam alá temet. Megborzongat. Szörnyű és csodálatos. Még a beteges intertextus-éhségemet is kielégítette. Semmi hiba. Tökély. A Halál tökéletessége.

Havasi Attila: 1001 magányos rinocérosz




No, kérem szépen, nem csak Weöres és Varró Dani tud remek gyermekverseket írni. Ezzel a kötettel Havasi Attila bizonyította, hogy van más is, aki életképes ezen a területen. Öröm volt olvasni. Frappáns kis mondogatók, nem csak gyerekeknek. Sőt, a címnek talán ellentmondva, a verseknek felső korhatáruk nincs. Lehet, hogy alsó sem, mert ha a szöveg minden szavát nem is érti a gyermek, a dallamosság, játékos hangzás biztosan megnyeri magának. 
Ha lenne gyermekem, ezt (is) olvasnám neki. Ha gyerek lennék, követelném a felolvasását. Így csak szimplán elolvastam, és jókat mosolyogtam rajta. Édes.

Fekete-fehér versike

Sáros úton bandukolva 
megy az ördög a pokolba. 
Ejha, nahát! 
Olyan, mintha angyal volna.

Havas úton lépegetve 
megy az angyal föl a mennybe. 
Ejha, nahát! 
Olyan, mintha ördög lenne.

2013. május 10., péntek

Karafiáth Orsolya: Lotte Lenya titkos éneke


hol rajongásom, lesütött pillám? 
Te vagy már az én huffnágelpistám

/Bontott hangsorok, részlet/

Karafiáth verseskötete villant pár jó kis intertextust, de összességében hervatag, gyenge írásokat tartalmaz. Sokszor iskolás, szájbarágós, néhol meg annyira el akar emelkedni a földtől, hogy beveri a fejét a – nem túl magas – korlátaiba. Vannak rémes rímek (romantikázni – nem látja senki … nadekéremszépen!), és a legtöbb vers mintha közhelygenerátorral készült volna. 
Mit mondjak? Csillivilli ürességek.

Némelyiket Sárbogárdi Jolán is megirigyelhetné… (Csak az a baj, hogy Karafiáth szerintem nem viccnek szánta őket.) Vannak egyébként Parti Nagyra reflektáló ügyeskedései. Azok nem lennének rosszak. Annyira. Ezen a vonalon kéne maradni.