Erlend Loe: Elfújta a nő

Vágyat érezni és birtokolni – a kettő között óriási különbség van.

Erlendet aztán tényleg szépen elfújta ez a nő, mint egy porcicát. Jött a kis gusztustalan sárga komódjával, és az amúgy is élet – és döntésképtelennek látszó srácból totális hülyét csinált. Minden egyes oldal után meg tudtam volna pofozni Mariannét a hisztik, szeszélyeskedések miatt. 

Aztán rá kellett jönnöm, hogy én kedvelem Erlendet, akármilyen szerencsétlen szegény, és majd' megőrülök, amiért végig kell néznem, hogy behálózza az a nő . Szegényke csak tempózik abban a véget nem érő medencében, és sehogy sem tud kikászálódni belőle. 

A regény első felében minden olyan élettelennek tűnt, ilyen egy kapcsolat? , kérdeztem magamtól, ilyet még sose láttam/hallottam. Hogy egyszer csak úgy beköltözött hozzá az a nő , és maga sem érti, hogyan. ( Jó,utána az is eszembe jutott, hogy talán minden kapcsolat így kezdődik: egyszer csak ott termünk egymás életében. ) Aztán szép lassan rájöttem, hogy Erlend élete maga az élettelenség, a tehetetlenség, az ide-oda úszkálás, a filozofálgatás és döntésképtelenség. Egyszerre nevetséges és bájos, amikor néha büszke magára, mert végre képes volt véleményt formálni vagy dönteni valamiben. Később persze kiderül, hogy hátulról mindig az a ribanc!!!! Marianne volt, aki irányította őt.

(…) minden erőmmel azon voltam, hogy érezzek még valamit. Ez a félmondat igazán jellemző főhősünkre. Hogy nem érez, hanem érezni akar. Nem tesz, hanem tenni akar. Korunk hőse? Oblomov?

Az, hogy ilyen indulatokat tudott kiváltani belőlem a mű, már jelent valamit. Ha rossz lenne, egyszerűen hidegen hagyott volna. De nem, mert sajnáltam ezt a srácot, és utáltam azt a … nőt, és kíváncsi voltam, hova vezet a közös vergődésük, amit kapcsolatnak hívnak, és amiről ezidáig egészen más elképzeléseim voltak (kezdve ott, hogy [az én világomban] az ember nem költözik össze valakivel [ellenkező neművel és nem barátilag , tehát értsd jól], akibe nem szerelmes, hanem úgy van vele, hogy ha elég erősen próbálkozik, talán még szerelmes is lehet , bár talán én vagyok régimódi, vagy idealista).

Az értékelésekből azt vettem ki, hogy van ennél jobb könyve is az írónak. Egészen kíváncsivá tett, ugyanis ez sem volt rossz egyáltalán. Szerintem fogok még tőle olvasni.

(Nem tudtam értelmezni a könyv végét, de remélem, hogy a 189. oldalon az jönne, hogy és akkor Erlend kipattant az ágyból, és az éjszaka közepén kitaszigálta az utcára azt a pióca Mariannét a rugdalózóival együtt .)

Spiró György: Mit ír az ember, ha magyar

Spiró György minőség. Márkajel: ha a nevét látja, választékosságra és nyelvi tisztaságra asszociál az olvasó. Többek között. 

Ez a válogatás tanulmányokat tartalmaz könyvekről, filmekről, korjelenségekről az 1994 és 2003 közötti időszakból. Méltatja Kertész Imrét (szerintem kicsit túl sokat, ezért a levonás), Petrit (ez az írás százcsillagos, nem csak mert imádom Petrit, hanem mert remekül megfogta azt, ami – szerintem – Petri lényege), ismert írók ismert és kevésbé ismert műveit, az emberi butaságot, tévéműsorokat, a könyvek és olvasás szerepét a modern világban. 

Összességében érdekes, néha nekem terjengős, de igazán bölcs, higgadt, de nem hűvös, kiforrott, iróniával fűszerezett, remek írások, és ennél több pozitív jelzőt már nem akarok felsorolni, mert senki sem fog hinni nekem. :)

Szinte másról sem szól az emberi történelem, mint hogy mindig másról volt szó, mint amit a felszínen látni és láttatni, tanulni és tanítani lehetett. Csak éppen ez a létező most el van nyomorítva. Az önálló, aktív képzeletet fenyegeti rettenetes veszély a tömegre tervezett diktált képzelet részéről, azt a fajta képzeletet, amely nélkül semmiféle haladás nincs. A diktált képet használó média akkor is csal, ámít és hazudik, ha a művelői nincsenek is feltétlenül a tudatában, vagy éppenséggel a fősodorral szemben kívánnak és vélnek úszni.

Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről

"(…) nem szeretném elhallgatni a szerelemről való beszéd nehézségeit sem, sőt, egyenesen úgy szeretnék beszélni a szerelemről, hogy közben másról se beszéljek, mint ennek a monológnak a lehetetlenségéről."

Nádas Péter azért beszélt másról is. Annyi mindenről, ami nem is tudom, hogy fért bele 158 oldalba. Nagyon messziről indít, de célba ér. Öröm olvasni. Néhány helyen okozott csak problémát a megértés, de ez nem Nádas hibája, hanem az enyém, és az antik műveltségem hézagosságáé. Emlékeztetett arra, hogy ideje mélyebben megismerkedni Platón és Szókratész gondolataival, olvasni kéne Foucault könyveit… 

Szerintem ez újraolvasós.

Aletta Vid: E mái nap szül

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt csalódás. Október óta áhítoztam erre a kötetre, ami nem sok idő ugyan, de arra épp elég, hogy mítoszokat teremtsen köré az ember. A naiv, rajongó olvasó. A Száműzetésben című versébe beleszerelmesedtem, pedig „semmi extra”, csak olyan jól eltalált, letisztult, tökéletesre faragott. Úgy képzeltem, minden verse ilyen. 

Rosszul képzeltem. Hajaj, voltak itt olyan kínrímek/halmozott ragrímek, hogy falnak mentem tőlük. Nem egy olyan verset találtam, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni (ezt először mindig a saját műveletlenségem/hozzá nem értésem számlájára írom – nem értettem meg a költőt, mert nincs hozzá háttértudásom, jártasságom –, tehát ez nem feltétlenül A.V. hibája). Volt pár nagyon édes játék, tetszetős és élvezetes. Értékelem az intertextusokat, de itt talán már picit túljátszottnak hatottak. Alig-alig csillant meg az, amivel a Száműzetésben olvasásakor találkoztam. A hétköznapok bája , In memoriam Viginia Woolf és A rezervátum két sora. Körülbelül ennyi, ami megbizsergetett, elkápráztatott, vagy mélyebben megérintett.

In memoriam Virginia Woolf

Nyitva az összes ablak és kacagnak,

a Hold figyel, én finnül dúdolok,

fekete, vörös illatok a kertben

forogva, mint az éhes farkasok

belekapnak a kéklő lepedőbe,

s lehúznak egy-egy álmos csillagot.

Nyár van az éjjel bársonyfüggönyében.

Kastélyomon halkszavú szél matat,

hosszú ujjakkal fonja a borostyánt,

aztán elejti, bólint, elszalad.

Tudom úgyis, a folyóig rohan csak.

S ott majd a fehér köd hajába túr,

remegni fog, a hullámokra hullik,

megmossa arcát, végül elcsitúl.

Meleg van még. Gyökereim a vízben.

Köveket látok, árnyékhidakat,

Orlandót látom, közeleg az úton,

nyomában apró aranymadarak.

Orlandót látom. S lenn, bokája mellett

A legfalánkabb isten ébred most: a Nap.

Gergely Ágnes három verseskötete

Árnyékváros, A kastély előtt, A barbárság éveiből

Mindhárom kötetről elmondható, hogy nem volt rám nagy hatással. Sok verset csak átfutottam, untatott, fárasztott, nem talált meg. Még három külön értékelést sem akartam szánni nekik, annyira hasonló az élmény. 

Talán az Árnyékvárosban csillant meg némi az Ajtófélfámon jel vagy hangulatából és minőségéből.

Transzcendens etűd

Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.

Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.

Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.

Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.

*

Hajnali áhítat

Dícsértessék, ki terhet ad,

és ki könnyít a terhen,

s ki tudja, nincsen más kudarc,

csak a befejezetlen,

dícsértessék, ki szóra bír,

mert lábánál a zsámoly,

ha ráhajtod a homlokod,

mindig mérj, sose számolj,

dícsértessék, ki jellel olt

– veszélynek higgy, ne tapsnak –,

ahogy a fényérzékelést

megadta a kakasnak,

temesse hajnal késhegyét

toronyzúgás a csendben:

dícsértessék, ki nem teremtett

rabszolgának engem.

*

Rapszódia éjfélkor

Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó?

Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható.

Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van,

mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam.

Nem fér el közöttünk se tér, se idő, se más,

örökre miénk az időtlen idomulás.

Istennek úgy tetszett, széptestű lelki rokon,

éppen egy férfifej fér el a mellkasomon.

Térdednek csapdájában sorsába süpped a lét,

add meg az életnek halála jobbik felét.

Bőrödnek ízei bőrömet járják megint,

káprázva lobognak megcserélt érzékeink.

Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete,

kalózok kincseit bűvölöd át ide te:

apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak,

a gének teremtő, szubtilis csodája vagy.

Körmömnek felelő, lúdbőrző izmok, a hát,

ujjongják ujjaim a tested körvonalát.

Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek,

mormollak, másollak, mint régi kódexeket.

Múlnak a vizek, az időhöz zúdul a part,

lábak és kezek közt a világ örökre tart.

Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt?

Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt.

Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti –

tested van, lelked van: tartást is adtam neki.

Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc.

Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers.

Modern nyugati haiku

Amire KAF és Fodor Ákos nem volt képes, azt elérte ez a válogatás: megkedveltem a haikukat. Nem mindegyik tetszett persze, de sok olyan volt, amit remekül eltalált az írója, és méltónak láttam arra, hogy „beidézzem” ide. Érdemes elolvasni, vagy beleolvasni legalább. Fent van a MEK-en, ajánlom mindenkinek.

elhagytál 

ágyfeledet befedik 

a nyitott könyvek

*

a fogoly álmának 

mindig olyan 

kulcsformája van

Varró Dániel: Akinek a lába hatos

Cuki ez a Varró Dani, 

ennyit akartam mondani.

Bartos Erika: Bogyó és Babóca – Évszakos könyv

Primitív.

 Minden állat/lény/? egyformán hógolyófejű és idülten mosolyog. 

Az illusztráció snassz. 

Lehet ezt annyival igényesebben is…

Berg Judit: Hisztimesék

Én – sajnos – nem felolvastam, hanem csak olvastam, ami biztosan más élmény. Gyönyörködtem az illusztrációkban, igazán szépek. A mesék, hm… nem tudom, hogy mit lehet elérni velük egy hisztis gyereknél, de el tudom képzelni, hogy jó hatással vannak a kicsikre.

Závada Pál: Jadviga párnája

Tudom, nem olyan a legtöbb asszony, mint én, hanem mindent eltű rő en simulékony. S néha magam is sóvárogtam rá, bár-csak ilyen lennék! De nem értik a férfiak!, nem értik (és Magának is jópár év kellett, míg kezdte már felfogni), hogy ő k maguk vágják el a legbelülr ől kihajtó érzelmeim növését! Azzal, hogy nap mint nap sürgetve, haszonlesve várják: Lehet-e már learatni engem. Másnap meg ismét. Boruljak virágba, forduljak term őre, sebesen és tüstént. Mért gondolják, hogy a mondott id őben, ha akarom, ha nem, muszáj kasza alá dő lnöm? De ha én nem haszonnövény, hanem vadvirág vagyok! 

/Jadviga saját magáról/

Veszedelmes egy nő ! Ijeszt ően kiismerhetetlen, s életveszélyesen képes kiterjeszteni hatalmát. S még ha fölforrósodik is, legbelül jéghideg. Szerelmi úrnő szeret csak lenni (avagy ha néha akarna is mássá változni, nem tud), szenvedélyének szolgáló cselédjévé válni pedig nem képes soha! És amint újra és újra hazatalál benne a rontás – akkor csak széttiprást, összeomlást, vért akar látni. Utána pedig bocsánatkérését a vérz őnek. S így majdan megenyhül, utóbb talán szelídség, szeretet és valami kifürkészhetetlen természet szenvedély is föltámadhat benne. 

/Franci Jadvigáról/

Mert az a legkevesebb, amit mondhatok, hogy ha az egyik alak benne valóban a szerelem el ől elfutó nimfa – a másik épp a vele ellentétes alkatú, csábító szerelemistenn ő.

A harmadik véleményt Ondris írja a naplójába, és igen leegyszerűsítve, de összefoglalja Jadviga jellemét, legalábbis azon részét, amit ő felfoghat belőle. 

Rendkívül érdekes ez a nő, de sehogy sem szeretnivaló. Hasonlít kicsit az Iszony Nellijéhez, ám vele sokkal nehezebb együttérzést tanúsítani számomra. Nelli Sanyijától én is borzongtam, undorodtam, de Ondrist szántam és sajnáltam. Bár eleinte sürgető vágya és türelmetlensége, erőszakossága miatt nem kedveltem, később, ahogy egyre reménytelenebbé vált feleségéhez fűződő szerelme, elnéztem neki mindent. Jadviga egyszerűen nem való egyetlen férfi társául sem. Vagy azért, mert lélekben Apácskáé, vagy csak egyszerűen így lett kódolva. Van benne valami Bovaryné is, de az ő szenvedélyeit – helyenként azok hiányát – nem tudtam megérteni. Haragudtam rá, amiért úgy kínozta Ondrist, és nem tudott vele őszinte lenni. Néhol érteni véltem a motivációját, de mindig összezavarodott a kép. Megalázták, fájt, de odasündörgött, sündörögtek hozzá, de megalázta ő is, aki így cselekedett. Pontosabban a férjét. Ha adott is, akkor sem magát adta, csak valami odavetett darabkát, hogy nesze drágám, rágódj rajta . Bármilyenek is a körülményei, én megvetem Jadvigát. Az a húzd meg-ereszd meg, amit játszott Ondrissal egyszerűen kegyetlenség. (pl.: 353. oldal)

Zavartak a „lábjegyzetek”, szerintem több volt belőlük a kelleténél, de érdekes volt ez a hármas naplóregény megoldás, ahol két generáció és három ember üzen, elemez, kesereg és remél. A stílusa tetszett, egyes leíró részek megpirongattak, néhol fel is szisszentem, hogy ez már majdnem sok, de Závada mindig megállt a határvonalon. Nem volt sem indokolatlan trágárság, sem öncélú szexualitás. Na jó, a fakanalas sztori nekem már kicsit fujj.

A tánc-zene-tenger hasonlat gyönyörű volt. (334. oldaltól) Ha más nem is ragadott volna meg ebben a történetben, az ilyen részekért terveznék még olvasni Závadától.

Mindketten tudjuk, drágám, mi az, amikor az ember úgy odaadja magát a boldogságnak, hogy szinte felolvad benne, és mi az, amikor erre képtelen, bárhogy is szeretné.

Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

Röviden: ÁK/OK + * 

_________________________________________________________________ 

Becsapós a cím, az ember gondolatban odaállítja a polcon a Kötelezők röviden-könyvek mellé. Pedig nem oda való. Sokkal inkább egy művelődni vágyó, tanácstalan könyvmoly polcára, aki rájött, hogy mindent nem lehet elolvasni, bármennyire is szeretné. 

Néhol kicsit sok ez a könyv, vannak meredek ötletei, de jellemzőbb rá az, hogy érdekes támpontokat ad. Bayard humora kellemes. Viszont temérdek a spoiler.

*a magyarázatot lásd a könyv legelején

Hogy valaki művelt, az nem azt jelenti, hogy olvasta ezt vagy azt a könyvet, hanem, hogy képes fogódzót találni a könyvek egészében, vagyis tudja, hogy egészet alkotnak, és ezen belül képes minden egyes elemet elhelyezni a többihez képest. A benső itt nem számít annyit, mint a külső, vagy ha tetszik, a könyv belseje egyben a külseje, mivel minden könyvnél az a fontos, hogy milyen más könyvek találhatók mellette.

Daniel Glattauer: A hetedik hullám

A Gyógyír északi szélre folytatása

Nem tudok párhuzamosan érezni. Lineárisan érzek. És lineárisan szeretek. Egyiket a másik után. De mindig csak egyet.

Kicsit gyengén indult, és megijesztett: most szépen elszúrom magamnak a Gyógyír északi szélre különleges hangulatát, amit már régen tapasztaltam egy könyv olvasása közben. Attól is tartottam, hogy ha Emmi és Leo találkoznak végre egymással, megszűnik a varázs. Nem is az ő számukra, hanem számomra. De ez sem következett be.

Ha a szöveg felett lebegünk, akkor talán közhelygyűjteménynek látszik az egész. Ha sosem voltunk még totálisan elveszve a saját életünkben, akkor talán feleslegesen túllihegett, rétestésztaként nyújtott történetként aposztrofáljuk ezt a könyvet.
Még az én fejemben is megfordult néha, hogy mennyire élettelen ez az egész. Ott ül két ember, ki-ki a maga számítógépe előtt, egymástól nem olyan távol, hogy az gátolhatná őket a találkozásban, és lamentálnak. Körbejárják a másik minden szavát, találgatják, hogy mi miért
van, és nem veszik észre az adódó, a tiszta megoldási lehetőségeket…

Várjunk csak…! Hm, ez egész életszerűen hangzik, nem?

Mit csinálunk mi – mit csinálok én? Ezer mellékutcába betévedünk – betévedek , mielőtt felfognánk – felfognám, hogy az egyenes út a legrövidebb és legésszerűbb. Áltatjuk magunkat – áltatom magamat, hogy majd valami fensőbb hatalom dönt a dolgunkban – a dolgomban, és nekünk – nekem csak várnunk – várnom kell a végkifejletre.

Örülök, hogy elolvastam. Örülök, hogy egymás után, szinte szünet nélkül olvastam el mind a kettőt. Több volt, mint aminek első pillantásra látszott. De tudjátok mit? Bármilyen is volt, jólesett a lelkemnek, hogy elolvastam. Adott egy aprócska reménysugarat…

Csak a legjobbat akartam neked. Sajnos nem jutott eszembe, hogy én magam lehetnék a legjobb.

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre

Mi a megcsalás? Egy e-mail? Vagy egy hang? Egy illat? Vagy egy csók?

Fantasztikus volt ez a könyv, és hatalmas meglepetés. Bánom is, meg nem is, hogy ilyen gyorsan elolvastam. Megszerettem Emmit és Leót. Sajnálom, hogy el kellett szakadnom tőlük. Csillagos ötös, ahogy Glattauer megírta ezt a történetet, igazán.

Viszont: a szívem-lelkem gyűlöli Bernhardot, de még jobban a tökéletes házasságokat és a rohadt, rohadt társadalmi konvenciókat, mind egy szálig. 

És a poszt írója most sír, sír, sír, sír. És közben gondol Valakire.

Fúj az északi szél.

Berg Judit: Cipelő cicák a városban

Igen, "elolvastam" egy könyvet, ami közel sem a korosztályomnak szól. És élveztem! :)

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Nem is tudom mit írhatnék. Tetszett – ez biztos. De valahogy átfolyt rajtam. Talán a rövidsége miatt, de valahogy nem volt időm elmerülni benne. 

Viszont továbbra is nagyon tetszik Ulickaja stílusa, jellemábrázolása. Összeköti a történelmet a kisemberrel, és én ezt hiányolom például a történelemórákból (csak az enyémek ilyenek?!). Közel hozza a történelmet és az emberi lelkeket is. Fogok még olvasni tőle ha végre visszaviszik a könyveit a könyvtárba .

Magát az írói tevékenységet éveken át vallási szertartásnak tekintette: a Pavlov nevű másodrangú írót, Pauszaniaszt és Palamoszt bionyos értelemben egyenrangú szerzőknek tartotta – azon az alapon, hogy a lexikonban ugyanazon az oldalon szerepeltek. Az évek során megtanulta önállóan megkülönböztetni a hatalmas könyvóceán igazán nagy hullámait a kicsiktől, a kicsiket meg a partmenti habtól, amely csaknem teljesen ellepte a modern irodalmi részleg aszketikus polcait.

Dimitri Verhulst: Semmivégre

Lazítós könyvnek szántam. Könnyezős-gondolkodós lett belőle. 

Verhulst hamisítatlan akasztófa- és/vagy kocsmahumorral dolgoz fel mindent, mindenkit, ami hatott rá. Nem köntörfalaz és szépít. Szeretem így látni az életet, teljes mocskos-csodaszép valójában, vérszagúan és virágillatúan egyszerre. Mert így az igazi, így hiteles. Így ocsmány, és így szép.

Roy Orbison: Only the Lonely 

http://www.youtube.com/watch?v=hOPah8Kby90

There goes my baby 

There goes my heart 

They're gone forever 

So far apart

But only the lonely 

Know why 

I cry 

Only the lonely

Only the lonely 

Know the heartaches Ive been through 

Only the lonely 

Know I cried and cried for you

Maybe tomorrow 

A new romance 

No more sorrow 

But that's the chance – you gotta take 

If your lonely heart breaks 

Only the lonely

Szirák Péter: Örkény István

A fülszöveget hívom segítségül:

"A kitűnő irodalomtörténész könyve pályakép a modern magyar irodalom egyik legkedveltebb, máig legolvasottabb alkotójáról. Örkény életén keresztül ugyanakkor bekukkanthatunk a huszadik századi irodalom világába, s a háttérben megelevenednek a kor forgatagos eseményei."

Jó, alapos, igényes. Csak a kilencsoros mondatokat mellőzhette volna.

Akit érdekel, az enyémnél bő szavúbb kritika, íme.

Péczely Dóra (szerk.): Szép versek 2012

Nem is tudom mit kezdjek ezzel a könyvvel. Volt pár váratlanul jó, és sok eszméletlenül rossz írás benne. Ami viszont jó volt, az felkeltette az érdeklődésemet az adott költő(nő) többi verse után. Tehát ajánlónak jó volt. Egy versenyen kaptam ajándékba, ha magamnak vettem volna meg, most verném a fejem a falba, hogy erre ennyit kiadni...

Halmai Tamás: Az első rózsa

Ha írsz, a betű olyan szép legyen,
mint két halál között
a szerelem.

S anyagtalan, akár az első rózsa
fényekből kifeslő
absztrakciója.

Verset csak Isten olvas.
Törj el, hogy
meghajolhass.

Madách Imre: Madách Imre összes költeménye

Ez a versírás nem az ő műfaja. 

Ennek ellenére hatalmas tisztelettel ismerem el, hogy Az ember tragédiája páratlanul jó emberiségköltemény.

Nős ember dala

Rám sem néznek már a leányok 

S hajdan csínosnak mondtanak; 

Esetlen bókom megnevették, 

Most élcemen ásítanak.

Óh honnan ez, hisz arcom ép még, 

Nem verte azt el a ragya, 

Eszem nincs fogytán napjaimmal 

S kopván fényesb mint kardvasa.

Mért ment hát így becsem le mégis, 

Mint számé sorshuzás után? 

Múlt évi naptáré, amelyet 

Gyujtónak használunk csupán?

Óh jaj, tudom, mi szörnyü vétkem, 

Hibáim mért olyan nagyok. 

Megsugjam-é hamis leánykák? 

Úgy-é bár hogy az: nős vagyok.

De hogyha így bántok ti vélem, 

Én sem kiméllek s ismerek 

Minden furfangot, harci cselt, mit 

Leány kigondol, elkövet.

Elmondom a legényseregnek 

Elmondom, hogy ne higyjenek, 

Midőn arcátok és ruhátok 

Mind egyaránt ünnepiek.

Jók vagytok akkor s szépek is mind, 

De lessenek meg láttalan 

A tűz körül, gond s munka közben 

Ha únatkoztok – pongyolán;

Akkor látják meg majd csak a vészt, 

Mely egykor a férjnek jutott, 

De lám alig kezdek beszélni, 

Csókkal már majd megfojtotok.

De óh jaj, egyik sem pirúl el, 

És egy sem vonja el magát. 

Inkább futnátok, minthogy ily hűn 

Ölelitek a – bácsikát. –

Kazinczy Ferenc: Tövisek és virágok

Vannak írók/költők, akiket egyszerűen nem tudok szeretni. Janus Pannonius és Kazinczy állnak ennek a negatív listának az élén: mindketten a (vélt) önteltségük miatt. 

Nincs semmi baj a formával, a tartalommal sem: aranymívesség . A céljukat – a gúnyolódást – is betöltik. Csakhogy mégsem szeretem őket, mert képtelen vagyok szeretni az alkotójukat és a fentebb stílt. 

Van ilyen.

ÍRÓI ÉRDEM

Szólj, s ki vagy, elmondom. – - Ne tovább! ismerlek egészen. 
Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés. 
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés: 
Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.