Nem is volt könnyű, később magam is tapasztaltam, amikor alkalmam lett egyik társadalmi rétegből a másikba átjárnom, s azt hittem, szédülés nélkül tehetem. Nem tehettem; a társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a természetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat a tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le, vagy hirtelen megállt velem a felvonó egy alpesi csúcson: fölkavarodott a gyomrom, ütőerem gyorsabban vert, értelmem megbénult, meginogtam, és levegő után kapkodtam. Akkor eszméltem rá, mily nehéz az egyenlőség, a társadalmi hely mennyire magához idomítja az embert, mily tökéletesen magához köti az utolsó porcikáig is.
Őszinte leszek. Úgy kezdtem bele ebbe a szociográfiába, hogy ugyan kit érdekel a puszták népe?. Aztán szépen lassan érdekelni kezdett. Valami sokkal szárazabbra számítottam. Illyés – bármennyire is hangsúlyozza, hogy nem magáról akar írni – minden tapasztalatát és ismeretét átszűri magán. Ez természetes, hiszen bármiről beszélünk/írunk, tulajdonképpen saját magunkról nyilatkozunk. Arról, hogy bennünk miként csapódtak le az események. Engem is jobban érdekeltek azok a részek, ahol személyes élményekről számolt be, mint a számadatok. Az az erőssége ennek a szociográfiának, hogy közel hozza az emberhez azt a közeget, amiről nem lehetnek személyes ismeretei.
Illyés személye – és írásai – eddig valahogy kívül álltak az érdeklődési körömön. Most egy kicsit megszerettem őt, és kíváncsivá tett a verseivel kapcsolatban: ilyen gyökerekkel, (többlettel vagy hátránnyal?), lelki alkattal milyen lehet Illyés Gyula, a költő?
Ha lesz időm, kiderítem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése