ők voltam én, veszély és élvezet,
ők megmaradnak, ha én elveszek,
butaságuk, gyönyörük halhatatlan,
föltámadnak majd száz és egy alakban,
ágyban, padon, füvön és sírkövön
rázza őket az őskori öröm,
öl és öl közt a kétfázisú áram;
zengd őket, föld, ők folytatják a vérem,
ők nyögdelik, hogy leégett a menny,
és megváltás, ha van, csak idelenn,
csak általuk, bennük, a pillanat,
mint légypapírhoz, csókjukhoz ragadt,
örömükben vereségem ragyog,
halálomban is életük vagyok,
vér a vérükből, kéjükkel rokon,
lihegésük süt át a csontomon.
Foghíjas száj, lefittyedő ajak (részlet)
Közel sem olyan jó, mint az utolsó kötetek. Már említettem: a közeledő vég jót tesz a költészetnek. Megjelentek itt is azok a dolgok, amiket szeretek Orbán Ottóban: villanásnyi időre, egy rövid versrészletben, néhány egymás után írott szó kimondásakor érzett különös szájízben. Töredékesség és elnyújtottság, csiszolatlanság. Lefaragásra váró végtelen sorok. A hosszúság tompította a versek élét, nem vágtak igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése