(…) itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne.
Rég olvastam el hasonló hosszúságú regényt ennyi idő alatt. Tartottam tőle, a legtöbb ismerősöm nem is szereti Kertész Imrét, de minden aggodalmam felesleges volt, olvastatta magát. Érdekelt a történet, szinte filmként láttam magam előtt (a könyvből készült filmet nem láttam!) a főszereplő utazásait, a vele megtörténő dolgokat. Az értékelésem kezdetéül választott idézet mutatja a történet – számomra – legjellemzőbb vonását: a főhős (?) „megtörténik velem, de csak mint tárggyal”-élményét, ami elidegenít és megrettent egyben. Vártam valami áttörést, nem tudtam letenni a könyvet, éjszaka a kollégiumi szobában paplan alatt, mobiltelefon fényénél olvastam, hogy hátha, majd a következő oldalon… és nem volt feloldozás. Miután kijutottak a koncentrációs táborból, na, majd akkor. És nem. Nem lehet kilépni ebből a lehúzó, mocsárszerű állapotból, a sorstalanságéból. Nyomasztó volt, a történet berántott engem is a regényvilágba – ami sajnos ez esetben nem csak a regényben létezett – és vitt magával.
Öt csillag lenne, ha az a fura, számomra zavaró mondatszerkezet nem hálózta volna át az egész művet. A rengeteg mondatvégi természetesen és társai egyenesen idegesítettek. Persze már olvasás közben is, és a regény végén pedig a magyarázat által még inkább értettem a szerepét, mégis soknak és erőltetettnek találtam. Nálam nem újraolvasós kategória, sőt, azt hiszem – ha illetékes lennék – Nobel – díjat sem kapna tőlem, de elismerem, hogy (ezt a mondatszerkezetet leszámítva) jól megírt, lélektanilag és történelmi szempontból egyaránt érdekes regény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése