A Vonalkód után éreztem, hogy nem ez lesz az utolsó olvasmányom Tóth Krisztinától. A Pixel is hozta a várt színvonalat, sőt: helyenként többet is kaptam a vártnál.
A novellákat összekötő kapocs maga az emberi test: minden történet egy testrészt, egy külső jegyet jár körül. Váll, kezek, ujjak: mindről eszébe jut valami az írónőnek. Különleges képet ad, ha a novellákat nem egymástól elkülönítve, hanem kapcsolódásaikban vizsgáljuk. Szereplőik ugyanis átjárnak, az egyik történet magyarázza a másikat, az egyik ember sorsa a másikéval fonódik össze. Minden történet egy pixel, és a történetek egészéből áll össze a kép: az ember, úgy, ahogy van. Olyan jó és rossz, olyan boldog és boldogtalan. Csodálatos az egyensúly. Tóth Krisztina jó érzékkel osztja ki a tulajdonságokat, realisztikus képet alkotva, ami persze kicsit lehangoló. Mert igaz.
Épp a fürdőszobában állt, és nézett bele a vízköves csészébe, amikor megszólalt a mobilja. Nem a szeretője volt, hanem a felesége. Azt kérdezte, hogy áll a pakolással.– Rosszul – felelte. – Fáradt vagyok. Te, nekem már nincs is hajam – mondta hirtelen a fürdőszobatükörbe felpillantva. – Képzeld, éppen most húztam le a fogaimat a vécén.– Aha – felelte erre a feleség. – Hozzál kenyeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése