Michel Houellebecq: A csúcson

Ha megengedem, hogy a szenvedély behatoljon a testembe, a nyomában rögtön megjelenik a fájdalom.

Voltak mocskos részei, de összességében jó volt olvasni. Houellebecq (a neve leírásához mindig puska kell…) nagyon jól ír, e könyv alapján végtelenül pesszimista (jogosan!), és ugyanilyen szellemes ember is. Hasonló élmény volt, mint Camus Közönye.
Az ellen sem tudok lázadni, ahogyan a műben a nőket kezeli, ugyanis rajtuk nem látszik, hogy elégedetlenek lennének a státuszukkal. (El tudom fogadni, hogy a mű világa zárt világ, saját törvényekkel.) Érdekes alak Valérie, Michel (azaz Houellebecq) őt állítja be a tökéletes nőnek. Szinte minden realitást nélkülöz a jelleme-viselkedése-külseje, és pláne ez a hármas így együtt, de hasznos lehet belegondolni, mennyire képes ezeknek a szerepeknek megfelelni egy hétköznapi nő. Szerintem kb. max. 20%-ban, de arra a húszra rá lehetne gyúrni. ;)
Annak, hogy nálam három és fél csillagos a befejezés – zs kategóriás akció-terror-thriller –, a sok közbeékelt üzleti fejtegetés – köztük persze volt ügyesen elrejtett társadalomkritika – és a túl sablonos jellemek oka. Jean-Yves élete például szappanoperában is elfért volna, a házassága, az unásig ismételt összejönni-a-fiatal-bébiszitterrel dolog még hiteltelenebbé tették.
A sztori nagyon sok helyen biceg, de elviszi a vállán a jó szöveg, az érdekes főszereplő, és a bátor társadalomkritika. Nem mondom, hogy nem undorított, de végig elgondolkodtatott. És ha köntörfalazik, ezt nem tudta volna elérni.

Az érzelmi elragadtatás és a szexuális megszállottság ugyanarról a tőről fakad: egyik sem jöhet létre az én részleges feladása nélkül; és csak akkor élhető át mindkettő, ha az ember valamilyen szinten képes elveszíteni önmagát. Hidegek lettünk, racionálisak, különlegesen erősen tudatában vagyunk az individuális létezésünknek és a jogainknak, és főleg: el akarjuk kerülni az ellenszolgáltatás nélküli adakozást és a függőséget.

Elfriede Jelinek: Kéj

A nő csak magával szolgálhat.

Szerintem

1, a fordítás nagyon elszúrta (semmi bajom Tandorival, de olyan lett a szöveg, mint egy idióta mondóka) 

2, iszonyatosan beteg, ami nem is lenne baj, ha nem ugyanazon az eseményen lovagolna az egész műben 

3, a fülszöveg ígéretét nem tartotta be.

Miklya Anna: A hivatásos

Attól eltekintve, hogy igazán egyik szereplővel sem tudtam azonosulni* – sőt, a legtöbbtől undorodtam –, igazán jó kis írás volt. A könyv végén van egy (meg persze a neten ezer) kép Miklya Annáról, és óhatatlanul az jutott az eszembe, mikor erre rápillantottam, hogy most komolyan ez a lány írta le EZT a történetet?. Merész volt, amit értékelek, de kicsit sok, abszurd módon sok, amit viszont nem. Jó, persze, nagy kontrasztokat akart, de éppen emiatt lett megfoghatatlan az egész. Túl sokat akart ebbe a 172 oldalba belepréselni. Én csak azt üzenném neki, hogy a kevesebb talán több, és hogy akarok még olvasni tőle. Erre igyekszem a közeljövőben sort keríteni.

Néha úgy éreztem, egy nagy üres forma vagyok, egy üres zsák, amiben nincs más, csak ő.

Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról

Miután elolvastam a könyv rövid tartalmi ismertetőjét, nagy elvárásokat támasztva kezdtem bele Márquez regényébe. A Száz év magány elolvasása után egy időre félretettem az írót, bármennyire is tetszett, olyannyira fülledt-fullasztó és naturalisztikus a világa, hogy nem bírnék tőle egymás után két könyvet elolvasni. 

Márquez helyenként – számomra – kifejezetten gusztustalan, gyomorforgató, ennek ellenére elvarázsol a világ, amit megteremt. Az őszinteség, a szókimondás miatt igazán emberiek a történetei, sőt: az ember-lét minden elképzelhető mocskában dagonyáznak a szereplők. 

A nagy elvárásokat az utolsó kb. 40 oldal teljesítette be, sajnos az sem maradéktalanul. Nem lesz kedvenc, nem is igazán tudom hová tenni, az egyik alapvető cselekményszál, az ellehetetlenített, furcsa szerelem (ami egyébként kedvenc irodalmi toposzom) története nálam majdnem mindig nyerő, most is így volt ez, a háttér azonban gyengécske a Száz év magány burjánzó családfájához képest.

Bevallotta a kislánynak, hogy nincs olyan pillanat, amikor ne őrá gondolna, hogy minden falatjában és minden korty italában az ő ízét érzi, hogy ő az élet mindenütt és minden órán, ami pedig csak Isten jussa lehetne, és hogy szívének az a leghőbb vágya, hogy ők ketten együtt haljanak meg.

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Igazából a Szerelem kolera idejént akartam elolvasni tőle, de a könyvtárban csak ez volt. "Ráfanyalodtam".

Minden, amit el tudok mondani a regényről: fullasztó. Szinte fizikai forróságot, fülledtséget éreztem az olvasása közben, jó és rossz értelemben is. Egy ilyen hosszúságú regénynél nekem ez túl sok volt. A rengeteg naturalisztikus kép hol meglepett, hol célba talált, hol pedig egyszerűen csak gyomorforgató volt. Ötből három csillagot adnék neki, nagyon vegyes, nagyon ambivalens. Nem tudom hová tenni. Korántsem rossz, és mégsem mondanám, hogy jó. Még olvasnom kéne Márqueztől, hogy beleszokjak a stílusába, de ez egyelőre eltelített. Tömény élmény.
A szereplők többsége idegesített. Hogy mindig keresztbe tettek a saját boldogságuknak. A mágikus realizmus módszerei viszont kifejezetten tetszettek. A nevek kavalkádjában elvesztem. Macondo nagyon érdekes hely. Petra Cotest és Pilar Ternerát imádtam.

Le is foshatná magát a világ, ha az emberek első osztályon utaznának, az irodalom meg a poggyászkocsiban.