A következő címkéjű bejegyzések mutatása: külföldi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: külföldi. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. április 28., vasárnap

Michel Houellebecq: A csúcson



Ha megengedem, hogy a szenvedély behatoljon a testembe, a nyomában rögtön megjelenik a fájdalom.

Voltak mocskos részei, de összességében jó volt olvasni. Houellebecq (a neve leírásához mindig puska kell…) nagyon jól ír, e könyv alapján végtelenül pesszimista (jogosan!), és ugyanilyen szellemes ember is. Hasonló élmény volt, mint Camus Közönye.
Az ellen sem tudok lázadni, ahogyan a műben a nőket kezeli, ugyanis rajtuk nem látszik, hogy elégedetlenek lennének a státuszukkal. (El tudom fogadni, hogy a mű világa zárt világ, saját törvényekkel.) Érdekes alak Valérie, Michel (azaz Houellebecq) őt állítja be a tökéletes nőnek. Szinte minden realitást nélkülöz a jelleme-viselkedése-külseje, és pláne ez a hármas így együtt, de hasznos lehet belegondolni, mennyire képes ezeknek a szerepeknek megfelelni egy hétköznapi nő. Szerintem kb. max. 20%-ban, de arra a húszra rá lehetne gyúrni. ;)
Annak, hogy nálam három és fél csillagos a befejezés – zs kategóriás akció-terror-thriller –, a sok közbeékelt üzleti fejtegetés – köztük persze volt ügyesen elrejtett társadalomkritika – és a túl sablonos jellemek oka. Jean-Yves élete például szappanoperában is elfért volna, a házassága, az unásig ismételt összejönni-a-fiatal-bébiszitterrel dolog még hiteltelenebbé tették.
A sztori nagyon sok helyen biceg, de elviszi a vállán a jó szöveg, az érdekes főszereplő, és a bátor társadalomkritika. Nem mondom, hogy nem undorított, de végig elgondolkodtatott. És ha köntörfalazik, ezt nem tudta volna elérni.

Az érzelmi elragadtatás és a szexuális megszállottság ugyanarról a tőről fakad: egyik sem jöhet létre az én részleges feladása nélkül; és csak akkor élhető át mindkettő, ha az ember valamilyen szinten képes elveszíteni önmagát. Hidegek lettünk, racionálisak, különlegesen erősen tudatában vagyunk az individuális létezésünknek és a jogainknak, és főleg: el akarjuk kerülni az ellenszolgáltatás nélküli adakozást és a függőséget.

2013. március 28., csütörtök

David Foenkinos: Boldogság esetén



Tökéletes példa arra, hogyan lehet egy könyvet a végén elrontani. Foenkinos humora és történetvezetése nagyon tetszett, a szereplők sem papírfigurának indultak, egy ezerszer feldolgozott témából – úgy tűnt az elején – tudott valami szórakoztatót és olvasásra érdemeset kihozni. Csak az az utolsó néhány oldal ne lett volna. Szinte coelho-i mélységekbe süllyedt. Miért kell mindig az élettelen, valószerűtlen, hálivúdi hepiend? Talán a sok mézédes mondat magát az írót is megrémisztette a könyv vége felé, ezért még gyorsan az olvasó arcába tolt egy minitragédiát, két tökéletesen jelentéktelen szereplő váratlan halálával. Ezzel a zárlattal a sztori tökéletesen közepes, a szó legrosszabb értelmében.



A párkapcsolat az az ország, ahol a legalacsonyabb a várható élettartam.



2013. március 14., csütörtök

Anna Gavalda: Szerettem őt




Tekeregtek-csavarodtak ezek a szálak ide-oda, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudott néhol lekötni. De ez nekem túúúúúl kommersz. 
Még annyit, hogy Chloé apósa iszonyatosan szemét módon viselkedett az állítólagos szerelmével. És ha működik a nem esett messze-dolog, akkor Chloé férjének új barátnője sem nézhet rózsás jövő elé. Engem például ez a szál jobban érdekelt volna. Mihez kezd a férfi? Milyen az új nő? Mit csinál Chloé amellett, hogy bőg?



Vajon mennyi idő kell, hogy elfelejtsük az illatát annak, akit szerettünk? És mikor múlik el belőlünk a szerelem? 
Adjanak már egy homokórát.

2013. március 3., vasárnap

Alan Bennett: A királynő olvas




Lityilötyi. Oké, bájos, de ennyi. Lapos, engem még az is meglepett, hogy ilyen csekély oldalszámot be tudott tölteni ez a sztori. Nem tudom, hogy a fordítás (Rakovszky!) mit tett hozzá/mit vett el belőle, de nekem csak az unásig ismételt, kifinomult hölgyekről szóló, kosztümös BBC-filmeket (nem a remek Jane Eyre-re és társaira gondolok!) juttatta eszembe, azokból is a gyengébbeket. 
Csalódás, mert olyan ajánlotta, akinek megbízom a könyves ízlésében. Bár ő sem ígért katarzist…


Minden könyv gyújtószerkezet, arra való, hogy felgyújtsa a képzeletünket.


2013. február 15., péntek

José Saramago: Káin


Senki sem teljesen azonos önmagával, te káin, ábel is vagy (…)




Saramago belenyúlt a „tutiba”. Majd' az összes olyan bibliai történetet csokorba gyűjtötte, ami bennem is kételyt ébreszt, felkavar, elgondolkodtat, élen Ábrahám és Izsák történetével, meg Jóbbal. A válaszokat most sem tudom, de érdekes volt meghallgatni egy újabb nézőpontot amivel sajnos nehezen tudnék vitatkozni. 
A regény nagyon olvastatta magát, Saramago jól ír(t), jól használja az eszköztárát, ismeri az iróniát és a gúnyt. Volt, hogy túlzásba esett, és én őszintén szólva a nevek kisbetűvel írását sem tartom indokoltnak. Az áradó mondatokkal nem volt gondom, szerintem azok (is) sodortak végig ezen a 160 oldalon. Ötletes témaválasztás, történetszövés, érdekes, Bibliából kölcsönzött alakok: összességében pozitív a mérleg, és kíváncsivá tett a többi műve iránt is.

2012. december 30., vasárnap

Erlend Loe: Elfújta a nő




Vágyat érezni és birtokolni – a kettő között óriási különbség van.

Erlendet aztán tényleg szépen elfújta ez a nő, mint egy porcicát. Jött a kis gusztustalan sárga komódjával, és az amúgy is élet – és döntésképtelennek látszó srácból totális hülyét csinált. Minden egyes oldal után meg tudtam volna pofozni Mariannét a hisztik, szeszélyeskedések miatt. 
Aztán rá kellett jönnöm, hogy én kedvelem Erlendet, akármilyen szerencsétlen szegény, és majd' megőrülök, amiért végig kell néznem, hogy behálózza az a nő . Szegényke csak tempózik abban a véget nem érő medencében, és sehogy sem tud kikászálódni belőle. 
A regény első felében minden olyan élettelennek tűnt, ilyen egy kapcsolat? , kérdeztem magamtól, ilyet még sose láttam/hallottam. Hogy egyszer csak úgy beköltözött hozzá az a nő , és maga sem érti, hogyan. ( Jó,utána az is eszembe jutott, hogy talán minden kapcsolat így kezdődik: egyszer csak ott termünk egymás életében. ) Aztán szép lassan rájöttem, hogy Erlend élete maga az élettelenség, a tehetetlenség, az ide-oda úszkálás, a filozofálgatás és döntésképtelenség. Egyszerre nevetséges és bájos, amikor néha büszke magára, mert végre képes volt véleményt formálni vagy dönteni valamiben. Később persze kiderül, hogy hátulról mindig az a ribanc!!!! Marianne volt, aki irányította őt.

(…) minden erőmmel azon voltam, hogy érezzek még valamit. Ez a félmondat igazán jellemző főhősünkre. Hogy nem érez, hanem érezni akar. Nem tesz, hanem tenni akar. Korunk hőse? Oblomov?

Az, hogy ilyen indulatokat tudott kiváltani belőlem a mű, már jelent valamit. Ha rossz lenne, egyszerűen hidegen hagyott volna. De nem, mert sajnáltam ezt a srácot, és utáltam azt a … nőt, és kíváncsi voltam, hova vezet a közös vergődésük, amit kapcsolatnak hívnak, és amiről ezidáig egészen más elképzeléseim voltak (kezdve ott, hogy [az én világomban] az ember nem költözik össze valakivel [ellenkező neművel és nem barátilag , tehát értsd jól], akibe nem szerelmes, hanem úgy van vele, hogy ha elég erősen próbálkozik, talán még szerelmes is lehet , bár talán én vagyok régimódi, vagy idealista).

Az értékelésekből azt vettem ki, hogy van ennél jobb könyve is az írónak. Egészen kíváncsivá tett, ugyanis ez sem volt rossz egyáltalán. Szerintem fogok még tőle olvasni.

(Nem tudtam értelmezni a könyv végét, de remélem, hogy a 189. oldalon az jönne, hogy és akkor Erlend kipattant az ágyból, és az éjszaka közepén kitaszigálta az utcára azt a pióca Mariannét a rugdalózóival együtt .)

2012. december 23., vasárnap

Modern nyugati haiku




Amire KAF és Fodor Ákos nem volt képes, azt elérte ez a válogatás: megkedveltem a haikukat. Nem mindegyik tetszett persze, de sok olyan volt, amit remekül eltalált az írója, és méltónak láttam arra, hogy „beidézzem” ide. Érdemes elolvasni, vagy beleolvasni legalább. Fent van a MEK-en, ajánlom mindenkinek.


elhagytál 
ágyfeledet befedik 
a nyitott könyvek

*
a fogoly álmának 
mindig olyan 
kulcsformája van



2012. december 9., vasárnap

Daniel Glattauer: A hetedik hullám



Nem tudok párhuzamosan érezni. Lineárisan érzek. És lineárisan szeretek. Egyiket a másik után. De mindig csak egyet.

Kicsit gyengén indult, és megijesztett: most szépen elszúrom magamnak a Gyógyír északi szélre különleges hangulatát, amit már régen tapasztaltam egy könyv olvasása közben. Attól is tartottam, hogy ha Emmi és Leo találkoznak végre egymással, megszűnik a varázs. Nem is az ő számukra, hanem számomra. De ez sem következett be.

Ha a szöveg felett lebegünk, akkor talán közhelygyűjteménynek látszik az egész. Ha sosem voltunk még totálisan elveszve a saját életünkben, akkor talán feleslegesen túllihegett, rétestésztaként nyújtott történetként aposztrofáljuk ezt a könyvet.
Még az én fejemben is megfordult néha, hogy mennyire élettelen ez az egész. Ott ül két ember, ki-ki a maga számítógépe előtt, egymástól nem olyan távol, hogy az gátolhatná őket a találkozásban, és lamentálnak. Körbejárják a másik minden szavát, találgatják, hogy mi miért
van, és nem veszik észre az adódó, a tiszta megoldási lehetőségeket…



Várjunk csak…! Hm, ez egész életszerűen hangzik, nem?

Mit csinálunk mi – mit csinálok én? Ezer mellékutcába betévedünk – betévedek , mielőtt felfognánk – felfognám, hogy az egyenes út a legrövidebb és legésszerűbb. Áltatjuk magunkat – áltatom magamat, hogy majd valami fensőbb hatalom dönt a dolgunkban – a dolgomban, és nekünk – nekem csak várnunk – várnom kell a végkifejletre.

Örülök, hogy elolvastam. Örülök, hogy egymás után, szinte szünet nélkül olvastam el mind a kettőt. Több volt, mint aminek első pillantásra látszott. De tudjátok mit? Bármilyen is volt, jólesett a lelkemnek, hogy elolvastam. Adott egy aprócska reménysugarat…

Csak a legjobbat akartam neked. Sajnos nem jutott eszembe, hogy én magam lehetnék a legjobb.

2012. december 8., szombat

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre


Mi a megcsalás? Egy e-mail? Vagy egy hang? Egy illat? Vagy egy csók?

Fantasztikus volt ez a könyv, és hatalmas meglepetés. Bánom is, meg nem is, hogy ilyen gyorsan elolvastam. Megszerettem Emmit és Leót. Sajnálom, hogy el kellett szakadnom tőlük. Csillagos ötös, ahogy Glattauer megírta ezt a történetet, igazán.



Viszont: a szívem-lelkem gyűlöli Bernhardot, de még jobban a tökéletes házasságokat és a rohadt, rohadt társadalmi konvenciókat, mind egy szálig. 
És a poszt írója most sír, sír, sír, sír. És közben gondol Valakire.

Fúj az északi szél.

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska





Nem is tudom mit írhatnék. Tetszett – ez biztos. De valahogy átfolyt rajtam. Talán a rövidsége miatt, de valahogy nem volt időm elmerülni benne. 
Viszont továbbra is nagyon tetszik Ulickaja stílusa, jellemábrázolása. Összeköti a történelmet a kisemberrel, és én ezt hiányolom például a történelemórákból (csak az enyémek ilyenek?!). Közel hozza a történelmet és az emberi lelkeket is. Fogok még olvasni tőle ha végre visszaviszik a könyveit a könyvtárba .



Magát az írói tevékenységet éveken át vallási szertartásnak tekintette: a Pavlov nevű másodrangú írót, Pauszaniaszt és Palamoszt bionyos értelemben egyenrangú szerzőknek tartotta – azon az alapon, hogy a lexikonban ugyanazon az oldalon szerepeltek. Az évek során megtanulta önállóan megkülönböztetni a hatalmas könyvóceán igazán nagy hullámait a kicsiktől, a kicsiket meg a partmenti habtól, amely csaknem teljesen ellepte a modern irodalmi részleg aszketikus polcait.


2012. december 7., péntek

Dimitri Verhulst: Semmivégre




Lazítós könyvnek szántam. Könnyezős-gondolkodós lett belőle. 
Verhulst hamisítatlan akasztófa- és/vagy kocsmahumorral dolgoz fel mindent, mindenkit, ami hatott rá. Nem köntörfalaz és szépít. Szeretem így látni az életet, teljes mocskos-csodaszép valójában, vérszagúan és virágillatúan egyszerre. Mert így az igazi, így hiteles. Így ocsmány, és így szép.

Roy Orbison: Only the Lonely 
http://www.youtube.com/watch?v=hOPah8Kby90

There goes my baby 
There goes my heart 
They're gone forever 
So far apart

But only the lonely 
Know why 
I cry 
Only the lonely

Only the lonely 
Know the heartaches Ive been through 
Only the lonely 
Know I cried and cried for you

Maybe tomorrow 
A new romance 
No more sorrow 
But that's the chance – you gotta take 
If your lonely heart breaks 
Only the lonely