Borbély Szilárd: Halotti pompa

Mert a nyelv, akár az éjszaka. Nedves, megfejtetlen zörej. Csupa iszonyat, és formátlan, zsigeri sikoltás. Nem emberi.

Szeretem minden szavát. :)

(nagyon menő!)

Simon Márton: Polaroidok

Megszerettem, megvettem. Megvettem, aztán megszerettem? Talán. 

Ezeket a szavakat évezredek óta vártam, és most szembe jöttek velem, csak úgy, az utcán   a Libriben.

Interjú.Csend. 

– Mit mentene ki egy égő házból? 

– A lángokat.

Borbély Szilárd: A Testhez – Ódák és Legendák

a koponyaformába zárt 

agyszövet belső körét 

a Gondolat úgy járja át, 

hogy elgondolja önként

a nyelvet, mint a létezést, 

amely a test beszéde, 

e furcsa gép csak tettetés 

és pusztulás a léte

Közhelyes, de igaz: a nagy dolgok apróságokban rejlenek. Mennyi mindenre asszociálhatunk egy kesztyűbábról, egy kerékpárról, körvonalról, a Dunáról! És mennyi minden juthat eszébe egy költőnek a felsoroltaknál jelentéktelenebbnek tűnő dolgokról! A kötet leltár, zsigereinket, a minket összetartó inakat, izmokat és csontozatot, a test titokzatos vegykonyhájának hozzávalóit veszi sorra. A Test csodáit, és a Test tragédiáit. A Test tragikus csodáit. A születést és a vetélést, a halált és túlélést. Ódákat meg nem született gyermekekről, és legendákat abból az időből, amikor szabad volt elpusztítani önkényesen kiválasztott embercsoportokat. Fájóan valóságszagú legendákat.

idéztem még

Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek – Gyávaság

…az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és az, ahogyan visszaemlékszik, amikor el akarja mesélni.

Hiányzott már nekem ez a kőrösis hang. Azt mondták, unni fogom. Hogy az ember hamar eltelik a stílusával. Nos, ez nálam még nem következett be. :) Aminek a legjobban örültem, az a regény ritmusa. Szépen kidolgozott, pulzáló, vissza-visszatérő mondatok és motívumok. A családtagok sorsát összekapcsoló vonások. A hangulata hasonlított a Milyen egy női mell?-éhez, de nem zavart, vagy untatott ez a hasonlóság. Sőt. Régóta akartam már olvasni egy ilyet. Jólesett.

Örkény István: Babik

Bacsó Péter: Örkény és a Babik-mozgalom (részletek)

Úgy körülbelül ötvennégy körül, mikor elménk már lassan világosodni kezdett, egyszer felhív Örkény: nem volna-e kedvem betársulni egy filmötlet kibontásához. (…) Elmondta az ötletet, én azonnal lángra gyúltam, és ettől kezdve szinte naponta találkoztunk (…)és építgettük az első magyar szocialista filmszatíra cselekményét. 

Ez volt a Babik. Gogoli ihletésű ötlet: két vacak kis bércsaló az Első Magyar Álkulcsgyárból kitalál egy harmadik munkást: Babikot, akinek fizetésével kiegészítik szerény havi jövedelmüket. A trükk szuperál, egyre inkább vérszemet, kapnak. Babik egyre többet termel, egyre magasabb százalékot produkál(…), csodálatos karriert csinál, a két bércsaló megrettenve a rajtuk túlcsapó Babik-lavinától, a kisebbik rosszat akarja választani és megvallani az igazságot. De a mozgalom, amelyet a voluntarizmus, az emberek manipulálásának atomenergiája táplál, már megállíthatatlan. 

(teljes szöveg: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=8083)

Forgatókönyvet sem olvastam még, most ez is megvolt. Nekem kicsit sok, előjött újra, amit az irodalomtörténészek annyira kihangsúlyoznak, ha Örkényről van szó: a bohóctréfa elviszi a történetet. Zsúfolt volt egy kicsit, de szórakoztató. Sajnálom, hogy nincs belőle film, bár azt is csak egy bizonyos korosztály tudná még érteni/értékelni igazán.

MAUSZ … Lenni vagy nem lenni… voltaképpen nem is olyan nagy különbség. Mert mi az, ami van? És mi az, ami nincs? Amire szükség van, az van. Amire nincs szükség, az minek van? Nézd Babik… Neked is jobb lesz így… egy embert annyi baj fenyeget. Elüti a villamos, megcsalja a felesége, kitüntetik, agyonlövik… Kell ez neked? No ugye, hogy nem…

Örkény István: Forgatókönyv

A kilencedik Örkény drámám. Az író legutolsó műve, amit már a kórházban fejezett be. Korona az életművön (ha nem is a legjobb írása), ötvözi a korábbi drámák hangját és témáit valami újjal, keserűen újjal. Itt is van bohóctréfa, de valahogy nem fűlik rá az ember foga, hogy nevessen. Az alaptéma ismert az 1949 című egypercesből is: a koncepciós perek világa.

1949 

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték. 

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt. 

Örkény mintha „újraforgatná” a Rajk-pert, próbálja felfogni a felfoghatatlant, értelmezni az értelmezhetetlent: hogyan őrölhet fel valakit egy olyan állat (a párt) fogazata, akit saját maga etetett. Arra is keresi a választ, hogyan működik a lelkiismeret, miért vallja magát bűnösnek valaki akkor, ha nem az. Az a világ, amelyről Örkény ír, olyannyira elrugaszkodott a realitástól, hogy egyértelmű válaszokat semmire sem adhat. Mindig az a kérdés, ki melyik oldalán áll az asztalnak. Bíró-e, vagy vádlott. És ez olyan esetleges, hogy az ember igazán nem lehet biztos semmiben. Abban sem, hogy melyik évet írjuk, nemhogy olyan elemi dolgokban, mint hogy ki a barát, és ki az abszolút ellenség. Van-e egyáltalán ilyen? 

A Forgatókönyv – nekem – a viszonylagosságról szól, vagy inkább a viszonyítási pontok megszűnéséről. Sír belőle a keserűség, és valahogy nincs feloldás, pillanatnyi sem. A tréfák inkább borzasztanak, mint nevettetnek. Nem, ez nem a Tóték világa, nem is a Pistié. Valósabb és kegyetlenebb. Nem tudom, milyenek lehettek Örkény István utolsó hetei, de hogy borzalmas emlékek kísértették, abban szinte biztos vagyok.

PIRI (…) Hát nem bírom magukat megnevettetni? Dehogynem. Mit csinál egy zsidó, ha ennyien hallgatják? Mond egy jó viccet. Mindjárt mondok egyet.

Leül, rágyújt, már előre nevet.

… Kérem. Egy zsidó utazik a vonaton. Pardon. Két zsidó utazik a vonaton. Nem jó. Tíz zsidó utazik a vonaton.

Mind nagyobbakat nevet, egyre gyorsul a vicc ritmusa.

… Kevés. Száz zsidó utazik a vonaton. Helyesbítek. Ezer zsidó utazik a vonaton. Százezer zsidó utazik a vonaton. Kétszázezer. Háromszázezer. Négyszázezer.

Nagyot kacag.

… Négyszázezer zsidó utazik a vonaton. És mi lesz belőlük?

Kacag. Megszívja a cigarettáját. Kifújja a füstöt.

Füst.

Vár, megismétli.

… Füst! Mi az? Miért nem nevetnek? Azt hiszik, csak úgy kitaláltam az egészet?

Kaffka Margit: Az élet útján – Versek, cikkek, naplójegyzetek

Ami forradalom, szabadságharc a kereszténység óta volt Európában, mind megismételte az elsőt a nőkkel való elbánásban. A barikádokon halni jók voltak; fölös létük heve lobbot vetni és hajítani csóvát; kisarcolt, szegény tetemükkel tömni a sáncokat „Szabadság!” – mit jelentett ez a szó Párizs halkofáinak és vértanú zöldségárus-nőinek? Nem kellett-e azontúl éppúgy elviselniük férjük ütlegeit?… Mégis, milyen sikerrel uszította és fanatizálta őket a férfiszó… Ám mikor az eredményeken osztakoztak, mindig első volt visszaparancsolni a nőt a főzőkanálhoz. És sokkal okosabbat ma sem tudott kitalálni.

  

Nagyon szeretem Kaffka Margitot. Az érzékenységét, a stílusos mondatait, a jól megválogatott szavait. Őt olvasva olyan, mintha múltszázadi barátnőmmel, lelkemhez közel állóval beszélgetnék. Kaffka Margit igazán NŐ, és meg is tudja fogalmazni, mit jelent ez. Nem rikácsolva és hisztériázva, hanem hűvösen, komolyan, de tekintélyt parancsolóan. El sem tudom képzelni, hány értelmiségi nőnek adhatott reményt, követendő példát a századforduló első évtizedeiben, és talán még most is. Nem utasítja el a klasszikus női szerepeket: nem mást, hanem többet akar. Jogosan, és rendíthetetlenül. Nem a világtól vár el valamit: az asszonyoktól várja a változást. Annyi erő van benne, amennyi talán öt-hat férfiba sem szorul. Csodálatos, én csak ülök itt, és gondolatban meghajlok előtte, a jelleme, tehetsége és munkássága előtt egyaránt.

Az asszony tudjon grandiózus lenni az adásban, nem szatócskodó és ravaszka – ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen vissza gyengesége előnyeivel, kímélje a védtelen férfit – ahogy Lengyel Menyhért mondaná. Tudjon elmenni – túlnőni, felegyenesedni – súlypontját és értékmérőjét önmagába helyezni, nemcsak a férfi tetszésébe. Tanuljon szolidáris lenni; de nemcsak férfiakkal és nemcsak a többi nők ellen. És mindenekfelett próbáljon közeledni önmagához és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy, eltemetett, rég pihenő teremtő értékeket, amelyekkel adós a világnak, s amelyek nélkül bizonyosan hiányosabb és csúnyább ez a világ.

Szabó Magda: A Danaida

„A Danaidá-ban először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia figurái közé: Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele, elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű-élet, amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.”

A fentieket írta saját művéről Szabó Magda, és tömörebben nem is tudnám megfogalmazni a regény lényegét. Csak azt tehetem hozzá, hogy ez rendhagyó élmény volt, a jól ismert nyelvi közeg ellenére. Érdekes a szerkesztés, az önéletrajz fonalára felfűzött történet, és a szereplők is kissé idegenek számomra, nem úgy, mint a többi, általam olvasott Szabó Magda regényben. Katalin lennék, ha nem engedte volna, hogy házi rabszolgaként működjön, és nem hátrált volna ki szépen lassan a saját életéből, átengedve mindent Melindának, aki szintén lehettem volna , ha ő a gaz csábító, ha szenvedélyesen megcsókolja Eleket, s erre toppan be Katalin. Még Elek is lehetnék , ha nem lenne végtelenül gyáva. Talán Nóra voltam egy kicsit, meg Kadarcs Júlia, de csak az elszántság miatt. Az egészen fiatal, Kis Sándorba szerelmes Katalin állt legközelebb hozzám, azzal együtt, hogy nevetségessé tette magát a szerelemben, mert legalább a saját érzelmei parancsát követte, nem másokéit.

Képtelen voltam szeretni Melindát, Katalint sem értettem, hogyan védhette, hogyan kapaszkodhatott éppen őbelé. Az is biztos, hogy nem kellett volna hozzámennie Elekhez, és összeköltözni Micó árnyával meg Anyucival, de ha már megtette, lehetett volna olyan erélyes, mint az utódja. Nagyon fájt, mikor Katalin kiköltözött hajdani lakásából, hogy aztán visszatérjen oda, ahol minden kezdődött. Óvoda helyett bölcsőde, de a szereposztás, még a berendezés is marad a régi. Elkeserítő, és nyomasztó. Encsy Eszter most nem találta a helyét ebben a regényben, mert valahogy túl disszonáns neki ennyi célt nem ért szenvedés.

(Csak én érzek a műben valami Iszony -ra emlékeztetőt?)

(…) az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije.

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke

Parti Nagy Lajos kegyetlenül kritizál, és megvan rá minden oka.

 Csak úgy ömlik a merő gúny a könyv lapjairól, árad bele az ember tudatába, aztán ki se törlődik onnan. Keserűen felnevet az olvasó, hogy hát ezt is milyen kibaszmati jól megírta , közben meg belül azért könnyezünk egy kicsit, hogy milyen pocsék kishazánkban a hadi helyzet, így első Fülkefor uralma alatt (is). 

Kevés az a kortárs alkotó, aki ezt a szerepet is betölti, a nemzet élő lelkiismeretének nem kívánatos szerepét. Parti Nagy odaáll teljes mellszélességgel, és ami az országban történik, azt mind átengedi magán, belemártogatja egy kis nyelvi humor-szószba, aztán odalöki a nép elé, hogy tessék csak fogyasztani, ha mán meg tetszettek főzni, ugye. Vagy legalább bele tetszettek egyezni abba, hogy mások megfőzzék.

Mer soshe retusállották ám magik alá a magyarok önkéntes magánnyugdíját, miképpen nem retusáltak ki a közmédiábúl nyócszáz embert, nem a jogállambúl a jogot, buktából a lekvárt, nem retusálták ki az alkotmánybíróságbú a függetlenséget, a nemzetbű a szegényt, a cigányt, a zsidót, liberálist, meleget, nem retusálták ki az ép észt a magáhó való észből, nem, nem, sose halunk meg. Előre, tus!

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról

Először is: véletlen egybeesés, de éppen ma 59 éves Parti Nagy Lajos. 

Isten éltesse még legalább ennyi évig! ;) 

Még nem szereztem jártasságot a műveiben, ez csak a harmadik olvasmányom tőle. Mindenesetre irigylem szóalkotó -és ferdítő képességét, nyelvi humorát, könnyedségét, odakent poénjait. De főleg azt, hogy mindezek mögött nem sikkad el a tartalom, az üzenet. 

Mohó sapiensek, figyelmezzetek!

Zajlik a termékbemutató, Ilike sértődötten kényszerzabál a büfében, vagy éppen hányni jár belé a lélek, nem tudni. Fibinger szorong a nem rá méretezett szónoki pultpituson, és beszél. Mindenről, áradóan, de főleg Ilikéről meg az obezitásról. Mert ugye az a téma. Mármint az evés. Persze kiderül, hogy inkább átvitt értelemben. Vagy méginkább: lelki értelemben. Is.

Na jó. Akit érdekel, az olvassa el magának, mer' én most megyek, és krémest fogok enni. Horribile adagot.

Miért ne legyen a léböjt, a szezámmagkúra meg a beöntéshétvége előtt egy szép, humanitárius búcsú az ízek csábvilágától, mért ne, gondolja ön; és azonmód kényszeres élességgel látja maga előtt az előszobát a futtában lerúgott cipőkkel, az összehuttyant zakót, kifordult kosztümaljat, és látja a konyhaasztalt alsónadrágban, kombinéban, horrible bugyiban (…), és hallja a libidinózus cuppogást, látja a tunkolás meleg, szakrális fényeit a saját arcán és a párjáén, persze burgonyás kenyérrel, mert kétszersült nem tunkol a Kárpátok alatt.

Örkény István: „Rózsakiállítás”

"Mutassuk meg, (…) hogy a meghalás emberi dolog, tehát nevén nevezhető, érthető, és ábrázolható."

Nagy fába vágta a fejszéjét a rendező Örkény. A meghalás emberi is, meg nevén nevezhető, eddig nincs problémám. Na de érthető és ábrázolható… ez már sokkalta bonyolultabb számomra. Persze, azt mondom én is sokakkal egyetemben: tudom, hogy van halál, hogy be fog következni , és mégis olyan távoli, megfoghatatlan az egész. Nem érhetünk valamit, amit személyesen csak egyetlen egyszer élünk át, és utána nincs lehetőségünk feldolgozni az élményt, mivel – meghalunk . Ábrázolható? Talán inkább körülírható, körbetapogatható. 

Bármilyen bátorsággal is nyúlunk a halál témájához, sosem ragadhatjuk meg úgy istenigazából, és nem tehetjük egészen magunkévá. Mi, hétköznapi emberek. És Örkény István? Nos, neki talán jobbak az eredményei ezen a téren.

Tíz percet is lehet jól beosztani, és lehet rosszul harmincöt évet.

Örkény István: Pisti a vérzivatarban

Azt már tudjuk, hogy Örkény nem tud rosszat írni.

De hogy ennyire jót!

Részlet Sándor L. István elemzéséből:

Örkény István: Pisti a vérzivatarban című drámája a 20. század magyar történelmének sajátos áttekintését adja. Egyrészt a hétköznapi ember nézőpontjából láttatja - így határozottan deheroizálja - a történelmet. Ugyanakkor igyekszik kimozdítani a történelmi tudatba mélyen beágyazódott paneleket, közhelyeket, féligazságokat is. Legújabban a tatabányai Jászai Mari Színház mutatta be a darabot Pistipistipistipisti címmel. A címvariáns azt is jelzi, hogy olyan produkció született, amely a lassan klasszikussá váló dráma új szemléletű, hangsúlyozottan jelenkori olvasatát adja. A mûvet és az elõadást Sándor L. István elemzi.

"Közösségi élményeinkre épül ez a darab, olyan alaphelyzetekre, amelyek nemcsak velem, hanem mindenkivel megeshettek volna, akik együtt éltük meg ezeket az eseményeket, amelyeket most, utólag, már így hívunk: történelem"- mondta Örkény István a Pisti a vérzivatarban című új mûvérõl 1969-ben egy interjúban.Ugyanitt "kollektív önéletrajz"-nak nevezete a darabot, "vagy még szabatosabban: közös megrendüléseink egy groteszk életrajz ürügyén". Így Pisti, akinek "életrajzát" elmeséli a mû, nem egyetlen ember, hanem egy korszak (pontosabban egymást követő történelmi korszakok) emberi magatartásainak összegzése. (Ezért az 1979-es változatban nem is egy, hanem négy Pisti szerepel.)

Pisti "életrajza" Örkény nemzedékének tapasztalataiból áll össze, akik a 30-as években eszmélkedtek, az első megrendítõ élményeiket a második világháborúban szerezték, majd a Rákosi-korszakban kezdték el felnőtt életüket, hogy 56-ban, és az azt követõ konszolidáció éveiben megpróbáljanak újrakezdeni mindent. Ennek a nemzedéknek élethelyzeteit, emberi próbatételeit, magatartásválasztásait sűríti magába a darab, úgy, hogy összhatásában a huszadik századról beszéljen, pontosabban arról, hogy ezt a vérzivataros századot miképp lehetett Magyarországon megélni (vagy túlélni). Azaz Örkényt nem a történelem érdekli, hanem az abban élő ember, aki igazából egyszerûen csak élni szeretne, és valójában eszében sincs történelmet csinálni.

Ez a kisemberi nézőpont az, ami miatt nem a nemzeti sorstragédiák között (a Bánk bán és Az ember tragédiája mellett) emlegetik a Pisti a vérzivatarban -t, pedig ott lenne a helye, ha az irodalmi kánon bármit is befogadott volna abból, ami a 20. századi magyar drámában történt. A Pisti úgy nemzeti dráma, hogy nincs benne semmi patetikus és heroikus (amely nélkül a 19. századi nemzeti irodalom elképzelhetetlen lett volna). Ehelyett tele van furcsa ötletekkel, képtelen fordulatokkal, amelyek különös fénytörésben, szokatlan látószögből ábrázolják a 20. századi magyar történelem sokat idézett helyzeteit. Örkény olyan groteszk ötletek köré szervezi az egyes kor-képeket, amelyek a maguk abszurditásában mutatják meg azokat az eseményeket, amelyek - az idő múlásával - indulatmenetesen rögzülnek a történelmi emlékezetben, mintha természetes lenne, hogy ez és így történt a múlt században. Ezzel a Pisti a történelmi tudatba beágyazódó féligazságokat, tendenciózus közhelyeket kérdőjelezi meg. "Én bizony elfogultan, sõt indulattól fûtve próbálom hőseimet - s az õ révükön szülõhazámat is - megszabadítani a leegyszerûsített látásmód, a fekete-fehér szemlélet sugallta tévhitektõl és hamis ítéletektõl" - írta 1979-ben .

Babits Mihály: Jónás könyve

Kétségkívül jobb az eredetinél.

Mi közöm nékem a világ bünéhez? 

Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. 

Az Isten gondja és nem az enyém: 

senki bajáért nem felelek én. 

Hagyjatok itt megbujni a fenéken! 

Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem. 

De ha kitesztek még valahol élve, 

tegyetek egy magányos erdőszélre, 

hol makkon tengjek és keserű meggyen 

békében, s az Isten is elfeledjen!

Örkény István: Tóték

Számomra Örkénytől „a” tragikomédia a Macskajáték, a Tótékat azonban már jóval hamarabb ismertem. Nem most olvastam először, mégis mindig egészen új élményt nyújt. 

Az ember tényleg nem tud mihez kezdeni. Nevetne egy mondaton, de a következő sort olvasva már elszontyolodik, aztán felfordul a gyomra, megundorodik a világtól… és aztán megint jön valami képtelenül nevettető, és így tovább. Örkény borotvaélen táncol, és zseniálisan csinálja. Nem véti el a lépést, mindig megkapaszkodik valamiben, és bámulatos egyensúlyt tart. Sem a magyar, sem a világirodalomban nem ismerek hozzá foghatót.

POSTÁS Megfojtottam. 

MARISKA Szűcs nénit? 

POSTÁS A kutyát… Őt kellett volna? 

MARISKA Jaj, dehogyis!

Örkény István: Sötét galamb

Ez a színmű 1957-ben született, Örkény második színpadi darabja, amely azonban jóval a megírása után került csak bemutatásra.

A sötét galamb arról szól, hogyan próbál meg egy Glória nevű apáca beleszokni a világi életbe, mikor rendjét feloszlatják. Hogy birkózik meg a nehézségekkel Ilonaként, milyen viszony fűzi a férfiakhoz, úgy mint Gusztihoz, Rimanóczihoz, vagy Csimmához.

Megismerkedik a bűnökkel, és megtanul mérlegelni, elfogadni. Ami igazán tetszett a jellemében, hogy nem ítélkezett és nem szentségelt, ha valami olyat tapasztalt, ami szerinte nem helyes. 

Érdekes, ahogy Örkény elvágja a történet fonalát: nem tudjuk, mi lesz Ilonával, vajon alkalmas-e egy férfi-női kapcsolatban egyenrangú partner lenni, a közelség minden formáját kiélvezni. Talán naiv vagyok, de azt sem tudom teljesen megítélni, hogy mi történt Rimanóczi és Ilona között. Testi kapcsolatra gondolok...

Akármilyen érdekes Ilona, nekem mégsem ő volt a kedvencem. Lujzi nyerte el a tetszésemet leginkább. Trenkához fűződő kapcsolata, az a mód, ahogy értelmezi az emberi kapcsolatokat, hogy mindig segítségre készen áll, jólelkű és kedélyes. Lujzi volt a tejszínhab a Sötét galamb tortáján. :)

Ne feledjük, hogy Örkényről van szó, elmaradhatatlanok a kacagtató epizódok. Kedvencem volt az üvegezés, Csimma lánykérése és a Pulcheria lakásán zajló találkozó a régi nővérek között. 

Érdekes az "átöltözés" kérdése is. Mégis csak a ruha teszi az embert...? Különös, hogy mennyire más viselkedésformák társulnak más öltözékekhez, a társadalmi meghatározottság, egyfajta belévetettség....

Ezt már csak bonyolítani tudom, de aki olvasta, az érti.

És csak ajánlani tudom, hogy olvassa, aki meg tudja szerezni. Szórakoztató és elgondolkodtató egyben.

RIMANÓCZI Mindenhez ragaszkodni kell, ami szétfeszegeti az élet határait.

Petri György összes verse

588 oldalnyi bólogatás, sírhatnék és kacagás, életigenlés és leköpés. 588 oldalnyi Petri.

Én csak azt írhatom, hogy jobbat még sosem olvastam. Jöjjenek a versek!

Erotikus

A „te kis…” kezdetű

elfulladó nyelvi kisérletek

hatására elzsibbadsz.

A hajhagymáidig beleborzongsz, ha

„mézbenfőtt fokhagymának” vagy „vaníliás

makrélának” becézlek.

Minden igazi nő

ösztönösen érzi,

hogy csak irónia

sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

Ha majd

Ha majd itthagylak téged,

kérlek, ne félj,

majd óvlak odaátról, hogy ne érj buta véget,

hogy ne boruljon rád hirtelen az éj.

Ültessél a síromra sok virágot,

árvácskát, gyöngyvirágot, ibolyát,

mikor a pusztulás rólam mindent lerágott,

a virágok legyőzik a halált.

Csak a Mari maradt

Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,

itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,

holott pimasz harkály, holott ázott veréb,

randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.

Alapjában véve nem énekesmadár,

mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár-

ja énfelém, ha fele lehetek,

miértvoltomra ő, csak ő a felelet.

(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?)

Ezért udvaroltam meg kiskegyed,

hogy legyen nekem egy gótikus kastély,

ám belsejében egy rokokó estély,

legyen misztériumjáték és maszkabál,

féltékeny férfi, aki ordibál;

kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj

– érintése életveszélyes, hozzá ne érj.

Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz,

legyek neked a sör előtt a sósperec.

(halotti tor)

Személyem az öntudatomról

lefőtt, ahogy a hús a csontról:

együtt, elválva enyves lében

– tálalhatnak Istennek éppen.

Szabó Magda: Pilátus

Vigyázat, ez leginkább ömlengő, lírai önvallomás lesz.

Az elmúlt egy-két évben két ember került igazán közel hozzám, és tudni kell rólam, hogy a környezetem nagyban befolyásolja az olvasmányaimat, mivel legtöbbször ajánlás miatt veszek a kezembe egy könyvet. Nos, ez a két ember – egy férfi és egy nő, egyébként – csak egy dologban közös: hogy nem szeretik Szabó Magdát. Azért utálni nem utálják, de semmivel sem tartják többre egy átlagos, bizonyos körökben népszerű írónál. Nem jelent nekik semmit, nem tudják átélni, amit leír. 

Bár Szabó Magda elsődleges példaképem és bálványom, a festménye (egy pályázaton nyertem) itt lóg a szobám falán – most is rá-rápillantok, ahogy ezt írom –, valahogy mégis hajlandó voltam eltemetni magamban a vele kapcsolatos élményeimet, gondolataimat, a hozzá fűződő vonzalmamat. Olvastam mindenfélét, amit ajánlottak, igen jó könyveket méghozzá, némelyik maradandóbb élményt adott, mások csak egy céltalan délutánt töltöttek ki, de nem voltak rosszak. Érdemes volt olvasni őket. De valami hiányzott. 

A Pilátus már régóta ott porosodott a „Szabó Magdás” polcomon, amit csak az írónő könyvei töltenek meg. Valamiért pár napja levettem arról a polcról.

Szabó Magdát olvasni számomra olyan, mint hazatérni. Belépni az ismerős szobába, szeretettel megtapogatni a bútorokat, örülni, hogy minden a régi, hogy nem változott semmi. Rájöttem, hogy ami hiányzik az életemből, az az állandóság , és ezt adta vissza nekem Magda néni. Ha kinyitom egy könyvét, mindig tudom, mire számíthatok, ismerem a szófordulatait, a hasonlatait, a jellemeit. Öröm felfedezni egy-egy regényalakban az Írónőt magát, vagy Szabó Eleket, esetleg Jablonczay Lenkét, Szobotka Tibort, egy régi tanárát, akit említett az Ókútban, a Merszi, möszjőben, a Für Elise-ben, vagy másutt. Bármennyire is ismerősek az alakok és a szavak, mégis mindig új és más csoda egy Szabó Magda regény. Fordulatos, elgondolkodtató, megdöbbentő és életszagú. A jellemek tökéletesek: van, akit szeretni lehet, van, akit nagyon utálni, néhányakat sajnálni, és az utolsó mondatig az olvasó sosem biztos benne, hogy kire milyen címkét fog akasztani majd. De ami számomra a legfontosabb: mindig van olyan szereplő, akinek a helyébe képzelhetem magam. 

Azt mondják, az ember a hős, az erkölcsi győztes alakjában látja szívesen magát. Ez nem illik rám, én mindig kiválasztok egy jellemet, ami érdekes, amiben megtalálok valamit magamból, és legyen ez jó vagy rossz, nő vagy férfi, mindegy. A rokonszenvem az övé. 

A Pilátusban három ilyet is találtam: Vincét, Lídiát és Antalt. De minden egyes mellékszereplő, még Gica is, még Kapitány, a nyúl is érdekelt, és ezért volt különösen nagy élmény ez a regény.

Sok dolgot megtanultam belőle: hogy a „jótét” igenis relatív, hogy senki sem láthat be a másik lelkébe, csak ha már késő, hogy annyi mindenen múlik egy férfi és egy nő kapcsolata, hogy az fel sem fogható. De legfőképpen azt tanultam meg egy életre, hogy Szabó Magda hétéves korom óta kísér, közelebb áll hozzám, mint a saját nagymamám, és folyton mondani akar valamit nekem. Ha nem engedem közel magamhoz, akár egyfajta irodalmi sznobságból, akár mások véleménye miatt, csak saját magamtól veszek el. És nincs rá szükség, hogy még én is megraboljam saját magamat.

Köszönöm szépen, Magda néni. Nagyon köszönöm.

Tudta, ha nagyon akarná, lehetne egy azok között, akikkel Antal időnként együtt jár, csakhogy nem vágyott erre. Antal viszonyai még klinikai mértékkel mérve is túl rövid ideig tartottak, s mindig azt a kellemetlen érzést keltették a kívülállóban, hogy kizárólag biológiai célt szolgálnak. Lídia többre tartott igényt, Antal gondjai, problémái érdekelték, szerette volna rosszkedvűnek, csüggedtnek látni, vigasztalni, enni adni neki, ha éhes, segíteni a munkájában, ha tud. Beszélgetni kívánt volna Antallal, megközelíteni a testi közeledésen túl is, fecsegni virágokról, betegek váratlan gyógyulásáról, még arról is, milyen ruhát csináltasson, vagy mit érdemes elolvasnia, mikor nem szakkönyvet vesz a kezébe. Lídia védtelenül és ártatlanul szerelmes volt Antalba, s mikor tudatosult benne az érzés, más szemmel nézett Szőcs doktorra is. Sóváran, valami új elemmel bővülő imádattal nézte Izát, aki sokféle személyes kiválósága mellett még azt a titkos igét is ismerte, amelyre Antal teste-lelke válaszol. Rendes körülmények között nem félt volna attól, hogy bármiféle más nőnek utódja legyen egy házasságban, de azt eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy Izát kövesse Antal ágyában, asztalánál. Ha valaki Izával élt valamikor, nem felejtheti el – gondolta Lídia –, s ha mégis, csak látszólag, nyilván folyton hozzá mér mindenki mást. Ki merne versenyre kelni ilyen emlékekkel? És hát ha valakinek még Iza sem volt elég, hogy venné észre éppen őt?

Tracy Chevalier: A kék szűz

Ez a harmadik könyvem az írónőtől, és még mindig lenyűgöz, milyen jól tudja kombinálni az igényességet, az alapos cselekménykidolgozást, a szálak ügyes egyengetését, a történelemhűséget és a könnyedséget műveiben. Úgy kelti fel és tartja meg az olvasó figyelmét, hogy nem merül dosztojevszkiji mélységekbe, és mégis elgondolkodtat. Meggyőzött arról, hogy a többi könyvét is megérné beszereznem.

A regény szerkezete két, egymásba fonódó szálból bontakozik ki. Ella Turner (Tournier) és férje, Rick Franciaországba utaznak a férj új állása miatt. Tervezik, hogy gyermeket vállalnak, ám minden egyes próbálkozás után egy kék rémálom gyötri a nőt, mely azt sejteti, hogy valami nincs rendben. Ráadásul Ella a kisvárosban a "különös idegen", képtelen beilleszkedni, és rettenetesen unatkozik. Egészen addig, míg meg nem ismeri Jean-Pault, a helyi könyvtárost, és fel nem merül benne az ötlet, hogy kutatnia kéne a múltja után.

Azzal párhuzamosan, hogy Ella megismeri saját magát és múltját, szemünk elé tárul La Rousse, azaz Isabelle kálvini reformáció alatt zajló élete.  A katolikus lelkületű bábaasszony megszenvedi minden cselekedetét, boszorkánynak nevezik, férje, sőt még saját fia is különösen kegyetlenek hozzá. Az ő élettragédiáját megismerve, vagy inkább arra ráérezve megy át gyökeres változásokon Ella. Férjétől való elhidegülését képtelen titkolni, mint ahogy azt is, hogy Jean-Paul egyre közelebb kerül hozzá.

 A mű vége számomra elég homályos, de talán ettől jó; az olvasó kiagyalhat magának egy tetszőleges befejezést. A szerelmi szál mindenesetre nem megy át Danielle Steel-féle gyomorforgató mézesmázos lávsztoriba, ezért külön hálás vagyok az írónőnek. Még két regényéről tudok, de remélem, lesz több is. Kikapcsolódásnak, szórakozásnak két komolyabb mű között tökéletes, és ezt a minősítést teljesen pozitvnak szántam. Ötös, a maga nemében remek.

Az egészet egyetlen nagy mozdulatnak éreztem. Egyetlen pillanatig sem gondoltam azt, hogy én teszek valamit, és ő is tesz valamit. Nem is volt ott semmiféle gondolat, csak két, egymást megismerő test, amely mindent együtt csinált.

Szabó Magda: Az őz

Féltékenység. Ki ne ismerné? És ki ismerné jobban, mint Eszti, akinek minden falatért küszködnie kellett, és látta  Angélát, akinek az ölébe hullott minden. Szabó Magda újabb csodás regényének elolvasására nyílt alkalmam.

Eszti féltékenysége nem a szokásos kellemetlen, elfojtott érzés. Pusztító, tevékeny gyűlölet, amely mindenre képes. Az ártatlan Angéla mit sem sejtve lesz Eszti "barátja", bizalmasaként kezeli őt. Esztit azonban egy percre sem lágyítja el a szelíd barátnő. Őrzi magában a gyűlöletet, minden szó egy újabb tüske, és akkor megjelenik az őz, amit Angéla kap ajándékba. Ez már túl sok. Tűrhetetlen. 

Angéla tulajdonképpen maga az őz. Naiv, védtelen, állati szinten vegetáló, mindig mások könyörületére szoruló kislány, aki sosem fog felnőni. Ha egyszer útjára engednék, azonnal vonat alá rohanna ő is. Eszti pedig ezt akarja, de sehogy sem sikerül elérnie. 

Bármilyen könyörtelen is Eszti, úgy érzem, közel áll hozzám. Angélát még csak szánni sem tudom igazán. Valami fura indulat nő bennem is, ami elutasítja a béketűrő szerencse gyermekét. A titokzatos férfi pedig, akit Eszti elszeretett Angéla mellől, az egyik legizgalmasabb figura. Hogy szerethet valaki két ilyen különböző lényt? Tűz és víz, jámborság és lángoló szenvedély.

 Megdöbbentő az is, hogyan tudja Szabó Magda, a írónők Írónője életének apró kis elemeit művészetté stilizálni. Nem tud senki más úgy lenyűgözni könyvről könyvre, mint ő. Nem kérdés, hogy az egész életművet keresztül-kasul végigolvasom mielőbb!

Csillagos ötös!

Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked se bírtam igazat mondani.